Kártyán nyert szerelem - 26. fejezet

Marion és Daniel miután beszéltek Mr. Stevensszel is a kialakult helyzetről benéztek Isabella szobájába. Abban reménykedtek, hogy a lány talán már felébredt és, akkor elmondhatják neki a történteket, hiszen mégiscsak a Swan birtokra készülnek még két vámpírt hozni, ráadásul a kevésbé kedves fajtából, de amikor benyitottak a lány nyugodtan aludt. Mivel felébreszteni nem akarták, ezért inkább csendben elhagyták a szobát és visszamentek a kastély elé, és várták, hogy Edward felbukkanjon a két másik vámpírral.
- Kik ezek? Tudsz valamit róluk? – törte meg a csendet Marion.
- Igazából semmi sem tudok róluk, csak azt láttam, hogy beszélgetnek a másik vámpír hordával, azután pedig hirtelen rájuk támadtak. A vámpír, aki megsérült egyedül akarta elintézni az egész hordát, akik rájuk támadtak. Nem igazán értettem, mert a lány segíteni akart neki, de nem hagyta. Mindig elé ugrott, és megakadályozta, hogy belekeveredjen a harcba. Valószínűleg ezért is sikerült súlyosan megsebesítenie a többi vámpírnak, mert nem csak a harcra koncentrált, hanem arra, hogy a lánynak haja szála se görbüljön. Először azt hittem, hogy biztosan a párja és azért védelmezi ennyire, de miután vége lett a harcnak nem úgy viselkedtek egymással – mondta Daniel elgondolkodva.
- Miért áltál meg segíteni? Úgy értem, nem is tudod, hogy miről volt szó, vagy kinek volt igaza – mondta a lány kíváncsian.
- Nem volt egyenlő a küzdelem. Nem tudom végignézni, hogyha túlerőben támadnak rá valakire. Mondd nyugodtan, hogy nem vagyok normális, de nem voltam rá képes, hogy csak úgy elmenjek mellettük – mondta Daniel keserűen és közben a földet kémlelte.
- Megértelek – érintette meg a karját Marion.
- Tessék? Ezt meg hogy értetted? – kérdezte a férfi döbbenten.
- Igazság szerint, Edward elmesélte, hogy milyen volt az életed kezdetben és, hogy mi történt közted és a családod között – mondta Marion szemlesütve.
- Az a horda soha nem volt a családom. Csak velük voltam, de nem szerettek. Azért változtattak át, mert megtetszettem a lányuknak, akinek még nem volt párja. Nem én akartam, de gyengébb voltam még akkor, mint a vámpírok. Igazság szerint lehet, hogy befogadtak volna maguk közé, hogyha beleszeretek a lányukba, de az érzéseimet nem tudom és nem is akarom irányítani. Én nem éreztem iránta semmit – mondta Daniel kicsit ingerülten.
- Sajnálom, ezt nem tudtam. Edward azt nem mesélte el, hogy hogyan és miért történt az átváltoztatásod – mondta a lány szomorúan.
- Semmi baj, Marion. Edward nem is mesélhette el, mert ő sem tudta, hogy pontosan hogyan történt a dolog – simította meg a lány arcát.
- Igazság szerint most már szeretem a vámpír létet. Rengeteg lényen tudok segíteni az erőmmel. Embereken és vámpírokon is. Ez pedig fantasztikus érzés – mosolyodott el Daniel.
- Hallottam, hogy te is letelepedtél, miután Edward elment tőled. Lettek barátaid? Új családod? – kérdezte a lány kíváncsian.
- Nem, az emberek, akikhez közel élek, mondjuk úgy, hogy megtűrnek, de inkább tartják tőlem a távolságot. Nem hibáztatom őket, lehet, hogy ha még ember lennék én sem akarnám, hogy egy vámpír éljen a közelemben.
- Lehet, hogy csak rossz helyen telepedtél le. Nem minden ember gyűlöl minket, sőt vannak, akik ha megismernek, kifejezetten kedvelnek is. Hidd el.
