Tartozni valakihez - 44. fejezet

44. fejezet




(Jasper szemszöge)



Miután a lányok visszaértek a bevásárlásból az egész ház felpezsdült. Alice úgy pörgött, mint még soha. Nagyjából három perc alatt összepakolta az összes bőröndöt, amit hozni akart, és amit én vinni akartam. Miután a bőröndök már rendben a nappaliban voltak, még egyszer ellenőrzött mindent, majd mint egy hatalmas hurrikán süvített végig többször is a házon, hogy egészen biztosan nem hagyunk-e itthon valamit. Emmett már fogadásokat akart kötni, hogy vajon mikor fog Alice valamit eltörni, esetleg egy falnak ütközni nagy hevességében, de természetesen mi mind tudtuk, hogy ilyesmi soha nem fog megtörténni. Alice hatalmas lelkesedése az én kedélyállapotomra is nagyon jó hatással volt. A végén már én is izgatottan vártam, hogy induljunk, bár azért szerencsére vissza tudtam fogni magam, és nem ugráltam körbe a nappalit és az egész családunkat, mint szerelmem. Amikor már csak tíz másodperc volt hátra az indulásunkig szerelmem megállt egy óra előtt, és minden másodpercben ugrott egyet. Nagyon aranyos látványt nyújtott.

- Tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy… INDULÁS – termett mellettem. Majd szorosan megfogta a kezem, és a többiekhez rántott. – Szeretünk titeket és köszönjük szépen, hogy kölcsönadjátok nekünk a szigetet egy kis időre – mondta Alice boldogan. Majd mindenkit megölelt, és már vette is a kabátját és a kalapját. – Sziasztok – integetett még az ajtóból, majd eltűnt.

- Nos, azt hiszem, hogy jobb, ha igyekszem – mosolyogtam a többiekre. Mire mindenki felnevetett. – Sziasztok.

- Kellemes második nászutat – kiáltottak utánunk a többiek.

Ezt még mindketten hallottuk, majd a taxink elindult a reptér felé. Már alig vártam, hogy odaérjünk a szigetre, hiszen ha Alice már most ennyire lelkes, akkor ezt még csak tetézni fogja, amikor már ott leszünk. Ráadásul én is nagyon kíváncsi voltam erre a helyre. Esme és Carlisle olyan sok szépet meséltek a szigetükről. Egészen biztosan hangulatos, és csodálatos hely. Ráadásul még soha nem láttam napsütötte tengerpartot. Nem telt sok időbe, és elértük a célunkat a taxival, így kiszálltunk, és kivettük a bőröndjeinket, hogy átszállhassunk a következő járművünkre. Amíg én kipakoltam a poggyászokat, addig Alice elintézte a taxissal a költségeket. Ezután pedig boldogan szálltunk fel a repülőre. Tudtuk, hogy az út nagyon is hosszú lesz, de mindenképpen megéri. A családunk volt kedves megelőlegezni nekünk két első osztályú helyet, így nem volt olyan nehéz elviselni az emberek közelségét, hiszen itt ellentétben a turistaosztállyal külön fotelek voltak, jó messze egymástól, így nem voltak olyan intenzívek az illatok. Pontosabban két-két fotel volt egymás mellett, de mellettem természetesen szerelmem ült. Azért a biztonság kedvéért csak annyit lélegeztem, amennyit feltétlenül muszáj volt, hogy ne legyek feltűnő. Egészen addig remekül működött az elméletem, amíg le nem buktam kedvesem előtt.

- Jasper, lélegezz nyugodtan, nem lesz semmi baj, láttam – mosolygott rám kedvesem.

- Ez egy repülő – súgtam vissza. – Ha itt elszabadulok, akkor annak nem lesz megoldása.

- Dehogynem, hiszen én le tudnálak nyugtatni, de nem lesz semmi baj – csúszott át az ölembe. – Lélegezz mélyeket, és ha úgy érzed, hogy nem bírod tovább, akkor majd úgy csináljuk, ahogy régen. Szippantasz egy mélyet az én illatomból, és attól megnyugszol. Ne izgulj – simogatta meg az arcomat.

- Rendben – adtam meg magam. Úgyis addig fog velem hadakozni, ameddig nem engedek. Úgyhogy engedelmesen normálisan kezdtem lélegezni, mire kaptam elégedett mosolyt.

