Egy lány, aki mert szeretni

Sziasztok!

A blog elérte a 100.000 látogatót :D Na mit szóltok? Ezt is megértük :) Ezért úgy gondoltam, hogy felteszem egy pályázatra íródott 6 fejezet kisregényem első fejezetét. Volturis, Cullenes, saját szereplős, szóval lesz itt minden :D Nagyon remélem, hogy tetszeni fog :) A novellákat sem felejtettem ám fel, csak most sajnos nincs időm megírni őket, de amint egy kicsit lecseng az életem neheze, azonnal pótolom a hiányosságokat :)

Puszi, Drusilla


A nap, amikor minden megváltozott




(Samantha szemszöge)



A nevem, Samantha. Tizenhét éves hajadon lány, aki elveszített mindent, amiért érdemes volt élnie idáig. Hogyan is történt mindez? Először elvesztettem a szüleimet, akik szörnyű balesetben veszítették el az életüket, és most itt van ez a levél is. Nem tudom elhinni, hogy ez megtörténhet. Újra és újra kétségbeesetten olvasom el ugyanazokat a szörnyű sorokat.



„Sajnálattal értesítjük, hogy a testvére eltűnt. A holttestét nem találtuk meg, és nagy valószínűséggel már nem is fogjuk. A fivére nagyszerű katona volt, aki minden téren megállta a helyét, biztos vagyok benne, hogy a lelke békében nyugszik.

Őszinte részvétem, Braun ezredes”



Keserűen zokogva álltam fel a kanapéról, és a levelet még mindig a kezemben tartva elindultam a kedvenc helyünk felé. Felvettem egy vörös gyertyát, hogy hirdessem a világnak, hogy mekkora veszteség érte, majd futottam egészen addig a kőpadig, ahol egyetlen testvérem elmondta, hogy bevonul katonának, hogy mentse a vagyonunkat, és azért, hogy jó családba tudjak beházasodni. Sosem gondolt magára, mindig csak rám. Ha tudná, hogy mennyire hiányzik és hiányozni fog. Gyorsan odaértem a kőpadhoz, és könnyezve figyeltem, hogy a táj is osztozik a hangulatomban. Ősz van. A fák szomorúan ejtik le leveleiket, mindenhol csak a halál játszik. A fák, a virágok aludni térnek, ahogy az én egyetlen szerettem is örök nyugovóra tért, valahol távol az otthon melegétől, értelmetlenül ragadta magával a halál. Nem kellett volna megtörténnie, hogyha én nem vagyok, akkor soha nem jutott volna eszébe, hogy elhagyja az otthonát. Sírva borultam le a padra, majd meggyújtottam a gyertyát, az ő emlékére.

- Örökké szeretni foglak, bátyám. Soha nem felejtelek el – kiáltottam a világnak, és csak remélni mertem, hogy meghallja. Bár hallaná, hogy szeretem, hogy hiányzik. Bár velem lehetne. Mindig megnyugtatott a jelenléte. Hogyha ő a közelemben volt, akkor minden sikerült. Mindig azt mondta, hogy „ketten vagyunk a világ ellen”. De mégis elhagyott. Tudom, hogy nem szándékosan, de akkor is. Magamra maradtam, és ez ellen már nem tehetek semmit. – Ketten a világ ellen – kiáltottam a messzeségbe. – Megígérted, hogy visszajössz, azt mondtad, hogy soha nem fogsz elhagyni – zokogtam, és lerogytam a hideg kőpadra. Miért éljek még? Nincs értelme. Bárcsak eljönne értem is a megváltó halál. A családommal akarok lenni. Nincs már maradásom az emberek között.

Valószínűleg elaludhattam, nyilván kimerített a sok sírás, mert már javában sötét volt, amikor magamhoz tértem. A levelet még mindig görcsösen szorongattam, mintha el tudnám tűntetni a tartalmát, bár tudtam, hogy ez lehetetlen. Kisírt szemeimmel alig látva keltem fel a jéghideg padról, majd tántorogva indultam el hazafelé.

- Jól van, kisasszony? – hallottam meg egy hangot a hátam mögül.

- Természetesen. Semmi baj, uram – fordultam a hang irányába. Egy hihetetlenül jóképű férfi állt előttem, de volt valami furcsa a szemeiben. Hogyan lehetnek a szemei lilák? Nem is lilák egészen. Valahol a kék és a vörös között. Egyszerűen gyönyörűek.

- Nekem nem úgy tűnik – állapította meg kedvesen, és halványan elmosolyodott, ami jól esett. Rég kaptam már kedves és őszinte mosolyt. – Esetleg megengedi, hogy hazakísérjem? Nem szeretném, hogyha bármi baja esne hazafelé menet. Veszélyes a város éjszaka – mondta komolyan.

- Nem is tudom. Honnan tudjam, hogy ön nem veszélyes? – kérdeztem bizonytalanul.

- A becsületszavamat adom, hölgyem, hogy mellettem nem fog bántódása esni – hajolt meg igazi úriember módjára. – Kérem, megnyugtatna, hogyha biztonságban tudnám.

- Ön, nagyon kedves – mosolyodtam el halványan. Végül is, miért ne fogadhatnám el az ajánlatát, hiszen magam sem mászkálok szívesen egyedül az éjszaka közepén. – Hálás lennék, hogyha elkísérne – mondtam csendesen, majd pukedliztem egyet.

