Történet szerelemről és családról - 7. fejezet

Egy kis boldogság

Sziasztok! Itt az új feji. Szeretném Orsinak ajánlani, aki nagyon sokat biztat, és lelkesen olvassa a blogomat. BOLDOG NÉVNAPOT ORSI!

(Esme szemszöge)



Dühösen rontottam be régi otthonomba, és azonnal apám dolgozószobája felé vettem az irányt. Legnagyobb örömömre minden jel szerint anyám nem volt itthon, mert nem láttam út közben és nem bukkant fel sehol. Ő jobb is, hogyha nem hallja meg ezt a beszélgetést. Abban biztos vagyok, hogy az ő keze nincs benne a dologban. Kopogás nélkül rontottam be apámhoz, aki meglepetten ugrott fel a székéből.

- Esme, mégis mit képzelsz? – szegezte nekem a kérdés. Persze egy jól nevelt úrinő nem ront be sehova kopogás nélkül.

- Maga mit gondolt apám, amikor átvert engem a férjemmel? – szegeztem neki a kérdést. Micsoda képmutatás.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte értetlenül.

- Hallottam ma két férfit beszélgetni, akik éppen azt ecsetelték, hogy hogyan sikerült átvernetek engem – fakadtam ki. – Tudja, hogy milyen életem van Charles mellett? Folyamatosan megaláz és bántalmaz. Ezt akarta? – eredtek el a könnyeim.

- Charles biztosított róla, hogy jól bánik veled – vágta rá apám.

- Lehet, hogy ezt mondta, de nem ezt teszi. Még az is jobb lenne, hogyha ügyet sem vetne rám. Az egyetlen szerencsém, hogy már egy ideje elment. Végre felvehetek egy ruhát anélkül, hogy ne kelljen végigpúdereznem a bőröm, mert a foltjaim eltűntek. Tudja milyen érzés, hogy ráadásul az apám a felelős a sorsomért? – kiabáltam rá.

- Én nem vagyok felelős a sorsodért. Te mondtál igent Charlesnak – kezdett ő is kiabálni.

- Én mondtam igent, de csak azért, mert azt hittem, hogy különben a családunk az utcára kerül – folytattam a dühöngést, de láttam apámon, hogy nem fogja fel a problémát.

- Mindenképpen hozzá kellett volna menned – fűzte még hozzá.

- Mégis miért? – kérdeztem döbbenten.

- Mert már akkor neki ígértelek, amikor megszülettél – válaszolta egyszerűen.

- Erről esetleg nekem is kellett volna tudnom – mondtam határozottan, és földhöz vágtam egy poharat.

- Ebben a világban élsz, és itt még az én szavam a döntő feletted, úgyhogy törődj bele, és légy jó feleség, akkor nem fog bántani – zárta le apám a vitát. – Most pedig menj haza, és tartsd rendben a házadat, hogyha a férjed hazajön, elégedett legyen. Anyádnak majd mondom, hogy itt voltál látogatóban. Szerencsére csak késő délután fog hazaérni, úgyhogy ő nem hallotta ezt a kifakadást, amit előadtál. Te döntöttél végül, úgyhogy viseld a következményeit.

- Maga meghalt a számomra. Hogyha anyám látni kíván, akkor jöjjön át. Nem látom szívesen a házamban és én sem jövök ide soha többé. Remélem, hogy majd egyszer elnyeri méltó büntetését, azért, amit velem tett – vágtam még a fejéhez, majd kiviharzottam az ajtón mielőtt még a könnyeim eleredtek. Tudtam, hogy nem szeret annyira, mintha fiú lennék, de azt nem gondoltam volna, hogy szinte már gyűlöl is azért, hogy lány lettem. Képes volt tönkretenni az életemet, a saját apám, akinek meg kellene védenie engem.

Sírva rohantam hazáig, ahol azonnal bezárkóztam a szobámba, és egyhamar nem is terveztem, hogy kimegyek onnan. Charles hollétéről már hónapok óta nem tudtam semmit, de arról sem jött hír, hogy elesett volna, úgyhogy biztosan életben van valahol, és bármikor hazajöhet, hogy gyötörjön. Aznap nem is hagytam már el a szobámat. Nem érdekelt, hogy megéheztem, és az sem, hogy át kéne öltöznöm. Csak feküdtem, és nem csináltam semmit. Annyira boldogtalan voltam, mint még soha. Eddig legalább az a hit tartotta bennem a lelket, hogy a szörnyű életért cserébe megmentettem a családomat, de már ezt is elvették tőlem. Belesétáltam egy nyavalyás csapdába gondolkodás nélkül. Ostoba voltam, és az is vagyok. Soha többé nem cselekszem elhamarkodottan. Jobb lesz, hogy mindent kétszer is alaposan meggondolok a hátra lévő életemben. Szép lassan álomba sírtam magam. Nagyon jól esett az értem jövő jótékony tudatlanság. Legalább minden nap ezekben az órákban gondtalan lehetek, ha már boldog nem is. Másnap reggel anyám hangja és kopogtatás ébresztett.