Az út hátralévő része csendben telt, egyikünk sem akarta megzavarni az idillt. Alice alvást imitálva csendben szuszogott az ölemben arcát a nyakamba temetve, míg én fejemet hátravetve a kényelmes támlára tettem úgy, mintha pihennék. Nem kelthettünk feltűnést, úgyhogy nagyjából akkor, amikor mindenki elszenderedett mi is lassan „elálmosodtunk”. Annyira jól beleéltem magam a színlelésbe, hogy észre sem vettem, hogy mindjárt megérkezünk. Egy kedves hostess kezdett el rázogatni engem és Alice-t is.

- Hamarosan leszállunk, kérem, ébredjenek fel – mosolygott ránk melegen. „Álmosan” pislogtunk fel rá, majd visszamosolyogtam. Bár lehet, hogy a mosolyom inkább egy fintorra hasonlított, mert nagyon közel került hozzám a lány nyaka. – Kisasszony, Önnek is vissza kell ülnie a saját székébe – nézett most Alice-re.

- Egy pillanat, csak magamhoz térek, és már vissza is ülök – mosolygott rá szerelmem. Majd a nyakam köré tekerte a karjait, és magához ölelt, hogy csak az ő illatát érezzem. – Jó reggelt, drágám – simult hozzám teljes testével.

- Akkor én magukra is hagyom magukat – vigyorodott el a lány.

- Jó reggelt, kicsim – simított végig Jasper a hátamon. – Köszönöm – nyomtam egy lágy csókot az ajkaira.

- Ez természetes – legyintett szerelmem. Majd legnagyobb sajnálatomra visszaült a saját fotelébe.

A leszállási folyamat nem tartott sokáig, úgyhogy harminc perc múlva már a bőröndjeiket vártuk, hogy tovább indulhassunk. Az utazás eltartott több, mint egy napig, de én minden percét kiélveztem annak, hogy Alice nem került tőlem távolabb két méternél. Végre elértünk Rióba, és itt egy kicsit úrrá lett rajtam az izgalom, hiszen még nem nagyon volt alkalmam hajózni, bár Carlisle gyorsan tartott nekem egy gyorstalpalót, amikor a lányok vásárolni voltak még az elindulásunk előtt. Alice-szel már egyáltalán nem lehetett bírni. Egyfolytában énekelt, és körbeugrált engem, majd amikor meglátta a hajónkat lendületesen felpattant rá, és mosolyogva integetett nekem. Én pedig csak mosolyogva csóváltam meg a fejemet. Még soha nem láttam ilyen hihetetlenül boldognak a feleségemet, illetve csak akkor, amikor az előző nászutunkon voltunk.

- Gyere már, Jasper – szökellt elém türelmetlenül, amikor felszálltam a hajóra.

- Jövök, drágám. Nagyon be vagy pörögve – húztam magamhoz, hogy egy kis időre földhöz, illetve hajóhoz szögezhessem.

- Miért, te nem vagy? – kérdezte kicsit csalódottan.

- Dehogynem, édesem. Csak próbálom mérsékelni a lelkesedésedet, különben mindketten táncolva tettük volna meg az utat. Így pedig, hogy próbáltalak nyugtatni egy kicsit, csak te szökdécseltél. Elég érdekesen festettem volna, hogyha körbeugrálok mindenkit, aki az utunkba kerül – mosolyogtam rá lágyan.

- Én nem is… - kezdett bele, de felvontam a szemöldököm. – Na jó, talán néhány embert körbeugráltam, de nem tehetek róla, hogy nem tudok határt szabni a lelkesedésemnek.

- Édesem, ez nem baj, sőt kifejezetten boldoggá tesz engem is az, hogy te boldog vagy. Csak úgy gondoltam, hogy ketten talán már túl sokkolóak lettünk volna a tömegnek – kuncogtam fel.

- Tehát téged egyáltalán nem zavar, hogy néha kicsit túlpörgök? – kérdezte bizonytalanul.

