Történet szerelemről és családról - 18. fejezet

Beszélgetések 1.




(Esme szemszöge)



Még csak egy napja vagyok vámpír, de még mindig nem tudom elhinni. Ahhoz képest, hogy öngyilkos akartam lenni, most már egyáltalán nem bánom, hogy mégsem a terveim szerint alakulnak a dolgok. A kisfiam elvesztése továbbra is fáj természetesen, de Carlisle és Edward nagyon kedves velem. Könnyen el tudom képzelni, hogy egy napon Carlisle fogadott fiát én is a gyermekemnek tekinthetem, persze csak hogyha ő is akarja, mert nagyon illedelmes és fess fiatalember, amilyen a kis Charlie is lett volna. Ahogy visszajöttünk a vadászatról rákérdeztem, hogy Edward hogyan tudott válaszolni valamire, amire elvileg nem is tudhatta a választ, hiszen egy szóval sem mondtam, hogy a szemem színétől ijedtem meg. Erre csupán egyszerűen annyit mondott Carlisle, hogy a fia képes olvasni a gondolatokban. Emiatt eléggé zavarban is vagyok, mert akkor ismeri a gondolataimat, amit szerintem nem kéne. Hiszen nem kell tudnia, hogy volt egy kisfiam, és miatta lettem öngyilkos, az pedig végképp nem tartozik senkire, hogy milyen ember volt a férjem. Illetve a férjem. Nem tudom, hogy múlt idő-e, hiszen bár klinikailag halott vagyok, de mégis élek, ez egy érdekes kérdés. Az biztos, hogy soha nem mennék vissza hozzá, úgyhogy a múlt idős megfogalmazásnál maradok. Határoztam el magam.

- Helyes döntés – jött be Edward a szobába. Carlisle elment, hogy felmondjon a kórházban, mivel el kell tűnnünk, nehogy felismerjenek. Szegények még csak most kezdték itt az életüket, és miattam máris mehetünk tovább.

- Nem tudod egy kicsit kikapcsolni a gondolatolvasást? – kérdeztem pironkodva. Nem akartam megbántani, de nem akartam, hogy mindent tudjon a múltamról, már így is túl sok mindent látott.

- Sajnálom, de ez még nem fejlődött ki nálam. Még én is csak rövid ideje vagyok vámpír. Carlisle-lal dolgozunk rajta, de idő, amíg rájövünk, hogy hogyan tudom bezárni a képességem időnként – magyarázta kedvesen. – Amiatt, nem kell aggódnod, hogy a titkaid kitudódnak. Nem vagyok pletykás – mosolygott rám, majd leült mellém. – Egyébként hogy érzed magad?

- Mintha nem tudnád – csóváltam meg a fejem.

- Attól, hogy tudom, még szeretek beszélgetni, és talán neked is jót tenne – ajánlotta Edward. – Idővel jobb lesz a helyzet – tette még hozzá. – Hidd el, tapasztalat.

- Te is veszítettél már el valakit? – néztem rá döbbenten. Most döbbentem csak rá, hogy az elmúlt napban jóformán csak magammal foglalkoztam. Ez igazán nem jellemző rám.

- Ne butáskodj. Egy napot végre magadra fordítottál az életedből. Megjegyzem, hogy már éppen itt volt az ideje – mondta lágyan. – Visszatérve a kérdésedre. Igen, már veszítettem el olyat, akit szeretek. Először az édesapámat, utána pedig az édesanyámat is.

- Sajnálom – vágtam közbe, és átöleltem a vállát.

- Ugyan, te nem tehetsz róla. Sőt senki sem. Az édesapám a háborúban halt meg. Az édesanyámmal pedig mindketten elkaptuk a spanyolnáthát. A kórházban ismerkedtünk meg Carlisle-lal. Az édesanyám utolsó kívánsága volt, hogy mentsen meg engem, bármi áron, ő pedig megtette, amit ígért – mondta kicsit szomorúan. – Carlisle komolyan veszi az adott szót, és annak ellenére, hogy voltak kétségei a helyes döntés felől, megmentett, mert megígérte.

- Szerintem mindenképpen megmentett volna – mondtam határozottan.

- Esme, mindenkit még ő sem menthet meg. Én voltam az első, akit átváltoztatott, de hidd el, hogy főleg azért, mert a szavát adta, de ettől függetlenül nagyon is örül, hogy megtette. Azóta minden nap hallom a boldog gondolatait, hogy mennyire örül, hogy már nincs egyedül. Tudod, sokáig volt magányos, de ezt majd ő elmeséli – magyarázta Edward.

- Engem miért mentett meg? – kérdeztem kíváncsian. Erről még nem nagyon beszéltünk.

