Történet szerelemről és családról - 2. fejezet

Új élet




(Carlilse szemszöge)



A testem lángolt, mintha máglyán égetnének. Nem igazán értettem, hogy mi történik velem, csak azt tudtam, hogyha nem akarok valójában elégni ráadásul apám keze által, akkor most el kell innen tűnnöm, és lehetőség szerint senkinek sem szabad meglátnia, vagy meghallania, mivel most döbbentem rá, hogy fájdalmas üvöltések hagyják el a torkomat. Minden porcikám fájt, amikor megpróbáltam felállni, ami nem igazán sikerült, úgyhogy inkább kúszva tettem meg az utamat, de fogalmam sem volt róla, hogy hova bújjak. Már egy ideje másztam a mocskos földön, amikor megláttam egy nyitott pinceablakot. A ház meglehetősen elhanyagoltnak tűnt, ebből gondoltam, hogy nem lakja senki. Bemásztam az ablakon és orrfacsaró bűz csapta meg az orromat. Megpróbáltam körbenézni és megláttam a szag forrását, a pince tele volt rothadó krumplival. Az undoromat legyőzve odamásztam az erjedő élelemhez és magamra adagoltam belőle. Két okból is. Egyrészt jól esett a hideg, amit árasztott, ha sokat nem is, de egy kicsit enyhített a kínjaimon. Másrészről viszont, hogyha meg fogok halni, akkor itt senkit sem fog zavarni a szagom, miután elhagyom az élők világát. Temetésre már esélyem sincs, hiszen megbecstelenített egy démon, ahogy apám fogalmazna, tehát nekem már csak a máglya járhatna, az pedig nem a vallásomhoz méltó búcsú lenne. Inkább itt legyen az örök nyughelyem a rothadó burgonyában, semmint a tűzben égjek az örökkévalóságon át. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Fogalmam sincs, hogy mióta feküdtem már ott, de már a szag sem zavart, amikor meghallottam apám hangját.



- Carlisle! Carlisle! Fiam! Életben vagy? Itt vagy valahol? Kérlek, adj valami jelet – kiabált egyfolytában, de tudtam, hogy nem válaszolhatok neki, mert akkor csak csalódna. Biztos voltam benne, hogy inkább holtan látná viszont a fiát, de hősként, mint démonként. Ha így találna rám, azonnal kitagadna és szégyenkeznie kellene a gyülekezete előtt. Inkább leszek eltűnt és hallott, mint az átkozott fia.

- Sehol sem találjuk – mondta egy férfihang csalódottan. – A démon valószínűleg nem itt végzett vele.

- Ne hagyják abba a keresést. Meg kell találnunk. Ő a fiam. Jár neki egy tisztességes temetés, ahogy a társainak is – csattant fel apám. Még soha nem hallottam ilyen kétségbeesetten beszélni.

- Sajnálom, de már mindenhol kerestük – szólalt meg egy harmadik hang.

- Mit tettem? Nem lett volna szabad elengednem – mondta apám bűntudatosan.

- A jó ügyért halt meg – Na, ezt a hangot ezer közül is felismerem. Ez biztosan Mrs. Smith. Az a némber legalább az én halálomban örömét leli, hogyha már Sandyt nem sikerült kivégeztetnie. Legalábbis a hangja nem tűnt túlzottan gyászosnak az eltűnésem miatt.

- Tudom, köszönöm – motyogta apám. – Menjünk haza, és vigyük a halottainkat. Már lassan egy napja keressük a fiamat és attól tartok, hogy most már nem is fogjuk megtalálni – adta ki apám az utasítást, majd hallottam, hogy a léptek egyre távolodtak.



Egy napja? Te jó ég! Ezek szerint már egy napja fekszem itt kínok között és ez a jelek szerint csak egyre rosszabb lesz, amikor végre az egyik helyen enyhül egy kicsit a fájdalom, akkor a másikon azonnal erősebbé válik. Ez egy ördögi kör, aminek talán sosem lesz vége. Lehet, hogy a máglyával is jobban jártam volna, hiszen a tüzet most úgysem érezném, hiszen amúgy is égek, és akkor vége lenne a szenvedésnek.