- Egyáltalán nem, Alice. Hidd el, hogy imádom, amikor bepörögsz. Gyönyörű vagy, amikor fellelkesülsz, mert olyankor még annál is jobban ragyogsz, mint általában szoktál – mondtam komolyan. – Szóval, gyere, induljunk – fogtam meg a kezét. Majd azonnal a kormányhoz vezettem. A hajót tartó köteleket már eloldoztam, úgyhogy csak az indulás volt hátra. – Mit szólnál hozzá, hogyha együtt irányítanánk a hajót? – kérdeztem lelkesen.

- Szuper – pattant Alice a kormányhoz. Viszont, amint odaért már meg is torpant. – Ö… te tudod, hogy hogyan kell elindulni ezzel a monstrummal? – nézett rám tanácstalanul.

- Igen, Carlisle gyorsan megtanított rá, hogy mit hogyan kell tenni, amikor vásároltatok – mosolyogtam rá. – Úgyhogy, ha készen állsz, indulhatunk.

- Még jó, hogy készen állok, gyerünk – markolta meg a kormányt szerelmem.

- Oké, akkor indulás – bólintottam rá. Majd elindítottam a hajót, és kedvesem háta mögé léptem, így ketten kormányoztunk. Az útirányt is pontosan megadták fogadott szüleink, úgyhogy könnyedén beirányítottam a hajót a helyes cél felé.

- Ez fantasztikus – mondta kedvesem boldogan. Mikor már a hajó felgyorsult, és a szél az arcunkba fújt. Alice behunyt szemekkel élvezte a sós tengeri levegőt, és mélyeket lélegzett belőle. – Ha ilyen tempóban haladunk, akkor a napfelkeltét már a sziget partjairól nézhetjük végig – mondta boldogan.

- Oda fogunk érni – mormoltam a fülébe.

- Igen, tudom, már láttam. Csodálatos lesz – mondta áhítattal.

- Már alig várom – simultam oda kedvesem hátához.

Egy fél órával később pedig már meg is láttuk a sziget partjait. Az egész hely gyönyörű méregzöld színben pompázott, míg a part homokos volt, és hófehér. Még soha életemben nem láttam ilyen csodálatos helyet.

- Tíz perc és felkel a nap – mondta szerelmem izgatottan. – Addigra odaérünk?

- Igen, ne aggódj, de nem mintha te nem tudnád – simítottam végig a hátát.

Öt perc múlva már ki is kötöttem a hajót, Alice pedig egy hatalmas pokróccal a kezében jött föl az alsó szintről. Már éppen le akart szökkeni a stégre, de én gyorsabb voltam, és elkaptam.

- Csak nem gondolod, hogy a feleségemet nem viszem át a küszöbökön, újra? – néztem rá rosszallóan.

- Oh, ilyet soha nem is feltételeztem volna rólad – mondta őszinte örömmel a hangjában. Majd a nyakamba csimpaszkodott.

Én pedig egy határozott mozdulattal a stégre léptem édes terhemmel, majd lassan sétáltam le vele a partig, ahol kedvesem leterítette a plédet, amire letelepedtem, majd ölembe húztam őt is. Így mindketten tökéletesen láthattuk a napfelkeltét. Bár engem őszintén szólva jobban érdekelt Alice átszellemült arca, ahogy figyelte az ég alját. A szeme csodálattal csillogott, és ahogy a nap egyre feljebb jött az égen, úgy szorította egyre jobban a kezemet, és hajolt egyre jobban előre, mintha elérhetné azt az innen nem is olyan nagynak tűnő fényes korongot. Annyira gyönyörű volt így. A napfény lassan átjárta a bőrét, és ragyogni kezdett. Megigézve néztem az én személyes gyémántomat, és észre sem vettem, hogy már ő sem a napot kémleli.

- Mi az, Jasper? – kérdezte kíváncsian.

- Annyira csodálatos vagy – mondtam elámulva. Olyan régen láttam már őt szikrázó napsütésben. Ez már határozottan hiányzott.

- Te sem panaszkodhatsz – simított végig az arcomon. Majd egy szempillantás alatt szembefordult velem és szenvedélyesen megcsókolt. Olyan heves volt, hogy nem tudtam megtartani magam, és elterültem a pléden, Alice pedig rám zuhant. – Bocsi – mormolta a számba.

