Történet szerelemről és családról - 5. fejezet

A vég kezdete


Sziasztok! Előre is bocsi, nem szívesen teszem, de most kénytelen leszek bántani Esmét pár fejezetben:(


(Esme szemszöge)



Annak ellenére, hogy balesetem volt, eltört a lábam, és most éppen mankóval bicegek az otthonom felé, úgy éreztem, hogy még soha nem voltam ennyire boldog. Tudtam is, hogy minek, vagyis kinek köszönhetem ezt a nagy jókedvet. Dr. Carlisle Cullen. Milyen kedves, és jóképű férfi, ráadásul még intelligens is. Lehet, hogy még kicsit fiatal vagyok hozzá képest, de akkor is nagyon boldog lennék, hogyha még találkoznánk. Szeretném jobban megismerni, bár szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy olyan remek ember, mint amilyennek elképzelem. Még soha nem bánt velem orvos ennyire együtt érzően és gyengéden. Általában felháborítja az embereket, ha egy lány egyedül lovagol, vagy akár csak sétál egyet. Hiszen mindig szüksége lenne kísérőre. Szerintem ez butaság. Vajon sok-sok év múlva elér odáig a világ, hogy a nőknek nem kell egyfolytában kísérő, és azt tehetnek, amit akarnak? Ha meg is történik, akkor én már szinte biztosan nem fogok élni. Lassan hazaértem, gondolataimból az elém rohanó édesanyám szakított ki.

- Istenem! Mi történt veled, kislányom? – jött oda hozzám aggodalmasan, majd magához ölelt.

- A lovam megriadt, és ledobott magáról – magyaráztam a helyzetet. – Hazajött? – kérdeztem aggodalmasan, hiszen ő volt a kedvencem. Nagyon okos, és szelíd jószág volt, csak megijedt szegény.

- Igen, már egy jó órája itthon van, ezért is aggódtam annyira. Hiszen még soha nem fordult elő, hogy elhagyott volna téged – magyarázta anyám, majd besegített a házba.

- Apa, merre van? – kérdeztem idegesen. Remélem, hogy nem miattam járja éppen az erdőket.

- A klubban van. Nem sokkal azután ment el, hogy kilovagoltál. Ha jól tudom, kártyáznak – mondta anyám aggodalmasan. Hát igen, az apám szenvedélyes játékos, és ezért sűrűn előfordul, hogy kisebb adósságokba kerül, bár az esetek többségében a nevünk megvéd bennünket. Hiszen apa, egy régi nemesi család sarja, tehát gazdag.

- Már megint? – sóhajtottam fel. Nem hiszem el, hogy sosem tanulja meg, hogy mikor kell abbahagyni. Múlt hónapban is három lovunkba került a játék.

- Igen, de ne félj. Azért tudja, hogy mit csinál. Sosem tenne olyat, amivel árthat nekünk – mondta anyám nyugtatóan. Édesanyám a végtelen türelméről és a hihetetlen szeretetéről volt híres mindenhol a városban. Ha valakinek segítség kellett, akkor gondolkodás nélkül felajánlotta azt, de ha csak meg kellett hallgatni a problémáit egy másik asszonynak, anya abban is bármikor boldogan segített. Hihetetlenül nagy szíve van. Apám sem rossz ember, de sokkal zordabb és barátságtalanabb, mint anya. Természetesen őt is szeretem, hiszen az apám, de soha nem volt rám túlságosan büszke. Természetesen fiúgyermeket várt volna el anyámtól, de hát lány lettem, és ezzel nincs mit tenni. Másik gyermekük pedig soha nem született, így velem kell beérnie. Tudom, hogy szeret, de azért érzem, hogy ha fiú lennék, akkor egészen máshogy viszonyulna hozzám.

- Tudom, anya. Nem akartam tiszteletlen lenni – mentegetőztem gyorsan. Egy jól nevelt lány, akkor igazán kelendő, hogyha csendben tud maradni. Na, ez egy picit még hibádzik nálam, de csak olyankor adok hangot a nemtetszésemnek, hogyha tényleg valami komoly problémát érzékelek. Nem tehetek róla, de muszáj megmondanom az őszinte véleményemet.

