Történet szerelemről és családról - 39. fejezet

Hiány




(Carlisle szemszöge)



Szinte időm sem volt felocsúdni a ténytől, hogy Edward kételkedik az életmódunk helyességében, és már el is tűnt az életünkből. Azt hiszem, hogy még magamhoz sem tértem teljesen. A minap még beszélgettünk a kétségeiről, aztán váratlanul kiborult, kiabálni kezdett, és elrohant.

Utána még hazajött néhány holmijáért, de hiába próbáltam vele beszélni a dolgok alakulásáról, ő csak kiabált, és elhordta magát mindenféle szörnyetegnek, amivé én tettem. Most pedig itt ülök a kanapén, és szorítom magamhoz a még mindig sokkolva az ajtót néző feleségemet. Szegénykém, ő sem érti ezt az egészet, ahogy igazából én sem. Semmi jel nem utalt arra, hogy Edward boldogtalan. Néha visszahúzódó volt, és sok időt töltött a szobájában, de nem gondoltam volna, hogy azért, mert ilyesmiken gondolkozik. Úgy gondoltam, hogy csupán ilyen a természete. Vajon tényleg hibáztam, amikor átváltoztattam? Abban igaza van, hogy meg sem kérdeztem őt. Nem magyaráztam el neki a következményeket, de ő erős férfi. Azt hittem, hogy már megbirkózott az új élete nehézségeivel. Nem, az biztos, hogy nem hibáztam. Ő most már a fiam, akkor is, hogyha a nomád életmódot választja egy örökkévalóságra. Sosem lennék képes nem szeretni őt, vagy egyáltalán csak neheztelni rá, az érzései miatt.

Vagy talán Esmére lett féltékeny? Úgy érezte, hogy már nem olyan fontos nekem, mint volt? Elhanyagoltam? Talán túlságosan is csak a saját boldogságommal törődtem? Viszont, ha rám haragszik is, Esmére nem kellene. A saját fiamként szeretem őt, de talán nem tudtam kellőképpen kifejezni neki ezt, hiszen sosem volt alkalmam felnevelni egy gyermeket, de abban biztos vagyok, hogy azt tudta, hogy Esmének mennyit jelent. Hiszen feleségem kivételes érzékkel adja tudtára a világnak, hogy ki az, akit igazán szeret. A szeme csillogása, és a lágy gesztusai mindent elárulnak. Talán Edward után kellene mennem, és megmondani neki, hogy nem szörnyeteg, és hogy mennyire fontos a családunk számára. Biztosan csak elbizonytalanodott. Nem gondolhatta komolyan, amiket mondott.

Vagy talán túlságosan is magányos volt mellettünk, társra vágyik, és attól fél, hogy a mi életmódunkat folytatva nem fogja megtalálni az igazit. Hiszen nem túl sok vámpír választja a nehezebb utat. Remélem, hogy van annyi esze, hogy rájöjjön nem az a lényeg, hogy mi vált belőle, hanem, hogy mi rejlik a lelke mélyén. Nem az a fontos, hogy vámpírként élünk, hanem az, hogy megtartottuk az emberségünket.

Nem hagyhatom, hogy abban a hitben tűnjön el az életünkből, hogy azt hiszi, hogy már nem számít, hogy mi lakozik a lelkében, csak azért mert vámpír. Már bánom, hogy hagytam őt is beszélni útjaink során a nomád vámpírokkal, akikkel találkoztunk. Mindig is fennhangon vonták kétségbe a nézeteimet, és ez üthetett szöget Edward fejében, bár csak Edward a megmondhatója, hogy ráadásul még mit gondoltak. Az én hibám. Előrelátóbbnak kellett volna lennem. Nem vigyáztam eléggé a fiamra. Hiába múltam már el négyszáz éves, akkor sem tudtam, hogy hogyan bánjak egy tizenhét éves fiúval.

Bár az is lehet, hogy nem kellett volna ennyire szabadon engednem, és némi apai szigorra lenne szüksége. Ha helyre tettem volna, amikor kiabálni kezdett, talán hallgatott volna a jó szóra. A baj csak az, hogy én sosem voltam az a fajta, aki megnevel másokat, vagy akár csak felemeli a hangját, hogyha nem hozzák ki komolyan a sodrából. Mindig is a kompromisszumos, nyugodt megoldásokat részesítettem előnyben. Bár lehet, hogy életemben először nem a szokványos utamat választom, és hazahozom a fiunkat bármi áron. Ő hozzánk tartozik, és nem fogom hagyni, hogy csak így kilépjen az életünkből. Szükségünk van rá.

