Kártyán nyert szerelem - 10. fejezet

Claudia és Alex első útja Forks felé vezetett, mivel a Volturi innen kapta az utolsó üzenetét Vittoriótól és habár ennek már egy évszázada, Caludia akkor is azon a véleményen volt, hogy innen elindítani a nyomkövetést a legjobb, mert akkor a Forksból való távozástól tud levezetni minden mozzanatot. Apró jelek pedig mindig vannak, hogy valaki merre tart.

Eközben Angliában a Swan birtokon Marie mama éppen behozta ebédjét Isabellának a szobájába, ahogy ígérte, mert a lány nem akart találkozni Mr. Masennel. A dada megértette, mivel a beszélgetésük óta még csupán néhány óra telt el, és tudta, hogy a lánynak majd napok, esetleg hetek kellenek mire hajlandó lesz egy kicsit megenyhülni a sérelmei miatt. Miután Isabella megette ebédjét beszélgetni akart a dadájával egy kicsit.
- Hol van Mr. Stevens?
- Mr. Masen megkérte, hogy hozza el a holmiját a szállásáról, mert szüksége van rájuk, de szerintem Greg hamarosan visszaér.
- Tessék? Be akar költözni ide az az alak? Arról volt szó, hogy nem akarja a birtokot megtartani – mondta Isabella ingerülten
- Nyugalom, Kincsem. Mr. Masen nem tudja, hogy meddig kell téged védelmezni a másik vámpír elől és megjegyzem, hogy neked is szükséged van néhány dologra, ha vendégségbe mész. Mondjuk váltás ruhára. Ráadásul a fiatalember orvos, tehát egyértelmű, hogy nem árt, ha nála van a táskája, ha valakinek szüksége lenne segítségre. Higgy neki, nem akarja elvenni a birtokot, és téged sem tekint a tulajdonának.
- Nem is ajánlom neki. Én senkinek sem vagyok a tulajdona vagy a nyereménye, ha úgy tetszik. Egyébként miért nem Mr. Masen hozza el a holmiját?
- Mert nem szeretne egyedül hagyni a kastélyban.
- Remek. És most mit csinál? Ül a babérjain és malmozik, hátha egyszer csak betoppan ez a Benedict?
- Nem tudom pontosan, hogy mit csinál. Azt mondta, hogy körbejárja a kastély minden szegletét, és gyenge pontokat keres, ahol a másik vámpír könnyen bejuthat. Azt mondta, hogy jó, ha ismeri a kastély gyengeségeit és erősségeit. Ez valami hadászati dolog lehet, amihez a férfiak értenek, én meg nem.
- Arra az eshetőségre vajon gondolt már bárki is rajtam kívül, hogy Benedict esetleg már a városban sincs, és teljesen hidegen hagyja, hogy nem ő nyert meg engem? Biztos akad még számtalan hajadon, akit megnyerhet egy parti pókeren – mondta savanyúan
- Nem akarlak elkeseríteni, de megkérdeztem erről Mr. Masent kíváncsiságból, és azt mondta, hogy te vagy az első lány, akit úgymond feltettek tétnek, legalábbis tudomása szerint.
- Micsoda megtiszteltetés. Csak az én sorsom múlt egy kártyajátékon. Mindig is tudtam, hogy nincs hozzám fogható – mondta gúnyosan. - Tehát Mr. Masen tapasztalt kártyajátékos. Vajon mennyi ilyen helyen járt már, ha szinte biztosan tudja, hogy én vagyok az első, akit feltettek?
- Nem tudom. Nem akarod első kézből hallani a kérdéseidre a választ?
- Mire gondolsz?
- Hát úgy látom, hogy izgat téged, hogy miért gondolja, azt Mr. Masen, hogy Benedict veszélyt jelent, hogy hány ilyen kártya partin vett részt, és hogy sok lány jutott-e már a sorsodra.
- Ez csak természetes kíváncsiság. Csak tudni akarom, hogy mégis, hogyan működik ez a kártyajáték az emberek és a vámpírok között, és igen azt is jó lenne tudni, hogy mit láthatott Benedict fejében, hogyha ennyire meg akar tőle óvni.
- Talán menj és kérdezd meg tőle – mosolygott a dada.
- Nem, annyira nem fontos.
- És mi a helyzet a többi kérdéseddel?
- Mire gondolsz?
- Hát mindig azt mondtad, hogyha jön egy vámpír, aki vegetáriánus és nem félelmetes megkérdezel tőle majd sok dolgot. Hogyan működik a világuk, mi az a Volturi pontosan, kik azok a félvérek, akiket megöltek a mészárlások során, és hogyan születtek meg? Már nem érdekelnek ezek a dolgok? Csak, mert itt van a várt vámpír egy karnyújtásnyira tőled és nála az összes válasz - vigyorgott a dada.
- Mh…ügyes próbálkozás, kérdéseket akarsz elültetni a fejemben, amikre csak Mr. Masen tud választ adni. Cseles vagy dadus, de nem megyek ki a szobából, és végképp nem állok szóba vele.
- Rendben. Ha nem, hát nem. Nem erőltetem.
- Nem akarsz választ kapni ezekre a kérdésekre te is? Mi lenne, ha megkérdeznéd és elmesélnéd nekem is? – kérdezte a lány ártatlan szemekkel.
- Nos, szívesen beszélgetek Mr. Masennel, mert szerintem nagyon barátságos, de sajnos el kell készülnie a vacsorának, úgyhogy nincs rá időm. Sajnos nem segíthetek – vigyorgott a dada.
- Kegyetlen vagy Marie mama.
- Tudom, de te mindig is így szerettél. Na, de most már tényleg mennem kell.
- Akkor sem fogok kimenni és beszélni vele! – kiáltott utána a lány.
- Rendben, Kedvesem.
Marie mama vigyorogva lépett ki az ajtón. Tudta, hogy a lány nagyon makacs, de azt is tudta, hogy a kíváncsisága világ életében felülkerekedett a makacsságán, úgyhogy egészen biztosan nem bírja tovább egy-két napnál, hogy ne kapjon választ a kérdéseire.