- Ez esetben, hogyha megengedi – lépett mellém, és a karját nyújtotta. Én pedig boldogan elfogadtam a felajánlott kart.

Csendesen sétáltunk végig a kihalt utcákon, hogy végül megállapodjunk az apró kis ház előtt, amiben éltem. A fiatalember, aki hazakísért finoman megfogta a kezemet, majd apró csókot lehelt rá.

- Örülök, hogy megismerhettem, hölgyem – búgta ellenállhatatlanul, majd végigsimított az arcomon.

- Én nemkülönben, uram – mondtam teljesen elkábulva. – Nem lenne kedve bejönni egy csésze teára? Hideg az este – próbálkoztam, és nagyon reméltem, hogy elfogadja a meghívásomat.

- Örömmel tenném, de nem szeretnék alkalmatlankodni – hajolt meg előttem ismét.

- Nem zavarna, kérem, hogyha ráér, akkor fogadja el a meghívást – sütöttem le a szemeimet.

- Ez esetben, szívesen maradok egy kicsit – mosolygott rám.

Ismét elfogadtam a felajánlott kart, majd bevezettem vendégemet szerény hajlékomba. A ház, amiben éltem, korántsem volt fényűző, de nekem tökéletesen megfelelt. Hellyel kínáltam az urat, akinek még csak a nevét sem tudtam, majd gyorsan feltettem a vizet forrni, és előkészítettem a teát és a mézet is.

- Milyen teát szeret, Mr… - hagytam félbe a mondatod. Reméltem, hogy végre megtudhatom a nevét is a kedves társaságomnak.

- Nekem megfelel az, amit ön is szeret, nem vagyok válogatós – mondta lágyan. – A nevem pedig, Paul. Az öné pedig, ha szabad megtudnom?

- Samantha vagyok, a barátaimnak csak Sam – mosolyogtam rá. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Paul.

- Ahogy én is, Sam. Tekinthetem magam a barátjának? – kérdezte kedvesen.

- Igen, mindenképpen – bólintottam rá. – Nyugodtan tegeződhetünk is – ajánlottam.

- Megtisztelsz, Sam – mondta ellenállhatatlanul. Még soha nem találkoztam ilyen férfival, pedig már túl vagyok néhány bálon. Titokzatos, veszélyt sugalló, de valahogy mégis mérhetetlenül vonzó.

Elkészítettem a teát, a kedvencemet csináltam, és nagyon reméltem, hogy ízleni fog a vendégemnek is. Töltöttem két csészével, majd az egyiket átnyújtottam Paul kezébe.

- Köszönöm – nézett rám gyengéden. – Isteni illata van – mondta elismerően. - Megtudhatom, hogy milyen tea?

- Igazából egyszerű fekete tea, de a vízzel átforraltam néhány szárított gyümölcsöt is, így van egy kellemes zamata. Szerintem így a legfinomabb – magyaráztam. – Kóstold meg – bíztattam, mire belekortyolt a teába, de fintorogva nyelte le. – Tehát nem ízlik – hajtottam le a fejem. - Ne idd meg, főzök másikat – akartam elvenni a bögréjét.

- Ne, ez nagyon finom, csak túl forró volt, és megégette a számat – mentegetőzött.

- Biztosan? Nem akarom, hogy megidd udvariasságból, hogyha nem nyerte el a tetszésedet – ajánlottam fel.

- Ha nem ízlene, hidd el, hogy nem innám meg, de nagyon is jó, még soha nem kóstoltam ehhez hasonlót, csak mohó voltam – mosolyodott el. Micsoda ellenállhatatlan mosoly. Mintha nem is evilági lény lenne.

A haja fényes, a fogsora páratlan és hófehér, akárcsak a bőre, különleges árnyalatú szemek, megnyerő testalkat, mérhetetlenül kedves. Mintha nem is ember lenne, hanem valami felsőbbrendű lény.

- Akkor jó – engedtem meg én is egy mosolyt a kedves idegen felé.

- Tudod, hogy gyönyörű vagy? – kérdezte hirtelen, én pedig azt hiszem félrenyeltem, mert rám tört a köhögés.

- Bocsánat, nem akartalak zavarba hozni – mentegetőzött.

- Khm… semmi baj – jutottam végre levegőhöz. – Kicsit váratlanul ért a bók, de nagyon kedves tőled – mosolyogtam rá.

- Ez az igazság, nem csak holmi üres udvarlás – mondta teljes meggyőződéssel.

- Ezt inkább nem kéne – sütöttem le a szemeimet fülig vörösödve.

- Nem tetszik, hogy törődnek veled? – kérdezte bársonyos hangján.

- Nagyon is tetszik, de minden olyan hirtelen történik – motyogtam magam elé.

- Hagyd magad sodródni az árral – termett előttem hirtelen, majd gyengéden felemelte a fejem, és mélyen a szemembe nézett. – Engedd, hogy törődjek veled – nézett rám lágyan. – Vigyázni fogok rád, ne félj – suttogta, majd ajkait az enyémhez érintette.

Először csak finoman, egyszer, aztán még egyszer, majd szenvedélyesen csapott le ajkaimra. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történik, hiszen én még soha nem csókolóztam férfival, de valahogy mégis ösztönösen visszacsókoltam. Az ajkaim egy halk sóhaj kíséretében elváltak egymástól, és abban a pillanatban megéreztem kutakodó nyelvét az én számban. Egy kicsit megijedtem, mert furcsa volt az érzés, mindenem bizseregni kezdett, és elhatároztam, hogy véget vetek ennek az örült tempónak, hiszen ez túl gyors. Éppen tiltakozni akartam, amikor gyengéden felkapott az ölébe, majd az ágyamhoz vitt. Honnan tudta, hogy hol van a hálószoba? Gondolkodtam el, de nem volt sok időm az elmélkedésre, mert Paul ülő helyzetbe húzott, és elkezdte bontogatni a fűzőmet.