- Visszahozom – néztem kedvesemre komolyan. Akin tisztán látszott, hogy mennyire szenved attól, hogy a fiunk elhagyott bennünket, hogy nomád legyen. Már álltam volna fel, amikor Esme megragadta a kezem és visszahúzott maga mellé a kanapéra.

- Nem, Carlisle, nem mehetsz utána – mondta Esme határozottan. Nem értettem, hogy miért nem akarja, hogy hazahozzam Edwardot. Hiszen hangtalanul bár, de látom rajta, hogy sír. Ő is vissza akarja őt kapni.

- Már miért ne mehetnék? – kérdeztem döbbenten szerelmemtől. Fogalmam sem volt, hogy miért utasítja vissza a javaslatomat.

- Azért, mert szüksége van erre – vágta rá kedvesem. – Meg kell tapasztalnia, hogy milyen a másik lehetőség. Magától kell rájönnie, hogy mi a helyes. Ha most visszahozod, akkor örökre elveszítjük, mert úgy fogja érezni, hogy korlátozni akarod őt, és rákényszeríted az akaratodat. Viszont, ha magától jön vissza, akkor itt fog maradni örökre – magyarázta szerelmem hevesen. – Gondolkodj el egy picit, Carlisle. Edward tizenhét évesen változott át. Előtte egyedül maradt az édesanyjával. Soha nem élhette ki magát kamaszként. Nem volt rá lehetősége, hogy fellázadjon. Most pedig itt van előtte a lehetőség, volt valami, amiben kételkedni tudott, és csak idő kérdése volt, hogy mikor fog robbanni. Ez nem azért történt, mert nem szeret téged, vagy engem, vagy mert átváltoztattad. Hanem azért, mert előbb-utóbb minden gyermek kiéli a kamaszkori lázadását, csak ez Edward esetében emberéletekbe is kerül. Hogyha szeretnéd, hogy valaha is hazajöjjön még, akkor most akármilyen nehéz is, de elengedjük egy kis időre. Fájdalmas időszak lesz, de ketten képesek leszünk kezelni a helyzetet, és a fiunk egy nap hazatalál – mondta kedvesem ellentmondást nem tűrve.

- Na és mi van, ha mégsem? – néztem mélyen a szemébe. – Mi van, ha úgy határoz, hogy a könnyebb utat választja? Örökre elveszíthetjük.

- Nem fogjuk, mert Edward okos fiú. Soha nem tudna ostobán és önző módon élni, és ezt te is pontosan tudod. Még soha senkit nem láttam annyira megfontoltnak rajtad kívül, mint Edwardot. Tudni fogja, hogy most helytelenül döntött, és amint erre rádöbbent haza fog jönni.

- Ennyire biztos vagy benne? – kérdeztem bizonytalanul. – Bízom az ítélőképességedben, drágám, de az sem elhanyagolható szempont, hogy mint tudjuk, Edward talán a föld legmakacsabb lénye. Nem tudom, hogy nem fogja-e túlkombinálni a dolgokat, és inkább nem jön haza, mert elkönyveli magában, hogy biztosan csalódtunk benne.

- Nem akar majd magányosan élni, és pontosan azért fog hazajönni, mert furdalni fogja a bűntudata. Úgy fogja érezni, hogy bocsánatot kell kérnie tőlünk, amiért kételkedett az igazunkban – mondta feleségem komolyan. Hihetetlen, hogy az én mindig félénk szerelmem, most olyan határozottan mondta, amit mondott, hogy eszem ágában sem volt ellenkezni a szavaival. Pedig azt hittem, hogy ő lesz a legboldogabb, hogyha most fogom magam, és Edward után iramodom, de ezek szerint tévedtem.

- Rendben, édesem, ha tényleg így gondolod, akkor én hallgatok rád – mondtam őszintén. Nem hiszem, hogy kételkednem kellene az anyai ösztöneiben. Ha azt mondja, akkor Edward haza fog találni.

