Ha a lélek összeforr - 42. fejezet

Egy esély

(Noah szemszöge)

Eszeveszetten futottam hazafelé, és végig csak azon gondolkodtam, hogy mit tegyek. Most, hogy már teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy Marie tényleg szereti, ezt a félvért kegyetlenség lenne a részemről, hogyha elválasztanám tőle. Csak azt akartam, hogy a húgom is boldog legyen, hiszen neki is mindig az én boldogságom volt a legfontosabb. Nélküle már nem is élnék talán. Ha végezte volna el miattam az elsősegélyt, sőt még többet is, már biztosan a halottasházban lennék, vagy jobb esetben egy elmegyógyintézetben győzködnének, hogy nem vagyok medve és nincsenek vámpírok. Viszont másrészről ott van a kérdés, hogy mennyire bízhatok ebben a Davidben? Vajon tényleg szereti a húgomat, vagy csak a közelünkbe akart férkőzni, hogy hátba támadhasson.
Végre elértek a Black házat és nagyon reméltem, hogy Billy-t otthon találom, hiszen ő tud csak segíteni nekem, hogy tisztábban lássam a dolgokat. Nem akartam Seth-hez, vagy Jacobhoz fordulni, mert ők elfogultak voltak, ebben biztos voltam, de Billy majd elmondja az őszinte véleményét, hiszen ő mégis csak egy vén. Őt még úgy nevelték, hogy gyűlölje a hidegeket, ahogy ő nevezi őket. Felkapkodtam magamra a ruháimat és bementem. Billy az asztalnál ült és éppen vacsorázott.
- Szia. Gyere, csatlakozz hozzám – köszönt nekem, majd hellyel kínált.
- Köszönöm – ültem le a vele szemben levő székre. Csendben megvacsoráztunk, majd miután elpakoltam a tányérokat és rendet raktam visszaültem Billy-hez.
- Mi aggaszt, fiam? – kérdezte kíváncsian. Ezek szerint ennyire látszott rajtam, hogy valami nem stimmel. Nem is értem, hogy miért félek ennyire belekezdeni ebbe a beszélgetésbe.
- Tulajdonképpen arra lennék kíváncsi, hogy mi a véleményed a Cullenekről, és nem tudom, hogy hallottál-e Davidről, akit vendégül látnak.
- Miért érdekel? David miatt aggódsz, igaz? Azért, mert a húgod szerelmes belé – az utolsó mondatot tényként közölte, nem pedig kérdezte. Tehát beszélt már Marie-val is erről?
- Igen. De honnan… - kezdtem bele, de rögtön elmosolyodott és magyarázni kezdett.

- Beszéltem Marie-val, amíg aludtál. Tudom, hogy furcsán hangzik, de hogyha a Cullenek bíznak benne, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem veszélyes. Régen én is így gondoltam, ahogy te. Egészen addig így is volt, amíg ide nem költözött Charlie lánya, Bella. Azonnal összebarátkozott Edwarddal és a Cullenekkel, rajtam pedig úrrá lett a pánik, hogy hogyan fogom megmagyarázni az apjának, hogyha Bella egyszer csak eltűnik, aztán pedig holtan találnak rá. Többször is megosztottam a véleményemet Bellával is, de mintha süket fülekhez beszéltem volna. Azután sok minden történt, amit majd ha akarsz megkérdezel tőlük, hiszen az ő tisztük elmesélni a történetüket, de lényegében meg kellett tanulnunk, hogy nem minden az, aminek látszik, és hogy a női megérzésekben meg lehet bízni. Ha Bella nem mond ellent a véleményemnek, akkor ma nem élne a fiam bevésődése, és Jacob sem lenne Alfa, pedig a képesség már kiskora óta benne volt. Sok mindent köszönhetünk a Culleneknek. Carlisle többször is megmentette a farkasaink életét a tudásával egy-egy csata után. Hiszen, amikor a fiúk súlyosan sérülnek, nem vihetjük őket orvoshoz, Carlisle viszont zokszó nélkül azonnal itt van és segít. Jasper pedig utánozhatatlan stratéga. Mindegyik Cullenben van valami, ami már a hasznunkra volt az évek során. Soha nem hagytak bennünket cserben, annak ellenére, hogy mind a mai napig vannak a törzsben, akik egy cseppet sem bíznak bennük. Hiszen elvileg ősi ellenségek vagyunk. Nem mondom, hogy egyik pillanatról a másikra kezdj el bízni bennük. Először próbáld meg megismerni őket, majd magadtól rájössz, hogy nem minden vámpír veszélyes. Marie-vel kapcsolatban nem tudok segíteni neked. Tudom, hogy mit érez egy báty, hogyha egy férfi megkörnyékezi a húgát, aki a szeme fénye. Hidd el nekem, hogy ugyanígy utálnád akkor is, hogyha ember lenne az illető, de egy idő után el kell őt engedned. Marie már fiatal nő és nem kislány.

