Történet szerelemről és családról - 9. fejezet

Már ketten vagyunk




(Edward szemszöge)



Élveztem a száguldást, de néhány dolog nem hagyott nyugodni. Miért mondta azt, amikor vadászni indultunk, hogy menjek nyugodtan, nincsenek emberek a közelben? Miért nem mentette meg az édesanyámat, ha már engem megmentett? De főleg, miért nem kérdezte meg, hogy akarom-e egyáltalán, hogy megmentsen? Mi értelme élnem, hogyha már nincs senkim? Néhány perc alatt a házban voltunk és leültünk a nappaliban, de nem szólaltunk meg. Igazából nem tudtam, hogy hol kezdjem, és a jelek szerint Dr. Cullen is elég tanácstalan volt ebben a kérdésben. Már percek óta ültünk ott, mikor úgy döntöttem, hogy megtöröm a csendet, mert így soha nem fogunk előrébb jutni. Egyébként is válaszokat akartam.

- Miért mondta azt, hogy nincsenek emberek, menjek nyugodtan, amikor vadászni indultunk? – kezdtem bele a kérdéseimbe.

- Kérlek, tegezz nyugodtan. A nevem, Carlisle – kezdett bele. – Azért ellenőriztem, hogy nincs-e a közelben ember, mert amíg nem tanulod meg türtőztetni magad, addig nem engedhetlek emberek közelébe, legalábbis egyedül semmiképpen – magyarázta. Ezek szerint bárkit megölnék, hogyha a közelembe jönne? Barátot, vagy idegen? Akárkit?

- Ha jól értem, jelenleg egy kiszámíthatatlan gyilkos vagyok? – kérdeztem kissé idegesen. Jobb is, hogy édesanyámat hagyta békében távozni. Soha nem bocsátotta volna meg magának, hogyha bárkinek is csak egy haja szála meggörbül miatta. Bár nem hiszem, hogy nekem ezt a sorsot szánta volna.

- Én ezt nem így mondanám – mondta nyugodtan. – Jelenleg még az ösztöneid irányítanak, de el tudod sajátítani az önuralmat, és akkor ugyanúgy élhetsz, mint én. Emberek között. Sőt, ha szeretnél, akkor tanulhatsz bármit, vagy dolgozhatsz, mint én. Eleinte én sem szerettem ezt az életformát, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem is rossz – győzködött tovább, és igazság szerint elég jó érvei voltak, de akkor sem tetszett, hogy nem mehetek emberek közelébe. Valakinek el kell intéznie, hogy az édesanyám a családi kriptában nyugodjon. Kizárt dolog, hogy hagyom, hogy valami névtelen sírba kerüljön.

- Mennyi időbe telik, ameddig nem leszek veszélyes senkire? – kérdeztem és reméltem, hogy a válasz elég rövid időtartam lesz, mert már csak én tudom elintézni a temetést.

- Ez csak tőled függ. Mindenki más, úgyhogy erre sajnos nem tudok pontos választ adni – mondta tárgyilagosan, mint egy tipikus orvos. Vajon hány éve praktizálhat már?

- Nekem jelenleg, a majd elsajátítom nem elég. Az édesanyámat nem fogják egy névtelen sírban elhelyezni – csattantam fel.

- Emiatt nem kell aggódnod. Én már elintéztem, hogy a családi kriptátokba kerüljön – mondta Carlisle békülékenyen. Belőlem pedig hirtelen elszállt a harag. Az édesanyám ott fog nyugodni, ahol szeretett volna mindig is.

- Köszönöm – tört fel belőlem az őszinte hála.

- Nincs mit. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte – biccentett felém, és láttam a szemében, hogy minden szavát komolyan gondolta. – Van még kérdésed?

- Úgy egy millió, de egyelőre csak néhányat szeretnék feltétlenül megtudni. Először is kíváncsi lennék, hogy pontosan mivel jár még az új életem, azon kívül, hogy csábít a vér és elképesztően gyors vagyok, és az érzékszerveim is nagyon kifinomultak lettek – mondtam. Még terveztem, hogy felelősségre vonom azért, hogy engem nem kérdezett meg, hogy vajon akarok-e vámpírként tovább élni. Jogom lett volna a választáshoz, de olyan hihetetlen tisztelettel beszélt az édesanyámról, hogy most már tökéletesen elhittem neki, hogy azért változtatott át, mert megígérte anyának. Mindketten csak nekem akartak jót, az már más kérdés, hogy jó lesz-e ez nekem. De majd megtanulok bánni az új helyzettel.

