Kártyán nyert szerelem - 3. fejezet

Hosszú éjszaka volt mindkettőjük számára.
Edward egész éjszaka azon töprengett, hogy hogyan fog válaszolni a lány kérdéseire, de akárhogy is próbálta kíméletesen előadni magában a helyzetet egyik változata sem nyerte el igazán a tetszését, pedig egy éjszaka alatt már csaknem ötszázféle változatban előadta, hogy mit is kéne mondania. Aztán feladta, mert rádöbbent, hogy akárhogy is kezd bele a történetbe a vége mindig csak az lesz, hogy az édesapja elkártyázta vagyonát és lányát, és ráadásul a lányt még egy őrült vámpír is meg akarja szerezni, hogy kielégítse perverz vágyait. Elkeserítette ez a helyzet, de nem tudott tenni ellene semmit. El kell mondania a tényeket akármennyire is kegyetlen ez az egész. Hajnaltájt Edward gondolatai már nem az események körül forogtak, hanem csak a lány körül. Látta maga előtt a gyönyörű szempárt, a csodálatos hajkoronát, a meseszép bőrt és alakot. Azon kapta magát, hogy nagyon is tetszik neki ez a lány és nem csak szép, de még csak nem is fél tőle. Bár tény, hogy ennyi kérdést, az összes tanítványa nem zúdított rá létezése során, mint ez a lány alig tíz perc alatt, de még ez is tetszett neki. Egy pillanatra még meg is mosolyogtatta ez a gondolat. Aztán megrázta a fejét, és korholni kezdte magát.
- Nem gondolhatsz ilyenekre Edward, - suttogta maga elé - nem engedhetsz közel magadhoz senkit, főleg nem egy embert, mert akkor megint csak veszteség fog érni. Megvéded a lányt, rendezed az életét, aztán pedig elhagyod a birtokot, és soha nem térsz vissza. Nem szabad megkedvelned. Kemény maradsz, mint a kőszikla. 100 éven keresztül képes voltál egyedül lenni a családod emlékével, és ezután is képes leszel rá.
Ennyiben maradt magával és tudta, hogy képes lesz rá, hiszen csak akarni kell. Úgyhogy próbálta kiiktatni a gondolatokat és az érzéseket magából és csak a plafont bámulva várta, hogy a kastélyban felpezsdüljön az élet.
-------------------------------------------------------------------
Isabella nagy nehezen hajnaltájt elaludt, de pár óra múlva már ébren is volt. Nem tudott megnyugodni azok után, hogy már senkije sem maradt a világon. Mihez fog kezdeni, hiszen egy lány nem örökölheti apja vagyonát. El fogják venni tőle a birtokot, ha nem megy sürgősen férjhez, de hát kihez. Nem akar szerelem nélkül férjhez menni, csak a birtok miatt. Mihez fog most kezdeni Mr. Stevens és Marie mama, az a két ember, aki még közel áll hozzá. Sokáig gondolkozott a problémákon, aztán hirtelen eszébe jutott a vendég, aki még a kastélyban tartózkodik. Edward Masen. Isabella nem tudta kiverni a fejéből a férfit. Vámpír vagy nem ilyen lényt még soha nem látott. Jóképű, összeszedett, a szemei igézőek, kedves volt vele és udvarias, és egyáltalán nem volt ijesztő, mint a másik vámpír, aki akkor járt itt, amikor meghalt az édesanyja. Egy vámpír, aki orvos. Ez meglehetősen különös - gondolta magában. Aztán eszébe jutott, hogy olvasott ő erről már valamit. Olvasott egy vámpírról, aki orvos és még családja is volt. Gyorsan felkelt és elővette a vámpírokról szóló könyvét, elvileg ez a könyv az igazságot kell, hogy tartalmazza, hiszen Claudia Volturi írta és ki tudna többet a saját fajtájáról, mint egy Volturi. A könyv nem sokkal a mészárlások után került napvilágra mintegy megmagyarázandó a kialakult helyzetet. Ez az egyetlen könyv, amit egy igazi vámpír írt a vámpírokról. Nagyon sok kutatásba és időbe telt mire végre sikerült szert tennie rá. Addig lapozgatott, amíg végre megtalálta, amit keresett.
