Tartozni valakihez - 13. fejezet

13. fejezet




(Alice szemszöge)



Már biztos, hogy megtaláljuk őket. Végre megálltak, és mind az öten úgy döntöttek, hogy ott maradnak, ahol vannak. Biztos beköltöztek abba szép házba, amit láttam. Már alig várom, hogy ott legyünk velük. Nagyon jó lesz családban élni. Szerintem Jaspernek is biztosan tetszeni fog. Eleinte nehéz lesz neki, de utána boldog lesz ott, ahol vagyunk. Láttam. Az elején is csak azért fogja magát rosszul érezni, mert neki sokkal nehezebb lesz emberek között lenni és ellenállni, a Cullenek pedig már mind gyakorlottak. Olyan büszke vagyok Jasperre. Akármilyen nehéz is neki még, annyira elszánt, még csak eszébe sem jutott, hogy másképp döntsön, pedig a városban voltak nagyon is csábító illatok, hiszen én is éreztem, ennek ellenére megállta a dolgot. Nagyon jól halad.

- Kicsim, merre menjünk tovább? – torpant meg Jasper, mivel az erdőn két ösvény vezet innentől. Megálltam előttük, és koncentrálni kezdtem.

- Balra – mondtam határozottan néhány perccel később.

- Rendben – bólintott Jasper, majd újra útnak indultunk a bal oldali ösvényen.

Annyira izgatott vagyok. Már nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Életben is biztosan olyan különlegesek, mint a látomásomban. Mindegyikük egyedi valamitől, így mi sem fogunk kilógni a sorból Jasperrel. Még egy nap, az ember, vagyis vámpír azt hinné, hogy egy nap az semmiség, de nekem most minden pillanat végtelenül hosszúnak tűnik. Megismerkedünk, aztán beköltözünk a szobánkba Jasperrel, amit láttam, utána pedig elmegyünk vadászni. Ez lesz sorrend. Érdekelni fogja őket a történetünk, és mi is meghallgathatjuk, majd az övékét. Annyira a gondolataimba meredtem, hogy észre sem vettem, hogy szerelmem ismét megállt egy kereszteződésnél, én pedig teljes sebességgel belecsapódtam. Érdekes módon Jasper szinte meg sem rezdült, én viszont akkorát repültem hátrafelé, hogy öröm volt nézni. Már vártam a becsapódást, de ehelyett nagyon is finoman érkeztem meg, és nem is a földre. Jasper karjaiba zuhantam, aki bocsánatkérő arccal nézett rám.

- Bocsáss meg, legközelebb nagyobb zajt csapok, hogyha hirtelen megállok – mondta egy kis bűntudattal.

- Semmi baj, én sem figyeltem oda eléggé – mosolyodtam el, és átöleltem a nyakát.

- Nem esett bajod? – kérdezte kedvesen. Már, hogy esett volna bajom? Hiszen én is vámpír vagyok, csak kisebb kiadásban, mint az átlag. Legalábbis Jasperhez és a leendő családunkhoz képest kisebb.

- Nem, jól vagyok – mondtam határozottan. – Mehetünk tovább? – kérdeztem kíváncsian.

- Persze – mosolyodott el egy pillanatra, és a lábaimra állított. – Jobb lesz, ha te futsz elől, mert akkor kisebb az esélye, hogy belém szaladsz, amikor túlságosan is elragadnak a gondolataid – tette még hozzá.

- Én nem is… - kezdtem bele, de úgyis tudtam, hogy tudja, hogy állandóan jár az agyam. – Jól van. Igyekszem a valóságban maradni – mosolyogtam rá, majd futásnak eredtem. – Kapj el, ha tudsz – kiáltottam hátra, majd teljes sebességgel nekiiramodtam az erdőnek. Néhány perce már nem láttam Jaspert, úgyhogy éppen elkönyveltem a győzelmemet, amikor a semmiből előttem termett, én pedig a karjaiba szaladtam.

- Megvagy – mondta diadalmasan.

- Hogy csináltad? – kérdeztem döbbenten. Miért nem láttam, hogy mit tervez?

- Tudod, stratéga vagyok, már meséltem. Nem nehéz elkapni valakit – mondta határozottan. – Szóval, mi a jutalma a győztesnek? – kérdezte kíváncsian.

- Jutalma? – néztem rá kérdőn. Szó sem volt semmiféle jutalomról.

- Igen, kicseleztem egy jövőbelátót, ezért csak jár valami.

- Hát nem is tudom – estem gondolkodóba, majd egy hirtelen mozdulattal kicsusszantam a karjai közül és megint futásnak eredtem. – Az a jutalom, hogy megint elkaphatsz – kiabáltam vissza.

- Másodszorra már nem úszod meg ilyen könnyen – kiabált utánam. Figyeltem a jövőt, de kicselezett, mert nem hozott konkrét döntést. Mindig más irányból láttam, hogy utolér. Néhány perccel később pedig már megint a karjaiban landoltam.