Egy idő után teljesen elveszítettem az időérzékemet, már nem tudtam, hogy nappal van, vagy éjszaka. Csak azt tudtam, hogy már napok, vagy hetek óta fekszem az egyre büdösebb krumpliban és egyre kilátástalanabb a helyzetem. Hirtelen a lángok elengedtek, de egy pillanattal később minden sokkal rosszabb lett. A szívem kezdett el lángolni és vad dübörgésbe kezdett. Azt hittem, hogy ki fog szakadni a mellkasomból, amikor hirtelen dobbant még egy utolsót, majd a fájdalom elmúlt. Azt hittem, hogy eljött értem a megváltó halál, és békésen hunytam le a szemeimet. Vártam, hogy beléphessek a mennyország, vagy a pokol kapuján, de nem történt semmi.

Lassan kinyitottam a szemem és megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindent látok. Az apró porszemeket, a csöppnyi kis csótányt, ami egészen a sötét pince másik halánál szaladt. De nem csak a látásom lett hihetetlenül kifinomult, hanem a hallásom is. Mindent hallottam. A kislányt, aki talán több utcányira sírt, a férfit, aki éppen a feleségével veszekszik valahol az utcában. Egy fiatalember éppen megkéri a kedvese kezét. Mindent tisztán hallottam, holott messze voltak tőlem. Nem értettem semmit. Arra gondoltam, hogy fel kéne kelnem, de amint ezt kigondoltam, már álltam is. Mi a csoda történt velem? Óvatosan kimásztam a pincéből ügyelve rá, hogy nehogy valaki megláthasson, majd végignéztem magamon és rá kellett döbbennem, hogy borzalmasan festek. A ruhám, és én magam is valami iszonyatos bűzt áraszt, ráadásul csupa vér vagyok. Valószínűleg ez mind a saját vérem és akkor folyt így szét, amikor az az alak megharapott. Rendbe kell szednem magam. Elindultam hát az erdő irányába, hogy a patak vizében megfürödhessek.

Nem szándékoztam így mutatkozni emberek előtt. Még nem jártam messze, amikor meghallottam, hogy valaki közelít és megcsapta az orrom egy fantasztikus illat. Néhány perccel később már láttam is a tulajdonosát. Egy nagyon csinos fiatal lány sétált végig az utcán. Kecses volt és kifogástalan kinézetű. Egyik pillanatban még arra gondoltam, hogy nem láthat meg így és elbújtam, de a következőben hihetetlen késztetés tört rám, hogy rávessem magam. Nem láttam, és nem hallottam semmit, csak arra a gyönyörű nyakra és a rajta lüktető érre tudtam gondolni. Bele akartam mélyeszteni a fogaimat és kiinni az édes vért, amit rejt. A döbbenettől hátrahőköltem. Ölni akarok. Vért akarok. Egy szörnyeteggé váltam. Hát igaza volt apámnak és valóban léteznek vámpírok, és én is azzá változtam. Nem lehetek gyilkos, én nem akarom ezt.



