Tartozni valakihez - 8. fejezet

8. fejezet




(Jasper szemszöge)



Létezésem leghosszabb éjszakája volt. Peter és Charlotte szerintem szándékosan tette ezt velem. Egész éjjel együtt voltak, hogy hátha feloldódom és rávetem magam Alice-re, mert Peter szerint ez az udvarlás egy elfogadott formája, de én korántsem voltam biztos benne, hogy Alice is értékelné, az olyanfajta kedveskedést, amit Peter normálisnak tart. Még ma is emlékszem, hogy elég hevesen teperte le a szerelmét, kitörtek egy egész falat és szerencsétlen Charlotte döbbenetében hirtelen meg sem tudott mozdulni. Bizonyos mértékig ez nagyon is romantikusnak hat a vámpírok körében, hiszen egyértelműen a másik tudtára adja a vágyat, de Alice nem éppen hagyományos vámpír és most már én sem vagyok az. Úgyhogy inkább maradok a régi jól bevált módszereknél, amiket még emberként tanultam. Már amennyire még emlékszem azokra az időkre, vagyis gyakorlatilag semmi, de azért felsejlenek emlékképek, hogyha nagyon erősen koncentrálok. Attól tartok, hogy a bonbonnal jelenleg nem aratnék osztatlan sikert, de azt hiszem, hogy a virág még vámpírként is lehet elfogadott, hiszen kellemes az illata a számunkra is. Igen, ez jó lesz. Virág és ajándék, csak éppen az édességektől eltekintek. A romantikus gyertyafényes vacsora azt hiszem, hogy nem éppen kivitelezhető, de talán elnézi nekem, hogy azt nem áll módomban megadni. Viszont semmiképpen sem fogom csak úgy leteperni, ő sokkal fontosabb személy annál. Azt hiszem, még számolok a kedves barátaimmal ezért az éjszakáért. Hála az égnek, már hajnalodik, úgyhogy lassan csak lehiggadnak.

- Jasper? – hallottam meg a világ legkedvesebb hangját.

- Igen, Kedves? – simítottam végig a hátán.

- Jól vagy? – kérdezte Alice aggódva. A fenébe, ezek szerint mégsem sikerült olyan nyugodt mozdulatlanságban feküdnöm, ahogy terveztem.

- Persze, nincs semmi baj – mondtam határozottan, bár a hangom mélyebb volt, mint általában szokott.

- Akkor jó, bár szerintem jobban éreznéd magad, ha sétálnánk egyet – ajánlotta fel kedvesen a menekülés útját és én boldogan elfogadtam a lehetőséget.

- Igen, egy séta, azt hiszem, hogy nagyon jól esne – mondtam és már fel is pattantam, elindultam az ajtó felé, de rádöbbentem, hogy akkor még közelebb jutnánk barátaink szobájához, és jelen helyzetben az elé kínos helyzetbe torkolna.

- Mi a baj? – nézett rám Alice kérdőn.

- Nem mehetnénk ki az ablakon? – kérdeztem reménykedve.

- Az ablakon? De hát az emeleten vagyunk – mondta ijedten.

- Nagyon jó móka, gyere, próbáld ki. Könnyedén le tudunk ugrani még magasabbról is – lelkesedtem. Imádtam az ilyesmit mindig is. A vámpír dolgok nagy részét szerettem a gyilkoláson kívül.

- Nos, miért ne? – nézett rám mosolyogva. – Mutasd – sétált az ablak mellé, én pedig felpattantam a párkányra, majd kiugrottam.

- Gyere, ennyi az egész – mondtam neki bátorítón, a következő pillanatban pedig már kecsesen landolt is mellettem.

- Ez szuper volt – vigyorgott elégedetten, majd megfogta a kezem és az erdő felé kezdett húzni.