- Esme, kicsim, ébren vagy? Bejöhetek? – kérdezgetett anyám, de nem sok kedvem volt válaszolni. – Tudom, hogy rossz kedved van, és biztos nagyon aggódsz Charles miatt is, de jó híreim vannak. Kérlek, engedj be. Apád mondta, hogy tegnap nagyon rosszul voltál, és hogy jöjjek át hozzád.

- Jövök már, anya – válaszoltam végül, majd nagy nehezen felkeltem és elindultam az ajtó felé. Elfordítottam a kulcsot és beengedtem anyámat.

- Jó reggelt, drágám – nyomott egy puszit az arcomra, majd izgatottan meglengetett előttem egy levelet, amin a feladó Charles Evenson volt. Tehát a férjem.

- Jó reggelt, anyám. Köszönöm – kaptam ki a levelet a kezéből erőltetett mosollyal. Ő soha nem tudhatja meg, hogy mi történt velem valójában. Kiábrándulna az apámból és soha többé nem lenne boldog. Amíg azt hiszi, hogy minden rendben van, addig boldog marad. Néha jobb egy kegyes hazugság, mint tönkretenni még egy életet.

- Nyisd ki! – mondta anyám izgatottan. – Biztos jó hír van benne. Legalább ez majd felvidít. Biztosan nagyon hiányzik már neked.

- Igen, így van – hazudtam könnyedén. Majd kinyitottam a levelet. Azonnal felismertem Charles kézírását. A háború véget ért, de még maradnia kell, ott ahol van, így majd csak egy év múlva 1919-ben fog hazajönni. Hála az égnek! Még egy év szenvedés nélkül.

- Na, mit ír? Ugye minden rendben van? – kérdezgetett anyám, mire én egy boldog mosolyt villantottam felé és bólintottam.

- Igen, minden a legnagyobb rendben – mondtam határozottan. Még egy évig távol lesz, de nem esett baja.

- Ez nagyszerű! – mondta édesanyám vidáman.

- Igen, szerintem is csodálatos – mosolyodtam el még egyszer. Az már más kérdés, hogy én annak örültem, hogy még egy évig nem kell látnom őt. Anyám pedig annak örült, hogy nem esett baja. Lényegében legalább lesz még egy évem, amit egyedül tölthetek. Régen gyűlöltem a magányt, de most szinte vágyom rá minden pillanatban. Sokkal jobb egyedül lenni, így kell azt játszanom, hogy minden rendben és boldog vagyok

- Megyek is, mert még sok dolgom van, de muszáj volt látnom az arcodat, amikor kinyitod a levelet. Véletlenül hozzánk kézbesítették. Szeretlek, kicsim – nyomott még egy puszit az arcomra anyám, majd távozott.

- Én is szeretlek – szóltam utána, és rámosolyogtam, de ezt most egy őszinte mosoly volt. Senkit sem szerettem annyira, mint az anyámat. Mindig őszinte és kedves volt velem. Nem lehetett okom panaszra, hogyha anyai szeretetre volt szükségem. Mindent elmondhattam neki, egészen addig, amíg férjhez nem mentem. Úgy érzem, hogy egyre távolodok tőle is, pedig nem akarok, de folyamatosan mardos a bűntudat, amiért hazudok neki. Bár még mindig így a jobb, hogy boldog tudatlanságban, és nem kel neki is megvetnie a férjemet, aki társaságban tökéletes úriember, úgyhogy senkiben még csak fel sem merül, hogy milyen az igazi éne.