- Mit csinálsz? – kaptam el a kezét ijedten. A csókolózás egy dolog, de ezt már tényleg nem kéne.

- Nem akarod? – kérdezte kicsit csalódottan.

- Nem tudom – válaszoltam. Én is vágytam rá, hogy hozzám érjen, de a józan eszem megálljt parancsolt. – Nem hiszem, hogy illendő lenne ilyen gyorsan haladni, és még én sem vagyok biztos magamban. Nem is ismerlek.

- Félsz tőlem? – kérdezte komolyan.

- Nem, nem félek – mondtam határozottan.

- Akkor mi a baj? – kérdezte értetlenül.

- Én még nem… én még soha… - dadogtam össze-vissza. Miért olyan nehéz kimondani, hogy még soha nem érintett meg férfi? Érintetlen vagyok, szűz vagyok. Miért nem tudom kimondani? Talán azért, mert annyira zavarba ejtő, hiszen neki már biztosan rengeteg szeretője volt. Kinéz legalább huszonöt évesnek, úgyhogy már biztosan több nő is megfordult az ágyában.

- Tudom – mondta lágyan. – Vigyázni fogok rád, ígérem – suttogta a fülembe, majd az ajkaival megérintette a nyakamat, mire kellemes bizsergés futott rajtam végig. Újra a ruhám hátához ért, és én megint ösztönösen kaptam el a kezét, mire a hasamra fordított, és finoman masszírozni kezdett. – Lazulj el, nagyon görcsös vagy – búgta a fülembe két mozdulat között.

Nekem pedig annyira jól estek az érintései, hogy talán még el is aléltam. Egy szenvedélyes csók térített magamhoz. Tehát már megint a hátamon fekszem? A szemeim hirtelen pattantak ki, amikor az oldalamon végigszántott valami jéghideg, és selymes. Megszakítottam a csókot, és lenéztem. Döbbenten vettem tudomásul, hogy már csak az alsóneműm van rajtam, és annak is csak az alsója, ahogy Paulon is már csak egy alsónadrág volt. Ijedten néztem fel a szemeibe, és a kezeimet a fedetlen kebleim elé szorítottam, mire ő halványan elmosolyodott.

- Előttem nem kell szégyellned magad – mondta lágyan, és újra lecsapott az ajkaimra.

A kezeimet pedig óvatosan lefejtette a melleimről és a fejem fölé húzta, ahol egyik kezével átfogta, és leszorította a csuklóimat, míg a másik kezével finoman masszírozni kezdte a bal mellemet, a másik keblemet pedig csókokkal hintette be. Nem értettem a testem reakcióját, tudtam, hogy kaptam felvilágosítást még a dadusomtól, hogy mi történik ilyenkor, de személyesen megélni mégis csak egészen más. Az agyam tiltakozni akart, de a testem egyértelműen vágyott arra, amit kapott. Mi a helyes? Engedni a szenvedélynek, amikor végső kétségbeesésemben jól esik, hogy valaki törődik velem, vagy meg kéne próbálnom észhez térni, és hevesebben tiltakozni? Nehéz kérdés, és nem tudtam, hogy mit akarok valójában. A kéjtől, ami egyre inkább átvette a hatalmat a testem felett már szinte gondolkodni sem tudtam, de akkor egy apró mozdulat újra kijózanított. A keze, ami eddig a mellemet masszírozta lejjebb vándorolt, és a lábaim közötti lüktető ponthoz csúszott. A hirtelen jött érzéstől hangosan felnyögtem, amit Paul egy elégedett mosollyal nyugtázott.

- Végre kezded elengedni magad – mondta elégedetten. – Reméltem, hogy el tudlak lazítani – fűzte még hozzá majd fölém gördült, hozzám képest hatalmas teste pedig az ágyhoz szögezett, én pedig éreztem, hogy valami kemény nyomódik arra a pontra, ahol az előbb még a keze volt. Kellemes bizsergés futott végig rajtam, de a helyzet még mindig valahogy ijesztő volt a számomra. Nem volt időm a félelmemmel foglalkozni, mert újra az ajkaimra tapasztotta a sajátját, és lágyan simogatni kezdte az oldalamat, és a mellemet szabad kezével, míg a másikkal még mindig az ágyhoz szögezte a csuklóimat.

- Miért vagy ilyen hideg? – kérdeztem miután megszakította a csókot.

- Egy kicsit hűvös az éjjel, de mindjárt felmelegszem – mondta, majd a nyakamhoz hajolt, és végignyalt a vénám felett.

- Mit csinálsz? – kérdeztem ijedten.

- Csak szeretnélek megízlelni – motyogta a nyakamnak, majd éreztem, ahogy a fogai finoman karcolni kezdik a bőrömet. – Biztosan nagyon finom vagy. Mhm… la tua cantante. Ha tudnád, hogy mióta vártam, hogy rád találjak, de mégsem fogom megtenni, túl értékes vagy ahhoz, hogy a fajtám sajátjaként tegyelek magamévá. Életemben először az emberi utat választom.