- Ezt jobb lesz, hogyha tőle tudod meg – mondta mosolyogva.

- Miért? Te is biztosan tudod – mondtam határozottan.

- Ez kettőtökre tartozik. Csak egy kicsit légy türelmes – kérlelt, én pedig megadóan felsóhajtottam.

- Rendben, látom rajtad, hogy úgysem fogod elmondani – jelentettem ki.

- Ez már csak így van – nevetett fel. – Kérlek, ne tereld a szót. Könnyebb lesz, hogyha beszélsz róla – tért vissza az eredeti témához. Őszintén szólva, ennek nem nagyon örültem.

- Már mindent tudsz, nem? – próbálkoztam.

- Oké, hogyha ennyire nem akarod, akkor nem kell róla beszélned, csak szerettem volna, hogyha kiadod magadból – mondta kicsit szomorúan. Ez most érzelmi zsarolás? Mert akkor remekül megy neki.

- Valami olyasmi – vigyorgott rám. – Viccet félretéve viszont, szívesen meghallgatlak, hogyha úgy érzed, hogy készen vagy rá, és természetesen Carlisle is.

- Nem hiszem, hogy neki is tudnia kell az életem minden percéről. Már neked sem akartam elmesélni, hogy hogyan éltem. Csak a képességednek köszönheted az információt – mondtam kicsit bosszúsan. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Azt sosem viseltem jól.

- Nem is emiatt vagyok itt. Megismerni szeretnélek, és ehhez a múltad is hozzátartozik – mondta határozottan, és be kellett ismernem, hogy igaza van. – Mindig igazam van. Ez az előnye annak, hogyha ismered mindenki gondolatait.

- Jól van. Beismerem, hogy igazad van – sóhajtottam fel, és mesélni kezdtem. – 1911-ben találkoztam először Carlisle-lal. Tizenhét éves voltam. Volt egy balesetem, és eltörtem a lábam. Ő látott el. Még soha senki nem volt olyan kedves hozzám azelőtt, kivéve persze az édesanyámat. Boldogan éltem, és jó családból származtam. Néhány évvel a balesetem után apám elmondta nekem, hogy csődbe mentünk, és csak egy jó házasság segíthet rajtunk. Nem akartam, hogy a családomnak nélkülöznie kelljen, ezért belementem az érdekházasságba. Nem sokkal később már menyasszony is voltam. Nyugodtan megmondhatod, hogyha elítélsz ezért – álltam meg egy pillanatra.

- Egyáltalán nem így van. Megértelek – mondta határozottan.

- Charles Evenson, egy nagyon is jó családból származó fiatalember, és tökéletes úriembernek tűnt, de tévedtem. A naivitásom sajnos túltett minden határon egész életemben. Ki gondolta volna, hogy egy nemes fiatalember ilyen lehet? Én biztosan nem. Szóval a házasságom nem volt éppen szerencsés. Fogalmazzunk így – pillantottam Edwardra, aki már ökölbe szorult kezekkel hallgatott. – Néhány évnyi szenvedés után ő is elment a háborúba, én pedig visszakaptam egy kicsit az életemet és a szabadságomat. Akkor tudtam meg, hogy a férjem és apám szövetkezett ellenem. Nagyon haragudtam apámra, és többet nem is kerestem a társaságát, hiszen szánt szándékkal taszított bele egy szerelem nélküli házaséletbe. A boldogságot végül a gyerekek körében találtam meg. Sokat jártam a helyi árvaházba. Imádom a gyerekeket. Ezért is vágytam mindig sajátra. Miután Charles hazatért nem sokkal teherbe is estem. A terhességem csodálatos volt. Azt hittem, hogy végre a férjem is megváltozott, hisz jól bánt velem, és mindenki boldog volt körülöttem, ahogy én is majd kicsattantam. A szülés után néhány mámoros nap következett. A kisfiam tökéletes volt. Minden egyes porcikája imádnivaló. Ráadásul még nagyon nyugodt baba is volt. Soha nem hisztizett, vagy sírt, csak hogyha pelenkázni kellett, vagy ha éhes volt. Én pedig boldogan gondoskodtam róla. Aztán egy nap az orvos közölte velem a rossz hírt, hogy a gyermekem elhunyt az éjjel bölcsőhalálban – mondtam keserűen, és vártam, hogy az arcomon legördüljenek az első könnycseppek, de nem történt semmi.

- Mi nem tudunk sírni – vetette közbe Edward, és átölelte a rázkódó vállamat. – Illetve tudunk, de könnyeket már soha nem fogunk ejteni.