Az idő gyorsan telt, és én egy kis ideig legalább boldog voltam. Találtam magamnak elfoglaltságot. Az árvaházban mindig szükség volt némi élelemre, és két segítő kézre, úgyhogy minden héten kétszer meglátogattam a gyerekeket, játszottam velük, és vittem nekik élelmiszer, és egy kis süteményt, amit magam készítettem. Mindig örömmel töltött el, amikor láttam, hogy legalább egy kis ideig boldogok a gyerekek, amikor igazán törődnek velük. A hölgyek, akik vezették az árvaházat nagyon kedvesek és megértőek voltak, de a sok teendőjük mellett játékra már nem igen maradt idejük, úgyhogy hálásak voltak a látogatásaimért. Imádtam mindegyik gyermeket. Mindannyian mások voltak, és mind egyediek, mégis egy sem volt közülük olyan, akire egy rossz szava lehetett volna az embernek. Annyira megértőek és kedvesek voltak a külvilággal és egymással szemben is, hogy egy kicsit még irigyeltem is őket. Ennyi önzetlenség, ennyi szeretet, amit képesek adni egy apró kis gesztusért. Nem tudtam betelni a jóságukkal. Ekkor döbbentem rá, hogy bár még soha nem gondoltam a gyermekvállalásra, mégis nagyon szeretném, hogyha lenne kisbabám. A kérdés már csak az, hogy képes lennék-e megvédeni őt a férjemtől. Vagy talán nem is kellene megvédenem. A saját gyermekére csak nem emelne kezet. Hiszen egy kis trónörökös lenne, vagy egy gyönyörű kislány. Bár jobb lenne, hogy fiú lenne, mert akkor Charlesnak eszébe sem jutna olyan kegyetlenség ellene, mint amit ellenem elkövettek. Kicsit elgondolkoztam, és ezt a gyerekek észre is vették.

- Esme, Esme, jól vagy? – hallottam meg a vékonyka hangokat.

- Persze, minden rendben – mosolyogtam rá a gyerekekre.

- Csak menned kell. Igaz? – kérdezte a kislány, aki az ölemben ült.

- Igen, sajnos – pillantottam rá az órámra. Nemsokára itt az ideje, hogy a gyerekek vacsorázzanak, mindig ilyenkor szoktam haza menni.

- Eljössz megint? – kérdezték könyörgő tekintettel.

- Hát persze, nagyon szívesen látogatlak meg benneteket – mosolyogtam rájuk, ők pedig hálásan megölelgettek.

- Mi is mindig nagyon örülünk neked – mondták még, majd elindultak vacsorázni, mert megkondították a kis harangot, hogy itt az idő.

Békésen sétáltam hazafelé, és boldog voltam. Mindig jól telt a napom, amikor alkalmam volt meglátogatni kis barátaimat. Annyira ártatlanok, és őszinték ezek a gyerekek. Hihetetlen, hogy valaki képes volt kirakni őket, vagy bántalmazni, mert sajnos, ahogy megtudtam itt nem csak árvák vannak, hanem olyan gyerekek is, akiket bántalmaztak a szüleik. Mindenesetre örülök neki, hogy ebben az otthonban nagyon is jó dolguk van. Az itt dolgozók mindent megtesznek értük, amit csak tudnak. Miután hazaértem, lefürödtem, majd olvastam még egy kicsit és lefeküdtem aludni. Hosszú, boldog álmom volt, amiben a saját gyermekemmel vagyok egy réten és egy pokrócon ülve figyelem, ahogy játszik a pillangókkal.



Nehéz döntés



(Carlisle szemszöge)



1918-at írunk. Chicagóban telepedtem le néhány évvel ezelőtt. Nemrég ütötte fel a fejét az új kór, aminek sajnos nincs ellenszere. A spanyolnátha úgy tűnik, hogy nem hagy maga után túlélőket. A nap huszonnégy órájában dolgozom a betegek között, de bármit is teszek, nem segíthetek rajtuk. Már néhány munkatársat is elvesztettünk, akármennyire is óvatosak vagyunk, nem tudjuk megállítani a betegség terjedését. Már több ezer halottal kell számolni a környéken és a helyzet csak romlik. Minden szabadidőmet az ellenszer megtalálásának szentelem, de semmi esélyem sincs a jelek szerint. A karantént már csak halálszobának nevezik a kórházban egymás között, mert mindenki tudja, hogy aki oda bekerül az nem jön ki többé. Ha még dobogna a szívem megszakadna. Férfiak, nők, gyerekek, a betegség nem válogat. Mindenkivel végez. Statisztikailag kellene lennie legalább egyvalakinek, aki immunis. Csak egy ember, aki nem hal meg és máris ezreket, százezreket gyógyíthatnánk meg. Bár modernebb lenne már a technika.

- Carlisle – szakított ki a gondolataimból Bill, az egyik munkatársam.

- Tessék, Bill – néztem rá.

- Új betegek jönnek, és azt akarom kérdezni, hogy bent tudsz-e ma is maradni. Tudom, hogy egész héten bent vagy és csak pár órát alszol, azt is egy kényelmetlen betegágyon, de nincs emberem – mondta bűntudatosan.

