Ha a lélek összeforr - 60. fejezet

Menjünk haza

(Seth szemszöge)

Azt hiszem, hogy sokkot kaphattam, mert percekig még csak a fejemet sem tudtam elmozdítani más irányba, megszólalni pedig végképp nem tudtam. A kiságyban, amiben a mi babáink voltak a rózsaszín és a kék rugdalózó szanaszét volt szakadva és a gyerekek helyett egy apró kis sas és egy mini farkas üldözte egymást köre-körbe. Ez egyszerűen lehetetlen. Harry és Isa még alig múltak el egy órásak és már átváltozva parádéznak az újszülött osztályon. Hálát adtam az égnek, hogy egy nővérke sincs a közelben. Remélem, hogy nem azért tűntek el, mert a kicsit fogták magukat és átváltoztak, mert akkor bizony hatalmas nagy bajban vagyunk. El kell tűnnünk innen. Nem láthatják meg őket így, mert akkor nagy bajba kerülünk. Megkocogtattam az üveget és reméltem, hogy felfigyelnek rá. A következő pillanatban megálltak és felém fordultak. Integettem nekik, bár fogalmam sem volt róla, hogy tudják-e egyáltalán, hogy ki vagyok, vagy mi történik körülöttük. A kis farkas csóválni kezdte a farkincáját és vakkantott egyet, édes volt a pici vékonyka hangja. A sas pedig meglengette a szárnyait, mintha integetne.
- Ha értitek, amit mondok, akkor jelezzetek valahogy.
Kértem őket, mire mindketten érdeklődve oldalra billentették a fejüket. Ezt biztató jelnek vettem, úgyhogy folytattam a mondandómat.
- Vissza kéne változnotok kisbabává, gyorsan – mondtam idegesen, de ők még mindig csak félrebillentett fejjel álltak.

Ez így nem fog menni. Megkerestem a bejáratot hozzájuk, az ajtó be volt zárva. Nyilván azért, hogy illetéktelenek ne menjenek be, úgyhogy egy határozott mozdulattal belöktem az ajtót. Arra vigyáztam, hogy csak a zár menjen tönkre és ne kelljen az egész ajtót és a keretet is kicserélni, majd odaszaladtam a kisbabáinkhoz. Először Isát vettem fel az egyik karomba, azután pedig Harryt a másikba. A következő pillanatban pedig már rohantam is Sonja felé, hogy minél előbb eltűnjünk innen. Szerencsémre csak egy nővér jött szembe út közben előle pedig sikerült még időben elbújnunk. Néhány perccel később berontottam kedvesem szobájába, de ő még mindig aludt. A kicsiket leraktam mellé az ágyra, akik rögtön mellé bújtak, majd elkezdtem felébreszteni szerelmemet, mert egyre inkább úrrá lett rajtam a pánik.
- Sonja, Édesem. Kelj fel, nagy bajban vagyunk – rázogattam meg finoman, de nem nagyon reagált rá. – Kicsim, muszáj felébredned – ráztam meg kicsit erélyesebben. Még mindig nem tért magához teljesen, de álmosan hunyorogni kezdett.
- Mi történt, Seth? Nagyon fáradt vagyok - motyogta álmosan és vissza akart aludni, de nem hagytam.
- Sonja, muszáj felkelned. A gyerekeink átváltoztak. Nézz egy kicsit lefelé az ágyon, a két oldaladon fekszenek hozzád bújva – magyaráztam kétségbeesetten.
- Nem vagy vicces, Kedves – motyogta Sonja egy halvány mosolyt eleresztve.
- Egyáltalán nem akarlak megtréfálni – mondtam idegesen. – Nézz le, a gyerekek itt fekszenek az oldaladnál – kérleltem. Végre kinyitotta a szemeit és lenézett oda, ahová kértem.
- Te jóságos ég! – sikkantott fel, mire a babák rákapták a tekintetüket. – Hogy történhetett ez? – kérdezte döbbenten, de magához ölelte a gyerekeinket.
- Fogalmam sincs, de azt hiszem, hogy nem tudják, hogy hogyan kell visszaváltozni – magyaráztam a helyzetet. – Viszont úgy vettem észre, hogy értik, amit mondok nekik.
Sonja erre maga felé fordította a picik fejét és mélyen a szemükbe nézett.
- Értitek, amit mondok? – kérdezte szerelmem. A gyerekek pedig félrebillentették a fejüket, ahogy nekem is tették. – Tudjátok, hogy hogyan kell visszaváltozni? – tette fel az engem is nagyon érdeklő kérdést kedvesem. A gyerekek pedig, ha jól láttam megrázták a fejüket. – Szóval nem. Akkor most hatalmas bajban vagyunk – nézett rám Sonja félve.
- El kell tűnnünk. Tudsz járni? – kérdeztem aggódva.
- Még elég gyenge vagyok – mondta Sonja. – De azért megpróbálom – kezdett kikecmeregni az ágyból, de ahogy felállt már vissza is zuhant. Még nagyon fáradt volt.
- Semmi baj, Kicsim – simítottam meg az arcát. – Fogd meg Isát és Harryt én pedig majd téged viszlek – Sonja azonnal követte az utasítást és már kézbe is kapta a gyerekeket.

