Ha a lélek összeforr - 55. fejezet

Meglepetés

(Seth szemszöge)

- Sonja? – néztem aggódva kedvesemre, mert abbahagyta a kiabálást és csak kábán meredt maga elé. – Sonja? – szólítottam meg újra, de választ ismét nem kaptam, aztán hirtelen összeesett.
Ijedten kaptam utána és a karjaimba vettem, majd visszarohantam vele Dr. Smith szobájába. A férfi döbbenten meredt rám, majd Sonjára és gyorsan kinyitotta az ajtót és intett, hogy kövessem őt kedvesemmel. Berontott egy szobába, ahol egyetlen egy ágy volt csak. Gyorsan letettem szerelmemet az ágyra, majd az orvos felé fordultam.
- Mi történt vele? – kérdeztem félve.
- A jelek szerint elájult, csak azt nem tudom, hogy mitől – válaszolta az orvos higgadtan. – Esetleg megütötte magát valamivel, amikor elrohant? Lehet, hogy attól ájult el.
- Nem, mi veszekedtünk, aztán egyszer csak összeesett – vágtam rá azonnal. Biztos, hogy semmivel sem ütötte meg magát.
- Értem – bólintott az orvos. – Ezt tartsa az orra alá egy picit – nyújtott felém egy üvegcsét Dr. Smith, aminek borzalmas szaga volt. Engedelmesen Sonja orra alá tettem, mire ő megrándult és ébredezni kezdett. Álmosan kezdett el pislogni, de ettől függetlenül dühösen nézett rám.
- Mi történt? – kérdezte döbbenten, majd az orvos felé fordult.
- Elájult, Sonja – mondta Dr. Smith nyugodtan. – Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, hogyha ma ágyban maradna. Bent tartom megfigyelésen, ha gondolja. Holnapra pedig meglesznek a vizsgálati eredmények.
- Nem gondolom, hogy itt akarok maradni – szűrte szerelmem a fogai között, majd felült az ágyon.

Hirtelen pattant fel ültéből és már el is indult az ajtó felé, amikor gyorsan utána eredtem. Megpróbáltam átölelni a derekát, de a fagyos pillantását látva inkább hagytam, hogy tovább menjen. Kiment az ajtón és bevágta maga után. Azt hiszem rendesen kihúztam nála ma a gyufát, pedig nem állt szándékomban megbántani. Bár abban kétségkívül igaza volt, hogy erőszakos voltam vele és többször rá is förmedtem, pedig lehet, hogy egyszerűen csak fél az orvosoktól és a tűktől. Érdekes módon ez még eszembe sem jutott idáig. Hogy én mekkora idióta vagyok! Gondoltam, amikor rám tört a felismerés. Szegénykém meg volt ijedve, erre én úgy bántam vele, mint egy őrült. Parancsolgattam neki és lefogtam. Ezt helyre kell hoznom. Ha hazaértem bocsánatot kérek tőle. Remélem, hogy meghallgat. De előtte még beszélek Dr. Smith-szel. Nem örülnék neki, hogyha neheztelne Sonjára, hiszen holnap még vissza kell jönnünk és ez az orvos igazán szimpatikus. Nem Carlisle, de mivel hozzá nem fordulhatunk, azt kell, hogy mondjam a második legjobb megoldás.
- Doktor úr – szólítottam meg.
- Igen, fiatalember? – fordult felém azonnal.
- Kérem, bocsásson meg Sonjának. Nem szokott így viselkedni – kezdtem magyarázkodni.
- Ugyan, ne is törődjenek vele. Már többször is előfordult velem, hogy egyébként kedves hölgyek meg tudtak volna ölni, amikor vérvételre került a sor. Sőt még férfiak is szoktak így lenni. Az emberek egyszerűen nem szívlelik a tűket. Ebben nincs semmi rendkívüli. Inkább menjen a menyasszonya után és holnap délelőtt várom magukat – mondta Dr. Smith mosolyogva. Nagyon kedves ember. Állapítottam meg magamban.
- Köszönjük. Viszlát – mondtam hálásan, majd kirontottam az ajtón és Sonja után eredtem.