Kétségbeesve rohanni kezdtem az erdő irányába. A dolgok csak úgy elsuhantak mellettem, mégsem mosódtak össze. Mindent tisztán láttam és érzékeltem. A térlátásom legalább százszor olyan jó lett, mint régen volt. Hihetetlen érzés volt, de tudtam, hogy el kell tűnnöm innen. Nem leszek szörnyeteg. Senkinek sem szabad megtudnia, de főleg apámnak nem, hogy ez lett belőlem. Az lesz a legjobb, hogyha véget vetek az életemnek, még mielőtt bántok valakit. Megláttam egy magasabb sziklát az erdőben, és tökéletesnek találtam az öngyilkossághoz. Elég magas volt hozzá, hogy belehaljak a zuhanásba. Gondolkodás nélkül rohantam oda és vetettem magam a mélybe. A zuhanás tovább tartott, mint az, hogy felérjek a sziklára, de amikor földet értem még csak fájdalma sem éreztem. Kipróbáltam, hogy fel tudok-e kelni és meg kellett állapítanom, hogy egyetlen karcolás sincs rajtam. Talán egy vámpírnak magasabbról kell leugrani, hogy kárt tehessen magában. Egész éjjel próbálkoztam, egyre magasabbról vetettem le magam a mélybe, de nem sikerült kárt tennem magamban. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy nem tudok véget vetni a szenvedéseimnek. De hirtelen eszembe jutott valami, hogyha összetörni nem tudom magam, akkor megfulladok. Igen, ez jó lesz.

A patakhoz siettem és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a szemem vörösen izzik. Letéptem az ingem aljából egy darabot, majd egy igen méretes követ rögzítettem a lábamhoz, hogy ne tudjak feljutni a felszínre. Amikor ez megvolt belevetettem magam a habokba és vártam a kínt, hogy a tüdőm felmondja a szolgálatot és lassan megteljen a vízzel. Szándékosan kifújtam a benntartott levegőt, hogy előbb vége legyen, de hiába álltam már a víz alatt legalább öt perce még csak nem is hiányzott az oxigén. Egy ideig még vártam, hátha elérem a kívánt hatást, de az nem jött. Miután feladtam egy mozdulattal kiszabadítottam magam a fogságból és felúsztam a felszínre. Teljesen kétségbe estem. Nem élhetek, de nem is halhatok meg. Ez a helyzet talán még annál is rosszabb, mintha hagytam volna apámnak, hogy kivégezzen, azért amivé váltam.

Csalódottan másztam ki a vízből és kezdtem el sétálni az erdőben. Amikor eszembe jutott még egy ötlet. Halálra fogom éheztetni magam. Hiszen az erdő mélyén nem szoktak mászkálni az emberek, amióta apám pánikba ejtette őket, hogy tele van démonokkal, így ha itt maradok, akkor nem jutok táplálékhoz és szép lassan éhen halok. Elég keserves halálnak ígérkezett ez a megoldás, tekintve, hogy azt hittem, hogy teljesen megőrülök a torkomban lévő lángolástól, de ez így helyes. Ezt kell tennem. Kerestem egy barlangot, ahol biztosan nem járt élő ember már időtlen idők óta és bevackoltam magam.

Négy nap telt el azon a helyen keserves kínok között, és én egyre gyengébb lettem, úgyhogy elégedetten vettem tudomásul, hogy működik a dolog és sikerülni, fog megölni magam, amikor kellemes illat csapta meg az orromat. Egy pillanatra nagyon megijedtem, hogy mit kereshetnek itt emberek, de aztán meghallottam a paták dobogását. Szarvasok voltak. Mit nem adnék, most egy adag finom őzpörköltért. Elfutottak a barlangom előtt is, és az én elmémre leszállt a vörös köd. Nem tudtam, hogy mit csinálok, mintha a testemet kívülről szemléltem volna. A lábaim maguktól indultak el és rohantak az állatok után. Azonnal rávetettem magam egy szarvasra és egy pillanat alatt megtaláltam az ütőerét. Mohón szívni kezdtem az éltető folyadékot, majd megtámadtam a következő szarvast is, miután első áldozatom holtan rogyott össze. Így végeztem már öt szarvassal, amikor úgy éreztem, hogy a torkom már szinte nem is ég. Amikor kitisztult az agyam döbbenten ültem a földön és néztem a pusztításomat.



- Hát mégis van remény – motyogtam magam elé. – Élhetek úgy, hogy senkit sem kell megölnöm. Csak állatokat bántanék. Ez így egészen más fénybe helyezi a dolgokat. Nem kell kínkeservesen megölnöm magam, és nem is kell szörnyeteggé válnom. Törleszthetnék a világnak, azért, ami vagyok. Csak egy hivatás kell, amivel segíthetek az embereken és talán még megnyílhatnak előttem a mennyország kapui. Igen, élni fogok és jót cselekszem. Az erőm és az energiám az embereknek fogom szentelni.