- Igen, a meglátásaid helyesek – bólintott Carlisle. – Azonban van még néhány dolog, amit tudnod kell. A napfényben a bőrünk csillogni kezd, úgyhogy az esős, felhős vidékeket szoktam előnyben részesíteni. Az erőnk is hatalmas, amit már tapasztalhattál, hiszen könnyedén letepertél egy vadmacskát. Sajnos nem tudunk aludni. Nekem személy szerint az alvás néha hiányzik – magyarázta, mire bólintottam, hogy eddig értem. - Vannak a létünknek szabályai. Nem fedhetjük fel a kilétünket halandók előtt.

- Igen, ez logikus, hiszen akkor mindenki félne tőlünk, és nem élhetnénk viszonylag normális életet – bólintottam. Ez nem volt bonyolult gondolatmenet.

- Így igaz – mosolyodott el Carlisle. Úgy éreztem, hogy kedvem nagyon is megkedvelni Dr. Cullent, bár már emberként is szimpatikusnak tartottam.



(Carlisle szemszöge)



Hihetetlenül intelligens ez a fiú, ráadásul ahhoz képest, hogy újszülött, nagyon is jól kontrollálja magát. Azt hittem, hogy a torkomnak fog ugrani, amiért az édesanyját hagytam meghalni, vagy azért, mert őt nem kérdeztem meg arról, hogy akar-e így élni. Már emberként is megkedveltem néhány nap alatt, és most vámpírként is remekül megállja a helyét. Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy megemlítsem a költözést, és nagyon remélem, hogy velem tart ő is. Végre lenne valaki, akivel megoszthatnám a titkaimat, a problémáimat.

- Edward – szakítottam ki a gondolataiból. Nem tudom, hogy min gondolkodott el ennyire, de valami nagyon lefoglalta.

- Tessék – nézett fel rám.

- Néhány napon belül elköltözöm, mert kaptam egy megbízást a hegyekben, szintén a spanyolnátha miatt – kezdtem bele. – Szeretném, hogyha velem tartanál. Ne érts félre, nem kényszerítelek semmire sem, de itt már nem mutatkozhatsz, hiszen mindenki úgy tudja, hogy meghaltál, de ha nem akarsz velem tartani, akkor természetesen nem tartalak vissza – magyaráztam a helyzetet, de nagyon reméltem, hogy igent mond, és velem tart.

- Örömmel veled tartanék, de csak akkor, hogyha nem zavarlak – válaszolta komolyan.

- Egyáltalán nem zavarnál – mondtam mosolyogva. Végre nem leszek egyedül, ráadásul Edward tényleg nagyon kellemes beszédpartner. Nem is tudom, hogy mikor volt alkalmam már utoljára ilyen jóízűen elbeszélgetni valakivel.

- Akkor rendben. Hová megyünk? – kérdezte kíváncsian.

- Egy kisvárosba, fent a hegyekben, a házunk messzebb lenne a várostól az erdőben, így neked sem okozna gondot, hogy ott legyél, mert az emberek nem nagyon merészkednek olyan messzire az otthonuktól, főleg most, hogy járvány van – magyaráztam.

- Ezek szerint nem hagyhatom el a házat – mondta csalódottan.

- De, a házat nyugodtan elhagyhatod majd, csak meg kell beszélnünk, hogy az erdő mely részei felé a biztonságos – mondtam határozottan. Azt mégsem várhatom el, hogy egész nap a házban kuksoljon.

- Hogy tanuljak önuralmat, hogyha nem próbálgatjuk a határaim? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Ez a kérdés bizony jogos volt.

- Igazad van – bólintottam. – Mit szólnál ahhoz a megoldáshoz, hogy amikor dolgozom, akkor a házban, vagy az erdő biztonságos részén maradsz, ha pedig már otthon leszek én is, akkor együtt megközelítjük a várost, és meglátjuk, hogy mennyit bírsz. Én vissza tudlak fogni, hogyha elbódítanának az illatok – ajánlottam fel a lehetőséget. Talán így lesz a legjobb hozzászoktatni a vér illatához. – De minden ilyen próbálkozás előtt vadásznod kell egyelőre – fűztem még hozzá. Hogyha előtte vadászik, akkor kisebb lesz a vérszomja és kisebb a kockázat is.