Sokáig sétáltunk emberi tempóban az erdőben, amit kifejezettem élveztem. Bár minden nagyon jó volt, amit Alice-szel együtt tehettem, de a séták olyan megnyugtatóak és kellemesek voltak. Ennek a lánynak az egész lénye olyan hihetetlenül békés volt, az érzelmei az esetek többségében kiegyensúlyozottak voltak, így nem gyötört semmilyen érzelemkitörés sem. Ez nagyon jó érzés volt, azt tekintve, hogy több évtizeden keresztül állandóan újszülöttek vettek körül. Düh, harag, vérszomj, szexuális vágyak, ölési kényszer, ez mind folyamatosan kavargott bennük és bennem is. Amikor pedig Maria megkezdte a nevelésüket éreztem a fájdalmukat is, amikor kínozta őket, hogy féljenek tőle és engedelmeskedjenek. Az a rengeteg harapásnyom, ami rajtam is van emlékeztet a kezdetekre. Én is megkaptam a magamét az átváltozás után. Még ma is emlékszem, hogy milyen szörnyű, amikor rengeteg apró kis harapással mérget jutatott Maria a halott szervezetembe. Nagyon lassan szívódott fel és majdnem akkora kínokkal járt, mint maga az átváltozás. A legnagyobb kegyetlenség, amit vámpír ellen elkövethetnek. Néha már azt hittem, hogy megőrülök. Sőt egy ideig talán őrült is voltam. Hiszen inkább voltam engedelmes, semmint hogy újra át kelljen élnem azokat a kínzásokat. Bár ha belegondolok, lehet, hogy megérdemeltem, amit kaptam azért a rengeteg életért, amit elvettem. Még a nevüket sem tudtam. Nem embereket láttam, csak mozgó élelmiszereket. Mennyi sikoly és fájdalom, amit magam mögött hagytam.

- Jasper – szakított ki Alice a régi életem emlékeiből.

- Igen? – néztem rá, amikor magamhoz tértem egy kicsit.

- Nem vagy szörnyeteg – mondta teljesen egyszerűen.

- Tessék? – döbbentem meg.

- Tudom, hogy magadat gyűlölöd, amikor ilyen arcot vágsz. Eleinte rengetegszer láttam ezt az arckifejezést tőled, de ahogy telt az idő egyre ritkábban. Hidd el nekem, hogy nem vagy rossz. Rossz helyen kezdted az új életed, de most már minden rendben lesz – mondta határozottan.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem kíváncsian. Honnan tudja ennyire biztosan? Lehet, hogy nem leszek képes normális életet élni. Mi van, ha csalódnia kell bennem? Azt nem viselném el.

- Hé, kettőnk közül én látom a jövőt – mosolygott rám melegen és hozzám bújt.

- Ez igaz – mosolyodtam el én is, majd szorosan magamhoz öleltem. Hihetetlen ez a sok energia és pozitivitás, ami ebbe az apró kis testbe szorult. Az egész világ imádná, bárki, de ő mégis velem akar lenni. Ez hihetetlen.

- Próbáld meg elengedni a múltadat – kérlelt csendesen. – Rendben? A kedvemért – nézett fel a szemembe.

- Rendben, megpróbálom. A kedvedért bármit – mondtam neki őszintén és megcsókoltam.

- Ez a beszéd – suttogta, amikor az ajkaink elváltak.

- Khm… - szakította meg a pillanatot Peter. Alice-szel az érkezők felé fordultunk és kérdőn néztünk rájuk, mivel hatalmas hátizsákok voltak náluk.

- Hova készültök? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Peterrel szeretnénk elmenni egy kis kiruccanásra a hegyekbe, és szeretnénk titeket megkérni, hogy vigyázzatok a házra a távollétünkben – magyarázta Charlotte. – Megtennétek? Nagyon sokat jelentene nekünk.

- Öhm… persze, szívesen – mondta Alice, majd a távolba révedt. Ismertem már ezt az arcot. Látomása van.

- Alice, kicsim, mit látsz? – kérdeztem tőle és közben folyamatosan nyugtató hullámokat küldtem felé.

- Semmi érdekeset – mondta lesütött szemekkel és volt egy olyan érzésem, hogyha tudott volna, akkor most elpirul.

- Biztos? – kérdeztem kíváncsian. El szokta mondani a látomásait.

- Igen, minden rendben lesz. Menjetek nyugodtan, senki sem fogja megzavarni a túrátokat – mondta Peternek és Charlotte-nak határozottan.

- Ennek örülök, köszönjük – mosolyodott el Peter. – Akkor, sziasztok – integettek nekünk, majd kézen fogva elviharzottak.