- Te bármikor leteperhetsz – fogtam kezeim közé az arcát. Majd mélyen a szemébe néztem. – Mit szólnál, hogyha körbenéznénk egy kicsit? – kérdeztem kíváncsian. Jó lett volna már látni a sziget többi részét is.

- Ez nagyszerű ötlet – pattant fel izgatottan. – Előbb a házat, vagy a szigetet?

- Talán inkább a házat, mert akkor le tudnánk tenni a bőröndöket is, aztán pedig feltérképezhetjük a szigetet is – ajánlottam a lehetőséget.

- Rendben, akkor irány a ház – kapta fel a kézitáskáit.

Én pedig azonnal utána szaladtam, mert sejtettem, hogy megfeledkezve a terveimről be akar rontani az ajtón. Még éppen időben csíptem el az ajtó előtt, és azonnal szorosan megragadtam a derekát.

- A küszöbök még mindig az én reszortom – súgtam a fülébe.

- Oh, tényleg, bocsi. Ma egy kicsit szeleburdi vagyok – harapta be az alsó ajkát.

- Számomra semmi sem lehetne szebb, mint az, hogy te ennyire felpörögsz, édes. Ilyenkor csak úgy süt rólad, hogy boldog vagy. Hát még az érzelmeid. Egyszerűen csodálatos átérezni azt, amit te. Ilyenkor imádom a képességemet. Hihetetlen érzés, amikor átjár a boldogságod.

- Na de, te is olyan boldog vagy, mint én? – kérdezte bizonytalanul.

- Szerinted? – csókoltam meg a nyakát. – Te hoztál vissza az életbe. Soha senkivel nem voltam még ilyen boldog, mint veled. Szerelmet adtál, otthont és családot.

- Ez kölcsönös – villantott felém egy kápráztató mosolyt. – Ki tudja, hogy mi lett volna velem nélküled?

- Ebbe ne menjünk bele – tapasztottam be az ajkait. – A lényeg az, hogy együtt vagyunk, és ez így is marad örökké.

Kedvesem erre csak bólintott. Én pedig azonnal lecsaptam az ajkaira, majd egy apró bár annál fontosabb lépéssel átléptem kedvesemmel a ház küszöbét. A nappaliban pedig a lábára állítottam, és gyorsan behoztam a bőröndöket is. Mire visszaértem, Alice természetesen már el is tűnt a házban. Soha nem volt túl türelmes fajta, így biztos voltam benne, hogy éppen szobát választ, vagy a megfelelő méretű gardróbra vadászik.

- Kicsim? – kérdeztem kíváncsian.

- Balra a második ajtó, hófehér szoba, hatalmas baldachinos ágy, és óriási gardrób – sikoltotta Alice. – Légy szíves, ebbe a szobába költözzünk be. Ez tökéletes – fűzte még hozzá.

- Rendben van – nevettem fel. – Már jövök is – mondtam. Majd a kezemben a bőröndjeinkkel berohantam az említett helyiségbe.

Amint beléptem a szobába elámultam. Tényleg elképesztően tökéletes volt. Ráadásul a homokos tengerpartra nyílt az ajtó. Kedvesem azonnal kipakolta a bőröndjeinket, nagyjából másfél perc alatt. Majd ismét mellettem termett.

- Átöltözöm fürdőruhába, és már mehetünk is felfedezni a szigetet – mondta lelkesen. Majd ismét eltűnt a gardróbban. Két perc múlva pedig nagyon szexi piros fürdőruhában tért vissza, amire egy áttetsző kendőt kötött. Láttam már szerelmemet lenge öltözékben, de ehhez foghatót még nem láttam rajta. – Te nem veszel fel egy rövidnadrágot? – kérdezte mosolyogva. – Viszek törölközőket is a strandtáskámban – mutatott egy hatalmas táskára. – Még soha nem strandoltam, legalábbis nem emlékszem. Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk?

- Őszintén szólva, én emberi életemben kedveltem az ilyen időtöltést – mosolyogtam rá. – Nem sok mindenre emlékszem azokból az időkből, de amire igen, az mind szép emlék. Úgyhogy szívesen.

- Nagyszerű – mondta kedvesem boldogan. Majd három hatalmas törölközőt gyömöszölt a táskájába, ezután pedig kézen fogott, és kihúzott a házból. Már most tudtam, hogy csodálatos második nászút elé nézünk.