Történet szerelemről és családról - 71. fejezet

71. fejezet




(Esme szemszöge)



Olyan izgatott voltam, hogy beválik-e Emmett terve. Nagyon reméltem, hogy Rose végre beadja a derekát, és boldog lesz újdonsült fiammal. Hiszen mind megérdemlik, hogy megtalálják a párjukat. Hogyha Rosalie-nak sikerül, akkor már csak Edward lesz hátra. Előbb vagy utóbb neki is találkoznia kell az igazival.

- Anya, az még sosem jutott az eszedbe, hogy talán jó nekem egyedül? – pillantott fel Edward a könyvéből.

- Nem – vágtam rá. – Mindenkinek szüksége van szerelemre, és támaszra – mondtam határozottan. – Majd megtudod, hogy mennyire fontos is a társ az életedben, amikor megtalálod őt.

- Oké, akkor talán még nem született meg az a lány, aki hozzám való – rántotta meg a vállát.

- Na látod, ez lehetséges – csillantak fel a szemeim.

Talán tényleg csak várnunk kell még, hogy megszülessen az a lány, aki ellopja az én igencsak makacs fiam szívét. Remélem, hogy azért nem kell rá túl sokáig várnunk.

- Még mindig itt ülök tőled nem messze – mosolyodott el Edward.

- Ki mondta, hogy engem ez zavar – mosolyogtam rá. – Talán minél többször hallod, hogy mik a reményeim, annál inkább elültetem a bogarat a füledbe.

- Miről diskuráltok? – érkezett meg szerelmem. Ezek szerint lejárt a kórházi műszaka mára. – Ha jól sejtem, akkor még nem mehetünk haza, igaz? Mit ígértünk Emmettnek, meddig övék a ház?

- Holnap reggelig – válaszoltam készségesen. – Szerinted megtörik a jég? – kérdeztem izgatottan.

- Eléggé izzik közöttük a levegő, úgyhogy jók az esélyek – ölelt át kedvesem.

- Emmett gondolatait ismerve inkább azon aggódjatok, hogy a jégtörés után a ház még egyben legyen – fintorodott el Edward.

- Ezt meg hogy érted? – kerekedtek el a szemeim. – Csak nem gondolod, hogy verekedni fognak? De hiszen Rose egy hölgy, Emmett soha… - hüledeztem azonnal. – Ha így gondolod, akkor azonnal visszamegyek.

- Anya, nyugi. Nem arra gondoltam. A ház, ha összedől, akkor… hogy is mondjam? Hát talán a legkultúráltabb kifejezés az lenne, hogy a szenvedély hevétől fog összeomlani az otthonunk, hogyha nem lesz egyben, amikor hazaérünk reggel – magyarázta Edward.

- Oh – sütöttem le a szemeimet.

Majd pironkodva gondoltam vissza a Carlisle és általam megrepesztett asztalokra, és eltört bútorokra. Hát igen, a szenvedély sok mindenre képes. Micsoda párizsi napok, és éjszakák voltak, gátlások és szabályok nélkül. Egészen belemerültem az emlékekbe, és éreztem, ahogy még az apró szőrpihék is végigborzonganak már csak a gondolatra is.

- Nagyon is izgalmas lehet az, amire gondoltál, mert Edward szó szerint elmenekült – csókolt a nyakamba Carlisle.

- Ó te jó ég – kaptam a szám elé a kezem. – Azt hiszem, hogy túlságosan elkalandoztam. Szegénykém most biztosan nagyon haragszik rám. Nem elég, hogy Emmett folyton ilyesmivel bombázza, most már én is – magyarázkodtam feldúltan.

- Oh, szóval Emmetthez hasonló gondolataid támadtak. Ez egyre izgalmasabban hangzik – húzott magához Carlisle.

- Drágám, ez nem vicces. Te is tudod, hogy Edward nehezen viseli a pajzán gondolatokat. Hiszen neki nincs senkije, és nem szép hergelni őt. Talán mégis igazam van, és túl fiatalon változott át, hiszen még semmiféle tapasztalata nincs a nők terén – mondtam feldúltan. – Mi lesz, hogyha egyedül fogja leélni az egész örökkévalóságát? Nem tudom majd nézni, ahogy állandóan a szobájában gubbaszt, és könyvet olvas.

- Arra nem gondoltál még, hogy talán így is boldog. Nem biztos, hogy szüksége van társra. Az emberi életben is vannak klasszikus agglegények. Talán Edward is az a magának való fajta. Nincs ezzel semmi baj. Hogyha ilyen, akkor így kell szeretni.

- Az teljesen ki van zárva, kedvesem – ráztam meg a fejem. – Edward egy romantikus úriember. Kizárt, hogy el akarna zárkózni az igaz szerelem lehetőség elől – mondtam komolyan.

