Történet szerelemről és családról - 20. fejezet

Baleset




(Esme szemszöge)



Lassan egy éve élek vámpírként, és egyre inkább megbarátkozom a helyzetemmel. Már rövid sétákat is tudok tenni a városban, persze csak kísérettel, de számomra ez így még élvezetesebb, hiszen nagyon szeretem Carlisle és Edward társaságát is. Mostanában furcsa érzésem van Carlisle közelében. Nagyon különös ez az egész. Edwardot egyértelműen a fiamként szeretem. Viszont Carlisle más. Azt hittem eleinte, hogy azért szeretem ennyire, mert megmentett és jól bánt velem, sőt, több, mint jól, de valahol a szívem mélyén tudom, hogy ez egy sokkal mélyebb érzés. Nem csak tisztelem, és becsülöm. Ő több, mint barát, és teremtő. Imádom a beszélgetéseinket, keresem a társaságát, hogyha itthon van. Annyira intelligens, kedves, és figyelmes. Egyszerűen hihetetlen, hogy ilyen férfi is létezik a világon.

- Esme – mosolygott rám Edward.

- Szia, mi újság? – kérdeztem meglepetten. Nem rémlett, hogy hallottam volna bejönni a nappaliba.

- Talán azért, mert túlságosan is elgondolkodtál – kuncogott Edward.

- Nem kell mindenről tudnod – néztem rá morcosan. Néha kicsit bosszantó, hogy mindent tud, amit gondolok.

- Sajnálom – hajtotta le a fejét, mintha bűnös lenne.

- Ugyan már – öleltem meg. – Nem a te hibád. Csak tudod, néha jó, hogyha csak én vagyok a fejemben.

- Megértem. Néha nekem is jó lenne – sóhajtott fel. – Olyanokat gondol néhány ember, amit nagyon nem akarok tudni – magyarázkodott.

- Lesz megoldás. Carlisle, és te rá fogtok jönni, hogy hogyan kapcsold ki, ebben biztos vagyok. Mindketten elég kitartóak vagytok hozzá, hogy megtaláljátok a módját a képességet irányításának – mondtam határozottan, és így is gondoltam.

- Biztos úgy lesz – mosolygott rám. – Egyébként, azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy nem nagy baj-e, hogyha magadra hagylak mára? Carlisle néhány óra múlva hazajön, engem pedig megkért, hogy vigyek el egy adag gyógyszert egy családnak, akik nem tudnak bejönni érte a kórházba. Csak holnapra érek vissza.

- Dehogy baj. Ha Carlisle megkért rá, akkor biztosan nagyon fontos – mosolyogtam rá. – Én nagyon jól elleszek itt, amíg meg nem érkezik – tettem még hozzá.

- Akkor jó. Holnap találkozunk – mondta Edward, majd megölelt, és már ott sem volt.

Még nem volt túl sok ötletem, hogy mit kezdjek magammal, hiszen nem terveztem, hogy egyedül maradok a házban, de ha már így alakult, akkor hasznossá fogom magam tenni. Először is, egy kicsit átrendezem a szobákat, hogy praktikusabban legyenek kialakítva, majd kitakarítok. Határoztam el magam, és néhány pillanattal később, már el is kezdtem a bútorokat áthelyezni a szobámban. Aztán Carlisle szobája következett. Edwardéhoz nem mertem hozzányúlni, mert borzasztóan kényes volt a személyes holmijára, amit még az igazi családjától örökölt, én pedig nem akartam felbolygatni semmilyen emlékét.

Az átrendezés után, nagyjából tíz perc alatt kitakarítottam az egész házat. Ez is egy nagy előnye annak, hogyha valaki vámpír. Normál körülmények közt, napokig is eltarthatott volna, de így nem vett sok időt, és energiát igénybe a dolog. Már minden csillogott, de úgy éreztem, hogy valami még hiányzik. A vázára kaptam a tekintetem, ami teljesen üres volt.

- A virágillat hiányzik, és a virágok szépsége – mondtam magam elé. – Elmegyek, és szedek az erdőben vadvirágot. Az tökéletesen megfelel majd a célnak.