- Értem, ez talán nem is nagy baj. Már egyébként is el kellett volna fogynia emberként is a könnyeimnek – mondtam kicsit nyugodtabban. – Egy ideig sokkos állapotban voltam, miután közölték velem a hírt. Az első gondolatom az volt, hogy szép lassan kiszáradok és rám talál a halál, de az orvosom nem hagyta, hogy eljussak odáig. Igazából semmilyen esélyt nem adtak nekem az öngyilkosságra. Mindig volt mellettem valaki. Úgyhogy amikor kicsit magamhoz tértem, elhatároztam, hogy átverem őket. Egyedül édesanyámat sajnálom. Azért mert elhagytam. Ő volt az egyetlen, aki igazán szívből szeretett egész életemben. Remélem, hogy minden rendben lesz vele. A kedvenc sziklaszirtemhez sétáltam, amikor egyedül hagytak, és egyszerűen leugrottam róla. Azt hittem, hogy elég magasan vagyok ahhoz, hogy gyors halálom legyen, de tévedtem. Egy kedves pár talált meg, és vitt be a kórházba, már amennyire emlékszem. A történet többi részét pedig már ismered – fejeztem be a mesélést.

Az igazat megvallva valóban jól esett kimondani valakinek a sérelmeimet. Még soha nem beszéltem erről senkinek. Mindig magamban kellett tartanom a gondjaimat és játszani a világ előtt, mert édesanyám nem tudhatta meg, hogy egy szörnyeteghez mentem feleségül, ráadásul az apám miatt.

- Örülök, hogy most már egy kicsit jobban érzed magad – mondta, de nem engedett el. Megvárta, míg teljesen megnyugszom, és csak utána szakította meg az ölelést.

- Köszönöm, és azt is, hogy meghallgattál. Tényleg jó volt kiadni magamból – néztem rá hálásan. Jól esett volna egy forró fürdő, attól mindig megnyugodtam, legalábbis még, amikor ember voltam, de nem tudtam, hogy a vámpíroknak van-e fürdőszobája.

- A fürdő ott van szemben – mutatott Edward mosolyogva egy ajtóra. – Törölközőt is találsz a szekrényben – bökött egy szekrényre, ami az ajtó mellett állt. Hálásan rámosolyogtam, majd miután kivettem két törölközőt, már be is siettem a fürdőbe, hogy egy kicsit elengedjem magam, és elgondolkozzam az új életemen.



(Carlisle szemszöge)



Már egy ideje az ajtó túloldalán álltam és minden egyes szót hallottam, és ezt Edward is pontosan tudta, de szerencsére a jelek szerint Esme semmit sem vett észre a jelenlétemből. Nem akartam megzavarni őket. Hiszen Edward bár diszkréten kezelte új családtagunk gondolatait, de azért tudtam, hogy annak nem örülne, hogyha most rájuk törne. Másrészről pedig kíváncsi voltam rá, hogy mi történt Esmével miután elváltunk, mert az a sugárzó, boldog, és szeretettel csillogó szempár teljesen elveszett azóta, tehát egyértelműen történnie kellett valaminek. Azt viszont nem gondoltam, hogy ennyire szörnyű volt az élete. Bárcsak vele lehettem volna. Akkor ez nem történt volna meg. Egyáltalán hogy bánhatott bárki is így egy ilyen nővel. Hiszen annyira lágy, tökéletes, és törékeny. Még vámpírként is csak óvni akarom, pedig most jóval erősebb, mint én.

- Most már bejöhetsz – nyitotta ki Edward az ajtót suttogva.

- Köszi – mondtam hálásan. – Azt is, hogy meghallgattad, és azt is, hogy nem árultál el.

- Nincs mit. Úgy gondolom, hogy így volt a legjobb mindkettőtöknek, de te se buktass le engem – mondta szigorúan.

- Ilyesmi eszembe sem jutott – mondtam komolyan.

- Tudom, csak tisztázni akartam – mondta majd beljebb lépett, hogy én is be tudjak jönni. – Hoztál neki valami ruhát?

- Persze. Bár nem igazán tudtam, hogy mit viselne szívesen. Még csak azt sem tudom, hogy mi a kedvenc színe. Mindenesetre, hoztam egy lila, egy kék, egy szürke, és egy fekete ruhát is. Ezek voltak a méretében – magyaráztam kissé zavarban. Még sosem vettem ezelőtt női ruhát. Furcsán is néztek rám a boltban, de nem számít. Úgyis elmegyünk innen nemsokára.

- Valamelyik biztos elnyeri a tetszését, de szerintem a feketét, inkább hagyjuk. Új életet szeretne kezdeni, és fog is. Úgyhogy azt tüntesd el – ajánlotta fiam.

- Nem is tudom, mégis csak elveszítette a kisbabáját, hagynunk kellene, hogy gyászoljon, akár így is, hogyha akar. Joga van hozzá – ellenkeztem.