- Ez esetben adj neki időt, hiszen csak a teste marad tizenhét éves, a tudata folyamatosan fejlődik az idő múlásával – mondta férjem gyengéden, majd szorosan magához ölelt.

- Remélem, hogy igazad lesz – sóhajtottam a mellkasába.

- Egészen biztos, hogy így lesz – mondta ellentmondást nem tűrve. – Viszont, ha már a szerelem szépségeiről beszéltünk. Térjünk vissza egy kicsit a te gondolataidra. Miről ábrándoztál? Esetleg segíthetek megvalósítani? – simított végig a combomon.

- Carlisle, ezt most nem szabad – kaptam el a kezeit. – Edward valahol itt van az erdőben, és mindent hall, vagy lát – tiltakoztam.

- Nos, elruccanhatunk valamerre kirándulni kettesben. Edward úgyis belebújt a legújabb könyvébe, és ilyenkor általában úgy is marad, amíg nem olvassa ki az egészet – ajánlotta szerelmem.

- Talán meggyőzhető vagyok, de előbb beszélek Edwarddal, hogy ne haragudjon rám – mondtam határozottan.

- Nem hinném, hogy bárki is tudna rád haragudni, kedvesem, de ahogy gondolod. Arra felé menekült a gondolatok elől – mosolyodott el Carlisle. – Amiket azért még be fogok hajtani, ha kettesben leszünk – fűzte még hozzá.

- Jól van, ha senkit nem zavarnak a fantáziáim, akkor elmesélem majd neked is – kacsintottam rá.

- Már meg is vagyok győzve – nyomott lágy csókot az ajkaimra. – Na menj, beszélj vele, utána pedig a hegyen találkozunk – mutatott egy távoli pontra.

- Rendben, sietek – mosolyogtam rá.

Majd elsiettem abba az irányba, amelyikbe Edward távozott. Nem tartott sokáig, amíg rátaláltam. Egy fa tetején ücsörgött, és a változatosság kedvéért már megint a könyvét olvasta. Egy határozott ugrással a szomszédos faágon termettem, és leültem rá, szemben a fiammal.

- Szia – köszöntem félénken. Csak remélni mertem, hogy nem haragszik rám az előbbi kis gondolatáradatom miatt.

- Szia – nézett fel rám. – Nem haragszom rád, Esme.

- Akkor jó – fújtam ki az addig bent tartott levegőt.

- Talán tényleg csak unatkozom néha – mosolyodott el halványan. - Mondjuk tényleg csak nagyon ritkán. Legfeljebb olyankor, amikor elmennék valahová valakivel. Sátorozni, vagy ilyesmi. Utazgatni valamerre.

- Mi örömmel veled tartunk bárhová – fogtam meg a kezét.

- Tudom, de nem akarlak titeket magammal rángatni, és egyedül sem szeretnék menni, úgyhogy egyelőre jó ez így. Majd kialakul – legyintett. – Most viszont menj, apa már nagyon vár téged – mosolyodott el halványan. – Jó mulatást, reggel találkozunk a házban.

- Biztosan elleszel itt egyedül? Bemehetünk a városba, hogyha unatkozol – ajánlottam.

- Nem szükséges. Még van a zsákomban két könyv ezen kívül, remekül elleszek itt – húzott elő még két óriási könyvet a táskából.

- Te kis könyvmoly – csóváltam meg a fejem.

- Én már csak ilyen vagyok – rántotta meg a vállát mosolyogva. – Na menj, nehogy lekéss bármiről is.

- Nem hiszem, hogy bármiről is lekésnék – ráztam meg a fejem. – Oh, a hegy ott – mutattam a kis pontra. – Elég messze van ahhoz, hogy ne zavarjunk téged a gondolatainkkal? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen, a hegy bőven elég messze van. Carlisle biztosan szándékosan azt a helyet választotta, mert tisztában van a képességem határaival.

- Rendben, akkor reggel találkozunk, kincsem. Szeretlek – nyomtam puszit az arcára. Majd leugrottam a fáról, és már futásnak is eredtem a hegy irányába.

- Én is téged – kiáltotta utánam.

Nem sűrűn szokta kimondani ezt a bűvös szót. Nem olyan, mint én ebben a kérdésben. Én bátran elmondom a szeretteimnek, hogy mit érzek irántuk. Túlságosan is fiatalon kellett átváltoznia, most már egészen biztos vagyok benne. Még egy-két évre szüksége lett volna, hogy megtapasztalja az élet szépségeit.