Aztán én is felvettem kedvesemet és az ajtó felé indultam, amikor hangokat hallottam kintről. Nem hagyhattuk, hogy meglássanak minket. Aztán eszembe jutott, hogy szerencsére az első emeleten vagyunk. Ekkora magasság meg sem kottyanhat nekem. Úgyhogy a nyitott ablakhoz rohantam és kiugrottam a családommal a karomban. A lehető legpuhábban érkeztem, nehogy megüssék magukkal véletlenül. Többen is felsikkantottak az utcán, a mutatványomat látva, de nem törődtem velük, csak szaladtam a házunk felé. Ahogy odaértünk letettem Sonját a kicsikkel a kanapéra és villámgyorsan összepakoltam. Pár perc múlva már minden fontos dolgunk a kocsiban volt. Utoljára betettem a két babaülést, amit vettünk, hogy majd tudjuk őket szállítani, majd visszarohantam a házba, hogy kivigyem őket és induljunk. Legnagyobb megdöbbenésemre Sonja meztelenül feküdt a kanapén egy pokróc volt csak rajta, és Isa már újfent kisbabaként tündökölt.
- Hogy csináltad? – kérdeztem döbbenten.
- Ért engem, hogyha átváltozom. Ugyanúgy értem a gondolatait, mint a többi sasnak – magyarázta mosolyogva.
- Na és Harry? – kérdeztem a még mindig farkasként fekvő fiam felé mutatva.
- Attól tartok, hogy neki csak te tudsz segíteni, mert az ő gondolatait nem hallom – mondta kedvesem miközben megsimogatta a kétségbeesetten nyüszítő fiúnkat.

Gyorsan lekaptam a ruháimat és átváltoztam, hogy segíthessek a fiamon. A szemem sarkában láttam, ahogy Sonja eltűnik Isával együtt, gondolom azért, hogy felöltözhessenek.
- Most értesz? – kérdeztem gondolatban, bár elég fura volt, hogy egy újszülöttel próbálok társalogni.
- Eddig is értettelek, apa – gondolta kisfiam és elém pattant. – Nem tudom, hogy kell újra babának lennem – mondta csüggedten.
- Miért változtál át? – kérdeztem meg, hogy megtudjam mi váltotta ki belőlük ezt.
- Megijedtem - gondolta mintha ez teljesen egyértelmű kellett volna legyen a számomra.
- Mitől ijedtél meg? – kíváncsiskodtam tovább.
- Elvittek tőletek, aztán megfürdettek, felöltöztettek és utána letettek minket a kiságyba, egy pillanattal később pedig hatalmas csattanást hallottunk és akkor változtunk át. Nem tudtuk, hogy mi történt, de vicces volt, hogy fürgék és ügyesek lettünk fekvő babák helyett, úgyhogy fogócskáztunk Isával, akkor kocogtattad meg az üveget – magyarázta Harry a történteket.
- Értem. Ti értitek egymást? – kérdeztem döbbenten.
- Persze, hogy értjük. Isát hallom a fejemben, és téged is, de anyát nem – mondta szomorúan. – Nem tudom, hogy miért. Isa hallotta anyát, amikor átváltozott.
- Oh, azt hiszem azért, mert Isa is sas, mint az anyukád – magyaráztam a helyzetet. Más magyarázatom nem igen volt erre a kérdésre.
- Akkor Isa meg téged nem hall? – kérdezte kíváncsian.
- Valószínűleg – mondtam határozottan. – Most viszont vissza kell változnod, hogy elinduljunk, mert itt nem maradhatunk tovább. Egyszerűbb, mint hinnéd. Csak képzelt el magad emberként és, ha erősen koncentrálsz erre, akkor már vissza is változtál – magyaráztam.
- Jó – gondolta még, majd erőteljesen összpontosító arcot vágott, majd pár pillanat múlva már babaként feküdt a padlón.

