Tartozni valakihez - 27. fejezet

27. fejezet




(Charlotte szemszöge)



- Szerinted mennyire lehet rá dühös, Alice? – kérdeztem suttogva szerelmemet. Tudtam, hogy Jasper nem akarta megbántani a kedvesét, sőt, inkább csak meg akarta védeni, de az igazat megvallva tény volt, hogy Jasper több, mint félelmetes volt, amikor úrrá lett rajta a „harci ideg”, ahogy mi hívtuk Peterrel. Régen is akárhányszor veszélybe kerültek a szeretteit annyira felspannolta magát, hogy rá sem lehetett ismerni.

- Nem tudom, de nem hiszem, hogy annyira vészes lenne a helyzet. Egymásnak vannak teremtve, mint mi – húzott az ölébe kedvesem. – Bár tény, hogy talán egy kicsit túlreagálta a dolgot, de múltját ismerve, ezen egy cseppet sem csodálkozom.

- Ez igaz, csak Alice, ezt nem tudja – mondta elgondolkozva. – Lehet, hogy Jaspernek végre meg kéne osztania szerelmével a részleteket is. Sok minden történt Jazzel, amiről jobb, ha tudnak a hozzá közel állók, mert akkor könnyebben megértik a hangulatváltozásait.

- Elmeséli az életét, hogyha készen lesz rá. Ne akard, hogy egy év alatt mindent elfelejtsen – mondta Peter lágyan. Tudtam, hogy igaza van, de azért meg tudtam érteni Alice érveit is, hiszen nem kell feltétlenül azonnal támadni, hogyha nincs rá indok. – Nyugodj meg, kicsim. Megoldják. Mi is vesztünk már össze – folytatta szerelmem a nyugtatást.

- Ez is igaz, legalább édes a kibékülés – mosolyodtam el, és megsimogattam a mellkasát.

- Hmm… veszekedni szeretnél? – nevetett fel Peter. Majd szenvedélyesen megcsókolt.

Már éppen kezdünk belemelegedni egymás kényeztetésébe, amikor Alice, és Jasper száguldott le a lépcsőről. Azonnal szétrebbentünk, és rájuk mosolyogtunk. Kézen fogva jöttek le, ami csakis jót jelenthet.

- Sziasztok! – csilingelte Alice.

- Mi újság? – kérdeztem mosolyogva.

- Bemegyünk a városba, nem tudom, hogy mikor jövünk vissza, de egyszer csak itt leszünk – hadarták el egy szuszra. – Sziasztok! – mondták még, majd eltűntek.

- Na, ezzel azt hiszem, hogy túl is vannak az első veszekedésen – jelentettek ki Peter, én pedig bólintottam. – Miénk a ház néhány órára, amikor még Jaspert sem kergetjük őrületbe, a „béküléssel” – vigyorgott rám szerelmem, majd felkapott, és egy pillanattal később már a szobánkban is voltunk.

Órákon át szerettük egymást, de én már kezdtem kicsit aggódni. Jasper azt mesélte, hogy még nem megy neki túl sokáig az emberek közötti élet. Ami érthető, én már azért is csodálom, hogy ennyi ideig kibírja, anélkül, hogy elcsábulna. Én nem lennék rá képes.

- Mi a baj, Édes? – kérdezte Peter, és megsimogatta a hátamat.

- Sokáig elmaradnak, nem? – kérdeztem idegesen.

- Ne félj, Alice, vigyázz rá. Nem hagyja, hogy butaságot tegyen, és megint depresszióba zuhanjon – mondta szerelmem nyugtatóan.

- Igazad van, csak szeretném, hogyha boldog lenne végre ő is – mondtam határozottan.

- Én is szeretném, és így is lesz – válaszolta szerelmem.

Ezután a kis párbeszéd után teljesen megnyugodtam. Peter mindig is tudta, hogy mit kell mondania ahhoz, hogy ne gondolkodjak túl sokat olyan dolgokon, amik miatt nem is kell aggódnom. Nem sokkal később hallottuk, hogy kinyílik az ajtó. Egy szempillantás alatt magunkra kapkodtuk a ruháinkat, majd lesiettünk a nappaliba. Mindketten szélesen vigyorogtak.

- Jasper, megkérte a kezem – tört ki Alice-ből a mondat, majd előre nyújtotta felém a kezét, hogy megnézhessem a gyűrűjét.

- Gratulálok – öleltem meg őket. Miután megcsodáltam Alice gyönyörű jegygyűrűjét. Tudtam, hogy Jaspernek jó ízlése van, de ezt most ismét bebizonyította.

- Én is gratulálok – lépett eléjük szerelmem is mosolyogva. – Mikor lesz a nagy nap?

- Huh, nem tudod, hogy mit kérdeztél – kuncogott Jasper halkan. Nem igazán értettem, hogy mire érti ezt.

- Hát remélem, hogy nemsokára, de előtte még nagyon sok dolgot el kell intézni. Meg kell szervezni a szertartást, a ruhákat, a csokrokat, a díszítést, a szalagokat, ki kell küldeni a meghívókat, ki kell tűzni az időpontot, meg kell tervezni és varratni a ruhámat… - kezdett lelkes mesélésbe, Alice.