Miután ez az elhatározás megfogalmazódott bennem elkezdtem a saját magam képzését. Gyakran vadásztam, hogy a torkom ne fájjon nagyon. Arra már rájöttem, hogy minden érzékem kifinomultabb lett az átváltozás után, valamint, hogy nem vagyok képes aludni. A vér csillapítja a szomjúságomat, de lehet az bárminek a vére. Az erdőben töltött napok alatt kipróbáltam a szarvason kívül a medvét, a vaddisznót és gyakorlatilag mindent, ami csak az utamba került. Arra a következtetésre jutottam, hogy a húsevőknek kellemesebb az íze a számomra, de mivel szarvasból volt rengeteg inkább ezt az állatfajtát helyeztem sűrűn a terítékre. Nem akartam egy fajt sem elpusztítani az erdőben, úgyhogy megfontoltan próbáltam vadászni, persze, amikor a vörös köd leszállt, olyankor előfordultak balesetek, de azért elég jól tartottam magam.

Hetekig nem mertem még emberek közelébe menni, de azután elhatároztam, hogy fokozatosan szoktatom magam a közelségükhöz. Természetesen Londonba nem mehettem vissza, úgyhogy az erdő túlsó végén lévő falunál próbáltam visszazökkenni a társadalomba. Először még csak mérföldekre mertem megközelíteni, ez is elég volt ahhoz, hogy a torkom jobban égjen, aztán napról napra egyre közelebb merészkedtem. Egyik nap végre elhatároztam magam, hogy bemegyek a faluba, amikor váratlan dolog történt. Kisütött a nap, pedig ez Angliában elég ritka. Kiléptem a fák árnyékából és döbbenten tapasztaltam, hogy a bőröm úgy ragyog, akár a gyémánt. Azonnal visszamenekültem az árnyékba és gyorsan körbepillantottam, hogy megláthatott-e valaki, de szerencsére senki sem volt a közelben.



- Tehát a napra nem mehetek ki emberek közelében – jegyeztem fel magamnak a „vámpírként nem teheted” listámra. Amióta átváltoztam a memóriám egyszerűen hihetetlen lett. Soha semmit nem felejtettem el. Az új életem minden egyes pillanatára tisztán emlékeztem.



Visszaosontam az erdő mélyére és kerestem egy tisztást fenn egészen magasan, ahol biztosan nem jár senki, majd kifeküdtem a napra és élveztem, ahogy a bőröm csillog és bizsereg a napfényben. Igaz, hogy a testem egészen fagyos volt, amióta gyakorlatilag meghaltam, de mégis valahogy elképesztően jól esett a nap melege. Nem melegített úgy, mint akkor, amikor még ember voltam, viszont most valahogy máshogy éreztem ezt nagyon kellemesnek. Nem igazán tudtam magamnak megmagyarázni, hogy miért jó, egyszerűen csak jó volt. Egész nap élveztem a rét illatait és a fényt, majd este visszahúzódtam az én kis rejtekembe, hogy másnap reggel újra megpróbálhassam megközelíteni az embereket. Titkon reméltem, hogy nem most lesz igazi jó idő Angliában, hiszen akkor sosem jutok emberek közelébe, de valahol a szívem mélyén nem bántam volna a dolgot. Igazság szerint be kellett vallanom magamnak, hogy féltem. Féltem magamtól, hogy nem leszek elég erős ahhoz, hogy ne bántsak senkit. Nem akartam igazi szörnyeteggé változni, amiket apám már a születésemtől kezdve üldözött. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy nem lettem a sátán szolgája. Én még mindig csak Carlisle Cullen vagyok, akkor is, hogyha most már vámpírként kell járnom a világon.