Tartozni valakihez - 11. fejezet

11. fejezet

Sziasztok! Szombaton jön a Történet szerelemről és családról fic frisse:) Addig remélem, hogy tetszeni fog ez a fejezet:D Kérek szépen Mindenkit, aki még nem tette, hogy olvassa el a bejegyzést a fejezet alatt, és ha érdekli a kérdés, akkor írjon nekem pár sort. :D Puszi, Drusilla



(Alice szemszöge)



A látomásom egyszerűen csodálatos volt. Öt arany szempár jelent meg előttem, aztán lassan körvonalazódni kezdett az arcuk, majd a testük is. Két nő és három férfi. A legidősebb férfi, magas szőke hajú, nagyon szép alkatú, olyan modell típus, de nem modell, hanem vámpír létére orvos. Fehér köpenyt és sztetoszkópot visel, a kezében pedig egy beteg aktája van. A mellette álló nő, alacsonyabb, az arca gyönyörű szív alakú, a haja pedig kellemes barna árnyalatú. Ők egy pár. Egy hatalmas termetű fekete hajú fiú áll a bal oldalukon. Feltűnően izmos, erős alkat, és bolondos mosoly terül szét az arcán. Mellette egy hihetetlenül gyönyörű szőke hajú lány, tökéletes testalkattal, aki nem néz túl barátságosan, de ez nem csökkenti a szépségét és a kecsességét. A másik oldalon pedig egy bronz hajú, nagyon jóképű, arányos testalkatú fiú. Ő az egyetlen, akinek nincs párja. A tekintete fájdalmat és magányt tükröz, de ezt nem mutatja ki a külvilág felé is. A kép lassan megváltozik, még két alak jelenik meg velük szemben. De hiszen ezek mi vagyunk. Ismertem magamra és Jasperre.

- A nevem, Dr. Carlisle Cullen – nyújtotta a kezét Jasper felé, majd miután kezet fogtak engem magához ölelt. Kellemes volt az érintése. Védelmező és szeretetteljes, mint egy apai ölelés. Nagyon jól esett.

- Én Esme vagyok – mosolygott ránk a párja, majd szorosan magához vont mindkettőnket. – Örülök, hogy itt vagytok.

- Emmett vagyok – mondta a nagy mackó, majd felkapott és alaposan megölelgetett. – Üdv, hugi – mondta nevetve, majd letett a földre, és Jasper felé fordult. – Helló, tesó – ropogtatta meg a kezét Emmett, majd hátba veregette. – Ő pedig a párom, Rosalie – mutatott a szerelmére, mire a lány biccentett egy aprót, de többre nem futotta. Azt hiszem, hogy ő nem annyira örül nekünk.

- Edward Cullen, üdv a családunkban – mosolygott ránk az utolsó fiú, majd megölelt, Jasperrel pedig kezet fogott. Éreztem, hogy vele különleges lesz a kapcsolatom. Edward lesz a legkedvesebb nekem az új családunkból, persze csak a szerelmem után.

Hirtelen új kép villant be. Egy gyönyörű szobában voltunk Jasperrel, ami az erdőre nézett. Bútorok nem voltak benne, de tudtam, hogy ez a mi szobánk. Jasper magához húzott elmosolyodott és megcsókolt.

- Hát végre hazaértünk – motyogtam a mellkasába, ő pedig felkapott és lerohant velem a nappaliba, ahol az új családunk már mosolyogva várta, hogy elmeséljük életünk történetét. Jasper leült a szabad fotelbe, én pedig az ölébe kuporodtam. Mindenki kedvesen mosolygott ránk, kivéve Rosalie-t, aki továbbra is csak méregette a párosunkat. A kép egyszer csak távolodni kezdett tőlem, majd fokozatosan visszatértem a jelenbe.



- Alice, kedvesem? Nyugodj meg. Mit látsz? – kérdezte tőlem szerelmem, és éreztem, hogy nyugtató hullámokat küld felém, de én egyáltalán nem voltam ideges. Azonnal ránéztem kedvesemre és szélesen elmosolyodtam. Egy nagy család része leszünk, és teljes boldog életet fogunk élni vámpírként. Lesz anyánk, apánk és három testvérünk is. Minden csodálatos lesz.

- A jövőnket láttam – borultam a nyakába boldogan, ő pedig automatikusan magához szorított. – Csodálatos lesz.

- Mit láttál, kicsim? – húzódott el egy picit Jasper, hogy a szemembe nézzen, és láttam, hogy Peter és Charlotte is kíváncsian figyel engem.

- Láttam egy vámpír családot, akik állatvérrel táplálkoznak, mint mi, és boldogan maguk közé fogadnak minket is – meséltem lelkesen az imént átélt dolgokat. Olyan nyugodt és boldog voltam ott, és Jasper is.

- Tessék? – döbbent meg a hallgatóságom. – Biztos vagy benne? – kérdezte Peter hitetlenkedve.

- Alice, tudja, hogy mit látott – mondta Jasper határozottan.