- Sziasztok – kiáltottam utánuk, majd kérdőn Alice-re néztem. – Biztos, hogy jól vagy?

- Igen, még sosem voltam ilyen jól – mosolygott rám, majd csókot lehelt a számra, és húzni kezdett az erdő mélye felé.



(Alice szemszöge)



Charlotte és Peter egész éjszaka mélységesen el voltak foglalva egymással. Igazából kicsit zavarban éreztem magam, mivel hallottam néhány hangot, akármennyire is próbáltak csendben lenni, de az még jobban zavart, hogy Jaspert kínozzák. Szegény egész éjszaka kényelmetlenül mocorgott, de mégis végig talpig úriember maradt. Nem árultam el neki, de úgy percenként volt látomásom. Eléggé pengeélen táncolt, mert csak villanásokat láttam egész éjjel. Egyszer megtörtént, aztán nem, aztán igen, végül nem. Tiszteltem ezért az önuralomért. Igazából egész éjjel azon járt az eszem, hogy minek örülnék jobban. Hogyha Jasper végül is elveszítené a kontrollját, vagy annak, hogyha tudna magán uralkodni? Nehéz kérdés volt ez. Hiszen egyrészt már én is nagyon szerettem volna a szerelmemé lenni testestől-lelkestől, de nem voltam biztos benne, hogy úgy akarok vele lenni először, hogy nem a saját érzései miatt kezdeményez, hanem a tőlünk nem messze zajló események miatt. Aztán úgy határoztam, hogy inkább azt szeretném, hogy nyugodt körülmények között és a saját akaratunkból történjen meg. Úgy sokkal jobb lesz minden. Már alig vártam, hogy reggel legyen. Na nem mintha rossz lett volna Jasper karjai között feküdni, de akkor is nehéz lehetett ez neki, és ahelyett, hogy elmenekült volna, inkább az én kényelmemet helyezte előtérbe. Fontosnak tartotta, hogy ágyban feküdjek. Olyan kis buta volt, hiszen eddig is boldog voltam a földön is, a lényeg az volt, hogy vele lehessek. Végre hajnalodott és hallottam, ahogy Jasper kissé megnyugodva felsóhajt.

- Jasper? – szólítottam meg gyengéden és reméltem, hogy már jobban érzi magát.

- Igen, Kedves? – simított végig a hátamon.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

- Persze, nincs semmi baj – mondta határozottan, bár a hangját még soha nem hallottam ennyire mélynek, igazából még csak a folyóparton produkált hasonló hangsúlyt.

- Akkor jó, bár szerintem jobban éreznéd magad, ha sétálnánk egyet – ajánlottam fel a lehetőséget, hogy eltűnjünk innen.

- Igen, egy séta, azt hiszem, hogy nagyon jól esne – mondta és már fel is pattant, elindult az ajtó felé, de hirtelen megtorpant.

- Mi a baj? – néztem rá kérdőn.

- Nem mehetnénk ki az ablakon? – kérdezte reménykedve.

- Az ablakon? De hát az emeleten vagyunk – mondtam ijedten. Ugorjak ki az ablakon? Nem akarom összetörni magam.

- Nagyon jó móka, gyere, próbáld ki. Könnyedén le tudunk ugrani még magasabbról is – lelkesedett. Hát ha bajom eshetne, akkor biztosan nem mondaná, hogy ugorjak.

- Nos, miért ne? – néztem rá mosolyogva. – Mutasd – kértem, mire mellém sétált, majd felpattant a párkányra és kiugrott. A mozdulat férfias volt, de mégis valahogy kecses.

- Gyere, ennyi az egész – mondta bátorítón immár a földről, én pedig habozás nélkül ugrottam utána. Döbbenten vettem tudomásul, hogy az egész nem is olyan félelmetes. Sőt.

- Ez szuper volt – vigyorogtam elégedetten, majd az erdő felé kezdtem húzni.