- Na látod, ezt egy napja még nem hittem volna el neked, de most, hogy találkoztam Marie mamával és Mr. Stevensszel, egészen más lett a helyzet. Sosem gondoltam volna, hogy emberek bánhatnak velünk ilyen kedvesen – mosolyodott el Daniel.
- Hát igen. Mondjuk, azt hiszem, hogy ennek a kastélynak a lakói a világ legbarátságosabb emberei. Isabellát még nem is ismered – mondta Marion lelkesen.
- Tegezed a kisasszonyt? – kérdezte Daniel döbbenten.
- Igen, mert megkért rá. Már néhány nap alatt ilyen jó barátnők lettünk – vigyorgott a lány.
- Ezen nem is csodálkozom – vigyorgott Daniel is.
- Már megbocsáss, ezt most miért mondtad? – kíváncsiskodott Marion.
- A kisasszonynak biztos megtetszett, hogy ilyen cserfes és szókimondó vagy. Biztosan jókat tud veled beszélgetni, nem úgy, mint Edwarddal – kuncogott Daniel.
- Még, hogy én cserfes? Várj csak amíg megismered Isabellát – kacagott a lány. – Még Edward is fél tőle – húzódott gonosz mosolyra Marion szája.
- Tessék? Ezt nem mondod komolyan? – nyílt tágra Daniel szeme.
- De bizony, hogy komolyan mondom. Tegnap is összeszólalkoztak azon, hogy Isabella felkelhet-e már az ágyból, mert volt néhány zúzódása és Edward kezelte. Csak hallottad volna azt a határozottságot és elszántságot, ami abban a lányban volt. Úgy érvelt, hogy Edward a végén már követni sem tudta, hogy mi történik, aztán megadta magát és hagyta felkelni.
- Ez hihetetlen. Hogy csinálta? Beszélnem kell a kisasszonnyal, hogy adjon tippeket. Én kétszer veszekedtem Edwarddal összesen. Illetve Edward veszekedett a gondolataimmal, mert nem volt időm kimondani már reagált is rá valamit, úgyhogy kénytelen voltam feladni.
- Isabella előnyből indul. Edward nem lát bele a fejébe – kuncogott Marion.
- Szerencsés lány. Gondolom Edward majd bele őrül, hogy nem ismeri a gondolatait – mondta a férfi.
- Igazság szerint nagyon zavarja, de kezdi megszokni. Szerintem jobb is így, mert elég idegesítő lehet egy lánynak, ha nincs ideje érvelni a párjával szemben egy jó kis veszekedés alkalmával.
- A párjával szemben? Ezt úgy érted, hogy Edward és Ms. Swan? – döbbent meg Daniel.
- Úgy bizony. Fülig szerelmesek egymásba – mosolygott a lány.
- Edward Masen szerelmes? A férfi, akit meg sem lehet közelíteni? Szentséges ég! Mindenképpen meg akarom ismerni a kisasszonyt. Kizárt, hogy hétköznapi teremtés lenne – esett le Daniel álla.
- Nem is az, mert képes volt közel kerülni Edwardhoz. Egyébként milyen messze vannak a birtoktól? Mármint Edward és a két idegen – kérdezte Marion.
- Nem vészes, vámpír tempóban futva úgy hat-hét percre, sebesülttel tíz-tizenöt percre, de Edward először a közeli erdőbe vitte őket, hogy igyanak, úgyhogy vadászattal együtt reggelig is eltarthat, mert a sebesült férfinak semmi ereje jelenleg. Majdnem az összes vérét elvesztette és alig maradt ép csontja. Úgyhogy Edwardnak ott kell hagynia valahol és oda kell vinnie a medvét, ami azért el fog tartani egy darabig.
- Értem, tehát még beletelik néhány órába. Remélem a nő is tartja a szavát és nem támad emberekre – mondta Marion kissé aggódva.
- Nem hiszem, hogy megszegné az ígéretét, és ha mégis, akkor Edward majd megakadályozza, hogy bántson valakit.
- Igazad lehet.
- Addig is nem mesélnél te is magadról egy keveset? Mert úgy vettem észre, hogy rólam itt már mindenki mindent tud, de én még szinte semmit nem tudok az itteniekről – kérlelte a lány.