- Nyugalom, csak megkérdeztem. Nem állt szándékomban kételkedni Alice szavaiban – nézett szerelmemre Peter meglepetten, ahogy én is. Még soha nem emelte fel a hangját senkivel szemben sem.

- Bocsánat – sütötte le Jasper a tekintetét.

- Semmi baj, ha jól emlékszem egyszer már én is rád morogtam, amikor rájöttem, hogy mennyire szerelmes vagyok Charlotte-ba, és ő éppen veled beszélgetett, és ti nem értettetek egyet – mosolyodott el Peter. – Ez a szerelmes vámpírok ösztönös viselkedése. Isten hozott ebben a világban – kuncogott fel. Látszólag nagyon tetszett neki, hogy ilyen erős érzelmek támadnak Jasperben miattam.

- Akkor is sajnálom, majd legközelebb próbálom türtőztetni magamat – mondta Jasper, de azért magához ölelt, ezzel megerősítve barátja elméletét.

Így voltunk összebújva percekig, és nem is igazán volt kedvem megszakítani ezt a csodálatos pillanatot, de muszáj volt. Meg kellett beszélnünk, hogy most mi legyen. Jasper, mintha csak meghallotta volna, hogy mit szeretnék felkapott a karjaiba, és felvitt a szobánkba. Ott gyengéden leültetett az ágyra, majd elém térdelt.

- Mit szeretnél most tenni? – kérdezte Jasper tekintetét az enyémbe fúrva. – Szeretnéd, ha elmennénk hozzájuk, és a család része lennénk, igaz?

- Én, igen, nagyon szeretném, de csak akkor, hogyha te is ezt akarod – mondtam félénken. Egyelőre nem tűnt túl lelkesnek. Nem ellenezte a dolgot, vagy ilyesmi. Azt hiszem, hogy csak még mindig bizalmatlan volt a nagyobb vámpírcsapatokkal szemben, ami érthető volt, hogyha a múltját tekintem.

- Én akkor vagyok boldog, hogyha te az vagy – mondta teljesen őszintén, én pedig ha tudtam volna, akkor elsírom magam, de így csak meghatottan néztem továbbra is azt a gyönyörű szempárt, ami elém tárult.

- Ez fordítva is igaz – mosolyodtam el, de válasz helyett ajkai megtalálták az enyémeket és szenvedélyes csókban forrtak össze. – Szeretlek – mondta miután az ajkaink elváltak.

- Én is nagyon szeretlek – mondtam mosolyogva és hozzábújtam. A következő pillanatban már az ágyon feküdtünk, és én szorosan szerelmemhez simultam, mint egy kiscica, miközben ő a hátamat cirógatta.

- Mikor szeretnél indulni? – kérdezte Jasper hosszú hallgatás után.

- Tessék? – kérdeztem döbbenten.

- Szerelmem, majd kiugrassz a bőrödből, még sosem voltál ilyen izgatott, csak amikor te meg én…

- Jól van értem – vágtam a szavába. Még egy kicsit zavarba hozott, hogyha az ilyesmit szóban is ecseteltük. – Nem tudom. Mit szólnál, hogyha még maradnánk néhány napig? Szerintem nem illene csak így faképnél hagyni a barátainkat. Hiszen ki tudja, hogy mikor tudunk legközelebb találkozni velük. Nagyon megkedveltem őket – mondtam őszintén.

- Ennek igazán örülök, mert ők az egyetlen barátaim – mondta Jasper komolyan. – Én is örülnék, hogyha maradnánk még egy kicsit. Utána pedig megkereshetjük az új családunkat is. Van kedved róluk mesélni egy kicsit? – kérdezte kíváncsian, én pedig boldogan igent mondtam a kérésre.



A nap hátralévő részében mindenkit pontosan leírtam. Az egész látomásomat részletesen elmeséltem, és azt is, hogy ki hogyan néz ki, kit hogy hívnak, mik a jellemzőik. Jasper pedig őszinte kíváncsisággal itta a szavaimat. Annyira csodálatos volt minden. Enyém a szerelem, amire mindig is vágytam, és egy nagy, boldog család részesei lehetünk. Mire vágyhatnék még? Tettem fel magamnak a kérdést, de tudtam a választ. Sajnos gyermekkel nem áll módomban megajándékozni szerelmemet, de majd mindent megteszek, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben.

- Mi a baj? – kérdezte Jasper hirtelen.

- Nincs semmi baj. Minden tökéletes – mondtam határozottan.

- Kedvesem, valamitől egy pillanatra elszomorodtál, érzem – mondta szerelmem mélyen a szemeimbe nézve. Tudta, hogy ennek úgysem tudok ellenállni. A szemei mintha csak megbabonáztak volna. Minden benne volt, amit nem mondott ki. Tisztelet, bizalom, hit, szeretet, szenvedély, szerelem, vágy. Ezeket az érzelmeket mind én váltom ki belőle, és a világ legszerencsésebb lányának éreztem magam, akárhányszor csak belepillantottam ebbe a szempárba. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni, hogy van nekem. Elhozta az életembe a fényt, az igazi felhőtlen boldogságot.