- Legyen, ahogy gondolod – adta meg magát Edward. – Bár én nem hiszem, hogy ez segítene neki, de lehet, hogy ő másképpen gondolja.

- Nem tudom, hogy mi lenne a jobb neki, éppen ezért szeretném meghagyni neki a lehetőséget, hogyha akar, akkor így is gyászolhasson – mondtam őszintén, majd letettem a ruhákat az ágyra.

Nem vitáztunk tovább Edwarddal a fekete ruhakérdésről. Egyrészt azért, mert egyikünk sem tudta, hogy Esme mit szeretne, másrészt pedig azért, mert mindkettőnk elég határozott személyiség, így általában nehezen győzzük meg egymást.

- Khm… - hallottuk meg mindketten a zavarban levő hangot. Esme állt az ajtóban, de csak a feje látszott ki. Szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Én, ö… nem akarok tiszteletlen lenni, vagy ilyesmi, hiszen ez a ti házatok, de kimennétek a szobából? – motyogta alig hallhatóan, mire elmosolyodtam.

Annyira aranyos volt, és félénk. Eszembe se jutna bántani egy ilyen ártatlan lényt. A legszívesebben kitekerném a nyakát a volt férjének, de tudtam, hogy akkor én sem lennék jobb nála. Viszont egyet megtehetek, és meg is fogok tenni. Mindent elkövetek, hogy Esme sebeit maradéktalanul begyógyítsam.

- Ez remek ötlet, de most menjünk – súgta Edward, úgy, hogy csak én hallhattam.

- Természetesen, már itt sem vagyunk. Egyébként ez már a te házad is, ugyanúgy, mint a miénk – mosolyogtam Esmére, aki valószínűleg észre sem vette, mert még mindig szégyenlősen toporgott. – Hagytunk neked itt ruhákat. Bármelyiket felveheted – fűztem még hozzá, majd távoztunk a szobából, hogy nyugodtan felöltözhessen.

- Köszönöm – hallottuk még meg a hangját, miután becsuktuk az ajtót.

Hosszú percekig csak némán ültünk a nappaliban, és vártuk, hogy Esme kibújjon a rejtekéből. Edward szerint nem tudja eldönteni, hogy melyik ruhát vegye fel. A fekete és a lila között vacillált. A feketét gondolta volna ildomosnak, hiszen elveszítette a számára legfontosabb lényt, de mivel le szerette volna zárni az előző életét szemet vetett a lila ruhára is.

- A feketét veszi fel – suttogta Edward. – Igazad volt – tette még hozzá. – Még túl korai a sebe ahhoz, hogy el tudjon vonatkoztatni. Azt hiszem, hogy megint kettesben hagylak titeket egy kicsit – mondta fiam, majd felállt mellőlem.

- Nahát, nem is próbálod burkoltan megfogalmazni a dolgot? – lepődtem meg. Mindig próbál félrevezetni, és kitalál valamit, hogyha távozik.

- Mindig rájössz a valós okokra, ezért felesleges lenne füllentenem – kuncogott Edward, majd sebesen távozott a házból.

Néhány pillanattal később pedig Esme lépett ki a másik szobából. Talpig feketébe öltözve. Még így is gyönyörű volt. Sápadt bőre, és barna haja fantasztikus kontrasztot alkotott a fekete ruhájával.

- Köszönöm a ruhákat, és minden mást is – mondta Esme halkan, és felém sétált, én pedig azonnal felálltam és a kezemet nyújtva ajánlottam a segítségemet, hogy helyet foglaljon.

- Igazán nincs mit, Esme – mondtam őszintén, amikor leültünk.

- De, nagyon is sok mindenért kell hálát mondanom neked – mondta lehajtott fejjel. – Megmentettél, és most pedig kérdés nélkül befogadsz a családodba, ez több, mint amit bárki is tett eddig értem – nézett végre a szemembe.

- Szerintem ennél, még sokkal többet is érdemelsz – válaszoltam határozottan. – Te egy nagyon értékes ember vagy, illetve most már vámpír.

- Ugyanezt én is elmondhatom rólad – fogta meg a kezem.

Nem tudja, hogy micsoda kincs. Gondoltam, és alig észrevehetően megráztam a fejem. Már alig vártam, hogy nyugodtan elbeszélgethessek vele én is. Sok mindent át kell gondolnia az elkövetkezendő időkben, mert rákényszeríteni nem akarom semmit sem természetesen. Ezért pontosan tudnom kell, hogy neki van-e valamilyen elképzelése a jövőjéről, és nyilván sok kérdése is van. Hiszen még nem sokat tud az új élete pozitív és negatív velejáróiról sem.