Történet szerelemről és családról - 23. fejezet

Új cél




(Esme szemszöge)



Az egész éjszakát a szirten töltöttük, és én nagyon élveztem, hogy csak örülünk, hogy együtt vagyunk. Nem kellettek a szavak, vagy a tettek. Egyszerűen, csak tudtam, hogy minden így helyes, és így jó. Tökéletesen összeillettünk. Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd valaki ennyire kiegészít engem. Hiszen ez nem mindennapi. Legalábbis azt hiszem. Nincs sok tapasztalatom, de nem hiszen, hogy sokan vannak még olyan boldogok a földön, mint amilyen én vagyok. Leszámítva a vérszomjat, de Carlisle újra és újra bebizonyítja, hogy azt is tudom kezelni. Már hajnalodott, amikor úgy határoztunk, hogy visszatérünk a házba. Imádtam ott lenni. Annyira csodálatos hely volt. Főleg, hogy a fiúk hagytak érvényesülni, és én rendezhettem be az egészet. Mindig azt mondták, hogy van tehetségem a tervezéshez, és szerintük, hogyha tanulnék egy kicsit, akkor nagyon is jó lakberendező lenne belőlem. Szöget ütött a fejemben ez a gondolat. Mindig is szerettem szép dolgokat készíteni. Bármi is legyen az. Hogyha egyszer eljutok odáig, hogy egy napig is kibírom emberek között, akkor boldogan elmennék tanulni valahová. Majd, hogyha már aktuális lesz, akkor megbeszélem a családommal is a dolgot. Bár nem tartom valószínűnek, hogy elleneznék a dolgot.

- Min töröd a fejed? – kérdezte Carlisle kíváncsian.

- Majd elmondom, néhány hónap múlva – válaszoltam.

- Ahogy akarod – egyezett bele. Ezen egy kicsit meglepődtem. Csak úgy fogta magát, és beleegyezett. Semmi kíváncsiság, vagy türelmetlenség. Ez is elég ritka dolog, bár kétségkívül, tetszik. Jó érzés, hogyha ennyire bíznak bennem, és nem akarnak kifaggatni mindenről. – Hogyha elég jól érzed magad, akkor ma tehetnénk egy nagyobb kört a városban, hogy gyakorolhass – ajánlotta szerelmem. – Tudom, hogy még bizonytalannak érzed magad a „baleset” után, de akkor is nagyon örülnék, hogyha megpróbálnád. Ígérem, hogy végig ott leszek melletted, és vigyázok, hogy minden jó legyen – mondta komolyan. Hát lehet egy ilyen ajánlatnak ellenállni?

- Rendben, de tényleg csak óvatosan. Hogyha azt mondom, hogy elég akkor azonnal eljövünk – ajánlottam.

- Ezt megígérhetem – bólintott rá.

- Akkor, mehetünk is. Csupán egy pár perc. Átöltözöm, és már indulhatunk is – mondtam határozottan.

- Igen, egy váltás ruha jól jönne, mielőtt a városba megyünk. Hiszen tegnap ebben jöttem el, és hogyha ma meglát valaki ugyanebben a ruhában, hát akkor az enyhén szólva is gyanús lenne, egy tisztaságmániás orvosnál, hogy két napig ugyanazt a ruhát hordja.

Mindketten elvonultunk a saját szobánkba, és tíz perccel később pedig már indulásra készen álltunk a nappaliban. Carlisle udvariasan a karját kínálta, amit én gondolkodás nélkül elfogadtam, majd már útnak is indultunk a város felé. Most nem voltam olyan ideges, mint előző nap. Éreztem, hogy menni fog. Hogyha magamban nem is bízom száz százalékig, de a szerelmemben igen. Ő soha nem hagyná, hogy bárkit is bántsak. Hamar elértük a város szélét, és kedvesem váratlanul egy szőnyegbolt felé kezdett húzni.