Nagyon reméltem, hogy hazament. Két perc alatt már otthon is voltam. Azonnal a szobánkba mentem, de az ajtó be volt zárva. Akkor most már biztos, hogy itt van.
- Sonja – szóltam neki és bekopogtattam.
- Hagyj békén – mondta dühösen.
- Kicsim, kérlek, beszéljük meg – próbálkoztam, bár féltem, hogy ez most nem jön be.
- Most nem vagyok olyan állapotban lelkileg, hogy beszélgessünk – kiabált, majd az ajtóhoz vágott valamit.
Ajaj, jobban magamra haragítottam, mint hittem. Most meg, hogy fogom kiengesztelni? Úgy éreztem, hogy most jobb hogyha hagyom, hogy lehiggadhasson, majd később újra megpróbálom. Addig is készítek valami ennivalót. Előbb-utóbb, ha másért nem is, de enni ki fog jönni a szobánkból. Lementem a konyhába és készítettem egy csomó szendvicset. Szívesen főztem volna Sonjának, de őszintén szólva nem vagyok éppen konyhatündérnek nevezhető. Rántottán és sült krumplin kívül nem igazán tudok semmit sem csinálni. Elkészítettem két tálcányi szendvicset és főztem teát is, mert Sonja úgy szereti inni ilyenkor napközben, ha már langyos, de még mindig nem jött semmiféle nesz az emelet felöl. Felmentem és behallgatóztam, és meghallottam, hogy szerelmem szipog. Tehát már megint sír, ráadásul biztos már megint miattam. Remek, szép kis vőlegény vagyok. Ha mást nem is, de két napon belül már vagy ötödször sikerült megríkatni azt, akit szeretek.
- Sonja. Jól vagy? – kérdeztem kicsit idegesen.
- Nem – vágta rá azonnal.
- Bemehetek? – kérdeztem gyengéden, hátha megenyhül egy kicsit.
- Nem – mondta már kicsit higgadtabban.
- Kérlek, beszéljük meg – mondtam lágyan, és reméltem, hogy hagyja magát rábeszélni egy beszélgetésre.
- Még nem vagyok kész rá – szólt ki élesen. Istenem makacsabb, mint hittem. Kénytelen leszek megvárni az estét, amikor észrevétlenül besurranhatok az ablakon.

Hosszú volt a nap, de nem akartam berontani erőszakkal a szobába, hiszen éppen azért haragudott rám ennyire, mert már nem először történtek dolgok az akarata ellenére. Csendben ücsörögtem a nappaliban és vártam, hogy végre besötétedjen. A percek csak vánszorogtak. Néha motoszkálást hallottam az emelet felöl és felcsillant bennem a remény, hogy talán lejön, de nem tette. Nem akart látni, ez egyértelmű volt. Én viszont már nem bírtam meglenni nélküle. Tisztázni akartam a dolgokat és megígérni, hogy soha többé nem teszek ilyet. Végre besötétedett, úgyhogy kimentem, alaposan körbevizslattam, hogy biztosan senki ne lásson, majd határozott ugrással felugrottam az ablakpárkányra. Sonja az ágyban feküdt még a fejét is betakarta. Óvatosan odaosontan hozzá és leültem az ágy szélére.
- Mit akarsz? – kérdezte Sonja a paplan alól.
- Csak beszélgetni. Végighallgatsz? – kérdeztem reménykedve. Legalább csak szúrósan kérdezte meg a szándékom, de most már nem kiabált és nem vágott hozzám semmit.
- Talán. Kezd el és meglátjuk – motyogta.
- Nézd, Sonja. Tudom, hogy nem volt éppen vidám életed a törzsednél, mert minden a te felelősséged volt, legalábbis szerintük és én nagyon sajnálom, hogy erőszakos voltam veled. Nem gondoltam át, amit tettem, csak féltettelek. Megígérem, hogy többet nem fog előfordulni – magyarázkodtam és reméltem, hogy megérti, hogy mit érzek. Próbáltam olyan erősen sugallni a megbánást és a szerelmet, hogy még akkor is érezze, hogyha most nem koncentrál rám.
- Ezt már egyszer megígérted. Nem tudom rémlik-e, hogy elraboltál és visszavittél Forksba. Megjegyzem szintén az akaratom ellenére – mondta határozottan. Uh, ebbe sajnos nem tudok belekötni, mert tényleg ez történt.
- Tényleg nagyon sajnálom – mondtam bűntudatosan. – Adj még egy esélyt, kérlek. Ígérem, hogy soha többé nem szúrom el a dolgokat.
- Most ígéred meg ezt másodszor. Honnan tudjam, hogy nem lesz harmadik alkalom? – kérdezte szúrósan.
- Onnan, hogy mindennél jobban szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Még egyszer nem kockáztatnám meg, hogy tönkre menjen a kapcsolatunk miattam – mondtam őszintén.
- Rendben, hiszek neked – motyogta, majd kidugta a kezét a takaró alól és az enyémet kereste. Én pedig azonnal készségesen megfogtam a felajánlott kezet.
- Nem akarsz kibújni végre onnan? – kérdeztem mosolyogva.
- Nem – vágta rá azonnal.
- Miért nem? – kérdeztem döbbenten.