- Figyeled, hogy ezt eddig még csak egy levegővel hadarta el? – mosolyodott el szerelmem.

Majd leült a kanapéra velem együtt, mert mindketten éreztük, hogy hosszú lesz még Alice monológja a tökéletes esküvőről. Jasper, és mi is, csak vigyorogva figyeltük a lelkes menyasszonyt, akit ha akartunk volna, sem tudtunk volna leállítani, hiszen ilyen pörgő vámpírt még nem hordott a föld a hátán. Jó félórányi ecsetelés után végül befejezte a mondandóját, és ránk mosolygott.

- Na, mi a véleményetek? – kérdezte izgatottan.

- Gyönyörű esküvőtök lesz, Alice – vágtam rá gondolkodás nélkül. Tény, hogy remekül hangzottak a tervei.



(Alice szemszöge)



Miután elmeséltem minden tervemet Jaspernek és a barátainknak, szerelmemmel felvonultunk a szobánkba, ahogy azt Peter és Charlotte is tette. Sóvárogva kukkantottam be a fürdőszobába, de gyorsan elhessegettem a gondolatot, most inkább Jasperrel akartam maradni.

- Menj csak – szólalt meg hirtelen Jasper. – Rád fér, hogy lazíts egy kicsit, addig én is elleszek – folytatta tovább.

- Honnan tudod, hogy… - kezdtem bele, de közbevágott.

- Tudod a sóvárgást is érzem, és te most határozottan egy fürdőre vágyakozol, úgyhogy meg ne lássalak, amíg el nem lazítottad minden egyes izmodat – mondta szigort tettetve.

- Biztos? – kérdeztem halványan elmosolyodva.

- Igen, teljesen – puszilt meg Jasper.

- Te is jössz? – kérdeztem incselkedve, de szerelmem nemet intett. Ezen egy kicsit meglepődtem, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.

Bementem a fürdőbe, és magamra csuktam az ajtót, majd készítettem egy nagy kád rózsaolajas vizet. Kényelmesen belemerültem a habokba, és teljesen elveszítettem az időérzékemet is. Fogalmam sem volt, hogy mióta fekszem a kádban, de végül úgy döntöttem, hogy ideje kiszállni, és visszatérni a szerelmemhez. Miután megtörölköztem, felvettem a hálóingemet, és visszasiettem a szobánkba. Amikor beléptem hihetetlen látvány fogadott. Mindenhol vörös rózsaszirmok voltak eldobálva szobában, amiket a gyertyafény még szebbé tett.

- Ez csodálatos – mondtam elkábulva.

- Örülök, hogy tetszik – ölelt magához szerelmem. Vajon miért nem láttam, hogy mire készül? Lehet, hogy túlságosan is kikapcsoltam magam. Viszont így meglepetés volt, ráadásul hihetetlenül gyönyörű.

- Honnan szereztél rózsákat? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem messze innen van egy rét, ahol rengeteg a vadrózsa. Amíg fürödtél elszaladtam oda, és elhoztam a nagy részét. Nem mandulavirág, de azért ez is megteszi, legalábbis remélem.

- Oh, nagyon is tökéletes minden – vágtam rá azonnal, majd gyengéden megcsókoltam.

Szerelmem pedig viszonozta a csókot, és közben a karjaiba vett, majd letett az ágyunkra, és mellém bújt. Hosszasan csókoltuk egymás ajkait, hol lágyan, hogy szenvedélyesen, de nem mentünk tovább. Ma nem. Ez az éjszaka különleges volt. Valami különös varázs alatt álltunk. Minden rózsaszín ködbe burkolózott. Miután mindketten hangosan zihálni kezdtünk abbahagytuk egymás ajkainak szeretgetését, kedvesem pedig szorosan a mellkasára vont, és lágyan simogatta a hátamat. Egész éjszaka így feküdtünk egymás karjaiban. Egy szót sem szóltunk, csak élveztük, hogy együtt vagyunk. Életem egyik legszebb estéje volt. Sőt a legszebb napom volt, hiszen a férfi, akit mindennél jobban szeretek, megkérte a kezem. Ezzel is bizonyítva, hogy ő is örökké maga mellett akar engem tudni. Reggel halk kopogtatásra kaptuk fel a fejünket.

- Sziasztok – dugta be a fejét Charlotte.

- Szia – köszöntünk vissza.

- Van kedvetek ma is ellátogatni a vízeséshez? Tegnap nem fejeztük be a versenyt, és Peter nagyon szeretné – mondta mosolyogva. – Persze, hogyha inkább kettesben maradnátok, akkor maradjatok csak, és estére mi is visszaérünk.

Jasperre néztem, aki elgondolkodva nézett hol rám, hogy pedig Charlotte-ra. Tudtam, hogy én vagyok számára a legfontosabb, de azt is éreztem, hogy ezt a kevés időt, amíg még itt vagyunk, nagyon szeretné úgy eltölteni, hogy a barátaival is együtt lehet. Persze ezt soha nem vallaná be nekem, nehogy megbántson.

