Történet szerelemről és családról - 3. fejezet

Vándorlás




(Carlisle szemszöge)



Sokáig éltem az erdőben. Egy egész évtizedre volt szükségem, hogy tökéletesen elsajátítsam az önkontroll képességét, hogy először egész napokra, majd hetekre is képes legyek a faluban maradni, úgy, hogy eszembe se jusson bántani másokat. Bár a folyamat lassú volt az emberi élet szempontjából, nekem nagyon hamar eltűnt ez az idő. Miután tökéletesen elsajátítottam az önuralmat elhatároztam, hogy beiratkozom az orvosira. Rájöttem, hogy ez a legjobb módja a vezeklésnek, és így számtalan emberi élet megmentője is lehetek. Nem voltam biztos benne, hogy ez lesz életem legjobb döntése, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy helyesen cselekszem. Az elméleti részekkel nem voltak gondjaim, hiszen egyfolytában tudtam tanulni. Éjjel-nappal csak az orvosi pályával foglalkoztam. Mindent szóról szóra megtanultam, hogy még csak véletlenül se hibázhassak. A gyakorlati rész, sajnos már nem volt ilyen egyszerű. Először még csak kisebb sebeket bíztak rám, majd egyre komolyabb eseteknél is segédkezhettem. Ez volt a próbaidőszakom, amit elég sűrűn levegővétel nélkül vittem véghez. A vér már korántsem csábított annyira, mint kezdetben, de azért még mindig kísértést jelentett, de apránként hozzászoktam. Ebben az is nagyon sokat segített, hogy boldoggá tett az, hogy segíthetek. Ez lett az életcélom. Sajnos nem maradhattam tovább pár évnél sehol, mert az emberek suttogni kezdtek, hogy vajon miért nem változom, mint bárki más. Úgyhogy tovább kellett állnom. A költözés mindig egy kicsit fájdalmas volt, de új lehetőségeket tárt elém. Utazásaim során találkoztam másik vámpírokkal, de azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem voltak civilizáltak. Sőt, inkább csak nomád vadaknak jellemezném őket. A megjelenésük eléggé kiábrándító volt, de őket egyáltalán nem zavarta a szakadt, koszos ruhájuk, és az a tény, hogy még csak cipőjük sincs. Nagyon kiábrándított a vámpírok nemtörődömsége. Nem foglalkoztak semmivel, csak azzal, hogy enyhítsék vágyaikat. Teljesen kiábrándultam a fajtámból. Néha megpróbáltam jó útra téríteni egyet-egyet, aki értelmesebb volt, de soha nem jártam sikerrel. Az évtizedekből lassan századok lettek, de nem találtam olyanokat, akikkel összeállhattam volna. A napjaim magányosan tengődtek, csak az nyújtott némi vigaszt, hogy segíthetek az embereken. Az emberi vér illata már teljesen hidegen hagyott, és egész Európában elismert orvossá váltam. Terveztem, hogy átmegyek Amerikába, hátha ott jobb a helyzet, de előtte még mindenképpen szerettem volna megnézni Olaszországot, hiszen már csak ott nem jártam Európán belül. Az egészet végigjártam, amíg el nem értem Volterrába. Fantasztikus város volt. Azonban nem sokkal azután, hogy átléptem a határát két magas, csuklyás alak állta az utamat.

- Miben segíthetek uraim? – kérdeztem döbbenten. Hiszen nem okoztam semmi zűrt, ha ők a hatóság, akkor nem hinném, hogy bármi dolguk is lenne velem.

- A Mester látni kívánja – mondta a férfi tömören, majd felemelte a fejét és én megláttam a szemét, ami vörösen izzott.

- Hol van a mesteretek? – lettem kíváncsi. Talán vannak vámpírok, akik vámpírokat tartanak, hogy szolgálják őket? Ilyesmivel még nem találkoztam.

- A nagyteremben. Kérem, kövessen minket. Nem szeretnénk feltűnést kelteni – tette hozzá udvariasan. Na, ilyennel sem találkoztam még sűrűn. Civilizált vámpírok. Végre.

- Rendben, megyek – bólintottam.



Végigsétáltunk egy sikátoron. Majd egy hatalmas kastély előtt találtam magam. Az ajtó kinyílt és mi beléptünk rajta. Próbáltak feltűnés nélkül eljárni, de azért tisztán láttam, hogy folyamatosan figyeltek, hogy nehogy megpróbáljak eltűnni. Nem értettem ezt a felhajtást. Miért akarnék eltűnni, hogyha nem okoztam gondot senkinek. A kastély hatalmas volt és igen fejedelmi volt a berendezése. El kellett ismernem, hogy még soha nem láttam ilyen impozáns lakberendezést. Már vagy öt perce sétáltunk, amikor végre elértük a célunkat. Az ajtó kitárult és én egy hatalmas teremben találtam magam. A terem közepén, egy emelvényen három vámpír ült és körülöttük két-két testőr állt. A középső trónt elfoglaló alak felállt és kíváncsian méregetni kezdett.