- Mert valami nagyon furcsa történik, bár sejtem, hogy mi – mondta remegő hangon.
- Sonja, a frászt hozod rám – mondtam ijedten. – Mi a baj? Kérlek, mondd el – könyörögtem.
- Inkább nézd meg – mondtam és ledobta magáról a takarót, majd felhúzta felsőjét. A pocakja legalább négy-öt centire kidudorodott, pedig reggel még teljesen lapos volt a hasa. Döbbenten néztem az elém táruló látványt.
- Sonja? – kérdeztem még mindig a bámulva. – Ezt úgy érted, hogy…?
- Igen, pontosan úgy értem, hiszen kétszer is volt olyan, hogy nem védekeztünk – mondta a szemeimbe nézve. Remek, most még jobban utál. Nem akart még kisbabát, erre sikeresen összehoztam ezt is. Tényleg egy főnyeremény vagyok. Mindent megoldok egy perc alatt, amit a szerelmem nem akar. – Hé, jól vagy? – kérdezte kedvesem, miután nem mondtam semmit csak továbbra is figyeltem a szembetűnő változást a testén.
- Nem is tudom. Te, hogy vagy? Ezt azt hiszem, hogy nekem kellene kérdeznem tőled – néztem aggódva a szemeibe.
- Furcsa, de nagyon is jól vagyok. Érzem, hogy a kicsi nagyon szeret minket és én is szeretem őt – mosolygott rám kedvesem. Hát mégis akarja? Ez fantasztikus! Én is nagyon szeretném. Ujjongtam magamban.
- Akkor ezért vagy aluszékony, és ezért ingadozik a hangulatod, na meg persze az émelygések is? – tört rám a felismerés.
- Valószínűleg – bólintott szerelmem. – Te mit szólsz hozzá? Mármint, azt akarom megtudni, hogy te is akarod-e őt? – simított végig a hasán.
- Hát persze, hogy akarom – mosolyogtam rá. Úgy tűnik, hogy a babánk hasonló hatással van Sonjára, mint ahogy Renesmee volt Bellára. Az anyukája, már most imádja és a baba is nagyon szereti őt és engem.
- Akkor jó – suttogta megkönnyebbülten. – Most mit csináljunk? – kérdezte félve.
- Hogy érted, Szerelmem? – kérdeztem és értetlenül néztem rá. Micsoda kérdés ez? Hát felneveljük boldogságban és szeretetben.
- Úgy, hogy holnap az orvos nyilván közli, hogy nem vagyok beteg, hanem terhes vagyok. Ezzel még nincs is baj, de hogy magyarázom meg, hogy egy nap alatt felszedtem pár kilót és mindet a pocakomra, ami szépen dudorodik is.
- Szerintem nem látta a pocakodat ma, mert elég bő felső volt rajtad. Vegyél fel holnap is olyat és valahogy kimagyarázzuk a dolgot – mondtam határozottan. Na de arról, hogy hogyan fogjuk ezt kimagyarázni fogalmam sem volt. – Kicsim?
- Igen?
- Mondd csak. Végig ilyen gyors ütemben fog nőni? – kérdeztem kíváncsian és reméltem, hogy tudja a választ.
- Nem. Joanne azt mondta, hogy csak az elején indul meg hirtelen a növekedés utána, pedig normális ütemben megy végbe a dolog. Még akkor beszéltünk róla, amikor Carlisle vért vett tőlünk Leah, miatt – mondta Sonja határozottan.
- Akkor mi lenne, hogyha kitalálnánk valamit, hogy elhitessük, hogy eddig nem tudtunk róla és ezután pedig már nyugodtan járhatsz a picivel orvoshoz, mert normális lesz a növekedése – próbálkoztam, nagyon szerettem volna, hogy orvos is folyamatosan figyelje a fejlődést. – Várjunk csak! Én azt hittem, hogy azért nem akartad az orvost, mert félsz tőle és a tűktől. Nem ezért borultál ki? – kérdeztem döbbenten.
- De igen, főleg azon borultam ki – mondta pironkodva.
- Miért féltél? Carlisle is vett tőled vért – állapítottam meg.
- De őt ismerem és bízom benne. Az más, ez az orvos idegen volt – mondta Sonja szemlesütve. – Egyébként tetszik az ötlet, arról, hogy átverjük egy kicsit az orvost – mosolyodott el kedvesem végre.
- Remek, akkor most találjunk ki valamit – mondtam vidáman. Annyira örültem a babának és annak, hogy Sonja megbocsátott nekem már megint. Többé nem vétek hibát, ez biztos.
- Közben ennék is valamit, ha nem gond – nézett rám Sonja kérlelőn. Oh, ma még csak reggelit evett. Biztos nagyon éhes szegény.
- Persze, azonnal hozok neked enni. Mit szeretnél? – kérdeztem és már indultam is a konyha felé.
- Bármit, csak sok legyen – mondta kuncogva.
- Rendben – szóltam még vissza és már rohantam is a konyha felé, hogy rengeteg étellel térhessek vissza.