(Carlisle szemszöge)



Tulajdonképpen nem is nagy baj, hogy Esme még elment megkeresni Edwardot, mert így nem egyszerre érünk oda, hanem én érek vissza előtt, és gyorsan felállíthatom a sátrat, amit vettem, és becsempészhetem a meglepetéseket is, hogy már mindennel készen várjam szerelmemet a kettesben töltött éjszakánkra. Ma miután végeztem a kórházban jutott eszembe az ötlet, hogy meglepem őt egy mini sátorozással, ami csak egy éjszakára szól, de az az éj remélhetőleg felejthetetlen lesz. Minden tökéletes. A sátor készen van, a belseje pedig egy vastag, meleg plédet rejt, és rengeteg kényelmes párnát. Igazi mesebeli kis sátrat sikerült előkészítenem. Amiben a lila szín dominál, mert tudom, hogy szerelmem imádja ezt az árnyalatot. A levendulától az egészen sötétliláig mindenféle árnyalatban pompázik a sátor belseje a párnáknak, és a plédnek köszönhetően. Már csak szerelmem hiányzik, de remélem, hogy hamar ide fog érni, mert már szó szerint tűkön ülök, hogy velem legyen. Gyakrabban kéne elszöknünk otthonról, de hát három gyerek mellett ez már nem olyan egyszerű. Na nem mintha így nem lenne tökéletes az életünk. Majd hogyha már mindenki ura önmagának, és nem kell felmerülő problémáktól tartanunk, akkor tényleg hazaviszem szerelmemet Angliába. Nagyon vágyom már rég nem látott hazám után. Vajon még létezik a parókia? Áll még a templomunk? Milyenek most az emberek? Annyi kérdés, és mind egy helyhez kötődik. A hazámhoz. Elmélkedésemet halk nesz szakította félbe, és már a mennyei virágillatból rájöttem, hogy szerelmem érkezett meg a sátor elé.

- Uramisten – sikkantott fel Esme. Egy szempillantás múlva pedig már el is dőltem a párnákon. – Ez egyszerűen fantasztikus – vetette rám magát feleségem boldogan. – Miért nem csináltunk még eddig ilyet? Hogy nekem, hogy nem jutott eszembe. Ez gyönyörű. Ezek a lila párnák, ez a sátor, ez a pokróc. Na és ami a legjobb az egészben. Te és én kettesben, mindentől távol, egy romantikus színhelyen. Imádlak – fakadt ki szerelmem. Amin én csak mosolyogni tudtam. Szerintem nem sok nő él a földön, aki ennyire képes lelkesedni egy egyszerű sátor, egy pléd, és néhány szép, kényelmes párna láttán. – Köszönöm a meglepetést – nézett mélyen a szemembe.

Azután pedig azonnal hevesen tapadt rá az ajkaimra. Én pedig boldogan fogadtam a heves rohamot. Szerettem, amikor a feleségemből előbújt az igazi vadóc nő, aki gátlások, és gondolkodás nélkül adja át magát nekem.

- Ha tudtam volna, egy sátorral ilyen eredményt váltok ki, akkor azt hiszem, hogy előbb is beszereztem volna egyet – gördültem fölé.

- Ami azt illeti, te elég sok mindennel ki tudod váltani ezt a hatást – kacsintott rám szemérmetlenül. Ilyenkor olyan édes. A kislányos bája, keveredik a mindent elsöprő szeretettel a szemeiben, és közben mégis pajkosan rebegteti a hosszú szempilláit.

- Egyszerűen káprázatos vagy – adtam hangot a tetszésemnek.

Majd ezúttal én tapadtam kedvesem ajkaira, és lassan elkezdtem kibontani a blúzát. A teste mindig is tökéletes volt, így most is megigézve néztem őt, de igazából a lelkébe szerettem bele menthetetlenül. Egy nő, akinek a lelkében ennyi szépség, és gyengédség maradt még azok után is, hogy folyamatos kegyetlenségnek és bántalmazásnak volt kitéve. Ez igazi nagyságra vall. Ritka kincset ajándékozott nekem a sors, amit soha nem akarok elveszíteni.

- Carlisle – nyögte kedvesem. – Minden rendben? – simított végig az arcomon kissé aggódva. – Egyszer csak ledermedtél.

- Bocsáss meg, csak eszembe jutott, amikor mi először… - mosolyogtam rá.

- Életem legcsodálatosabb éjszakája volt – sóhajtott fel ábrándozva. – Bár, ami azt illeti, azóta volt még részem néhány igencsak felejthetetlen pillanatban – mondta az ajkába harapva.

- Erre még később visszatérünk – gomboltam ki a nadrágját is.