- Légy üdvözölve Volterrában. Aro Volturi vagyok. Ők pedig a testvéreim Caius, és Marcus. Minek köszönhetjük a látogatásodat? – kérdezte nyájasan, majd közelebb lépett.

- Az nevem, Carlisle Cullen. Én csak utazgatok, Amerikába készülök, de előtte még szerettem volna megnézni Olaszországot is.

- Egyszerű utazgatás? Ez érdekes. Általában Volterrát kerülik a vámpírok, ilyen célokból – húzta fel a szemöldökét.

- Miért hagytam volna ki ezt a gyönyörű történelmi várost? – lepődtem meg. Hiszen csodálatos hely.

- Szerintem fogalma sincs róla, hogy kik vagyunk – mondta a Caius nevezetű unottan.

- Már elnézést, de tudnom kéne? – néztem rá kérdőn. Mire Aro csak nevetni kezdett.

- Mióta vagy vámpír, barátom? – kérdezte még mindig kuncogva.

- Már elég régóta. Őszintén szólva lassan két évszázada változtattak át.

- Ennyi idő, és még soha nem hallottál rólunk? – csattant fel Caius gúnyosan.

- Sajnálom, de nem – válaszoltam udvariasan. Nekem van modorom, másokkal ellentétben.

- Megengeded? – kérdezte Aro, és a kezét felém nyújtotta, én pedig habozás nélkül elfogadtam a kinyújtott kezet. Már nem is emlékszem, hogy mikor használtam utoljára ezt a tisztes emberi köszöntési formát.



Aro megmerevedett és nem engedte el a kezem. Nem igazán értettem, hogy mit művel, de nem akartam elhúzni a kezem, nehogy sértésnek vegye, úgyhogy csak álltam ott és közben kérdő pillantásokat vetettem a teremben lévőkre, akik csak vigyorogtak.

- Valóban fogalma sem volt rólunk – engedte el Aro a kezemet. – Nem a szokványos célokból változtatták át. A vámpír csak megharapta, de nem azért, hogy társat találjon benne, hanem bosszúból.

- Tehát úgy élt, hogy mit sem tud a törvényeinkről – állapította meg Caius. – Nem szegte meg a törvényeinket?

- Nem, ösztönösen eltitkolta a kilétét – mondta Aro és büszkén nézett rám.

- Már bocsánat, de miről van szó? – kérdeztem döbbenten.

- Oh, elnézést. Azonnal elmagyarázom – kezdett bele Aro. – Én gondolatolvasó vagyok. Összességében életed minden pillanatát láthatom, de csak akkor, hogyha megérintelek. Innen tudom, hogyan változtál át és, hogy tudatlanul is betartottad a vámpírok törvényeit. Nagyon bölcs vagy. Viszont az életmódod nem éppen hétköznapi.

- Talán nem lehet szabad akaratom? – húztam fel a szemöldököm. Mégis mit gondolnak? Majd én eldöntöm, hogy mivel táplálkozom. Mit képzelnek, kicsodák ők? Ez a Caius úgy pöffeszkedik, mintha ő lenne a világ közepe.

- Már hogyne lehetne, csak ez számomra meglehetősen furcsa. Még sosem találkoztam hozzád hasonlóval. Esetleg nem lenne kedved egy kis ideig vendégeskedni nálunk? – kérdezte Aro reménykedve, Caius pedig csak felhorkantott.

- Köszönöm, elfogadom a meghívást, de persze csak ha tényleg nem zavarok – mondtam higgadtan. Vajon komolyan gondolta? Végül is érdekes lenne megismerkedni végre civilizált vámpírokkal is, mert eddig csak néhány alkalmam volt rá, hogy normálisan elbeszélgessek néhány fajtánk bélivel, de nem úgy néznek ki, mint akik valóban szívesen látnának.

- Hát persze, hogy nem zavarsz – lelkesedett tovább Aro.

- Nyugodtan maradj, ha van kedved – fűzte hozzá Marcus, aki most először szólalt meg.



Miután megbeszéltük, hogy egy darabig maradok, elkísértek a vendégszobához, ami igencsak fényűző volt. Még fürdőszoba is tartozott a szobámhoz. Jó ideig a szobámban voltam. Megtisztálkodtam és átöltöztem, majd visszaindultam a nagyterembe. Sok kérdésem volt, amire szerettem volna választ kapni. Aróval egészen jól összebarátkoztunk, Marcus nem igazán szólt bele a társalgásainkba. Caius pedig elég távolságtartó maradt, de azért kezdett megbékélni velem. Megismerkedtem a törvényekkel, amiket a Volturi állított fel, és elmesélték, hogy hogyan lettek ők a vezető család. Aro próbált rávezetni a természetes életmódunk megismerésére és szeretetére, de nem járt sikerrel, ahogy én sem, amikor egyszer elkísért egy vadászatomra. Kíváncsiságból megkóstolt egy medvét, de az arca azon nyomban eltorzult, ahogy a vér a szájához ért.

- Ez borzalmas – mondta kikerekedett szemekkel. – Hogy vagy képes így élni? – kérdezte döbbenten. – Én ebből egy kortyot sem vagyok képes lenyelni. Nem édes, egyáltalán nincs semmi kellemes zamata. Így nem élvezet a táplálkozás.