„Az árulók családja, a Cullenek
Carlisle Cullen volt a családfő, aki csak állatvéren élt és olyan önuralma volt, hogy képes volt életét a gyógyításnak szentelni, soha nem ízlelt emberi vért. Mindenki azt hitte róla, hogy sose élt még ilyen lény a világon. Egy vámpír, aki kedves és törődik az emberekkel, és erre tanítja a családját is, de aztán elárulta saját fajtáját és a vezető családot, hogy hatalomhoz jusson. Feleségével és gyermekeivel élt Forksban, addig ameddig ki nem derült, hogy ők a felelősek az Európa szerte felbukkanó félvérekért és a mészárlásokért. A Volturi nem akarta elhinni róla, hogy valaha is ilyet tenne, hiszen Aro Volturi igaz barátjának tartotta Carlislet, de a bizonyítékok határozottan a család ellen szóltak. Így kénytelenek voltak kellően súlyos büntetésre ítélni az egész családod, hogy többé ne tehessenek kísérletet a hatalom átvételére. A vámpírvilágban a mai napig súlyos büntetés jár már csak azért is, hogyha valaki kiejti a család nevét. A családnak saját címere volt, amit minden egyes családtag viselt valamilyen ékszer formájában. A címerük, ami egykoron tiszteletet követelt minden vámpírtól az eset után megvetendővé vált.”
A könyvben volt még egy kép a szöveg alatt a Cullenek címeréről és egy figyelmeztetés, hogyha valaki valaha látja ezt a jelképet valahol, az köteles jelenteni a Volturinak az esetet, hogy az uralkodó család megtorolhassa a tettet.
Isabella még egy ideig nézegette a címert és azon gondolkozott, hogy vajon mi késztethette ezeket a mindenki által békésnek ismert lényeket arra, hogy ilyen szörnyeteggé változzanak. Hiszen még maga az uralkodó család sem akarta elhinni, hogy ők tették. Vajon ha nem is gyanakodtak rájuk alapvetően, akkor hogyan kerültek gyanúba. Isabella sosem vallotta be a szüleinek, de igazából mindig is nagyon kíváncsi volt a vámpírokra, de mindig is úgy képzelte el, hogy akkor beszélget majd egy vámpírral, hogyha nem találja félelmetesnek és természetesen, hogyha úgynevezett vegetáriánus. Még egy kicsit gondolataiba merült a Cullenekkel kapcsolatosan, aztán nagy nehezen rávette magát és felkelt, megmosakodott és csengetett Marie mamának, hogy megkérje, segítsen neki felvenni fűzőjét és ruháját, és tűzzék kontyba a haját. Miután teljesen szalonképessé vált elhagyta szobáját. Éppen az étkező felé tartott, amikor találkozott Mr. Stevenssel, így hát megkérte, hogy szóljon a vendégnek, hogy az étkezőbe ment reggelizni, és ha gondolja, akkor örömmel veszi, hogyha csatlakozik. Csak miután a komornyik már megindult az üzenettel jutott eszébe, hogy micsoda butaságokat hordott össze, hiszen a vendég nyilván nem akar reggelizni, legalábbis nem ehhez hasonló étkeket. Mindenesetre ezt az üzenetet már átadják, úgyhogy majd elnézést kér a férfitól, hogyha ez netalán udvariatlan gesztus lett volna vámpír nézőpontból.
------------------------------------------------------
Eközben Mr. Stevens már odaért a vendégszoba ajtajához és bekopogtatott rajta. Néhány pillanat múlva már ki is nyílt az ajtó és Edward kérdőn nézett a komornyikra, de az meg sem mukkant. Csak lefagyva állt előtte, mintha kővé dermedt volna.
„Ez annyira különös. Miért jött ide egy vámpír már megint? Mit kéne tennem? Hiszen nem hagyhatom, hogy a kisasszony veszélyben legyen, főleg most, hogy már az édesapja sincs itt, hogy megvédje. De ez a férfi mégsem tűnik veszélyesnek annak ellenére sem, hogy vámpír. Vajon miért van még itt, hiszen már közölte a rossz hírt a kisasszonnyal. És vajon miért Ő hozta a hírt, hiszen nem is ismerik. És vajon a kisasszony miért marasztalta az Urat? Ez mind nagyon különös. Lassan már semmit sem értek” – tűnődött Mr. Stevens.