- Semmi gond, Bill. Szívesen segítek. Gondolom, hogy a karanténba jönnek az új betegek – vetettem fel, bár általában csak oda jönnek mostanában.

- Igen, Carlisle, a karanténba. Köszönöm, hogy megint kisegítesz – mondta hálásan, majd megveregette a vállamat és elindult a dolgára.

- Nincs mit – szóltam még utána, majd elindultam a kórtermek felé.

Nem telt sok időbe, míg odaértem. A nővérek mindig aggódó pillantásokat vetettek rám, hiszen én töltöm itt a legtöbb időt, és azt várják, hogy mikor esem össze valahol. Nagyon kedvesek, hogy aggódnak értem, hiszen ők nem tudják, hogy semmiképpen sem tudom elkapni ezt a kórt, és természetesen semmilyen más betegséget sem. Amikor beértem a terembe még a szám is tátva maradt egy pillanatra. Tudtam, hogy új betegeket hoznak, de nem számítottam rá, hogy ennyit. Legalább ötven ember, ez rengeteg. A szemem megakadt egy kedves hölgyön és a fián. A nő sem is nagyon rosszul volt, mégis a fiát helyezte éppen óvatosan egy ágyra, majd gondosan betakargatta és csókot lehelt a homlokára. Egy igazi anya. Látszott rajtuk, hogy mindennél jobban szeretik egymást. A fiú próbálta meggyőzni az anyját, hogy inkább ő pihenjen le, de nem volt elég ereje hozzá, hogy felkeljen bárhogy is próbálkozott.

- Jó napot, Dr. Cullen vagyok. Asszonyom, kérem, pihenjen le ön is – léptem a hölgy mellé és reméltem, hogy hallgatni fog rám.

- Mrs. Elisabeth Masen, és nem fekszem le, jól vagyok, köszönöm – simogatta meg ismét fia homlokát vizes ronggyal. – Tudom ápolni Edwardot.

- Nem vagy jól, anya. Kérlek, hallgass a doktorra, meg kell gyógyulnod – mondta a fiú határozottan, majd a mellette levő üres ágy felé mutatott. – Itt leszel mellettem, de oda kell feküdnöd – magyarázta nehezen forgó nyelvvel. Végül is sikerült az asszonyt is ágyba tessékelni. Gyorsan megvizsgáltam őket, és a helyzet nagyon elszomorító volt. Már a végső stádiumba léptek. Érdekes módon a fiú életfunkciói voltak erősebbek, pedig látszott, hogy ő beteg hosszabb ideje. Valószínűleg az édesanyja szervezete gyengébb. Sajnos az anya fog előbb távozni. Bár lehet, hogy jobb is így. Nem lenne jó, hogyha látnia kellene meghalni a fiát. Bár kétségtelenül a fiának is nehéz lesz elengedni az édesanyját.

- Pihenjenek, azonnal visszajövök némi orvossággal – mondtam nekik, majd a többi beteget is megvizsgáltam, és elmentem a szükséges gyógyszermennyiségért. Mikor visszaértem Mrs. Masen már megint a fia mellett állt, a fiúnak pedig minden igyekezete ellenére nem sikerült az anyját ágyba parancsolni. Hihetetlen ez az asszony. – Asszonyom, kérem, maradjon az ágyban. Ön is beteg és így csak ront a helyzetén – kérleltem, mire Mrs. Masen nagyot sóhajtva visszadőlt az ágyára. – Köszönöm – bólintottam, majd odaléptem, hogy beadjam az injekciót. Majd a fiának is, és utána a többi betegnek. Nem sokat tehettem értük, de legalább enyhíteni tudtam a szenvedésüket.

Néhány órával később visszamentem, hogy ellenőrizzem a helyzetet, és mikor beléptem az ajtón már megint ugyanaz a kép fogadott. Mrs. Masen már megint felkelt és már megint a fia borogatását cserélgette. Edward ezúttal nem tiltakozott, mivel ő még aludt a gyógyszerek miatt. Azt sem igazán értettem, hogy az asszony miért van már ébren, hiszen ugyanakkora adagot kapott, mint mindenki más.

- Asszonyom, lenne szíves végre nyugton maradni? – néztem rá kérlelően. Nem igaz, hogy nem érti meg, hogy nyugton kell maradnia.

- Nyugodtan szólítson Elisabeth-nek doktor úr, és egyébként mind a ketten tudjuk, hogy nem érem meg már a jövő hetet sem – tette még hozzá. Nos, sajnos ezzel kapcsolatban nem tudtam vitatkozni vele. Tényleg már csak napok kérdése volt, hogy a szervezete feladja annak ellenére is, hogy próbálta jól tartani magát. Eddig is valószínűleg csak a fia miatt maradt ilyen erős.