- Nem értelek – néztem rá döbbenten. Tényleg nem tudtam, hogy miről beszél.

- Pszt… ne is törődj velem, csak légy az enyém, kérlek – nézett mélyen a szemembe. Én pedig elkábultam a kavargó fekete szempártól. Mint a legfinomabb fekete csokoládéból készített forró ital. Teljesen elvarázsolt. - Soha semmire nem vágytam még ennyire, mint ahogy rád vágyom most – búgta gyengéden, és az ágyékát lassan, körkörös mozdulatokkal a legérzékenyebb pontomhoz dörgölte nyomatékosítva ezzel a szavait. – Milyen érzés? – kérdezte két apró nyögés között.

- Így nem tudok gondolkozni – sóhajtottam fel.

- Az jó… nagyon jó – folytatta a mozdulatsort. – Hogyha nem tudsz gondolkozni az azt jelenti, hogy te is kívánsz már engem. Bízd rám magad, és felejthetetlen élményben lesz részed.

- Ez túl gyors – próbáltam ellenkezni halványan, de igazából már nem tudtam ellenállni Paul csáberejének.

- Majd lassítunk – mondta és egy kicsit visszahúzódott a csípőjével, hogy lélegzethez juthassak.

- Köszönöm – néztem fel rá hálásan.

- Nincs mit, minél tovább nyújtjuk a pillanatot, annál jobb lesz a végén – mondta lágyan, majd mellém feküdt, de nem engedett el.

Finom, apró puszikkal kezdett kényeztetni, amik elképesztően jól estek, és a bizsergés újra szétáradt a testemben. Az ajkai mellé pedig a kezei is csatlakoztak. Nem igazán tudtam, hogy mit kellene tennem, így inkább csak az ösztöneimre hagyatkoztam, azzal kapcsolatban, hogy mit tegyek. Végül bátortalanul felemeltem a kezem, és végigsimítottam széles vállain, majd lejjebb vándoroltam a hátán, végig a gerince mentén, mire megborzongott.

- Valamit rosszul csináltam? – kérdeztem megszeppenve.

- Ellenkezőleg, Kedvesem. Nagyon is jól. Sőt – nézett fel a szemembe.

Órákon át csak simogattuk és csókoltuk egymást, amíg már tényleg úgy éreztem, hogy én is akarom. Paul még egyszer szenvedélyesen megcsókolt, majd a csípőmhöz vándorolt kutató keze és becsúsztatta ujjait az alsóneműm alá, azután pedig lassan lecsúsztatta végig a lábamon. Ezután én is félve az alsójához értem, és lehúztam róla. A szemem akaratlanul is a férfiasságára tévedt és újra megrémültem. A dadus azt mondta, hogy fájni fog, csak egy kis ideig, de akkor is. Eléggé rémülten nézhettem rá, mert megállt egy simogató mozdulat közben.

- Olyan gyengéd leszek, amennyire csak lehetséges – simított végig az arcomon, majd megcsókolt. A rózsaszín ködön át csak tompán érzékeltem, hogy a combjaim közé helyezkedett, majd egy hirtelen mozdulattal belém hatolt. A váratlan jött fájdalomtól belesikkantottam a csókba, bár koránt sem volt annyira rossz, mint ahogy vártam. – Css… semmi baj, lélegezz mélyeket – szorított magához, és finoman puszilgatta a nyakamat. Aztán hirtelen megint megéreztem, amint a fogai is karcolják a bőröm. – Ha tudnád, milyen illatod van, a véred, mint a harmatos rózsa, nem lehet betelni vele, főleg most, hogy néhány cseppje még ki is csordult.

- Paul? – kérdeztem ijedten, de ő nem válaszolt, továbbra is csak a nyakamat karcolgatta a fogaival. – Paul? – kérdeztem kicsit hangosabban, mire megrázta a fejét, és végre a szemembe nézett. A szeme még sötétebb volt, mint nem sokkal ezelőtt. – Mi történt veled?

- Semmi baj, én jól vagyok – mondta miközben hatalmasat nyelt, majd megcsókolt. Az ajkának most volt egy enyhén kesernyés íze, ami eddig nem volt. Furcsálltam a dolgot, de inkább nem tettem szóvá. – Te, hogy vagy? Nagyon fáj? – kérdezte aggódva.

- Már nem – ráztam meg a fejem, mire óvatosan megmozdult.

- Így jó? – kezdte el lassan ringatni a csípőjét, én pedig megkapaszkodtam a vállában, és a csípőm önálló életre kelve felvette Paul ritmusát.

- Igen, így nagyon jó – nyögtem fel néhány mozdulattal később, majd megcsókoltam.

A kéj egyre gyorsabb ritmusra ösztönzött, és Paul követte minden egyes rezdülésemet. Hosszú percekkel később pedig hátravetettem a fejem, és hangosan felsikoltottam. A beteljesülés sokkal elsöprőbb élmény volt, mint ahogy azt valaha is hittem volna. Paul is követett néhány mozdulattal később. A csípője erőteljesen előrelendült, majd felkiáltott, és rám hanyatlott.

- Köszönöm, Sam. Még soha nem volt részem ilyen élményben – nézett fel rám, majd megcsókolt, és legördült rólam. Viszont egy pillanatra sem eresztett el továbbra sem. A mellkasára húzott és lágyan simogatni kezdte a hátamat. – Pihenj, Kedvesem. Hosszú volt ez a nap – suttogta a fülembe. Nem sokkal később pedig elnyomott az álom.