Néhány perc alatt készítettem Sonjának egy hatalmas adag ételt és hozzátettem még egy doboz narancslevet és egy kis gyümölcsöt is. Visszasiettem a szobába és szerelmem ölébe helyeztem a tálcát, hogy ehessen.
- Köszönöm – nézett rám hálásan.
- Nincs mit – mosolyogtam rá, majd pillantásom akaratlanul is pocakjára esett. Nagyon szerettem volna megsimogatni már amióta megmutatta, de nem akartam letámadni. – Én? – Na, most ezt, hogy is kérdezzem meg?
- Igen? – nézett rám kíváncsian.
- Megérinthetem? – mutattam a hasa felé, mire szélesen elmosolyodott.
- Persze – mondta boldogan, odébb tette a tálcát az ágyra, majd felhúzta a pólóját és megfogta a kezemet, hogy a hasára simítsa.
Elmosolyodtam és élvezettel simogattam meg a pocakját és bolond módon arra vártam, hogy megmozduljon a kicsi, de az még tényleg túl korai lett volna, úgyhogy letettem erről a tervemről és elengedtem Sonját, hogy tudjon tovább enni. Kedvesem láthatta a bizonytalanságomat, mert mosolyogva megszólalt.
- Még nem mozdult meg, de amint bekövetkezik, azonnal szólok neked, hogy érezhesd – fogta meg a kezem szerelmem, és bátorítóan rám mosolygott.
- Köszönöm – csak ennyit bírtam kinyögni. – Most pedig egyél és találjuk ki, hogy hogyan magyarázzuk meg a dolgot az orvosnak. Elvégre nehéz lenne beadni, hogy nem vetted észre, hogy késik… a… - Miért olyan nehéz egy férfinak kimondani a dolgot?
- Nyugi, értem a célzást – nevetett fel kedvesem. Hála az égnek, akkor nem kell kimondanom. Ez olyan zavarba ejtő, vagy nem is tudom.
- Egyébként egész nap ezen gondolkoztam és eszembe jutott valami, ami talán bejöhetne – kezdett bele. – Arra gondoltam, hogy mondjuk azt az orvosnak, hogy volt egy csúnya balesetem négy hónappal ezelőtt, ami után azt mondták, hogy meddő lettem és minden jel erre is mutatott mivel nem jött meg azóta. Beállíthatnánk isteni csodának a dolgot, valószínűleg bevennék, előfordulnak efféle döbbenetes dolgok néha. Azt kéne hazudnunk, hogy úgy három hónapja szeretkeztünk először, ha felteszik ezt a kérdést, akkor a kicsi, hogyha tényleg durván öt hónapra születik, akkor úgy nyolc hónaposan jönne a világra, legalábbis az ő számításaik szerint. Ez már elég hihető – hadarta el Sonja egy szuszra a dolgot. Egészen jól hangzik, amit kigondolt, és így eljárhatna megfigyelésre. Én is nyugodtabb lennék, hogyha nyomon tudnánk követni a kicsi fejlődését. Nem akarom, hogy orvos nélkül csinálja végig.
- Rendben, ez jól hangzik – adtam hangot egyetértésemnek. – Megbocsátasz nekem? – kérdeztem rá még egyszer. Biztos akartam lenni benne.
- Igen, megbocsátok, de többé ne bánj így velem. Rendben? Ha valami problémánk van, akkor beszéld meg velem és ne rángass – mondta szúrós tekintettel.
- Megígérem, hogy így lesz – mondtam és szívemre tettem a kezem, hogy nyomatékosítsam szavaimat.

Az este további része vidáman telt. Sonja alaposan megvacsorázott, tulajdonképpen mindent elpusztított, amit felvittem neki, majd letusolt és lefeküdt, én pedig magamhoz öleltem és néztem, ahogy alszik. Nagyon boldog voltam, de azért ideges is. Már alig vártam, hogy egy ultrahanggal megerősítsék, hogy biztosan minden rendben Sonjával és a kicsivel. Istenem, apuka leszek. Sose gondoltam bele igazán, hogy egy napon majd gyereket akarok, de most, hogy itt fekszik mellettem életem legfontosabb embere és a szíve alatt hordja a mi kislányunkat, vagy kisfiúnkat egészen más színben látom a világot. Alig várom, hogy a karjaimban tarthassam a kis csöppséget.