- A cél, hogy ne legyek szomjas, nem pedig az, hogy élvezzem a gyilkolást – mondtam határozottan.

- Ez egy új, érdekes szemlélet – bólintott Aro. – De sajnos értelmetlen. Gondolj csak bele. Mi nem arra születtünk, hogy istápoljuk az embereket, hanem arra, hogy felettük álljunk.

- Én magam is ember voltam, és valószínűleg te is az voltál – kezdtem bele a vitába.

- Valóban, de mi azon kiválasztottak közé tartozunk, akik kiemelkedhettek az emberek közül és ezt ki kell használnunk – védte meg Aro az igazát. – Azt hiszem barátom, hogy sosem fogod megérteni az én szempontjaimat.

- Én pedig attól tartok, hogy ez fordítva is igaz – mosolyodtam el. Már régen feladtam, hogy Aro valaha is beadja a derekát.

- Nos, mondasz valamit. Akkor azt hiszem az lesz a legjobb, hogyha kölcsönösen feladjuk egymás meggyőzését, mert nem jutunk előrébb – ajánlotta Aro, én pedig elfogadtam az ötletet. Ebből az egyensúlyból soha nem fog egyikünk sem kibillenni.



Ezután az egyezség után még pár hétig vendégeskedtem Volterrában, majd Aro kérése ellenére is tovább indultam Amerika felé. Úgy éreztem, hogy Aróban barátra leltem, de két fivére nem hiszem, hogy különösebben kedvelt volna. Mindenesetre az étkezési időszakaikat leszámítva nagyon is jól éreztem magam végre civilizált légkörben.



Miután elhagytam Volterrát, azonnal elindultam Amerika felé. Nem tudtam pontosan, hogy hova is szeretnék eljutni, egyszerűen csak szerettem volna jó állást találni egy kórházban és néhány évig nyugodtan éldegélni valahol. Próbálkoztam egy ideig a naposabb részeken is, de nem igazán volt ínyemre a város, hogyha sütött a nap. Hiszen nappal gyakorlatilag be voltam zárva az apró kis lakásomba. Néhány „napos” év után inkább visszatértem a csapadékosabb területekre. Ironikus volt, hogy amíg ember voltam szinte már gyűlöltem az állandó esőzést és felhőtakarót, de most, hogy nem mehetek a napra, már én magam keresem a csapadékos vidékeket. De hát mit tehetnék? Hogyha egyszer egy sürgős esethez kellene kimennem és telefonálnak, nekem pedig vissza kell utasítanom valami betegségre hivatkozva, mert nem mehetek a napra. Ez így sehogy sem volt jó. Bűntudatom volt amiatt, hogy nem segíthettem, amikor szükség lett volna rám. Végül is úgy határoztam, hogy Colombusban telepedem le. Kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatott a kórházban. Igazi főorvosi állást ajánlottak. Természetesen büszkén vállaltam el a feladatot és azonnal felvállaltam az éjszakai műszakot is, mindenki legnagyobb örömére. Szerettem éjszakás lenni, hiszen én ilyenkor is tökéletesen éber voltam, és oda tudtam figyelni, hogy a kifáradt orvosok ne kezeljenek félre senkit. Néha előfordult még a régebbi kórházakban, ahol dolgoztam. Nem szándékosan ártottak valakinek, egyszerűen csak teljesen ki voltak merülve és már nem tudtak logikusan gondolkodni. Orvosnak lenni egyáltalán nem volt könnyű. Hiszen a fizetés kevés, a munka rengeteg, pihenés szinte semmi. Gyakorlatilag egy vámpírnak tökéletes állás, leszámítva a vért, bár ez engem már egyáltalán nem zavart. Viszont egy ember, aki elfárad és nem olyan kifinomultak az érzékei, mint az enyémek bármennyire is tisztességesen végzi a dolgát, néha hibázhat. Tiszteltem ezeket az embereket és boldog voltam, hogy nekik is segíthetek, és nem csak a betegeknek, a kollégáim pedig hálásak voltak azért, hogy egyre kevesebb műhiba történt a kórházban. Egyetlen bánatom az volt, hogy kevés beteg hagyta, hogy ténylegesen én lássam el, mert valamiért még mindig érezték tudat alatt, hogy más vagyok. Ez nem változott. Hiába telt el már több, mint kétszáz év azóta az éjszaka óta, hogy megfertőződtem, az emberek mégis még mindig gyanakvóak és babonásak voltak. Én sosem hittem apám üldözéseiben, addig, amíg meg nem történt az a végzetes találkozás, de még így visszagondolva is úgy éreztem, hogy nem volt jogos az a sok gyilkosság, amit akkoriban az emberek Isten nevében követtek el. Más lett a világ, de volt, ami állandó maradt. Én nem változtam, talán csak egyre magányosabb lettem, de nem voltam képes azért bántani valakit, hogy ne legyek egyedül. Még mindig egyedül éltem a világon. 1663-tól 1911-ig. Ennyi év, és én még mindig nem találtam meg a társam, akihez szólhatnék, vagy aki csak a közelemben lenne.