- De szívesen mesélek. Mit szeretnél tudni?
- Bármit, amit van kedved elmondani. Milyen volt az emberi életed, milyen a mostani? Minden érdekel – mosolygott a férfi.
- Általában magányosan telt. Egészen kicsi koromtól árvaházakban éltem. Nem tudom, hogy kik voltak a szüleim és, hogy miért hagytak el. Soha nem vittek el egy családba sem, mindig mindenki fiút akart örökbe fogadni, ha meg véletlenül valaki lányt akart, akkor azok a tökéletesen udvarias, szőke kislányokat vitték. Én sosem tudtam kellőképpen szelíd természetű lenni ahhoz, hogy azt tegyem, amit mondanak, hogyha nekem más a véleményem. Mikor elértem a tizenhatodik életévemet elhagyhattam az árvaházat, úgyhogy nekiindultam a világnak. Az volt a tervem, hogy letelepedek valahol, de sehol nem éreztem igazán jól magam. Egy évig bolyongtam a világban, amikor balesetet szenvedtem – mondta szomorúan.
- Balesetet? Milyen balesetet? – kérdezte Daniel.
- Mindig is nagyon szerettem az erdőben sétálni, de előző nap nagy esőzés volt és a talaj nagyon csúszott. Megcsúsztam és lezuhantam egy szikláról. Teljesen összetörtem magam. Már órák óta kiabáltam segítségért, de senki nem hallott meg. Egy vámpír talált rám végül, aki úgy döntött, hogy átváltoztat. Azt hiszem megfordult a fejében, hogy lehetnék a párja. Megvárta, amíg átváltozom, elmondta, hogy mi történt velem pontosan és felajánlotta, hogy tartsak vele, de nem tettem, mert emberekkel táplálkozott, én pedig valamiért még a szomjam ellenére sem akartam rájuk támadni. A férfinek nem tetszett az álláspontom, de nem vitatkozott a döntésemmel, elmondta, hogy ha így döntök, akkor igyak állati vért, mert az is oltja a szomjat, bár fele annyira sem kellemes táplálék, és tovább folytatta az útját. Úgyhogy az erdőben maradtam, és a vadakon éltem, de mivel soha nem léptem kapcsolatba emberekkel, amikor egy csoport az erdőben sétált az illatuk elbódított. Akkor találkoztam Edwarddal, aki éppen átvágott az erdőn. Meghallotta a gondolataimat, megkeresett és elvitt onnan. Beszélgetni kezdtünk és elmondta, hogy ő sem bánt embereket és, a hozzá hasonlókat megtanítja a tökéletes kontrollra, ha akarják. Úgyhogy megkértem, hogy tanítson engem is. Alig telt néhány hónapba és teljesen a magam ura lettem, már nem volt szükségem a segítségére ahhoz, hogy emberek közelébe tudjak menni. Edward ezt azzal magyarázza, hogy valószínűleg már emberként sem akartam bántani soha senkit és így kaptam a vámpír életemhez egyfajta különleges kontrollt. Miután elváltunk Edwarddal megint bolyongani kezdtem és letelepedtem egy kellemes kis faluban. A család, aki a szomszédságomban él nagyon kedves. Nem félnek tőlem, és befogadtak maguk közé. Úgyhogy azt hiszem, kijelenthetjük az életem, ha lassan is, de végül rendbe jött – mosolygott a lány.
- Sejtettem, hogy nem vagy hétköznapi, de hogy miken mentél keresztül és még mindig képes vagy ilyen pozitív és életvidám lenni, ez egyszerűen elképesztő – nézett a lányra csillogó szemekkel.
- Köszönöm. Bár szerintem te sem panaszkodhatsz a jellemedre.
Daniel és Marion átbeszélgették az egész éjszakát, amíg vártak. Már mindent tudtak egymásról. Megvitatták az átváltozásuk körülményeit, a vadászati szokásaikat, azokat a dolgokat, amiket szeretnek, és amiket nem. Miután felkelt a nap a kastély is kezdett ébredezni. Marie mama a szokásos teendőit intézte, ahogy Mr. Stevens is a sajátjait, de Edward és a két idegen még mindig nem volt sehol.