Reggel egyedül ébredtem. Paul nem volt sehol sem, pedig az egész házat bejártam. Végül a nappaliban találtam egy apró kis levelet egy vörös rózsára tekerve. Gyorsan kibontottam a levelet, és olvasni kezdtem.



„Egyetlen Samem,

A bocsánatodért könyörgöm, azért mert nem maradhatok veled örökké. Még soha nem találkoztam olyan nővel, mint te. Életem legszebb éjszakája volt veled a tegnapi, és soha nem fogom elfelejteni, de el kell hagynom téged, mert így akarok emlékezni rád. Olyan vagy, mint egy szál harmatos rózsa, mind az illatod, mind pedig a tökéletes tested. A lelkem örökké nálad marad, csak a testem nem lesz veled,

Paul”

Történet szerelemről és családról - 41. fejezet

Dilemmák




(Edward szemszöge)



Már egy hete, hogy feldúltan távoztam otthonról. Talán egy kicsit túlságosan is durva voltam. Ezt sem Carlisle, sem pedig Esme nem érdemelte meg, hiszen az új életemben már ők lettek a családom, de akkor is tudnom kell, hogy mi a különbség a normális vámpírlét, és a vegetáriánus életmód között. Hogyan lehetnék biztos benne, hogy mi cselekszünk helyesen, hogyha nem ismerjük az érem másik oldalát? Hiszen az éremnek mindig két oldala van. Honnan tudhatnád, hogy valami rossz, amikor még nem is kóstoltad meg? Egyébként is a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Jesszusom, teljesen becsavarodtam? Életbölcsességeket idézgetek magamban? Lehet, hogy inkább mégis csak vissza kéne mennem? De akkor nem lenne értelme annak, hogy egyáltalán eljöttem. Meg kell tudnom az igazságot. Most már késő meghátrálni. Egy város külső pereménél járok, és az illatok csak tódulnak az orromba, és próbálják elködösíteni az elmémet, de én még tartom magam. Azért ész nélküli mészárlásba nem akarok kezdeni, csupán csak tapasztalatokat gyűjteni. Azt hiszem, hogy egy sikátor lenne az legalkalmasabb erre a célra. Elhagyatott, és senki sem fog meglátni. Igen, ez lesz a legjobb. Halkan lépkedtem az egyik tetőn, és néha-néha lesandítottam az alattam levő utcára, ami teljes sötétségbe burkolózott, de én így is tökéletesen láttam. A létezésem fordulóponthoz ért. Egy gyors mozdulattal leugrottam a tetőről, egyenesen a sötét sikátorba, és azonnal megláttam egy nőt, aki meggondolatlanul a sikátorban sétált. Megnyaltam a szám szélét, mert az illata hatására összefutott a számban a nyál, de amint felém fordult, megláttam a hatalmas pocakját. Egy élet növekedett benne. Egy apró kis lény, amire minden nő vágyakozik. Egy gyermek belőle és a szerelméből. Nincs jogom elvenni tőle a lehetőséget, hogy békében és szeretetben felnevelje a gyermekét a kedvesével együtt.

Amint meglátott a lány megremegett, majd kezeit védekezőn a hasa elé csúsztatta, hogy megvédje a gyermekét. Egy ilyen ártatlan és tiszta lényt nem támadhatok meg. Hiszen csak egy asszony, akinek hamarosan családja is lesz. Még egyszer mélyen rettegő szemeibe néztem. De nem csak rettegett, hanem egyszerre bátor is volt. Legalábbis a gondolatai alapján ezt a következtetést vontam le. Bármire képes lett volna, hogy megóvja születendő gyermekét, még azt sem bánta volna, hogyha ő maga meghal, csak a gyermeket mentse meg valaki. Még egyszer végignéztem a leendő anyán, aki rendezte vonásait, és elszántan nézett rám. Óvatosan közelebb léptem hozzá, majd kinyújtottam a kezem. Nem akartam megijeszteni, csak kíváncsi voltam valamire, de a lány rémülten hátrált egészen a falig. Mikor háta a falnak ütközött egy könnycsepp gurult le az arcán. Szerettem volna megérinteni a hasát, hogy milyen érzés lehet, amikor egy kis élőlény ficánkol odabent, de nem akartam még jobban megrémiszteni majdnem áldozatomat, ezért inkább gyors mozdulatokkal eltűntem a sikátorból. Még hallottam, ahogy a lány megkönnyebbülten felsír, majd elszaladt a sikátorból. Azt hiszem, hogy szegény soha többé nem mer majd sikátorok közelébe menni. Bár ez nem is baj. Mi lett volna, ha nem én találok rá, hanem valaki sokkal rosszabb? Most egy pillanatra elbizonytalanodtam a tervemben, hogy kipróbálom a másik lehetőséget, de akkor sem fogok megfutamodni. Most már nem.

Megszálltam egy szállodában, mert akármennyire is kíváncsi voltam az alternatív életmódunkra, akkor sem voltam olyan, mint a nomád vámpírok. Én nem fogok koszosan, piszkosan, és büdösen létezni ezentúl. Igaz, hogy a legtöbb nomádnak ez megfelel, de számomra fontos, hogy ápolt legyek, és rendesen fel legyek öltözve. Édesanyám csalódott lenne, ha így kéne rám néznie odafentről, ahová én sosem fogok eljutni.