- Jó reggelt Mr. Stevens. Segíthetek valamiben? – kérdezte végül Edward, hogy leállítsa a férfi egyre bonyolultabb gondolati okfejtését.
- Jó reggelt Mr. Masen. Elnézést, én csak, nem is tudom mi történt velem. Tudja olyan furcsa, hogy egy vámpír vendégeskedik nálunk. Jaj, elnézést, nem rossz értelemben gondoltam, csak még soha nem történt ilyen ebben a házban, pedig egészen fiatal korom óta szolgálok itt.
- Semmi gond nem haragszom, abban egyetértünk, hogy a helyzet nem hétköznapi, de megtudhatnám végre, hogy miért is jött.
„Na ezt most, hogy is mondjam el. Egyáltalán, hogy jutott eszébe a kisasszonyomnak reggelire invitálni egy lényt, aki köztudottan nem fogyaszt emberi étkeket. Vagy lehet, hogy a könyvek ebben is tévedtek, mint ahogy a nappal alvás kérdésében? Lehetséges. Végül is gyakorlatilag még semmit sem tudunk pontosan a vámpírokról, hanem csak annyit, amennyit el akartak mondani magukról. Jesszusom, és ha félreérti az invitálást és meg akarja enni a kisasszonyt? Ó, buta Greg. Hogy jutott eszembe ilyen ostobaság. Hiszen, ha ez lenne a szándéka, akkor már könnyűszerrel megtehette volna. Különben is Ms. Swan egyszer azt mondta, hogy az olyan vámpíroktól, akiknek aranyszínű a szeme nem kell félni, mert csak állatokat esznek.”
Edward mosolyra húzta a száját ezen az újabb okfejtésen és arra gondolt, hogy még életében nem találkozott emberekkel, akiknek ennyi kérdés fogalmazódna meg az agyában, mint a vendéglátóinak. Mindenesetre tetszett neki, hogy sokkal inkább kíváncsiak, és nem félnek vagy undorodnak tőle. Ez számára meglehetősen különös, hiszen az emberek általában inkább tartanak a vámpíroktól. Azért most már kezdett kíváncsi lenni rá, hogy honnan vannak a komornyik vicces, ám nem valami pontos információi, mert lehet, hogy érdekes lenne elolvasni azt a könyvet. Ezzel szemben Ms. Swan viszont meglehetősen pontosan informált a fajtájáról. Ez meglehetősen ritka az emberek körében.
- Mr. Stevens? Rosszul van? – vonta fel a szemöldökét. Bár tudta, hogy a férfi csak meglehetősen zavarban van az üzenet miatt, amit hozott.
- Nem, Uram. Jól vagyok. Kérem, ne aggódjon miattam. – mondta gyorsan a komornyik.
- Ennek örülök. Akkor megtudhatnám végre, hogy miért kereset fel?
- Természetesen. Szóval a kisasszony azt üzente, hogyha gondolja, örömmel veszi, hogyha csatlakozik hozzá a reggelinél. Természetesen, csak ha szeretne.
- Köszönöm. Azonnal rendbe hozom magam és csatlakozom Ms. Swanhoz. Kérem, mondja meg neki, hogy pár percen belül ott leszek.
- Igenis. Azonnal szólok neki.
Azzal a komornyik gyorsan az étkező felé vette az irányt és magában magát korholta, hogy most Mr. Masen biztosan idiótának nézi, hiszen alig tudta kihúzni belőle a kisasszonya üzenetét. Még jó, hogy egy óvatlan pillanatban nem mondta ki hangosan azt, amire gondolt.
Edward még az ajtóban állt és mosolygott ezen az újabb okfejtésen. Jobb is, hogy Mr. Stevens nem tudja, hogy minden egyes gondolatot tisztán hallott, mert akkor a szegény öreg még annál is jobban zavarba jönne, mint amennyire most van. Ezután visszament a szobába, megigazította az ingét, felvette pulóverét, majd elindult az étkező irányába, ahol a lány már várta. Az utat természetesen emberi tempóban tette meg, hogy nehogy megijesszen valakit. Útközben pedig arra gondolt, hogy ez bizony nem lesz egyszerű, mert most kénytelen válaszolni a kérdésekre.