- Köszönöm – mondta legörbülő szájjal. Majd hozzám bújt, és könnyek nélküli zokogásba kezdett.

- Nincs mit, kedves – húztam magamhoz szorosan. – Ne sírj, hiszen épp az előbb mondtad, hogy hazajön. Így lesz.

- Tudom, csak hiányozni fog – motyogta a mellkasomba.

- Igen, én is így érzem – szorítottam magamhoz még erősebben.

Tudtam, hogy akármennyire is megérti a fiunkat, most akkor is úgy érezheti, hogy megint elvesztette a gyermekét. Én is éreztem Edward hiányát, de elképzelésem sem volt, hogy Esme mit élhet át. Azt hiszem, hogy összezavarodtam.

Finoman felemeltem őt a kanapéról, és lassan, emberi tempóban a szobánkba siettem, majd lefektettem az ágyba, betakartam, és én is bebújtam mellé. Szerelmem azonnal belebújt az ölelésembe, és igaz, hogy csak lassan, de végül lecsillapodott. Ezekben az órákban akármennyire is szerettem Edwardot és próbáltam megérteni, azért haragudtam is rá egy kicsit, mert ekkora fájdalmat okozott Esmének azzal, hogy elhagyott minket. Az én kínjaim azt hiszem, hogy hasonlóak voltak, mint feleségemé, de nem akartam én is kiborulni, mert Esmének most támaszra van szüksége, és ez az én feladatom. Nekem kell őt vigasztalnom, én majd kitombolom magam, amikor kedvesem nem látja, és nem hallja.

A hétvége további része csendben telt. Nem kellett szavaknak felhangoznia ahhoz, hogy tudjuk, mit érez a másik. Csak feküdtünk az ágyunkban, és én gyengéden cirógattam szerelmem haját, és hátát, hogy ne kezdjen újra sírásba. A kórházban is szóltam, hogy kiveszek két hét betegszabadságot, így nem kellett magára hagynom Esmét. Ráadásul abban is kételkedtem, hogy én képes lettem volna most megfelelően koncentrálni, és semmiképpen sem akartam, hogy az én lelki állapotom miatt másoknak essen baja.

Szerelmem a negyedik napon legnagyobb megkönnyebbülésemre végre megmozdult, és felém fordította az arcát, majd egy halvány mosoly jelent meg az ajkain, amit azonnal mosolyogtam.

- Csodálom, hogy el tudsz még viselni engem – szólalt meg zavartan.

- Ne beszélj butaságokat, kedves. Nem tudsz olyat tenni, hogy én ne imádjalak – simogattam meg az arcát. – Természetes dolog, hogy kiborultál. Ráadásul a mi fajtánk érzelmei még sokkal intenzívebbek, mint az embereké.

- Ez nem mentség, nekem kéne támogatnom téged – mondta lehajtott fejjel.

- Ez butaság, édesem. Tudod, én még abban a korban születtem, ahol határozottan a férfiaknak kellett támogatni a feleségeiket – kacsintottam rá. A tizenhatodik században még nem ilyenek voltak a nők. Bár nekem határozottan tetszik a változás.

- De ma már más idők járnak – kuncogott fel. Már ezért megérte a kijelentés. Imádtam, amikor mosolygott, és most végre újra őszintén elmosolyodott. Ez már nagyon hiányzott.

- Oh, és mégis milyenek azok a más idők? – kérdeztem incselkedve.

- Hát, egyszerűen csak mások – mondta Esme. A hangjából semmi pillanat alatt eltűnt minden játékosság, és nem értettem az okát. Majd rám tört a felismerés, amikor én is az éjjeliszekrényre pillantottam. Esme, Edward és én voltunk rajta egy képkeretben. Az esküvő előtt nem sokkal készült a kép, és itt igazán boldogok voltunk. Legalábbis Edward is boldognak tűnt.

- Hé, az előbb te magad mondtad, hogy vissza fog jönni. Kérlek, ne szomorkodj. Neked mindig jók a megérzéseid – bíztattam.

- Igen, igazad van – bólintott rá kedvesem.

- Mi lenne, hogyha meglátogatnánk a kis barátaidat? – kérdeztem meg hirtelen ötlettől vezérelve. – Nekem még nem volt szerencsém látni őket. Mindig csak hallom, hogy mennyire kedvesek és aranyosak. Mikor vittél nekik utoljára édességet és gyümölcsöt? – kérdeztem lágyan.