- Nem is tudom, egyszerűen csak azt hittem, hogy megőrülök, amikor két évvel ezelőtt megláttam, hogy meg akarja csókolni – mondtam lehajtott fejjel.
- Tudtad, hogy félvér? – kérdezte Billy mosolyogva.
- Igen, éreztem az illatát, ezért mentem oda a tisztásra – mondtam határozottan.
- És mi zavart jobban, az, hogy félvér, vagy az, hogy éppen meg akarja csókolni a húgodat? – kérdezte Billy felhúzott szemöldökkel.
- Mindkettő zavart, de azt hiszem az jobban, hogy hozzá akart érni – mondtam határozottan és rám tört a felismerés. Jesszusom, lehet, hogy tényleg ennyire féltékeny lennék a húgomra?
- Ezen gondolkozz el egy kicsit – kuncogott Billy, majd elindult a szobája felé. – Későre jár, Noah. Gondold át a dolgokat, mert a húgod el akarja küldeni Davidet méghozzá miattad. Én nem hibáztatlak, hogyha nem bízol benne, de ha most eltűnik, lehet, hogy soha többé nem kerül elő. A vámpírok értenek a rejtőzködéshez. A húgod talán elfelejti, talán nem. Bella hat hónapig zombi volt, amikor Edward elhagyta őt, mert azt hitte ez lesz a legjobb. A húgod talán erősebb jellem, főleg mert ott vagy neki te, de örökké nem maradhat melletted. Előbb utóbb belép egy másik férfi is az életébe, ha akarod, ha nem – mondta Billy határozottan, majd eltűnt a szobájában.
- Köszönöm – szóltam még utána, majd én is a szobámba mentem.

Egész este gondolkodtam, hogy mi lenne a helyes. A szívem azt diktálta, hogy Marie-nak joga van a boldogsághoz, de egy részem mégis azt akarta, hogy tépjem ízekre ezt a Davidet. A gondolataimból apró nesz szakított ki. Marie volt az éreztem az illatát, ami most Davidével keveredett. Csendben a szobájába osont és becsukta maga mögött az ajtót. Úgy sejtettem, hogy most nagyon dühös lehet rám, de mégis úgy éreztem, hogy át kell mennem hozzá, hogy megnézzem jól van-e. Halkan nyitottam be a szobájába, de ő rögtön elfordult a fal felé.

- Szia – mentem közelebb és leültem az ágy szélére.
- Szi…a, fáradt vagyok majd reg…gel találkozunk – szipogta, majd fejére húzta a takarót.
- Kicsim, kérlek, nézz rám – kérleltem, de csak még kisebbre húzta össze magát.
- Most menj el, kérlek. Majd reggel találkozunk – hadarta el egy szuszra és próbálta elfojtani a zokogását.
- Beszélnem kell veled – simogattam meg a kupacot magam előtt, de nem jött válasz.
- Jó éjszakát, szeretlek – szólalt meg úgy egy perc múlva.
- Nagyon szereted. Igaz? – kérdeztem, és reméltem, hogy válaszol.
- Senkit sem szeretek nálad jobban. Reggel elmegy és vége lesz ennek az egésznek, nem kell megölnöd, soha többé nem jön a közelembe – mondta határozottan.
- Nem akarom megölni, már nem. Szeretnéd, ha maradna. Igaz? – kérdeztem tőle és megpróbáltam lerángatni a takaróját.
- Nem számít, elmegy és kész. Zárjuk le ezt a témát – nem akart róla beszélni és tudtam is, hogy miért. Mindig azt mutatta felém, amit látni szerettem volna. Nem akarja, hogy bűntudatom legyen miatta, pedig igenis van, főleg most, hogy hallottam őszintén beszélni az érzéseiről.
- Nem zárom le a témát. Hallottalak titeket a réten és ezt meg kell beszélnünk – mondtam ellenmondást nem tűrő hangon és erre már ő is felkapta a fejét.