- Sajnálom, nekem csak eszembe jutott, hogy nem tudlak megajándékozni egy kis örökössel – vallottam be őszintén a gondolataimat, és reméltem, hogy nem fogom elkeseríteni őt is.

- Alice, ne beszélj butaságokat. Ha te az enyém vagy, akkor nem kell senki, és semmi más. A lényeg, hogy mi együtt vagyunk. Bár nem tagadom, ha valaha is gyermeket szeretnék, akkor természetesen csak is te jöhetnél szóba, mint az édesanyja, de mivel ez számunkra lehetetlen, ezért kár rajta rágódni. Te vagy a legtökéletesebb, legkedvesebb ajándék, amivel valaha is megajándékozhattak engem az életem során. Ezt soha ne felejtsd el – mondta határozottan, és egy szenvedélyes csókkal is nyomatékosította a szavait.

- Nem fogom elfelejteni – ziháltam miután az ajkaink elváltak.

- Helyes – mondta egy halvány mosoly kíséretében, majd felkelt és engem is magával húzott. – Gyere, mondjuk el Peternek és Charlotte-nak is, hogy mik a terveink – mondta miközben az ajtó felé kezdett húzni. Én pedig készséggel követtem őt.

A nappaliban megtaláltuk Petert és Charlotte-ott is. A kanapén ücsörögtek és beszélgettek, de amikor megláttak minket azonnal kíváncsian néztek ránk. Jasperrel leültünk a szemben lévő fotelba, és elmeséltük, hogy hogyan határoztunk, és már csak pár napig leszünk velük. Kicsit szomorúak voltak, hogy elhagyjuk őket, de természetesen megértették, hogy meg kell találnunk a helyünket a világban, és ők nem tervezik, hogy átállnak erre a típusú életmódra, amit mi választottunk. Nem ítéltem el őket természetesen, hiszen nem lehet mindenki különc, de kicsit sajnáltam, hogy el sem gondolkodnak rajta, hogy esetleg megpróbálják ezt a lehetőséget, hogy ne öljenek többé embereket.



(Jasper szemszöge)



Az öt nap, amit még a barátainkkal töltöttünk hamar elszállt. Minden nappalt együtt töltöttünk és különböző programokat és játékokat találtunk ki, hogy kellemesen töltsük az időt. Esténként pedig ki-ki a szobájában élvezte a szerelme társaságát. Felejthetetlen pillanatokat töltöttünk itt Alice-szel. Életem leggyönyörűbb éjszakája volt, amikor az enyém lett. Soha nem éreztem még olyan erős, és örökké tartó érzelmeket. Bár Alice-szel mindig olyan, mint először. Össze se lehet hasonlítani semmivel sem az ő lágyságát és gyengéd szeretetét. Most pedig itt állok a vendégszobában, ami a mi kis szerelmi fészkünk volt, és éppen az indulásra készülődök. Eljött az idő, hogy megkeressük az új családunkat, akikhez tartozni fogunk az örökkévalóság hátra levő részében. Hiányozni fog ez a hely, de bárhová is megyünk, csak az számít, hogy együtt lehessek a szerelmemmel. Merengésemből Alice szakított ki, aki elém lépett és hozzám bújt.

- Nekem is hiányozni fog ez a hely – motyogta a mellkasomba. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt már jobban kiismert, mint bárki más több évtized alatt.

- Pont erre gondoltam – suttogtam a hajába.

- Sejtettem – nézett fel rám szerelmem, majd lágyan megcsókolt. – Készen állsz?

- Igen, mehetünk – mondtam határozottan, majd kézen fogtam Alice-t és elindultunk a nappali felé, ahol Charlotte és Peter várt ránk, hogy elbúcsúzzanak tőlünk.

- Nagyon fogtok hiányozni – lépett hozzám Charlotte és szorosan megölelt, míg Peter elbúcsúzott Alice-től. Majd én búcsúztam Petertől, amíg a lányok elköszöntek.

- Köszönjük, hogy vendégül látattok bennünket – mondtam barátomnak hálásan, mire csak elmosolyodott.

- Mi köszönjük, hogy meglátogattatok. Gyertek el bármikor – mondta Peter és Charlotte kedvesen.

- Boldogan – válaszolta Alice. – Mi is bármikor szívesen látunk benneteket – tette még hozzá.

- Köszönjük, biztos, hogy még találkozunk – biccentett Peter, majd átölelte Charlotte-ott.

Miután elbúcsúzkodtunk, még egy gyors pillantást vetettünk a házra, és Alice még egy mélyet szippantott a számára olyan kedves mandulavirág illatából. Kapni fog tőlem egy ilyen fát az ablakunk alá bárhol is fogunk élni. Gondoltam magamban. Ezek után intettünk a barátainknak és futásnak eredtünk az új életünk felé.