- A múlt héten voltam náluk utoljára – vágta rá kedvesem. – Te jó ég! – pattant fel hirtelen. – Én azt ígértem nekik, hogy a hétvégén meglátogatom őket. Milyen nap van? – kérdezte szerelmem, majd berohant a gardróbba.

- Kedd van, drágám – válaszoltam óvatosan.

- Jesszusom! Most biztosan nagyon csalódottak bennem – sikkantott fel kétségbeesetten. – Még soha nem hagytak cserben őket. Ha azt mondtam, hogy megyek, akkor mindig mentem. Szegénykéim számítottak az ajándékokra, és a finomságokra. Meg persze, főleg arra, hogy majd játszok velük. Szegény gondozóknak nincs elég idejük foglalkozni velük.

- Akkor majd most többet viszünk nekik kárpótlásul – mosolyodtam el. – Talán az lenne a legjobb, hogyha vinnénk a gyümölcsön és a csokoládén kívül néhány tortát, és játékot is. Ráadásul, akár ott is tölthetjük az egész napot – ajánlottam.

- Te komolyan velem akarsz jönni az árvaházba? – lépett be Esme a szobába döbbenten. – Hiszen eddig még soha nem akartál eljönni velem.

- Sosem mondtam, hogy nem akarok menni, de a munkám sajnos soha nem engedett el időben. Egyébként boldogan megismerkedtem volna a kis barátaiddal már régen – mondtam őszintén. – Veled mehetek? – kérdeztem mosolyogva.

- Örülnék neki – lépett elém Esme, és apró csókot lehelt az ajkaimra.

- Ez esetben, menjünk és vásároljunk, Mrs. Cullen – nyújtottam feleségem felé a karomat.

- Köszönöm, Mr. Cullen – karolt belém. Majd elindultunk az ajtó felé.

Egy bő órán át vásárolgattunk Esmével. Betértünk kedvesem zöldségeséhez, aki már előre köszöntette őt, és pontosan tudta, hogy melyik gyümölcsből hány kilogrammot kell szállítania az árvaházhoz. Azután a város egyik jelentős édességboltjába mentünk, ahol szintén már előre köszöntek szerelmemnek. Én csak ámultam, hogy Esme mennyire kézben tartotta a dolgokat. Minden eladó pontosan tudta, hogy hova, mikor és mit kell vinnie. Egyszerűen elképesztő volt. Még sosem láttam őt ennyire határozottnak. Utoljára mentünk be egy hatalmas cukrászdába, ahol annyiféle sütemény volt, amennyit még életemben nem láttam. A döntést itt is rábíztam Esmére, hiszen az én időmben még sokkal inkább a házi sütemények voltak jellemzőek. Nekem sajnos sosem volt alkalmam kiélvezni egy cukrászda szépségeit, de a kirakatok, amiket már láttam a városokban egyértelműen mutatták, hogy nagyon is jó dolog betérni egy kis édességre az embereknek.

- Akkor, jöhet a játékbolt? – kérdeztem kedvesemet, amikor kijöttünk a cukrászdából.

- Igen, hát persze – mosolygott rám.

Azonnal bementünk az első játékboltba, ami az utunkba került, és én boldogan figyeltem, ahogy Esme gondosan kiválogatja mindegyik apróságnak, hogy milyen játék lenne a legmegfelelőbb. Örültem, hogy egy kicsit sikerült kizökkentenem őt a depressziójából. Jót fog tenni neki, hogyha a gyerekek körében lehet. Hiszen biztos vagyok benne, hogy mindegyik csöppség imádja őt. Miután minden ajándékot kiszállítattunk az árvaházhoz, mi is a kérdéses épület felé vettük az irányt. Csak remélni mertem, hogy egy árvaházban töltött nap után szerelmem végre egy kicsit jobb színbe kerül majd, bár egy kicsit féltem attól, hogy mi lesz, hogyha a tervem balul sül el, és Esme csak még rosszabbul lesz miattam. Visszafojtott lélegzettel vezettem be kedvesemet egy nagyobbacska terembe, ahol a gyerekek voltak, majd feszülten vártam az első reakciót, ami átsuhant szerelmem arcán.