- Kihallgattál minket? Ehhez nem volt jogod – lett dühös. – Hogy merészelted? Hagyj békén! – kiabált rám, majd az ajtó felé mutatott.
- Nem hagylak békén. Azt akarom, hogy boldog légy – mondtam gyengéden. – Holnap megyek és beszélek Daviddel. Csak arra kérlek, hogy ne siess el semmit vele kapcsolatban. Egyelőre nem bízom benne, de ha bebizonyítja, hogy legalább annyira fontos vagy neki, mint nekem, akkor egyszer talán jóban leszünk. Addig pedig megtűröm.
- Komolyan mondod? – kérdezte Marie döbbenten. – Nem fogod megtámadni? Nem fogod korcsnak nevezni?
- Nem, nem fogom, csak akkor, hogyha okom van rá. Viszont figyelni fogom egy ideig. El tudod ezt fogadni?
- Igen – mosolyodott el halványan. Óvatosan megsimogattam az arcát, és letöröltem a könnyeit.
- Bocsáss meg, amiért ilyen forrófejű voltam, de nagyon féltelek – öleltem magamhoz. – Meg fogjuk oldani ezt is, ahogy mindent.
- Te se haragudj, ha nem titkoltam volna el, akkor, hogy Daviddel vagyok és bemutatom, talán nem támadtál volna rá – motyogta a mellkasomba.
- Ebben én nem vagyok biztos, kicsim. Elég ok volt, hogy meg akart csókolni. Megpróbálom moderálni magam, de tényleg ne siesd el a dolgokat vele, kérlek. Tudod, hogy nem a türelmemről vagyok híres – mondtam savanyúan. Tisztában vagyok vele, hogy nehéz esett vagyok, Marie mégis mindig kitartott mellettem. Még a hirtelen hangulatváltozásaimat is eltűri.
- Nem akarlak elkeseríteni, de nem ígérem, hogy örökké az ártatlan kishúgod maradok – kuncogott Marie.
- Nem is várom el, hogy az maradj, csak még hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy egyszer férjhez mész és elhagysz.
- Sosem foglak elhagyni, még akkor sem, ha már nem veled fogok élni, akkor is a közelben maradok. Ennyire már ismerhetnél – mondta határozottan.
- Igazad van, tudhattam volna, hogy sosem hagynál magamra, de most pihenj, holnap hosszú napunk lesz. Korán elindulunk a Cullenekhez, mert nem tudom, hogy Edward meddig tudja feltartani Davidet.
- Azt mondtad, hogy elindulunk? – kérdezte döbbenten és rám nézett.
- Igen, akarsz megint medvén utazni? – mosolyogtam rá.
- Tudod, hogy bármikor szívesen utazom medvén – mosolyodott el ő is.
- Akkor most pihenj, nehogy elaludj holnap út közben – mondtam és puszit nyomtam a homlokára, majd ki akartam menni, de megfogta a kezem.
- Várj! Nem alszol velem? – kérdezte és odébb csusszant.
- Ha szeretnéd, akkor maradok – mosolyodtam el.
- Szeretném – mondta és lehúzott magához.
Egy ideig csendben feküdtünk, már éppen elaludtam volna, amikor újra megszólalt Marie.
- Köszönöm – mondta őszintén.
- Nincs mit, kicsim. Már előbb is rájöhettem volna, hogy megint túl elhamarkodottan cselekedtem, de most már tényleg pihenj. Holnap hosszú napunk lesz – mondtam határozottan és magamhoz öleltem.