Amint kivettem a szobát, azonnal bevetettem magam a zuhany alá, és élveztem a vízcsobogást. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne. Ki mondhatja meg, hogy mi a helyes? Még mindig tele voltam kétségekkel, de tudtam, hogy addig nem fogok megnyugodni, amíg végre meg nem tudom, hogy milyen érzés a nem vegetáriánus életmód. De az is biztos, hogy nem ártatlan nőket fogok felhasználni a kísérletezéshez. Hiszen azt nem akarom, hogy miattam haljon meg megannyi ifjú élet. Holnap újra megpróbálom, de ezúttal véghez is viszem azt, amit elkezdtem. Határoztam el magam véglegesen, miután kiléptem a zuhany alól, és megtörölköztem. Lehet, hogy nekünk nincs szükségünk fürdésre, de most kifejezetten jól esett. Olyan volt, mintha képes lett volna lemosni a bűnös gondolataimat, amik kis híján eluralkodtam rajtam, de akkor meghallottam a kismama imádattal teli gondolatait, amelyeket a kisbabája felé táplált. Esme jutott eszembe róla, és az, hogy mit mesélt az anyaság szépségeiről és örömeiről, és csak ennek köszönhettem, hogy képes voltam megállni, hogy ne csábuljak el. Amióta elhagytam az otthonomat nem vadásztam, így a helyzet csak egyre rosszabb lesz. Hogyha bele akarok vágni ebbe az egészbe, akkor holnap meg kell tennem, mindenképpen. Ha még sokáig halogatom, akkor addig fogok agyalni rajta, amíg vissza nem rohanok a családomhoz, és akkor örökre kárba vész a tapasztalatszerzés lehetősége, hiszen még egyszer nem lennék képes ekkora fájdalmat okozni a szeretteimnek. Márpedig tapasztalat nélkül soha nem lehetek biztos magamban.

Mi a fenéken töröm a fejem? Egyáltalán, hogyan is hihettem, hogy minden egyszerű lesz, ha elhagyom Carlisle-t és Esmét. Még így is a fejemben van Carlisle minden egyes tanítása, és Esme rossz tapasztalatai, hiszen ő is megölt egy embert balesetből, és alig volt képes talpra állni ezután. Sok dolog szól a mellett a tény mellett, hogy most hülyeségre készülök, de nekem akkor is tudnom kell, hogy mi a helyes, és mi a természetes a fajtánkkal kapcsolatban.

Gyorsan felöltöztem, majd elindultam a város sikátorai felé. Itt az ideje, hogy elinduljak az első hagyományos vadászatomra, ahogy azt a vámpírok szokták. Hangtalanul lépdeltem végig egészen a sikátor egy eldugott pontjáig, ahol már senki sem láthatott, majd vártam, hogy a zsákmányom is ideérjen. Nem sokkal később pedig már hallottam is a neszezést. Egy nő közelített felém gyors léptekkel, és teljesen pánikba esve. A gondolatai is arról árulkodtak, hogy retteg valamitől. Halálosan félt, de nem lehet, hogy tőlem, mert még észre sem vehetett. Majd meghallottam a félelem forrását is. Hangos dobogással igyekezett a fiatal nő után, és pajzán, piszkos gondolatai nem hagytak kétséget afelől, hogy mire készül. Meg akarta becsteleníteni ezt a lányt, aki mit sem ártott neki. A lány elfutott előttem, de én nem mozdultam, nehogy még jobban megijesszem. Inkább megvártam, amíg elhalad mellettem és egy kicsit odébb ér, majd amikor a férfi közel ért hozzám, gyorsan kiléptem a rejtekemből, és minden haragommal együtt rá vetettem magam. Egy pillanatnyi habozás nélkül haraptam át a torkát, és kezdtem el inni meleg vérét. Egészen más érzés volt, mint amikor állatra vadásztam. Még az oroszlánnál is jobb íze volt, pedig ez a férfi a kezemben csak egy mocskos erőszakoló és gyilkos. A lánynak sokkal csábítóbb illata volt, de nem akartam őt bántani, hiszen nem érdemelte meg, hogy bárki is kezet emeljen rá. Ráadásul nem is önszántából menekült be ide, hanem emiatt a kegyetlen férfi miatt. Miután a férfi szíve még egy utolsót dobbant elengedtem a nyakát, és végigfektettem a földön. A támadásomat természetesen álcáztam, hogy senki se foghasson gyanút az én fajtámból, mert akkor nagy bajba keverednék. Majd elhagytam a tett helyszínét, és visszasiettem a szállodába, ahol lesütött szemekkel motyogtam el egy jó éjszakát a recepciósnak. Amint felértem a szobába belenéztem a tükörbe, és döbbenten láttam, hogy a szemem már elkezdte felvenni a vörös árnyalatot, pedig csupán egy áldozatom volt. Egy férfi, aki nem érdemelt szánalmat vagy együttérzést. Azt hiszem, hogy holnap kijelentkezem, és keresek magamnak egy elhagyott zugot az erdőben, mert így nem maradhatok az emberek között. Hiszen elég feltűnő lennék vörös szemekkel izzó tekintettel. Nem hiszem, hogy az emberek értékelnék, hogyha így mászkálnék közöttük.

Az éjszaka nagyon lassan telt, szinte csak vánszorgott, hiszen nem volt senki, akihez szólhatnék, vagy akihez csak lemehetnék a nappaliba, és leülhetnék. Itt nappalim sem volt. Nem mintha egy vámpírnak több kellene ennél. Hiszen semmire sincs szükségem, ami emberi. Persze a vérükön kívül, de az most más kérdés.