Majd ajkaimmal elindultam a nyakán át, le csodálatos kebleihez haladva, egészen a köldökéig, ahol nyelvemmel többször is körberajzoltam az apró kis pontocskát, amitől szerelmem először felkuncogott, majd jólesően felnyögött.

- Kis türelmetlen – húzott vissza magához, hogy megcsókolhasson. Közben pedig megéreztem kutató ujjait az övemnél, a csatom pedig a következő pillanatban megadta magát. Esme egy szempillantás alatt szabadított meg a nadrágomtól, és az alsómtól is.

- Hova ez a sietség, drágám? – kérdeztem kíváncsian.

Általában imádja a hosszú előjátékot, amit én sem vetek meg. Ez a megnyilvánulás azonban nem arra utalt, hogy ezúttal is lassú, gyengéd együttlétre vágyok. Habár, izgalmas volt a gondolat, hogy leteperjem szerelmemet, és azonnal magamévá tegyem. Én is csak férfi vagyok, aki nehezen ellenáll egy ilyen vággyal teli szempárnak.

- Tudod, hogy mi jutott eszembe ma délután – harapott finoman a nyakamba.

- Már alig várom, hogy beavass – suttogtam a fülébe.

- A szenvedélyes párizsi éjszakáink jutottak az eszembe. A megrepedt asztalok, az összetört ágy – búgta a fülembe.

- A tűzzel játszol – helyezkedtem a combjai közé.

- Akkor már alig várom, hogy megégessen – csókolt meg szenvedéllyel telve.

Én pedig nem bírtam tovább. Már attól is teljesen kikészültem, hogyha csak visszaemlékeztem rá, ahogy szerelmem az asztalon hever meztelenül, a haja szétterül a barna mahagóni lapon, miközben a szemei feketén izzanak a vágytól, és gyönyörű combjaival magához húz.

- Csak a sátor le ne égjen – morogtam fel.

Majd finoman, de határozottan a magamévá tettem csodálatos feleségem. Aki halkan, de elégedetten nyögött fel. Lassú, gyengéd mozgásba kezdtem, és közben mélyen kedvesem szemébe néztem, amiben megint ott ült a vágy, és a gyönyör mámora. Nekem pedig csakis az járt a fejemben, hogy ez a csodálatos nő csakis az enyém. Testestől-lelkestől nekem adta magát, és cserébe én is mindenem neki adtam, ami csak tőlem telt. Még soha nem éreztem ilyen mély, és elsöprő érzéseket senki iránt. Nekem Esmére kellett várnom a boldogságért, akire még többet is érdemes lett volna várakozni. Sosem volt annál tökéletesebb pillanat az életemben, mint amikor bevallotta, hogy ő is szeret engem.

Lágy mozgásomból, és csodálatos emlékeimből Esme határozott mozdulata zökkentett ki, aki hirtelen a hátamra fordított, majd kínzó lassúsággal a csípőmre ereszkedett. Váratlan volt tőle ez a fajta határozottság, és gátlástalanság. Általában amikor szerelmem helyezkedett el felettem szégyenlősen karba fonta a kezeit keblei előtt, vagy maga elé húzta a takarót, vagy bármit, ami a keze ügyébe akadt, de most nem így történt. Megengedte nekem, hogy kiélvezzek minden egyes pillanatot, amit a gyönyörű testének látványa, és lágy mozgása nyújtott nekem. Ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen és örökké nekem adta magát, gátlások, és félelmek nélkül. Az a pillanat, amire azóta vágytam, amióta csak rájöttem, hogy ő az én egyetlen és igaz szerelmem. Egyszerűen nem tudtam betelni kedvesem idomaival, és a gondolattal, hogy tényleg, mindenestől, csakis az enyém lett ez a szirén.

Nem sokkal később pedig a mozgásunk egyre hevesebbé változott, és Esme ajkairól halk sikolyok törtek fel, amelyeket örömmel hallgattam. A legszebb szimfónia volt, amit férfi csak hallhat, hiszen azt jelenti, hogy számára is olyan tökéletes velem lenni, mint számomra vele lenni.

- Szeretlek – kiáltott fel, amikor elérte a csúcsot. Én pedig rám nem jellemző vad morgással adtam feleségem tudtára, hogy én is átéltem ugyanazt a csodálatos pillanatot, amit ő az imént.

- Én is szeretlek – szorítottam magamhoz apró testét, majd gyengéden magam mellé húztam, és a mellkasomra fektettem.

Nem volt szükség szavakra. Pillantásokból és apró, lopott csókokból is tökéletesen megértettük a másikat. Pontosan tudtuk, hogy mit gondol, vagy érez éppen a másik. Elmerültem még mindig vágytól ködös íriszeiben, és nem is akartam onnan elszabadulni, amíg el nem jön a reggel…