Miután Edward körbejárta a kastélyt és megállapította, hogy az ablakok jelentenek csak veszélyt, mert ott csendben bejuthat egy vámpír, máshol nem igazán lehet csendben bejutni, ha bezárkóznak, mert tömörek a falak, minden zugot alaposan átvizsgált kivéve persze Ms. Swan szobáját, mert a hölgy jelenleg ott tartózkodott. Edward már alig várta, hogy Mr. Stevens megérkezzen a holmijával. A kastélynak voltak meglehetősen elhanyagolt és poros részei, úgyhogy szívesen átöltözött volna már. A férfi már nem is váratta sokáig, alig tíz perccel azután, hogy Edward bement a szobájába kopogtattak az ajtón.
- Szabad! – mondta Edward.
- Szép napot Uram! Meghoztam a holmiját. Behozhatom?
- Igen, Mr. Stevens. Köszönöm.
- Nincs mit Uram.
A komornyik behozta a két bőröndöt és az orvosi táskát, és mindegyiket óvatosan letette a szőnyegre.
- Tehetek Önért még valamit Uram?
- Nem, köszönöm.
- Akkor én megyek is.
- Rendben és még egyszer köszönöm Mr. Stevens.
- Nincs mit Uram, ha szüksége van még valamire, csak szóljon.
Azzal a komornyik már el is hagyta a szobát. Edward a bőröndjeihez ment és feltette őket az ágyra. Kinyitotta őket és elkezdte kipakolni a holmiját a hatalmas szekrénybe, ami a szobában volt. A második bőrönd alján volt egy titkos retesz, amit felpattintott és elővett egy régi fotót a családjáról a Cullenekről és a Cullen címerét, amelyektől egyszerűen nem volt képes megválni. Tudta, hogy hatalmas bajba kerülhet miatta, ha valaki, valaha is megtalálja a kincseit, de nem érdekelte. Csak ennyi maradt meg a családjából és ettől a világ minden kincséért sem válna meg. Hosszan nézte a fényképet, ahol Esme és Carlisle középen állt egymást átkarolva és szélesen mosolyogva, a testvérei és ő pedig előttük guggoltak félkörben és mindannyian nagyon boldogok voltak. A félkör két szélén volt Emmett és Jasper, párjuk mellett guggoltak a lányok Rosalie és Alice, és ő volt középen, boldogan ölelték át egymás vállát. Azért tették középre a testvérei Edwardot, mert ő volt az egyetlen, akinek még nem volt párja és a többiek nem akarták, hogy a kép valamelyik szélén legyen, nehogy kívülállónak érezze magát. Ezzel próbálták érzékeltetni, hogy igenis van kihez tartoznia. Jobban, mint hinné. Mindig is Edward volt az a családban, aki elsimított minden félreértést és ezzel megteremtette a családi békét és boldogságot. Soha nem mondták el neki, hogy miért akarták mindenáron középre tenni, de persze arra nem gondoltak abban a pillanatban, hogy úgyis kiolvassa a gondolataikból, hogy mi a szándékuk. A képet nézve megrohanták az emlékek. Ez a kép éppen azelőtt készült, mielőtt elindult az Amazonasi küldetésére. Carlisle és Esme szíve dagadt a büszkeségtől, és a többiek is nagyon büszkék voltak rá. Nehéz volt az elválás, de tudták, hogy öt év egy vámpír életében nem is olyan hosszú idő. Úgy búcsúzkodtak el egymástól, hogy hamarosan találkozunk, és akkor még azt is hitték, hogy így is lesz. Vajon ki mondta azt a Volturinak, hogy a Cullenek a felelősök? Vajon miért nem látta Alice a bajt? Vajon ki volt az, aki végzett a családjával? – visszhangzott a fejében a sok kérdés. Minden vámpír fejébe beleolvasott azóta, amióta megtudta, hogy mi történt, aki csak a nagy mészárlásokra gondolt, akár csak egy pillanatra is, de soha nem kapott választ a kérdéseire. Mintha homály fedné ezeket az információkat. Mardosta a bűntudat azóta is, hogy miért nem volt otthon, amikor történt. Talán, ha ő ott van, és meghallja a gondolatokat, hogy jönnek, és bántani akarják őket, akkor talán el tudtak volna menekülni – gondolta magában. - Vagy lehet, hogy akkor se? Lehet, hogy az ő képessége sem segített volna? Kinek lehetett akkora ereje, hogy Alice-t blokkolja? Edward természetesen tudta, hogy lehetetlen az, amit a családjáról mondanak, de nem tehetett semmit, addig, amíg nincs a kezében valami bizonyíték, de eddig bárhol járt még sehol nem bukkant olyan vámpírra, aki tudott volna mondani valami biztosat az akkor történtekről. Mindenki csak azt hajtogatta, hogy „A Cullenek teremtették a félvéreket azért, mert át akarták venni a hatalmat a vámpírvilág felett. Megérdemelték a sorsukat” – visszhangzott Edward fejében. Teljesen elmerengett a gondolataiban. Mire észbe kapott odakint már besötétedett. Még egy nap a családja nélkül. Mindenki azt mondja, hogy az idő mindent megold, de ő mégsem lett jobban egy kicsivel sem az évek során. Még egyszer rápillantott a képre, és a címerre, amik a családját jelképezték és visszarejtette őket az apró kis reteszbe.