Édesanyám segített felmenni a szobámba és lefeküdni. Majd kedvesen hozott nekem egy tányér forró levest, hogy nehogy még meg is fázzak a lábtörésem mellé. Jóízűen megettem a vacsorámat, majd nem sokkal később már aludtam is.



Másnap reggel kipihenten ébredtem. Óvatosan felültem az ágyon és lassan lecsúsztattam a begipszelt lábamat is az ágyról. Tudom, hogy azt mondta Carlisle, hogy pihenjek sokat, és azt is fogom tenni, de azt azért nem várhatom el, hogy az összes étkezéskor tálcát hozzanak fel nekem. Egy pici mozgás azért nem árthat. Finoman letettem a lábam, majd fokozatosan ránehezedtem. Felvettem a köntösömet, majd a mankóim segítségével elbotorkáltam az étkezőig. A szüleim már ott ültek. Ahogy beléptem anya rám mosolygott, de apám csak dorgáló tekintetével mért végig.

- Jó reggelt – köszöntöttem szüleimet, majd beljebb léptem és leültem az asztalhoz.

- Jó reggelt – mosolygott rám anyám.

- Jó reggelt – üdvözölt apám is. – Édesanyád elmesélte, hogy mi történt veled tegnap – kezdett bele apám, és én már tudtam, hogy most jön a szobafogság és az alapos fejmosás. Mindig ez történik. – Mostantól kezdve nem hagyhatod el a birtokot, ameddig meg nem gyógyultál, és az egyedül lovaglást egy életre felejtsd el – mondta apám dühösen.

- De apám…

- Nincs semmi de, Esme – csattant fel apám. Könyörgőn néztem anyámra, aki csak alig láthatóan megrázta a fejét, hogy ne most akaratoskodjak. Én pedig felsóhajtottam, és megadtam magam. Egyelőre.

- Igenis, apám – mondtam engedelmesen.

A reggeli ezután csendben telt. Anyám néha megértő pillantásokkal próbálta enyhíteni a hangulatomat, nem túl sok sikerrel. Mindenesetre túlestünk ezen az étkezésen. Mert élvezetesnek nem igazán mondtam volna. Szerettem, amikor anyával csak kettesben étkeztünk. Apám mindig elejét vette a lányos társalgásoknak és összességében minden számomra kellemes dolognak. Bezzeg nekem mindig végig kellett hallgatnom a férfiak magukat dicsőítő monológjait, amikor ő idehozta a barátait. Nem menekülhettem el egy-egy vacsoráról a szobámba, hiszen az illetlenség. Miért nincs apámnak egyetlen egy normális barátja sem? Soha senki nem kíváncsi a véleményemre a saját otthonunkban, kivéve persze édesanyámat, de sokat ő sem tud tenni. Igazi úrilányként nevelték, ahogy ő is próbál engem nevelni, de én nem vágyom a pompára, a pénzre. Én csak egy szerető és megértő társra vágyom. Teljesen mindegy, hogy vagyonos, vagy esetleg dolgozik is a megélhetéséért. Bár részemről sokkal szívesebben fogadnám olyasvalaki udvarlását, aki meg is dolgozik a pénzért. Sokkal jobban becsülöm a tisztességes, kedves embereket, mint a fennhéjázó ficsúrokat. Persze, én is ebbe az osztályba tartozom, de szívesebben lennék egyszerű lány. Úgy látom az embereken, hogy sokkal őszintébben és boldogabban mosolyognak azok, akik nem rendelkeznek ekkora birtokkal és vagyonnal. Nincs bennük rossz szándék. Nemrégen láttam egy idős nénit, aki nem volt nemes, de segítségre szorult. Öt jól öltözött fiatalember ment el mellette, de egyik sem vette ki a kezéből a nagy csomagot. Csak a hatodik férfi segített a néninek, akin tisztán látszott a munka pora. Valószínűleg hazafelé tarthatott a munkából, mégis vette a fáradságot, hogy elvegye a szatyrot és hazakísérte a hölgyet. A származásom lehet, hogy ide köt, de a szívem nem ebbe a rétegbe tartozik. Bárcsak lehetnék zöldségárus, ápolónő, dadus, vagy akármi más. Olyan jó lenne. Reggel a férjemmel együtt elindulunk dolgozni. Én valahol a közelben, hogy készen legyen a vacsora mire hazaért szívem választottja. Boldogan élnénk ketten, aztán gyermekeink is születnének. Micsoda csodálatos élet lehetne. Gondolataimból megint csak édesanyám hangja szakított ki.