- Nagyon szívesen veletek tartunk – mondtam vidáman. Mire Jasper és szélesen elmosolyodott. – Csak pár perc, és útra készek leszünk – tettem még hozzá.

- Rendben, akkor lent megvárunk titeket – mondta Charlotte lelkesen, majd eltűnt.

- Tényleg van kedved? – kérdezte Jasper, és maga felé fordította az arcomat.

- Hát persze, hogy van. A lényeg, hogy mindketten jól érezzük magunkat – mondtam határozottan.

Majd felpattantam, és alkalmas ruha után kezdtem kutatni a szekrényben. Már a harmadik ruhát vettem fel egy percen belül, amikor Jasper leállított.

- Nekem ebben nagyon tetszel – búgta a fülembe, mielőtt levehettem volna.

- Akkor ebben maradok – határoztam el magam.

- Remek – kuncogott fel szerelmem. – Akkor mehetünk, kisasszony? – kérdezte, és a karját nyújtotta.

- Igen, természetesen – fogadtam el a felajánlott kart.

Egy perccel később már a vízesés felé száguldottunk. Alig telt bele egy fél órába, és már ott is voltunk. Nagyon tetszett az a hely, és hihetetlenül mókás alakzatokat tudtak a fiúk ugrálni a sziklákról. Öröm volt nézni, hogy mennyire jól érzik magukat. Mint két rossz kisgyerek, akik csak azért csinálnak egyre több őrültséget, hogy felfigyeljenek rájuk az emberek, illetve jelen esetben vámpírok.

- Úgyis én fogok győzni – lökte meg Peter szerelmemet, aki lezuhant a szirtről.

Miután Jasper a vízbe ért és kiúszott, azonnal visszarohant a szírt tetejére és Petert hajította be a tóba. Mi pedig Charlotte-val csak nevettünk. Nagyon jól szórakoztunk. Az egész napot a vízesésnél töltöttük. Miután pedig visszamentünk a házba végigbeszélgettük az éjszakát. A következő napok is négyesben teltek el. Mind nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában. Viszont a két hét, amit terveztünk, hogy maradunk hamar eltelt. Az ittlétünk alatt többször is bementünk a városba, és Jasper teljesen jól bírta a megpróbáltatásokat, pedig tartotta magát ahhoz, hogy nem vadászik addig, amíg nem muszáj. Nagyon büszke voltam rá. Az utolsó estét megint csak a nappaliban töltöttük, és beszélgettünk. Elmondtam, hogy az esküvőnk durván egy hónap múlva lesz, de azért megígértem, hogy küldök nekik meghívót is. Hiszen így illik. Már alig vártam, hogy Jasper felesége legyek.

- Muszáj már hazamennetek? – kérdezte Charlotte egy kicsit szomorúan.

- Megígértük otthon, hogy két hétig leszünk nálatok, és utána hazamegyünk. Ráadásul nekik is meg kell tudniuk a híreket – simogattam meg a jegygyűrűmet.

- Ez is igaz – mosolyodott el Charlotte. – Azért remélem, hogy jöttök még látogatóba.

- Természetesen. Bármikor szívesen jövünk hozzátok – mondtuk szerelmemmel határozottan. Mindig is nagyszerű volt itt lenni.

Hamar eljött a reggel, és Jasperrel úgy döntöttünk, hogy ideje indulni. Elbúcsúztunk Charlotte-tól és Petertől, majd futásnak eredtünk hazafelé. Már nem jártunk túlságosan messze a Cullen háztól, amikor megcsapta az orrunkat egy szarvascsorda illata. Azonnal megtorpantam, ahogy Jasper is. Látszott az arcán a sóvárgás. Nem is csodáltam, hiszen már teljesen feketék voltak a szemei.

- Gyere, vadásszunk – mosolyogtam szerelmemre. – Már jócskán túlteljesítettél minden elvárást – fűztem még hozzá büszkén.

- Igyekszem – mondta tömören, majd mellém ugrott és gyors csókot nyomott a számra. – Akkor indulás, mert már nagyon szomjas vagyok – mondta halkan, majd kézen fogott, és már rohantunk is az áldozataink felé.

Gyorsan végeztünk az egész csordával, nem volt nehéz, mivel csak négyen voltak. Kettőnknek ez éppen csak, hogy elég. Kedvesem arcvonásai kisimultak, szerettem, amikor jóllakott volt, mert ilyenkor sokkal kevésbé vágott fájdalmas fintorokat. Ahhoz képest, hogy milyen nehezen ment neki az elején a vérrel szembeni ellenállás az elmúlt két hét alatt többször is bebizonyította, hogy hatalmas önuralomra tett szert, amióta együtt vagyunk. Az élet nem is lehetett volna ennél szebb. Szeretetben és családban élek, ráadásul nemsokára felesége leszek a világ legtökéletesebb férfijának. Mit kívánhatnék még? Kérdeztem magamtól, de tudtam a választ. A régi emlékeim még mindig hiányoztak. Bár megtudhatnám, hogy ki voltam, amikor még emberként éltem.