Nem sokkal később már az erdőben szaladtam. Tudtam egy remek helyet, ahol káprázatos vadnövények voltak. Azt terveztem, hogy szedek ott néhány csokrot, és az egész nappalit kellemesen illatossá teszem. Mindig is rajongtam a vadon nőtt virágokért. Egészen más illatuk van, mint a vágott virágnak, és sokkal természetesebben festenek. Amikor az erdő széléhez értem, hirtelen megtorpantam. Nem voltam egyedül. Túlságosan is kellemes illat csapta meg az orromat, amit csak a város közelében szoktam érezni. Ember van a közelben. A vámpír énem ujjongott, és alig várta, hogy egy határozott mozdulattal rá vessem magam, de nem hagytam, hogy az ösztöneim felülkerekedjenek rajtam. A kíváncsiságom, azonban nem hagyott nyugodni, kilestem a rétre, ahová én is menni akartam, és megláttam egy idősebb férfit, aki éppen egy vadrózsát készül letépni. Minden olyan hirtelene történt. A férfi felszisszent, belőlem pedig vad morgás tört fel, és öntudatlan állapotban rohantam felé, egy pillanattal később pedig már bele is mélyesztettem a fogaimat a nyakába. Egyszerűen nem tudtam leállni, pedig nem akartam bántani senkit. Amikor végeztem tértem csak újra magamhoz. Mintha a legrosszabb álmom vált volna valóra. A férfi élettelen teste ernyedten feküdt a kezeim között. Soha nem gondoltam volna, hogy képes lennék ölni, de úgy látszik, hogy tévedtem. Nem vagyok jobb, mint a legtöbb vámpír. Én is csak egy gyilkos vagyok. Nincs jogom a Cullen nevet viselni, hiszen megszegtem a legfontosabb dolgot, amiben hiszünk. Hiába köteleztem el magam az állati véren élésnek, most mégis embert öltem. Soha nem fogok megbocsájtani magamnak, és nyilván Carlisle, és Edward sem fogja ezt elnézni nekem. Egy pillanat alatt tönkretettem mindent, amit az új családom felépített a számomra. Gyengéden lefektettem a férfit a fűbe, mintha még érezné, hogy mi történik vele, majd keserves könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Tudtam, hogy nem sokat számít már neki, sem a családjának, hogyha esetleg volt neki, de úgy éreztem, hogy meg kell siratnom őt is, és az életem teljes csődbemenetelét is. Hogyha nem vagyok olyan ostoba, hogy kijövök a házból, és virágot szedek, akkor ez nem történt volna meg. Minden az én hibám. Megérdemelném, hogy most rögtön megöljön valaki. Nem vagyok érdemes rá, hogy boldogan éljek.



(Carlisle szemszöge)



Még néhány órám volt a műszakból, és utána a nap hátralévő részét kettesben tölthetem Esmével. Persze csak, hogyha fiam nem gondolta meg magát a kérésemmel kapcsolatban. Mrs. Heart, és a családja igaz, hogy nagyon messze laknak, de olyan kedves emberek, és nincs szívem őket gyógyszer nélkül hagyni. Hiszen nem tehetnek róla, hogy nem tudják megfizetni az árát. A kórház megkapja tőlem a pénzt, nekem úgysem kell annyi, amennyi van, ez a kedves család pedig hozzájut a szükséges gyógyszereihez. Így a legjobb.

- Szia – köszönt Edward, és belépett az irodámban. – Jöttem a gyógyszerekért. Akkor elviszem, hogyha gondolod. Beszéltem Esmével is, azt mondta, hogy ellesz egyedül, amíg haza nem érsz.

- Remek – mosolyogtam. – Végül is, már majdnem egy éve vámpír, és a házban semmi baj nem történhet, hiszen senki nincs a környéken, aki próbára tenné az önuralma határait – mondtam határozottan. – Nemsokára pedig úgyis végzek, és akkor már nem lesz egyedül.

- Csak nehogy megint átrendezze a házat – sóhajtott fel Edward.

- Ne akart rosszat a legutóbb sem, csupán csak nem tudta, hogy nem szereted, hogyha rendszerezik a holmidat – nevettem fel. Szegény Edward összes könyvét, amik megjelenési év szerint voltak rangsorolva, átrendezte abc sorrendbe. Micsoda felfordulás volt. – Ne haragudj rá.