Talán a társaság mégis csak hiányzik, hiszen amióta eljöttem otthonról nem is beszélgettem senkivel, és ez szörnyű. Az sem biztos, hogy tudok még beszélni egyáltalán, azon kívül, hogy „egy szobát kérek”, na meg persze, hogy „köszönöm”. Az utóbbi időben csak ennyire futotta a társalgás részemről.

Észre sem vettem, és már hajnalodott is. Az éjszakának gyorsan vége lett, hiszen a gondolataim teljes mértékben elterelték a figyelmemet. Nehéz volt beismernem magamnak, de nagyon is élveztem tegnap a férfi meggyilkolását. Nem azért, mert ölni lett volna jó érzés, hanem azért, mert a vérének íze és illata is sokkal kellemesebb volt, mint az állatoké. Bár a dilemma még mindig bennem volt, hogy mi lenne a helyes. Öltem ez tény, de bűnözőt gyilkoltam meg, aki sokak életét tönkre tette volna. Carlisle nyilvánvalóan megmentette volna a lányt, és elengedi a támadót, vagyis életben hagyja a támadót, és a rendőrség kezére juttatja, de én nem voltam rá képes. Miért lenne baj, hogyha egy kicsit segítünk az igazságszolgáltatásnak? Miért gondolok már megint arra, hogy a fogadott apám mit gondolna? Nem, mostantól csakis a magam ura leszek, egészen addig, amíg nem döntöttem el, hogy pontosan mit akarok majd a jövőmtől.

Villámgyorsan pakoltam össze a kevéske holmimat, majd kijelentkeztem a szállásomról és eltűntem. A következő heteket az erdőben töltöttem, és csak vadászni mentem be a városba. Elég is volt ennyi, mert az embervér miatt sokkal nehezebb volt megtartani a kontrollomat, hogy ne támadjak rá ártatlanokra. Valahogy olyan érzés volt, mintha az eddig háttérbe szorított énem felszínre akart volna törni. Az ösztöneim elkezdtek eluralkodni rajtam, és ez meglehetősen új élmény volt a számomra. Valahogy helytelennek, de mégis helyesnek éreztem egyszerre, hogy sodródtam az árral. Helytelen volt, hiszen az ösztöneim irányítottak, de helyes is volt, mert könnyű volt, és természetes a folyamat. Különös volt ez a kettősség, amit éreztem.

Végül megtaláltam a saját magam kis egyensúlyát, ami abból állt, hogy vadászom, kéthetente egyszer egy ember elég volt, és az mindig bűnöző volt, és soha nem ártatlan nő, gyermek, vagy tisztességes férfi. Szerencsére volt rá lehetőségem, hogy pontosan meg tudjam ítélni, hogy ki az, aki megérdemli, hogy éljen, és ki az, aki bűnös életet folytat.

Ekkor érkeztem el a következő dilemmámhoz, hiszen ki vagyok én, hogy eldöntsem, hogy ki élhet, és kinek kell meghalnia? Hiszen minden ember változhat, ez a szépsége a halandóságnak. Megvan rá az esélyük, hogy mások legyenek. Míg mi már örökké csak vámpírok maradunk. Nem változik meg rajtunk, és bennünk sem semmi. A napjaink egyformák, ahogy az éjszakáink is, és nagyon nehéz társra lelni is. Hiszen Carlisle is több száz évet várt, amíg eljött az, akire igazán vágyott, akit szerethet, akihez hazamehet. Én még nem vagyok olyan régóta a fajunk tagja, és talán sosem fogom megtalálni az igazit sem. Hogyan találhatna rám a szerelem, hogyha vámpír vagyok? A szívem már nem dobog. Csak egy fagyos kőszikla márvány testemben, akkor hogyan tudna szeretni? Mi éltessen örök életemben? A gyilkolás? Egyáltalán nem élvezem, hogy megölöm az embereket, bár tény, hogy nem sajnálom őket, hiszen egytől-egyig bűnözők. Ráadásul a vérük igen ízletes, ami például egy szarvasról nem mondható el, és ha belegondolunk, akkor tény, hogy a szarvas ártatlan, az emberek legtöbbjével ellentétben. Á, a fenébe is, már megint túlkombinálom ezt az egészet. Azért jöttem el otthonról, hogy szerencsét próbáljak egyedül, és ezt is fogom tenni. Nem fogok megfutamodni, még nem tapasztaltam eleget a világ dolgaiból, hogy döntésre tudjak jutni az életemmel kapcsolatban.

Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, hogyha találkoznék néhány nomáddal, és esetleg érdemlegesen is tudnék vitát nyitni ebben a kérdésben. Bár ők meg a mi vegetáriánus étrendünket nem tudják hova sorolni. Minden csak nézőpont kérdése.

A következő heteimet azzal töltöttem, hogy kerestem. Találkozni akartam más vámpírokkal, hogy beszélgessek velük, és tapasztalatokat gyűjthessek a gondolataikból, és az érzéseikből. Talán megtalálom a válaszokat az engem körülvevő kérdésekre. Egy próbát mindenesetre megér. Már majd egy hónap is eltelt, amikor végre eljutottam odáig, hogy viszonylag értelmes nomádokkal hozott össze a sors, akik nem támadtak meg azonnal, amikor megláttak. A területféltési ösztön túláradt minden nomádban, ami elég érdekes gondolatmenet, hiszen nem is élnek igazán sehol, de ahol éppen voltak, azt a területet viszont sajátjuknak érezték. Elég különösen gondolkodtak, de valahol meg tudtam érteni őket, hiszen ha más nem is, de a Volturi törvényei mindenkire vonatkoztak. Így ha egy helyen túl sok vámpír volt egyszerre, akkor megpróbálta az egyik csapat eltávolítani a másikat, hiszen két nomád hordának már feltűnő lett volna, mondjuk egy kisvárosban együtt vadásznia.