Néhány perccel később már egyenletesen szuszogott és én is gyorsan elaludtam. Nem is ébredtem fel reggelig. Marie, már nem volt mellettem, sejtettem, hogy hol lehet, mert éreztem a konyhából terjengő szalonnás rántotta illatát. Felkeltem és visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. Amikor kimentem a konyhába Marie már éppen terített és boldogan beszélgetett Billy-vel. Reggeli után pedig rögtön elindultunk a Cullen ház felé. Gyorsan odaértem még úgy is, hogy nem rohantam úgy, mint általában. Marie-val mindig óvatosabb tempót diktáltam nehogy véletlenül leessen a hátamról.
- Jó reggelt! – köszöntött Edward elégedetten mosolyogva.
- Szia – viszonoztuk a gesztust Marie-val.
- Hol van? – kérdeztem kíváncsian, mire Edward egy kicsit elkomorodott.
- Alszik. Az történt, hogy miután visszaért azonnal távozni akart, és nem tudtuk meggyőzni, hogy maradjon. Erőszakkal nem akartuk visszatartani, úgyhogy Jasper segített neki egy kicsit aludni, és hát a jelek szerint túl jól sikerült, mert még mindig alszik – magyarázkodott Edward.
- Nem szándékosan ütöttem ki ennyire – hallottuk az ideges kiabálást és egy pillanattal később kicsapódott az ajtó én pedig gyorsan magam mögé húztam Marie-t.
- Jól van, nem is úgy gondoltam – mondta Edward bűnbánóan, de azért mosoly bujkált a szája szélén.
- Már teljesen összezavarták a képességeimet ezek a változó dózisok. Először Sonját kábítsam el huszonnégy órára, utána segítsek Seth-nek pihenni pár órát, aztán Noah-t nyugtassam le egy órácskára, most meg arra kértél, hogy nyugtassam le Davidet alaposan, hogy ne távozzon. Az alapost nem definiáltad, egyébként meg nem vagyok kiadagolt altató, ez most így sikerült, csak betájolni tudom az időtartamot, percre megjósolni nem. Úgyhogy kb. egy óra múlva felébred – mondta határozottan, majd eltűnt az erdőben.
- Ne haragudjatok rá, kérlek – nézett ránk újra Edward. – Kicsit kiakadt, mert mostanában nagyon hullámzanak a házban az érzelmek. Mindkét véglet és a középút is megtalálható nálunk. Seth és Sonja úszik a boldogságban, én egy kicsit összevesztem a feleségemmel, Rose és Emmett is összekapnak minden nap valami apróságon, de gyorsan kibékülnek, Esme és Carlisle viszonylag kiegyensúlyozott, de mindenki egy kicsit szomorú, mert Renesmee elment nyaralni és hiányzik nekünk. Oh, és David, amikor tegnap találkozott veled úszott a boldogságban, majd teljes depresszióban jött vissza. Szóval ne haragudjatok, de Jasper kicsit kikészült az érzelemtúltengéstől. Alapjában véve nem ilyen – magyarázkodott.
- Semmi baj – mondta Marie kedvesen és bátortalanul kezet nyújtott Edwardnak. – Marie vagyok, a múltkor nem mutatkoztam be.
- Én pedig, Edward – mosolygott rá húgomra és megszorította a kezét. – Kerüljetek beljebb. Bent kényelmesebb várakozni, amíg David magához tér.