- Ez nem lehet igaz… - mondtam durcásan. – Miért nem tudlak kicselezni?

- Azért, mert én tisztában vagyok a képességeddel, és a határaival. Viszont valaki, aki nem ismer, soha nem lenne erre képes – mondta komolyan. – Ennek pedig nagyon is örülök. Ha nem tudnak elkapni, akkor bántani se.

- Mégis ki akarna engem bántani? – kérdeztem döbbenten.

- Azt sosem lehet tudni – állapította meg.

- Nem bízol a Cullenekben? – világosodtam fel.

- Nem sok mindenki van, akiben bízom – mondta határozottan.

- Bennem sem bízol? – kérdeztem csalódottan.

- Dehogynem. Benned, Peterben és Charlotte-ban bízom, de egyelőre senki másban.

- Nem fognak bántani minket. Eszükbe sem fog jutni ilyesmi – mondtam mélyen a szemébe nézve. – Bízz a látomásomban. Egy család leszünk.

- Ha te mondod, elhiszem, de azért egy ideig szemmel fogom tartani őket – mondta ellentmondást nem tűrően.

- Rendben – adtam meg magam. – De semmiképpen se feltűnően, kérlek. Bár elég nehéz lesz titokban tartanod, hogy miben mesterkedsz, mert Edward gondolatolvasó – állapítottam meg.

- Tessék? – nézett rám idegesen. – Mindnek van aktív képessége?

- Nem, Edward gondolatolvasó, Emmett pedig nagyon erős. Carlisle-nak az önuralma határtalan, Esmének a szeretete, és Rosalie hiúsága.

- Akkor csak a két férfira kell igazán odafigyelni – bólintott Jasper.

- Ez most olyan egy kicsit, mintha háborúra készülnél – szűkültek össze a szemeim.

- Nem akarok bajt keverni, csak biztos akarok lenni benne, hogy biztonságban vagy – mondta komolyan.

- Hogy biztonságban vagyunk – javítottam ki.

- Igen, hogy biztonságban vagyunk. Igazad van, így helyes – mosolyodott el egy pillanatra.

- Csak bízz bennem, nem lesz semmi baj – mondtam határozottan. – Bárcsak meg tudnám mutatni a látomásomat valahogy. Akkor te is láthatnád őket, és nem aggódnál a találkozás miatt.

- Hiszek neked – mondta komolyan. – Gyere, keressük meg őket. Érzem, hogy már alig várod – mosolyodott el, és láttam a szemében a mérhetetlen bizalmat, és szerelmet, amit felém táplál.

Ha el tudnék alélni, akkor már régen a karjaiban hevernék ájultan, de sajnos nem tudok. Pedig néha kifejezetten élvezném ezt a kiváltságot. Ha elönthetne a pír, ahogy elégedetten végignéz rajtam, vagy hogyha elalélhatnék a csókjától, ezek a dolgok hiányoznak, azt hiszem. Mivel emberként valószínűleg nem volt alkalmam ilyesmire, pedig biztos jó lehet. Ostoba lányos dolgok, mégis izgalmasak lehetnek a maguk nemében. Jasper gyengéden megfogta a kezemet, és így futottunk tovább kézen fogva. Az idő gyorsan telt, így hogy a szerelmem ilyen közel volt hozzám. Jól esett az érintése. Annyira boldog voltam, és ezt biztosan ő is érezte. Már jó ideje rohantunk a helyes irányba, amikor végre megéreztük a jellegzetesen édes vámpír illatot, ami körüllengte szinte az egész erdőt. Persze normál emberi orr számára észrevehetetlen volt, de nekünk nagyon is jól érezhető. Még azt is meg tudtam állapítani, hogy most éppen két csoportban vannak. Ketten valahol az erdőben, és hárman valószínűleg az erdei házban. Vajon hova menjünk inkább? Megálltam, és Jasper is azonnal lefékezett mellettem.

- Mi a baj, Kicsim? – nézett rám kérdőn.

- Hova menjünk szerinted? Mármint ketten vannak az erdőben, és hárman vannak a házban – magyaráztam a dilemmát.

- Nem tudom, de mivel az erdőben fenyegetésnek vehetik, ha rájuk törünk csak úgy, vagy ha esetleg éppen vadásznak és az ösztöneik uralkodnak rajtuk, ránk is támadhatnak, úgyhogy én a házat javasolnám, ott valószínűleg nyugodtabbak – gondolkodott el Jasper. Valójában volt valami ebben a gondolatmenetben.

- Rendben, akkor menjünk előbb a házhoz – bólintottam rá, majd elindultunk a ház felé, de már korántsem olyan gyorsan, mint ahogy eddig. Kellemesen sétálva tettük meg az utolsó mérföldet. Jasper nem igazán értette a lassú tempómat, mert megint megálltunk egy pillanatra, majd mélyen a szemembe nézett.