- Mit szeretnél? – kérdeztem döbbenten.

- Úgy láttam, hogy a szőnyeg foltos lett a szobádban – mondta Carlisle komolyan.

- Oh, az csupán egy kis baleset volt. Rácsöppent a vér az egyik vadászat után. Nem figyeltem oda eléggé, de kitisztítottam, amennyire csak lehetséges volt – mondtam komolyan. Nagyon reméltem, hogy nem fog érte nagyon haragudni.

- Igen, de egy fehér szőnyegből a vérfoltot kiszedni, azért nem egyszerű, úgyhogy arra gondoltam, hogy vehetnénk egy új szőnyeget neked. Amilyet csak szeretnél. Nem akarom, hogy egy vérfoltos kiegészítő legyen a szobádban.

- Igazán nem szükséges – próbálkoztam újra. Nem volt rám jellemző, hogy szórjam a pénzt.

- Dehogynem. Na, ne ellenkezz, kérlek, hanem gyere. Engem zavar, hogy nem tökéletes a szobád, hogyha téged nem is érdekel nekem, akkor is fontos – mondtam komolyan.

- Jól van, akkor menjünk – adtam meg magam. Úgyis meggyőz, hogy szükségem van az új darabra.

Bementünk a boltba, és mint kiderült valóban nagyon szükségem volt egy jó kis meleg padlószőnyegre. Annyi féle volt, hogy az valami hihetetlen. Nem is gondoltam volna, hogy ennyiféle szőnyeg létezik a világon. Végül egy hófehér kézzel csomózott darabon akadt meg a szemünk. Carlisle azonnal megvette, majd megkérte a gyárat, hogy szállítsák ki minél hamarabb.

- Köszönöm – nyomtam csókot az ajkaira, miután elhagytuk az üzletet.

- Szívesen – mosolygott rám szerelmem. – Örülök, hogy tetszik.

- Nem is tudod, hogy mennyire. Igazán csodálatos – mondtam meghatottan. Ez a fajta modell már régi vágyálmom volt, de ez persze nem érdekelte az őrült a férjemet. Pedig hányszor utaltam is rá, hogy hol tudna vásárolni ilyet.

- Nekem az okozza a legnagyobb örömet, amikor ilyen boldog vagy. Ez az érzés valami hihetetlen, és leírhatatlan a számomra – mondta mélyen a szemembe nézve, majd megcsókolt.

A csókja édes volt és gyengéd, de valahogy mégis férfias és határozott is. Szenvedélyes. Carlisle-ból lehet, hogy ki sem nézné az ember, hogy milyen határozott, és védelmező lény, de aki ismeri őt, az megismerheti ezt az oldalát is, idővel. Én nem tudok betelni vele.

- Annyira szeretném viszonozni azt a sok jót, amit neked köszönhetek – mondtam komolyan.

- Nekem már az is éppen elég, hogy itt vagy velem.

Mondta komolyan, majd lezártnak tekintette a vitát. A nap további részének jelentős hányadát csendben töltöttük. Csak sétálgattunk a városban, és néha beszélgettünk, vagy csak loptunk egy csókot a másik ajkairól. Legnagyobb megdöbbenésemre, már alkonyodott, amikor az utunk kivetett bennünket a városból. Majdnem egy teljes napig voltam az emberek közelében, és még csak kísértésbe sem jöttem. Nem gondoltam volna, hogy már ennyire jó az önuralmam, bár az is lehet, hogy csak Carlisle volt rám ilyen jótékony hatással.

- Látod, én megmondtam, hogy nem lesz semmi baj. Pedig ez nagyon hosszú idő volt az emberek között – mondta szerelmem mosolyogva.

- Igen, igazad van – bólintottam rá. – Nem is hittem volna, hogy képes vagyok ilyesmire – sütöttem le a szemeimet szégyenlősen. Bármit is mondok, vagy hiszek állandóan igaza van. Na nem, mintha ez baj lenne. Sőt.