Sonja, aki közben visszaért Isával felkapta fiúnkat és azonnal öltöztetni kezdte. Én is visszaváltoztam és azonnal felöltöztem. Szerelmem egyszerre vette az ölébe mind a két gyermekünket hihetetlen ügyességgel és ringatni kezdte őket, majd dudorászott nekik. Gyönyörűek voltak így hárman. Majd megpuszilta a homlokukat és azt mormolta nekik, hogy nagyon ügyesek voltak. Odamentem és átöleltem őket, majd Sonja fülébe suttogtam.
- Mehetünk? Már eljöttünk úgy fél órája a kórházból és félek, hogy keresni fognak minket – mondtam kissé idegesen. Nem élném túl, hogyha bármi bajuk esne.
- Igazad van. Induljunk – mondta kedvesem, majd elindultunk az autóhoz.
A kicsiket gondosan beletettük az üléseikbe, majd bekötöttük. Besegítettem Sonját az első ülésre, majd a volán mögé ültem és már indítottam is az autót. Csendben voltunk az úton, igazából fogalmam sem volt, hogy hová menjünk, úgyhogy egészen estig hajtottam, közben kétszer megálltunk, hogy Sonja megetethesse a kicsiket. Mivel már nagyon késő volt megálltam egy motelnél. A gyerekek és Sonja is aludt már egy ideje, nem nagyon akartam felkelteni kedvesemet, de egyedül sem akartam hagyni a kocsiban. Ott tépelődtem, hogy most mi legyen, amikor hirtelen az eszembe jutott, hogy vettünk egy ikreknek való kis hordozót, amit a hátamra lehet kötni. Úgyhogy kipattantam a kocsiból és rájuk zártam az ajtót arra a pár percre, amíg kivettem egy szobát, majd magamra vettem a bébi hordozót, miután beletettem a kicsiket. Sonját pedig óvatosan a karomba vettem. Sikeresen felvettem mindhármukat úgy, hogy nem ébredtek fel. Elégedetten indultam meg a szobánk felé. Amikor odaértem gyorsan kinyitottam az ajtót. Egy franciaágy volt a szobában és egy kanapé. Sonját lefektettem az ágyra és a kicsiket is mellé tettem, majd gondosan betakargattam őket. Azt akartam, hogy kényelmesen elférjenek, ezért én inkább a kanapén ágyaztam meg magamnak. Gyorsan elnyomott az álom. Reggel motoszkálásra ébredtem. Sonja próbált meg kiosonni a szobából, bár nem értettem, hogy hová készül.

- Sonja? – szóltam mielőtt még kiment volna a szobából.
- Aludj csak – mosolygott rám, majd újra el akart indulni.
- Hova készülsz? – kérdeztem álmosan.
- Hozok valami reggelit. Ne aggódj, nemsokára visszajövök – suttogta, majd odajött hozzám, hogy megcsókoljon. – Miért aludtál a kanapén? Biztos nagyon kényelmetlen volt – bújt mellém, én pedig ráterítettem a takaróm.
- Nem volt vészes, és nektek inkább kellett a pihenés – mondtam határozottan.
- Ne butáskodj, te vezettél egész nap. Biztosan elfáradtál – motyogta a mellkasomba.
- Annyira nem tudok elfáradni, hogy vegyem figyelembe a kényelmeteket – mosolyodtam el.
- Hozok valami reggelit – suttogta Sonja. – Mit szeretnél? – kérdezte szerelmem csillogó szemekkel.
- Nem tudom, Kicsim. Bármi jó lesz, amit adnak a motel bárjában. Egészen jól felszereltnek tűnt ez a hely – mondtam még mindig álmosan.
- Rendben, akkor megleplek. Mindjárt visszajövök – mondta kedvesem és felpattant mellőlem.
Kiszaladt az ajtón, majd néhány perc múlva már vissza is jött egy alaposan megragadott tálcával. Felültem és szerelmem leült mellém. Csendben megreggeliztünk, miközben a két kis csodát figyeltük, akik egyenletesen szuszogtak az ágyon. Még csak egy naposak, mégis végigaludták az éjszakát és nem ébresztettek fel bennünket.
- Annyira gyönyörűek – mondta Sonja mosolyogva és áhítattal figyelte a kis csöppségeket.
- Igen, azok – válaszoltam tömören és átöleltem kedvesem. – Hogy érzed magad? Még pihenned kellett volna.
- Gyorsan gyógyulok, nem kell féltened. Ez is az alakváltók egy előnye – mosolygott rám.
- Tudom – kuncogtam. – Azért jobban örülnék, hogyha egy tisztességes orvosi kivizsgálást is kapnál, mert szegény Dr. Smith-nek már nem volt ideje, hogy megvizsgáljon téged a szülés után.
- Nem akarok egy idegen orvoshoz menni, és Harryt, meg Isát sem szeretném olyasvalakinek a kezébe adni, akiben nem bízom – mondta Sonja határozottan.
- Én sem szeretnélek idegenre bízni titeket – mondtam őszintén. – De mit szólnál egy régi ismerőshöz? – kérdeztem kíváncsian.
- Kire gondolsz? – döbbent meg kedvesem.
- Egy rendkívül jó képességekkel megáldott vámpírra, aki nagyon szeret minket a családjával együtt – vigyorogtam.