- Esme, ne haragudj rá. Tudod, hogy szeret, és nem akarja, hogy bajod essen – vígasztalt anyám. Őszintén szólva ebben az egy dologban nem tudtam hinni az édesanyámnak, mert én viszont biztosan tudtam, hogy apám csak akkor szeretne, hogyha vele járhatnék a klubba konyakozni és szivarozni, amit nem tehetek meg, mert lány vagyok.

- Nem haragszom rá, anya. Csak tudod, néha úgy érzem, hogy én nem ide tartozom – mondtam keserűen. Néha? Tulajdonképpen úgy ötéves korom óta.

- Ne beszélj butaságokat, kislányom. Ahol a családod, te oda tartozol – mondta anyám mosolyogva és megölelt.

- Igen, tudom, de én mégsem érzem úgy, hogy itt lelem meg a boldogságot – makacskodtam. Bár szinte biztos voltam benne, hogy nekem lesz igazam ebben a kérdésben. – Tudod, apa mostanában sűrűn hajtogatja, hogy nemsokára eladósorba kerülök, és biztos majd unalmas és fennhéjázó fiatalemberek fognak ide jönni és udvarolni, de én nem erre vágyom – mondtam csüggedten.

- Tudom, kicsim. Hidd el, hogy meg fogod találni a szerelmet – ölelt át anyám. – Én nem aggódom emiatt. Mindig mindenki megtalálja az igaz szerelmét – mondta határozottan. Na, ez az, amiben nem hittem. Van néhány barátnőm, aki rózsaszín ködben úszott egészen az esküvő utánig, aztán pedig puff neki. Az ő férjeik is pont olyanok, mint apa. Reggel felébred, klub, kártya, konyak. Aztán este haza, és reggel kezdődik az egész elölről. Mi a jó ebben? Soha nem törődnek az úgynevezett szerelmükkel, csak éjszaka, hogyha férfiúi mivoltuk úgy kívánja, hogy teljesítsék férji kötelességeiket, na persze csak akkor, hogyha nem éppen a bordélyból érkeznek haza. Ilyen férjem legyen? Jó, apám, legalább ebben különbözik az átlagtól. Tényleg szereti anyámat, és még soha nem fordult meg a bordélyházban.

- Biztosan igazad van, anya – hazudtam. Ha a származásomon múlik, akkor majd valami idegesítő ficsúr fog elvenni, de legalább azt kiválaszthatom, hogy melyik a sok közül. Szeretni biztos nem fogom, de majd elélünk egymás mellett jobb híján. Bárcsak hozzámehetnék, ahhoz, akit én választok, mindegy, hogy milyen a származása. Na, várjunk csak. Talán mégis csak sikerülhet. Meg fogom kérni apámat, hogy ő vigyen majd el, hogyha le kell venni a gipszet a lábamról és, akkor bemutatom az orvosomnak. Ki tudja, még jól is elsülhet a dolog. Igen, így jó lesz. A lényeg, hogy apa kedvelje, Carlisle pedig biztosan el tudja majd kápráztatni, ahogy engem is. Hiszen ez eddig még soha senkinek sem sikerült.