Sokáig sétáltunk emberi tempóban, és én nagyon élveztem. Legnagyobb örömömre úgy láttam Jasper arcán, hogy ő is hasonlóan érez. Amióta találkoztunk teljesen megváltozott az életem. Na, persze már előtte is izgalmasnak és érdekesnek tartottam ezt a létet, eltekintve a táplálkozási szokásainktól, de egyedül mégsem voltam igazán boldog. Viszont most, annyira csodálatos minden. Bárhol jól érzem magam, ahol ő is ott van. Észre sem vettem, hogy mennyire elgondolkozott. Már megint kiült a világfájdalom az arcára. Ismertem már ezt az arckifejezést. Ilyenkor van az, hogy eszébe jut a múltja és gyűlöli magát. Ezt nem hagyhatom. Azonnal ki kell szedni ebből a letargiából.

- Jasper – szakítottam ki a gondolataiból.

- Igen? – nézett rám kissé zavartan.

- Nem vagy szörnyeteg – mondtam határozottan. Már itt lenne az ideje, hogy ne érezze magát kegyetlennek, mert egyáltalán nem az.

- Tessék? – döbbent meg

- Tudom, hogy magadat gyűlölöd, amikor ilyen arcot vágsz. Eleinte rengetegszer láttam ezt az arckifejezést tőled, de ahogy telt az idő egyre ritkábban. Hidd el nekem, hogy nem vagy rossz. Rossz helyen kezdted az új életed, de most már minden rendben lesz – mondtam bátorítóan. Reméltem, hogy felfogja végre a lényeget. Azt, hogy új életet kezdett, hogy végre helyesen döntött.

- Biztos vagy benne? – kérdezte kíváncsian. Még mindig nem hiszi el nekem, hogy minden rendben lesz és boldogan fogunk élni.

- Hé, kettőnk közül én látom a jövőt – próbáltam elviccelni a dolgot és szorosan hozzá bújtam.

- Ez igaz – mosolyodott el végre, már éppen itt volt az ideje, ezt az arcát jobban szeretem látni.

- Próbáld meg elengedni a múltadat – kérleltem csendesen. – Rendben? A kedvemért – néztem mélyen a szemébe.

- Rendben, megpróbálom. A kedvedért bármit – mondta nekem őszintén és megcsókolt.

- Ez a beszéd – suttogtam, amikor az ajkaink elváltak.

- Khm… - szakította meg a pillanatot Peter. Jasperrel az érkezők felé fordultunk és kérdőn néztünk rájuk, mivel hatalmas hátizsákok voltak náluk.

- Hova készültök? – kérdezte szerelmem felvont szemöldökkel.

- Peterrel szeretnénk elmenni egy kis kiruccanásra a hegyekbe, és szeretnénk titeket megkérni, hogy vigyázzatok a házra a távollétünkben – magyarázta Charlotte. – Megtennétek? Nagyon sokat jelentene nekünk.

- Öhm… persze, szívesen – mondtam határozottan, majd a következő pillanatban egy látomás tört rám. Jasper és én kettesben, igen meghitt pillanatok közepette a házban, a szobánkban. Hát végre megtörténik. Biztosan ezért akar magunkra hagyni Peter és Charlotte. Ez igazán kedves tőlük.

- Alice, kicsim, mit látsz? – kérdezte tőlem Jasper és éreztem, hogy közben folyamatosan nyugtat.

- Semmi érdekeset – mondtam lesütött szemekkel, miközben az arcom bizsergett. Micsoda szerencse, hogy már nem tudok elpirulni.

- Biztos? – kérdezte kíváncsian.

- Igen, minden rendben lesz. Menjetek nyugodtan, senki sem fogja megzavarni a túrátokat – mondtam Peternek és Charlotte-nak határozottan. Reméltem, hogy ezzel elterelem Jasper figyelmét a látomásomról.

- Ennek örülök, köszönjük – mosolyodott el Peter. – Akkor, sziasztok – integettek nekünk, majd kézen fogva elviharzottak.

- Sziasztok – kiáltott utánuk Jasper, majd kérdőn nézett rám. – Biztos, hogy jól vagy?

- Igen, még sosem voltam ilyen jól – mosolyogtam rá, majd csókot leheltem a szájára, és húzni kezdett az erdő mélye felé. Még egy kicsit sétálni szerettem volna vele. Nemsokára megtörténik az, amire már mindketten annyira várunk. Apró kis pillangók repkedtek a gyomromban egész nap és Jasper minden egyes érintése jóleső bizsergést váltott ki a gerincem mentém. Nemsokára beteljesedik a szerelmünk és végérvényesen egymáséi leszünk.