- Valami baj van? Ideges vagy – állapította meg.

- Azt hiszem, hogy egy kicsit izgulok – haraptam be az ajkamat. – Mi van, hogyha meggondolják magukat, és mégsem akarják, hogy hozzájuk tartozzunk? – kérdeztem aggódva.

- Akkor elköszönünk, és új életet kezdünk kettesben, bár ennek elég kicsi a valószínűsége, mivel nem szoktál tévedni. Nem láttál olyat, hogy mégse tartozunk majd ide, igaz.

- Nem, nem láttam semmi ilyesmit – mondtam határozottan.

- Akkor nem lesz semmi baj. Gyere, menjünk és ismerjük meg őket – simogatta meg az arcom, és elindult velem kézen fogva a ház felé.

- Oké, igazad van – mosolyodtam el, és boldogan sétáltam szerelmem mellett. Amikor az ajtó elé értünk megtorpantunk egy pillanatra. Hallottuk a susmogást, de valószínűleg szándékosan olyan halkan beszéltek, hogy mi ne halljuk.

- Minden rendben – mondta Jasper. – Egy kicsit idegesek, de szerintem csak azért, mert idegenek vagyunk, és nem tudják, hogy mire számítsanak. Ellenségességet nem érzek, csak az egyikükből és azt is csak nagyon halványan – suttogta nekem szerelmem, és ő is olyan halkan beszélt, hogy a bentiek ne hallják.

Jasper rám mosolygott, majd finoman a háta mögé tolt, nem igazán akartam oda állni, de láttam a szemében, hogy csak azért szeretné, hogyha ott lennék, hogy meg tudjon védelmezni, hogyha szükséges. Úgyhogy inkább engedelmesen ott maradtam, de azért kikukucskáltam a karja mellett, amikor bekopogtatott.



(Carlisle szemszöge)



Éppen a dolgozószobámban voltam, amikor megéreztem az idegen vámpír illatokat az erdőben. Emmett és Edward miatt is aggódtam egy kicsit, de ők ketten valószínűleg megoldják a dolgot, ha ellenségesek, mivel csak két illat van. Bár nem valószínű, hogy ártó szándékkal jönnek, hiszen általában a vámpírok nem támadnak más vámpírokra ok nélkül. Azért a biztonság kedvéért lemegyek a lányokhoz. Nem örülnék neki, hogyha ketten fogadnák a látogatókat, akkor sem, hogyha barátságosak. Bár elég ritka, hogy fegyelmezett, normális vámpírokkal találkozzunk, de azért akad egy-két család, ami ilyen. Mint a Denalik, vagy Siobhan és családja. Felpattantam, és egy pillanattal később már a nappaliban is voltam, ahol Esme és Rosalie idegesen tördelték a kezüket a kanapén ülve.

- Nem lesz semmi baj – léptem oda hozzájuk, mire Esme azonnal felállt és hozzám bújt.

- Igen, igazad van, biztosan nem ellenségesek – mondta szerelmem csendesen. Mindig a jót keresi mindenkiben. Soha nem ítélne meg senkit elhamarkodottan. Nem hiába ilyen elbűvölő teremtés. Egyszerűen nem tudok betelni vele.

- Nagyon remélem, hogy nem okoznak galibát a környéken. Még csak most költöztünk ide – mondta Rosalie durcásan. Hát igen, neki rögtön az jut az eszébe, hogy csak baj okozója lehet bárki, aki bejelentés nélkül érkezik. – Ha Emmettnek csak egy haja szála is meggörbül, akkor én magam tépem szét és égetem el mindkettőt – fűzte még hozzá. Na igen, ez Rosalie másik arca, a család és főleg Emmett mindennél többet jelent neki, ezért van az, hogy az állandó megjegyzései ellenére mégsem tudok haragudni rá. Egy kicsit talán nyers a stílusa, de belül éppen olyan törékeny és lágy, mint a legtöbb hölgy.

- Mindjárt ideérnek – mondta Esme kissé idegesen, mire még jobban magamhoz húztam.

- Igen, én is érzem – suttogtam kedvesemnek.

A következő pillanatban kopogtatás törte meg a csendet. Nos, az már eleve jó jel, hogyha udvariasan kopogtatnak is, és nem csak bejönnek. Bár ez nem kifejezetten jellemző viselkedése a nomádoknak, hacsak nem a normálisabb fajtából valók. Pedig vámpírok, ez biztos, érezni az illatukon.

- Kopogtatnak – döbbent meg Rosalie. – Talán valamelyik régi ismerősöd lehet a párjával? – nézett rám kérdőn.

- Nem, Rose, akkor felismertem volna az illatukat.

- Kinyitom – indult meg szerelmem az ajtó felé, de gyorsan visszahúztam.

- Majd én, Drágám – mondtam és az ajtóhoz siettem.