- Megegyeztünk – nyújtotta ki felém a kezét mosolyogva, én pedig gondolkodás nélkül megráztam. – Lehetne még egy kérésem, mielőtt elköltözünk, illetve kettő? – kérdezte szomorúan.

- Persze – vágtam rá azonnal.

- Az egyik kérésem az lenne, hogy meglátogathassam az édesanyámat a kriptánál – kezdett bele. – A kripta messze van a várostól és nem lennék veszélyes senkire, hogyha éjszaka mennénk. Olyankor senki nincs a környéken – nézett rám könyörgőn.

- Természetesen meglátogathatod az édesanyád sírját – bólintottam rá azonnal. Mire az arca azonnal megkönnyebbült. Talán azt hitte, hogy nem fogom hagyni? Hiszen joga van elbúcsúzni tőle, és tényleg nem jelentene veszélyt sem senkire. – Mi lenne a másik kérés?

- Megtennéd, hogy elmész a házunkba, és elhozod onnan a személyes holmimat? Csak néhány ruhát szeretnék, és nagyon hálás lennék, hogyha elhoznád a fényképet az íróasztalomról, amin a családommal vagyok. Valamint az édesanyám ékszereit. Sokat jelentettek neki az ékszerei. Mindegyikhez kötődött valamilyen szép emléke. Nem szeretném, hogy idegenhez kerüljenek – kérlelt. Hogyan is mondhattam volna nemet, egy ilyen kérésre? Hiszen természetes volt, hogy megtartja a fontos dolgokat emlékbe. Emlékszem még, amikor én mentem vissza szülővárosomba jóval édesapám halála után, és elhoztam a keresztet, amit apám saját kezűleg készített. Még ma is meg van. Az a legdrágább kincsem a világon.

- Természetesen mindent elhozok, aminek szükségét érzed – mondtam határozottan. – Csak mondd el, hogy mire van még esetleg szükséged, és én elhozok bármit.

- Ezt a néhány holmit szeretném megtartani. Nem lesz szükségem másra. Nem várhatom el, hogy a fél házat elhozd a kedvemért – mosolyodott el kényszeredetten.

- Miért mi van még, ami kiteszi a fél házat? – kérdeztem kíváncsian.

- A könyveim. Egész szép kis gyűjteményen volt már – sóhajtott. Ezek szerint a könyvek neki is nagyon sokat jelentenek. Majd bepakolom mindet szépen egy bőröndbe.

- Szerintem meg tudjuk oldani, hogy a könyveid is veled jöhessenek – mondtam és reméltem, hogy végre őszinte mosolyt csalhatok az arcára. Amióta ismerem még soha nem láttam szívből mosolyogni. Bár tény, hogy soha nem is volt rá oka.

- Komolyan? – kérdezte hitetlenül.

- Igen, komolyan – mosolyodtam el, néhány pillanattal később pedig a hálás tekinteten kívül, kaptam egy igazi mosolyt is. Már éppen itt volt az ideje, hogy valaminek örüljön egy kicsit. Tudom, hogy nehéz időszakon megy keresztül, de szükség lesz a pozitív gondolkodásra ahhoz, hogy megtanuljon uralkodni magán. – Lenne még valami, amit szeretnél?

- Nem, köszönöm – mondta hálásan. – Mást nem szeretnék. Csak az édesanyámat meglátogatni, és a néhány személyes holmit. Semmi másra nincs szükségem. Egyébként mikor indulunk?

- Két nap múlva. Az édesanyádat holnap reggel helyezik örök nyugalomra, úgyhogy holnap este meg is látogathatjuk. A dolgaidat, pedig napközben idehozom, és innen már könnyedén magunkkal tudjuk vinni – mondtam el a tervemet.

- Rendben van. Így jó lesz – bólintott rá a tervemre.