- Én már akkor sem haragudtam, csak nem szeretem, hogyha átvariálják a kialakított rendszert. Sokkal könnyebb volt úgy megtalálni, amit kerestem, hogy az én általam megtervezett sorrendet követték. Bár megígérte, hogy többet nem nyúl hozzá, úgyhogy biztos nem is fog – mosolyodott el fiam is.

- Engem nem zavar, hogy rendezkedik a házban. Legalább lefoglalja magát valamivel. Ráadásul a legutóbb is remekül nézett ki a végeredmény.

- A végeredmény tényleg fantasztikus volt, legalábbis minden tetszett, amit nem az én szobámban csinált – mondta Edward békülékenyen. – Bár megjegyzem, hogy neked egyébként is minden tökéletes, amit Esme csinál.

- Itt a gyógyszer – nyomtam a kezébe. Néha kicsit túlzásba viszi a kis tervét. Még korai, hogy közeledjek Esme felé. Hiszen még nincs egy éve, hogy vámpírrá változtattam. Ráadásul meg kellett birkóznia a fia elvesztésének fájdalmával, és a vérszomjjal, na meg azzal a ténnyel is, hogy soha többé nem lehet gyermeke. El kell felejtenie azt a vadállatot, aki a férje volt. Szerintem még nem teljesen tette túl magát az emberi élete szörnyűségein. Nincs jogom letámadni az érzéseimmel.

- Rendben, igazad van. Bár szerintem, már nagyon is jól van, lelkileg is – mondta fiam határozottan. – Igen, mielőtt még megkérdezett. Figyelem a gondolatait, és már a legkevésbé sem érzi magát rosszul. Teljesen beilleszkedett az új környezetébe. Erősebb, mint amilyennek kinéz.

- Tudom, hiszen sok mindent átélt a gyengéd, és nőies mivolta mégis megmaradt. Ezt csodálom benne a legjobban. Még nem láttam vámpírt, aki képes volt ennyire szeretni bárkit – mondtam büszkén. Hihetetlenül törődő, és kedves. Csak úgy árad belőle a szeretet.

- Na, ide azzal a gyógyszerrel, mert a végén még én is beleszeretek Esmébe, ahogy hallgatom a gondolataidat – nevetett fel Edward.

- Néha egy kicsit bosszantó a képességed, még mindig – csóváltam meg a fejem.

- Tudom, de így is szerettek, úgyhogy majd csak hozzászoktok – mondta fiam, majd a kezét nyújtotta a dobozokért, amiket felcímkéztem.

- Tessék – nyújtottam át neki a csomagot. – Kérlek, mondd meg nekik, hogy pontosan kövessék az adagokat, amiket felírtam, mert erős szerek, és üdvözlöm a családot.

- Rendben, átadom. Akkor holnap találkozunk – indult el az ajtó felé.

- Köszönöm – szóltam még utána.

- Nem tesz semmit, szívesen segítek – bólintott fiam még az ajtóból, majd eltűnt.

Nem sokkal később, már hazafelé igyekeztem. Nagyon szerettem volna gyorsan odaérni Esméhez, de csak az erdőben eredhettem futásnak, hogy ne keltsek feltűnést. Bár még így is csak fél órámba telt hazaérni. Megálltam a nappaliban, és ámulattal néztem körbe. Minden csillogott. Egy porszem nem maradt a házban. Esme fantasztikus rendben tartotta az otthonunkat, és hetente át is rendezte, amikor unatkozott.

- Esme? – szólítottam meg.

Általában elém szokott jönni, amikor meghallja, hogy hazaértem. Most azonban nem jött semmi reakció.

- Ez különös – motyogtam magam elé.