A nap hátralevő részében csak szövögettem a kis tervemet és boldogan dudorásztam. Remény ébredt a lelkemben, hiszen ki tudja. Talán a balesetem hozza el számomra a boldogságot, amire annyira vágyom. Ezzel a gondolattal ébredtem fel minden reggel, és ez mérhetetlenül jó hatással volt rám. Az utóbbi napokban sokkal jobban viseltem a „kötelességeimet”, már nem zavart, hogy unalmas vacsorákra és úrilányos teendőkre vagyok ítélve, mert ha a dédelgetett terveim beválnak, akkor minden rendben lesz, és tényleg boldog leszek. Már alig vártam, hogy eljussunk odáig, hogy végre tényleg lekerülhessen rólam ez a gipsz. Egyrészt akadályozott elég sok dologban, de ami a legfontosabb volt, hogy újra találkozhatom vele. Már alig bírtam magamon uralkodni. Anyám látta rajtam a boldogságot, de nem igazán tudta mire vélni, viszont rá sem kérdezett, nem illett a természetébe a faggatózás. Én pedig még nem akartam elmondani, nehogy azt mondja, hogy ez rossz ötlet, mert akkor, ha akarna, tudtam, hogy úgyis le tudna beszélni a dologról, én viszont ezt nem akartam.



Amikor elérkezett az idő, már majd szétvetett az izgalom. Apám beleegyezett, hogy velem jöjjön, és én biztos voltam benne, hogy neki is szimpatikus lesz Carlisle. Hamar odaértünk a kórházhoz, ahol én leültem a váróban.

- Hogy hívták az orvosodat, Esme? – kérdezte apám.

- Dr. Carlisle Cullen – mondtam mosolyogva. Apám bólintott, majd odament a nővérpulthoz, hogy rákérdezzen, hogy Dr. Cullen merre van. Néhány perc múlva már vissza is jött hozzám, de nem az jött vele, akire számítottam. Egy fiatal férfi volt, de nem ő.

- Jó napot, Dr. Road vagyok – mosolygott rám az orvos.

- Jó napot, örülök, hogy találkoztunk, de én nem az ön betege vagyok – mondtam udvariasan, és nagy nehezen elnyomtam a csalódott énemet.

- Tudom, kisasszony, de Dr. Cullen elhagyta a kórházat. Jobb ajánlatot kapott, és elköltözött tőlünk. Várható volt, hiszen az ilyen orvos nagyon is keresett manapság – magyarázta az orvos.

- Értem – mondtam kissé csalódottan. Tehát már nincs is itt. Gondolhattam volna, hogy egy ilyen remek orvos sokkal jobb ajánlatott fog kapni, és nem tölti itt az egész életét. Ennyit a boldogságról. Bár ki tudja, talán egyszer még találkozunk. Hátha megfordul még itt valamikor a közeljövőben, bár ennek igen kicsi az esélye.

Csendben hagytam a doktor ellásson, majd apával együtt hazaindultam. Hiszen még nem is telt el sok idő azóta, hogy találkoztam vele. Bár ha belegondolok tény, hogy arról fogalmam sincs, hogy vajon mióta dolgozhatott itt. Mindenesetre a jelek szerint el kell felejtenem őt. Legalább annak örülhetek, hogy egyelőre még nincs senki a láthatáron, aki el akarna venni, legalábbis nem próbált meg udvarolni senki sem, úgyhogy minden rendben. Miután hazaértünk apám úgy láttam, hogy egy kicsit feszült lett, de fogalmam sem volt róla, hogy miért.

- Esme – szólalt meg apám egy idő után.

- Igen, apám? – néztem rá kérdőn. Most beszélgetni fogunk? Ez általában nem nagyon fordul elő.

- Kérlek, gyere velem a dolgozószobámba, el kell mondanom neked valamit – mondta apám, majd elindult az említett hely felé. Amikor odaértünk rögtön hellyel kínált, én pedig leültem.

- Mit szeretne, apám? – kérdeztem meg az engem leginkább foglalkoztató kérdést.

- Nagy bajban vagyunk, és csak te segíthetsz a családon – mondta apám, majd leült a velem szemben lévő székre.