Lassan hajnalodott, úgyhogy elkezdtem készülődni. Amint elérkezett a reggel elvettem Edwardtól a házuk kulcsát, és el is indultam, hogy elhozzam a dolgait. Amikor odaértem a házhoz meg kellett állapítanom, hogy igazán gyönyörű volt. A ház kellemes halvány barna árnyalatúra volt festve. Emeletes volt, és egy apró kert is tartozott hozzá. Rengeteg ablaka volt, és mindenhol virágok voltak a párkányon. Biztosan boldogan éltek itt. Elisabeth sokszor mesélt róla, hogy mennyire csodálatos ez a hely. Beléptem a nappaliba, és megint csak eltátottam a számat. Mindenhol természetes színek voltak, és egyszerű, de mégis nagyon szép bútorok. Még soha nem láttam ilyen gyönyörű házat. Miután kicsodálkoztam magam, ami beletelt vagy fél órába, elkezdtem megkeresni Edward személyes tárgyait. Nem is kellett hozzá sok idő, hogy mindent megtaláljak, amit Edward szeretne megőrizni a múltjából. A könyvekkel kapcsolatban nem csodálom, hogy nem hitte el, hogy mindet el tudom vinni, hiszen egy egész fal, csak könyvespolc volt a szobájában, és telis tele volt mindenféle regényekkel, és tankönyvekkel. Ketten már nyithatunk egy tisztességes könyvtárat is. Két bőröndbe bepakoltam mindent, amit csak tudtam, aztán hazamentem, majd újra vissza. Három körrel tudtam csak hazavinni az összes könyvét, de megérte, mert Edwardot olyan boldognak láttam a könyveit nézegetve, mint még soha. Mire én végeztem az átköltöztetéssel, addig Edward sem tétlenkedett. Az összes könyvet, beleértve az enyémeket is bedobozolta, hogy könnyen szállíthatóak legyenek. Délutánra már indulásra készen álltunk. Mindent összecsomagoltunk a bútorokon kívül, de azokra nem lesz szükség ott, ahova megyünk, mivel az új házunk bútorozott. Házunk. Kifejezetten tetszett a többes szám. Ennyi év magány után végre nem vagyok egyedül. Van egy társam, akit már most fiamként szeretek. Az életem egy csapásra megváltozott, hála egy csodálatos asszonynak, aki megígértette velem, hogy megmentem a fiát.



(Edward szemszöge)



Vártam is az estét, meg nem is. Kicsit ellentmondásos érzés volt. Meg kellett tennem, hiszen még csak normálisan el sem tudtam búcsúzni az édesanyámtól, de a szívem mélyén tudtam, hogy attól egy kicsivel sem lesz jobb, ha odamegyek, és látom, hogy imádott anyám már egy hideg kriptában fekszik. Túl korán távozott. Kedves, idős néniként kellett volna csendben elaludnia, legalább száz évesen. Nem pedig szenvedések közepette, és ilyen fiatalon. Minden az én hibám. Hogyha képes lettem volna nyugton maradni, és nem megyek be a városba, akkor nem viszem haza ezt a nyavalyás kórt, és még mindig egészséges és boldog lenne. Nem érdemlem meg, hogy létezzek.

- Mehetünk? – szakított ki Carlisle a gondolataimból.

- Igen – mondtam keserűen.

Lassan sétáltunk a temető felé, emberi tempóban. Nem is szerettem volna rohanni. Beletelt legalább húsz percbe, amíg odaértünk, de egyáltalán nem zavart. Jól esett az esti friss levegő, és a csend. Amikor beértünk a temetőbe azonnal a kriptánk irányába indultunk. Amikor megálltam az ajtó előtt a szemem bizseregni kezdett, de könnyem nem hullt. Ezek szerint a vámpírok sírni sem tudnak, de ezt most inkább nem kérdezem meg Carlisle-tól. Majd egy más alkalommal, amikor nem lesz ilyen nyilvánvaló, hogy miért kérdezem. Már így is éppen elég, hogy egyszer sírni látott. Apám mindig azt mondta, hogy egy férfi nem sír. Úgyhogy ezt a tevékenységemet mindig titokban végeztem a takaró alatt, miután megkaptuk édesapám halálhírét. Nem okozhattam csalódást a családomnak.

- Magatokra hagylak – szakította meg Carlisle a csendet.

- Köszönöm – biccentettem felé. A következő pillanatban pedig már több, mint száz méterre állt tőlem. – Szia, anya – kezdtem bele. – Kérlek, bocsáss meg, amiért nem hallgattam rád, és bementem a városba intézni az ügyeket. Ha szót fogadok, még most is élnél – motyogtam lehajtott fejjel. – Remélem, megtalálod apát odafönn, és boldogok lesztek újra együtt. Sosem felejtelek el, és mindig szeretni foglak téged, és apát is. Szeretlek – simítottam végig a feliratom, néhány percig még néztem a helyet, ahol a családom tagjai nyugszanak, majd megfordultam és elindultam Carlisle felé. Együtt érzően a vállamra tette a kezét, amikor mellé értem, én pedig hálásan pillantottam rá. Legalább valaki mellettem áll, amikor az egész világ felfordult körülöttem.