- Köszönöm, Elisabeth. Engem pedig nyugodtan szólítson Carlisle-nak. Tudom, hogy ön nem ostoba, de kérem, maradjon az ágyban. Amíg pihen azzal is nyer egy kis időt, és hátha addigra találunk valamit a betegség ellen.

- Nagyon kedves, de engem már nem kell megmenteni. Elvesztettem a férjem évekkel ezelőtt, és a fiamat is el fogom veszíteni a jelek szerint. Akkor miért éljek? – nézett rám kétségbeesetten. Nos, ez kétségkívül nagyon jó kérdés. Megértettem az asszony indokait, de hittem, hogy senkinek sem lenne szabad feladni a küzdelmet.

- A fia aggódik önért – mutattam Edwardra. – Ha másért nem is, kérem, hogy emiatt hallgasson rám – próbálkoztam, a fia a jelek szerint mindennél fontosabb volt a számára.

- Rendben – sóhajtott az asszony. – Amikor ébren van, mindig ágyban maradok – simított végig Edward kócos haján. – Viszont ha előbb ébren vagyok, mint a fiam, úgysem tud megakadályozni benne, hogy ápoljam – mondta határozottan, de azért visszafeküdt.

- Ezt el is hiszem, hiszen már nem először kaptam rajta, hogy titokban felkel – mosolyodtam el. Mire Elisabeth is elmosolyodott.

- Mindig is makacs asszony voltam, úgyhogy engem így kell elviselni – mondta még mindig mosolyogva.

- Ebben nem kételkedem, de kérem, próbáljon meg nyugton maradni – mondtam még, majd beadtam egy újabb adag gyógyszert, amitől hamarosan el is aludt. Ha többre nem is, legalább néhány órára nem gondol a haldokló fiára.

A következő napok egyre rosszabbak voltak. Mindent megtettem, amit tudtam, de ez nem volt elég ahhoz, hogy legalább ne romoljon tovább az állapotuk. Sorban haltak meg az emberek, és kénytelen voltam tétlenül nézni. Mrs. Masennel nagyon jól összebarátkoztam, de legnagyobb sajnálatomra nála is elérkezett az idő, amikor már ha akart sem tudott szinte megmozdulni sem. A legtöbb betegem mellett ott voltam az utolsó perceiben, hogy lelki támogatást nyújtsak, és ez vele sem volt másképp.

- Itt az idő, ugye? – nézett rám kétségbeesetten, majd még egyszer a fiára pillantott. Minden nap elbúcsúztak egymástól, de ez a mai volt az utolsó alkalom, még szerencse, hogy Edwardnak adtam némi altatót, így nem kellett végignéznie az édesanyja haláltusáját.

- Sajnálom – szorítottam meg a kezét. – Nem tudom megmenteni, Elisabeth.

- Semmi baj, engem nem is kell – nézett mélyen a szemembe. – Őt mentse meg – fordult a fia felé. – Edwardnak még élnie kell. Még nem tapasztalta meg az élet szépségét. Még nagyon sokat szeretett volna tanulni, egyetemre akart menni, még nem tapasztalta meg az önállóságot, a szerelmet. Túl hamar fel kellett nőnie, amikor elveszítettük az édesapját. Ígérje meg, hogy megmenti a fiamat. Tudom, hogy meg tudja menteni – mondta Elisabeth határozottan, én pedig megdermedtem. Lehet, hogy rájött, hogy más vagyok? Kétségkívül nagyon is szemfüles asszony, de nem tűnik úgy, mintha félne tőlem. Talán csak a láz beszél belőle. – Ígérje meg – kérlelt újból. – Tudom, hogy képes rá.

- Megígérem, Elisabeth – sóhajtottam. Vajon jogom van ezt tenni egy fiatal fiúval? Tisztában vagyok vele, hogy át tudom változtatni, a kérdés már csak az, hogy van-e jogom megtenni. Erről neki kéne döntenie. Bár az tény, hogy nem élne tovább már egy napnál, hogyha nem teszem meg.

- Köszönöm, Carlisle – motyogta hálásan, behunyta a szemeit, majd a szíve dobbant még egy utolsót. Apró keze elernyedt a kezeimben. Sajnáltam, hogy elhagyta ezt a világot, mert ritkán találkoztam ilyen önzetlen lélekkel, de egy kicsit mégis örültem, hogy többé már nem szenved.