- Te mindenre képes vagy – mondta komolyan. Talán mégsem kellene több hónapot várnom azzal, hogy előrukkoljak a vágyaimmal? Hogyha most képes voltam rá, akkor még több gyakorlással, talán hamar lehetőségem lesz rá, hogy teljesen megbízható legyek, és akkor mehetek is az iskolába. Utána pedig dolgozhatom is. Tudom, hogy rengeteg pénze van a családunknak, Carlisle-nak hála, de én akkor is jobban érezném magam, hogyha én is hozzátennék valamit az életünkhöz. Sosem voltam egy nyugton ücsörgő típus, annak ellenére sem, hogy erre próbáltak nevelni.

- Carlisle, lehetne egy kérdésem? – kérdeztem izgatottan.

- Természetesen – vágta rá azonnal.

- Nagyon szeretnék lakberendezést tanulni, vagy építészetet, vagy valami hasonló művészetet. Van rá esély, hogy kibírjam a napokat az iskolában? – kérdeztem kíváncsian. Reméltem, hogy van megoldás a problémára.

- Nos, idővel biztos vagyok benne, hogy ki fogsz bírni, akár több napot is egymás után emberek között, de most, talán még egy picit korai. Egy-két hónap múlva viszont, reális esélyed lehet rá, hogy nem lesz semmi baj, de ahhoz nagyon sokat kell gyakorolnunk – mondta komolyan.

- Nem baj, bármit megteszek, hogy sikerüljön – mondtam elszántan.

- Rendben, akkor holnap bele is vágunk. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos művész leszel. Még nem láttam hozzád foghatót. Ahogy átalakítottad a szobákat, az valami fantasztikus – mosolygott rám Carlisle. – Eddig minden kompozíciód nagyon tetszett, és biztos, hogy a továbbiakban is gyönyörű lesz minden.

A nap hátralevő részét, ami már igen csekély volt a kanapén társalogva ütöttük el. Edward is csatlakozott hozzánk, és neki is nagyon tetszett az ötlet, hogy tanuljak tovább. Igazság szerint mindig is szerettem volna, de soha nem volt rá alkalmam. Otthon mindig azt mondták, hogy egy nemes lánynak nem kell olyasmit tanulni, amivel a munkásosztály foglakozik.



(Carlisle szemszöge)



Nagyon örültem, hogy Esme talált magának valami célt a létezésünkben. Emlékszem még, hogy milyen boldog voltam már csak az elhatározástól is, hogy kezdek valamit az életemmel. Szerelmem szemeiben, most pontosan ugyanazt a csillogást látom, mint amikor én elhatároztam, hogy márpedig vámpír létemre orvos leszek. Kedvesem, megtalálta a létezése célját. Szebbé fogja varázsolni az emberek otthonát. Gyönyörű hivatást választott, ráadásul vámpír szemmel mérve is hihetetlenül tehetséges. Akkor emberi szem számára egyszerűen csak káprázatos lehet, amit csinált. Minél előbb be kell kerülnie egy jó iskolába, ahol profiktól tanulhat. Bár az első megpróbáltatások sokkal nehezebbek lesznek, mint az, hogy kedvesem bekerüljön valahová. El kell sajátítania a tökéletes önuralmat, még akkor is, hogyha megérzi a vér illatát, hiszen egy ilyen iskolában főleg megvan rá az esély, hogy megvágja magát valaki, vagy valami hasonló történik.

- Carlisle? – szakított ki Edward a gondolataimból.

- Igen? – kérdeztem vissza.

- Szerinted hogyan kéne megedzenünk Esmét a vérrel szemben. Mármint úgy értem, hogy amikor tényleg kicsordul valaki vére. Azt is meg kéne tanulnia kezelni – mondta fiam elgondolkozva.