Az teljeséggel kizárt, hogy bement volna a városba egyedül, mert megbeszéltük, hogy az még korai lenne. Akkor viszont vajon hol lehet? Mélyen beleszimatoltam a levegőbe, de nem jutottam sokkal előrébb, mert a ház természetesen tele volt az illatával. Végül pedig megláttam az üres vázákat. A konyhapultra voltak készítve, ami csak egyet jelenthetett, hogy virágért megy. Volt egy kedvenc rétje, ahol csodálatos vad virágok nőttek. Akkor biztosan oda mehetett. Gondoltam megvárom itt. Hiszen biztosan nemsokára visszaér. Az ilyen kiruccanásai nem szoktak tovább tartani egy óránál. Úgyhogy leültem a kanapéra, és türelmesen várakozni kezdtem. Az egy óra nagyon lassan telt le, és miután még semmi jele nem volt annak, hogy már a közelben jár, aggóni kezdtem. Nem jellemző rá, hogy elcsatangol a ház környékéről túl hosszú időre. Már tűkön ültem, ahogy mondani szokták. Ezért elhatároztam, hogy megkeresem. Valószínűleg, csak festem az ördögöt a falra, de nem tetszett, hogy még nem ért vissza.

Felpattantam a kanapéról, és futásnak eredtem a kedvenc vadvirágai felé. Ahogy közelebb értem, már hallottam is Esme fájdalmas zokogását, és heves zihálását, ami semmi jót nem ígért. Úgyhogy még gyorsabb tempót diktáltam. Amikor kiértem a rétre a döbbenettől megtorpantam. Esme ringatta magát egy fa mellett, és egy idős férfi feküdt holtan a fűben. Nem lett volna szabad egyedül hagynunk. Most biztosan magát hibáztatja a történtek miatt, pedig egyedül én vagyok a felelős. Tudtam, hogy a kontrollja, még nem teljesen kiforrott, mégis elküldtem mellőle Edwardot is. Odarohantam Esméhez, aki észre sem vette, hogy itt vagyok, és finoman megérintettem a vállát, mire felkapta rám a tekintetét, de rögtön le is sütötte a szemeit.

- Semmi baj – érintettem meg újra, de elhúzódott. – Mi történt?

- Mi az, hogy semmi baj? Megöltem egy ártatlan embert – kiabált kétségbeesetten, és a férfi felé mutatott. – Nem tett semmi rosszat, csak rózsát akart szedni az erdőben – folytatta hisztérikusan.

Rózsát szedni, ez a mondat szöget ütött a fejemben. Mivel Esme már ahhoz elég jó kontrollal rendelkezett, hogy ellenálljon az emberek illatának, ezért csakis egy dolog történhetett. Méghozzá az, hogy a férfi megszúrta magát, és vérzett. Odaléptem a férfihoz, és megnéztem a kezeit. Pontosan az történt, amire számítottam. Az egyik ujján néhány csepp vér volt, és egy aprócska szúrt seb.

- Baleset volt – tértem vissza Esméhez. – A férfi megszúrta magát, és te csakis azért nem tudtál uralkodni magadon, mert megérezted a vérét.

- Az teljesen mindegy, hogy mi történt. Azért még nem érdemelt halált, mert megszúrta magát – kiabált Esme kétségbeesetten.

- Igazad van, tényleg nem érdemelt, de akkor sem a te hibád. Rosszkor volt, rossz helyen – próbálkoztam. Nagyon sajnáltam a férfit, hiszen nyilván egy kedves, rendes ember volt, de Esmének meg kell értenie, hogy sajnos, ilyen balesetek előfordulhatnak velünk.

- Miért nem gyűlölsz? Miért nem küldesz el? – nézett a szemembe. – Én gyűlölöm magam. Nem illek a családotokba. Gyilkos vagyok – mondta határozottan.

- Ha gyilkos lennél, akkor most semmi bűntudatod nem lenne, és már úton lennél a következő áldozatod felé. Te viszont itt vagy, és siratod ezt az embert. Nem vagy gyilkos – mondtam határozottan. Majd magamhoz szorítottam.

Most nem érdekelt az ellenállása. Ahogy megpróbált elhúzódni tőled, én csak még erősebben magamhoz húztam. A gyenge kis ellenkezése, igaz, hogy csak percek múltán, de alábbhagyott, és zokogva simult az ölelésembe. Gyengéden a karjaimba vettem, majd a házunk felé szaladtam vele. Tudtam, hogy nem lesz könnyű Esme lelkiismeretét megnyugtatni, de mindent el fogok követni, hogy megértse, hogy ez csak egy szörnyű baleset volt.