Sonja még nem is tudta, hogy miután elaludt nagyon sokat gondolkodtam a jelenlegi helyzeten és miután mindent átgondoltam visszafordultam Forks felé.
- Azt nem lehet, Seth – hajtotta le a fejét Sonja. – Te is tudod, hogy Bella azért áldozott fel olyan sokat, hogy megmentsen bennünket. Nem hagyhatjuk, hogy hiábavaló legyen az áldozata – magyarázta kedvesem. – Ha visszamegyünk és megölnek minket, akkor hiába tett mindent, ráadásul már nem csak ketten vagyunk, hanem a picik is itt vannak. Nem akarom, hogy bajuk essen. Mind azt mondtátok, hogy a Volturinál nincs veszélyesebb.
- Ebben igazad van, de gondolj csak bele – kezdtem. - A Volturi halottnak hisz bennünket. Már eltelt lassan öt hónap, amióta meghaltunk a világ számára, úgyhogy ha akarták Bellát ellenőrizni, azt már megtették. Valamint, ha belegondolsz, beteljesítettük a jóslatot, ott fekszik a két pici bizonyíték. Úgyhogy az alakváltók erősebbek, mint eddig bármikor. A legnyomosabb érvem pedig az, hogy nem fog benneteket akárki megvizsgálni. Carlisle-ban bízom, és te is. Dr. Smith-hez nem mehetünk vissza. Ismerd el, Szerelmem, hogy még gyenge vagy. Látom rajtad, hogy több időre van szükséged, hogy felépülj. Nem lesz semmi baj, megígérem – öleltem magamhoz.
- Egészen biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Sonja bizonytalanul.
- Igen, teljesen – mondtam határozottan. – Kérlek, ne félj. Soha nem hagynám, hogy bajotok essen és a családunk is megvéd bennünket. Tudom, hogy te is haza akarsz menni, Kicsim. Érzem, hogy mennyire hiányoznak neked is, és nekem is. Ha úgy érezzük, hogy veszélyben vagyunk, akkor meggyőzzük őket is, hogy együtt meneküljünk el. Rendben?
- Jól van, ha tényleg biztos vagy benne, akkor én bízom benned – motyogta a vállamba és éreztem, hogy ellazul a feszült tartása.
Így ültünk még néhány percig, egészen addig, ameddig Isa mocorogni nem kezdett. A következő pillanatban pedig felsírt, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kéne tenni, de Sonja automatikusan felpattant és kiszabadítva egyik keblét etetni kezdte. Közben Harry is felébredt és követelte a jussát, úgyhogy ameddig Sonja a lányunkat etette én a fiúnkat dajkáltam, hogy ne sírjon annyira addig, ameddig nem kerül sorra. Ahogy Isa jóllakott szerelmem Harry-t is megetette, majd tisztába tettük őket, összepakoltunk és beültünk a kocsiba. Beültem a volán mögé és megfogtam Sonja kezét.
- Akkor? Benne vagy – kérdeztem mosolyogva. Kedvesem pedig mosolyogva bólintott.
- Milyen messze vagyunk? – kérdezte kíváncsian.
- Úgy egy napra, holnap ilyenkor már ott lehetünk – válaszoltam a kérdésére boldogan.
- Rendben, menjünk haza – mondta, én pedig beindítottam a motort, és elindultam a családommal Forks-ba.