- Igen, arra gondoltam, hogy hozok haza egy kis fiola vért, és meglátjuk, hogy hogyan megy neki az ellenállás. Így biztonságosabb, mint hogyha beviszem a kórházba, vagy keresünk valakit a városban, aki megsérül – magyaráztam fiamnak. – Így legfeljebb átépítjük majd a szobát, vagy a nappalit, hogyha megvadul, de egyébként nem fog. Esme, erős nő.

- Rendben, és mikor kezdjük? – kérdezte Edward.

- Ma este. Benézek ma a kórházba, és csenek egy kis vért. Miután hazajöttem meg is ejthetjük az első próbákat. Itthon leszel? – kérdeztem reménykedve. Ezt ketten könnyebb lenne kivitelezni.

- Persze, hogyha szükség van rám itthon maradok. Szívesen segítek – bólintott rá Edward.

- Nagyszerű, akkor most el is indulok, hogy beszerezzem, amire szükségünk van. Nemsokára visszajövök – mondtam, majd felálltam, és elindultam a kórház felé.

Célirányosan mentem, hogy minél előbb visszaérjek, úgyhogy gyorsan megszereztem, amire szükségem volt. Csupán egy pici fiola vért hoztam el magammal, de annak az illata is elég intenzív lesz, hogyha leveszem a kupakot. Mikor hazaértem Esme, és Edward már a nappaliban volt. Szerelmem rettegve vizsgálgatta az apró kis üvegcsét a kezemben. Szerintem jobban félt tőle, mint bármi mástól a világon. Odasiettem hozzá, és megcsókoltam, remélve, hogy egy picit megnyugszik, majd hátrébb léptem.

- Figyelj, Kedvesem. A következőt kell majd tenned – kezdtem bele. – Én kinyitom az üveget, te veszel egy-két lélegzetet, majd gyorsan abbahagyod a légvételeket. Hogyha ezt meg tudod tenni, akkor nem lehet majd semmi baj a későbbiekben. A lényeg, hogy ne vegyél több levegőt, hogyha megérzed valaki vérét. Akkor tudni fogsz uralkodni magadon – magyaráztam neki.

- Értem – bólintott rá szerelmem. – Edward, azért lefognál? – nézett fiunkra könyörgőn.

- Hát persze – mondta Edward és már el is kapta Esme karjait.

- Akkor kezdjük – mondtam, és levettem az üvegcse tetejét.

Esme azonnal megfeszült, és kapkodni kezdte a levegőt. Ez így nem lesz jó. Túlságosan intenzíven fogja érezni a vért, hogyha így lélegzik. Úgy is lett, ahogy gondoltam. Esme előrelendült, és meg akarta támadni az üveget, de Edward jó erősen szorította. Én pedig bezártam az üveget, és vártam, hogy kedvesem megnyugodjon.

- Sajnálom – mondta lehajtott fejjel, amikor újra magához tért.

- Semmi baj – mondtam őszintén. – Megpróbálhatjuk még egyszer? – kérdeztem.

- Igen, addig fogjuk próbálni, amíg nem megy – mondta Esme elszántan. Na, ezt már szeretem. Hogyha így elhatározza a dolgot, akkor biztos, hogy nem fogja feladni, néhány balul sikerült kísérlet miatt.

Újra kinyitottam az üvegcsét, de Esme megint nem tudta türtőztetni a vámpír énjét. Órákon át gyakoroltunk, és hat óra leforgása után, végre sikerült. Esme tartotta magát, és visszafojtotta a lélegzetét, amíg elég távol nem ért ahhoz, hogy már ne érezze a csábító illatot. Még megpróbáltuk kétszer-háromszor, és mindig sikerült neki. Ezután lezártam az üveget, és mára lezártnak tekintettem a gyakorlást. Nagyon büszke voltam szerelmemre, és ő is boldog volt, és elégedett. Ez látszott rajta. Amint letettem a kezemből az vért, már a nyakamba is ugrott, és boldogan kántálta, hogy „Sikerült”.