Elfogadtuk az ajánlatot és bementünk a házba, ahol mindenki bemutatkozott. Emmett csak biccentett és elvigyorodott. Bella, Esme és Carlisle nagyon kedves volt, ha nem tudtam volna, hogy léteznek vámpírok, akkor nem is feltételeztem volna róluk. Alice is nagyon kedves volt, csak kicsit hiperaktív, bár Edward azt mondta, hogy ez a természetéből fakad. Rosalie viszont csak biccentett és dúlva-fúlva felvonult a szobájába. Ő volt az egyetlen, aki klasszikus vámpírként reagált a jelenlétünkre. Egy kis idő múlva David is felébredt és kissé ingerülten száguldott le a lépcsőn. Valószínűleg haragudott, amiért elkábították, de amikor meglátott bennünket azonnal megtorpant.
- Már itt sem vagyok – mondta nekem és Marie-nak határozottan. - El akartam indulni már az éjjel, csak nem hagyták – nézett Edwardra dühösen.
- Beszélhetnék veled? – álltam fel a kanapéról és az ajtó felé böktem.
- Ugyan miről kéne beszélnünk? Felfogtam, hogy nem vagyok itt kívánatos személy. Nincs mit mondanom neked azon kívül, hogy nagyon vigyázz rá – mutatott Marie-ra szomorúan.
- Kérlek, csak hallgass meg. Nem azért jöttem ide, hogy megtámadjalak, vagy, hogy elzavarjalak. Csak beszélni akarok veled – mondtam határozottan, és próbáltam normális hangnemet megütni.
David kérdőn Edwardra pillantott, de amikor ő csak bólintott és elmosolyodott újra rám nézett.
- Négyszemközt? – kérdezte és az ajtó felé mutatott.
- Igen, ha lehet – mondtam és elindultam az ajtó felé. – Megvársz itt? – kérdeztem Marie-től, és reméltem, hogy nem fél itt maradni. Reggel még azt hittem, hogy Seth és Sonja is itt lesznek. Lehet, hogy rossz ötlet volt magammal hozni? De Billy azt mondta, hogy a Cullenek sosem bántanák.
- Igen, itt megvárlak titeket - mosolygott ránk.
- Rendben – mondtam Daviddel egyszerre, majd távoztunk a házból.

Megbeszéltük, hogy elég távolra futunk ahhoz, hogy biztosan ne hallják a beszélgetésünket, így jobb lesz mindenkinek. Majd amikor kellő távolságba értünk leültünk egy fatörzsre egymással szemben és beszélgetni kezdtünk.
- Szóval mit akarsz tőlem? – kérdezte David kíváncsian.
- Szeretném, ha maradnál – mondtam határozottan, mire felkapta a fejét és értetlenül nézett rám.
- Miért is? Úgy rémlik, hogy már kétszer is meg akartál ölni, lehet, hogy ez téged szórakoztat, de engem nem – mondta gúnyosan. Ez nehezebb lesz, mint hittem.
- Hallgass meg, kérlek. Nem magam miatt akarom, hogy maradj. A húgom nagyon szeret téged, és én erre csak tegnap jöttem rá. Úgyhogy mi lenne, ha adnánk egymásnak egy esélyt, hogy közösen boldoggá tegyük őt. Nekem az ő boldogsága a legfontosabb – magyaráztam a helyzetet.
- Nekem is az a legfontosabb, hogy boldog legyen. Szeretem őt mindennél jobban – mondta határozottan és látszott rajta, hogy teljesen őszintén beszél.
- Akkor máris van egy közös pontunk. Megpróbálhatnánk – ajánlottam. - Én megígérem, hogy nem támadok rád és próbálok megbarátkozni veled, te pedig megígéred, hogy lassan haladtok, és nem sürgeted őt semmiben. Ha tudunk élni egymás mellett, akkor Marie boldog lesz és ez mindkettőnk érdeke.
- Jól hangzik az ajánlatod – mondta és mosolyra húzta a száját. – Biztos vagy benne, hogy képes leszel nem rám támadni minden találkozásunkkor?
- Igen, moderálom magam, hogyha betartod a feltételeimet – mondtam őszintén.
- Rendben van, akkor maradok – mondta boldogan és kezet nyújtott, én pedig habozás nélkül elfogadtam a kinyújtott kezet, Marie-ért.
Miután mindent megbeszéltünk elindultunk vissza a Cullen házhoz, ahol már várt minket a mindkettőnk számára legfontosabb ember.