Annyit már biztosan tudtam, hogy a Volturi iránti félelme és tisztelete minden vámpírnak ugyanolyan szintű, de odáig nem igazán jutottam el, hogy melyik életmód lenne a természetes, mert mindenhol ott volt a kettőség, ami gyötört. Hiszen a vámpírok vérrel táplálkoznak, tehát természetes, hogy gyilkolunk, hogy éljünk. Viszont, miért kéne embereket ölnünk, hogyha van más alternatíva is?

Végül pedig, ha nem lettem volna már így is eléggé összezavarva, találtam egy szektát is, ahol embervérrel táplálkoztak ugyan, de nem gyilkoltak érte. Üzletet kötöttek egy kórház vérbankjával, hogy a frissen levett vér egy részéért cserébe a kórház jelentős pénzügyi segítségben részesül. Amibe az ott dolgozók természetesen belementek, hiszen a kórházaknak mindig szükségük van fejlesztésekre. Egy kis ételért, és italért pedig sokan hajlandóak vért adni a vérbanknak. Az ottani vámpír klán elve az volt, hogy éljenek jól, és vámpírhoz méltóan, de ehhez nem feltétlenül kell meggyilkolniuk senkit. Nagyon is érdekes volt az elmélet, és tetszett is a megoldás. Fájó szívvel hagytam el őket, mert még a vendégszeretetük is szokatlanul nagy volt, de ideje volt tovább állnom, hogy még több tudásra tehessek szert.

Később még annyit hallottam róluk, hogy a Volturinak feltűntek, és sajnos ezután el is tűnt a klánjuk a világról, mert a vezetők szerint természetellenes és veszélyes játékot játszottak, hiszen már sutyorogni kezdtek róluk a kórházban dolgozók, hogy mihez kezdenek állandóan a vérrel. Mivel pedig valaki, ha még csak viccből is, de kimondta, hogy „Biztosan vámpírok”, így a nagy hármas elintézte, hogy többé ne legyen esélyük sem rá, hogy lebuktassák tökéletes titokban lévő életünket. Sajnáltam őket, hiszen nagyon is értelmesek voltak, és nem értettem egyet az azonnali kiirtásukkal, hiszen azt senki nem mondta, hogy tilos ilyen formában vérhez jutnunk, és még nem is buktak le ténylegesen. Elhamarkodottnak éreztem ezt a döntést.

Néhány hónap alatt körbejártam Amerikát, és úgy határoztam, hogy itt az ideje, hogy elzarándokoljak Európába is, mert ott bizonyosan idősebb, és bölcsebb vámpírokkal is találkozok majd. Akikkel itt találkoztam általában alig múltak el száz évesek, és nem rendelkeztek még eget rengető tapasztalatokkal.

Tartozni valakihez - 45. fejezet

45. fejezet




(Alice szemszöge)



Imádtam ezt a helyet. Amint elkészültünk, rögtön kihúztam Jaspert a házból, és a part felé vettem az irányt. Amikor már majdnem a víznél voltunk, viszont megtorpantam. Megnézhettem volna, hogy Esme és Carlisle tart-e valahol napozóágyakat, mert nem hiszen, hogy jól lenne a homokon feküdni, bár tény, hogy a parti homok selymesen lágy volt, és meleg, de ettől még nem fogok a homokra feküdni. Viszont a lábujjaimat élvezettel túrtam bele, miután levettem a papucsomat.

- Carlisle véletlenül nem mondta neked, hogy tartanak-e itt napozóágyat? – fordultam szerelmem felé kíváncsian.

- Nos, őszintén szólva nem említetett ilyesmit, de hoztál törölközőket, kicsim, egyszerűen csak terítsd le az egyiket a homokba. A legnagyobbat, és azon mindketten elférünk, és nem is a homokban fekszel – magyarázta szerelmem a teendőt.

Hát végül is miért ne? Ha már itt vagyunk, akkor strandoljunk is. Bár egy napozóágy biztos kényelmesebb, de a törölközőn is jó lesz. Egy gyors mozdulattal kiemeltem a törölközőt a táskámból, majd Jasper segítségével leterítettem a homokba. Azonnal el is dőltem rajta, majd a hasamra feküdtem, és kikapcsoltam a fürdőruhám pántját.

- Mit csinálsz? – kuncogott fel Jasper.

- Napozok, miért? – néztem fel rá. – Mit szólnál hozzá, hogyha csíkosra sülnék? Így viszont sokkal csinosabb leszek.

- Édesem, te nem fogsz lesülni, attól tartok. Bár nagyon is csábító vagy így, úgyhogy ne hagyd abba – nyelt egy nagyot.

- Nem is terveztem, hogy abbahagyom – kacsintottam rá.

A következő pillanatban pedig már mellettem ült, és a szabadon maradt bőrfelületet simogatta a hátamon, majd a combjaimon is. A fejemet kényelmesen ráfektettem a karjaimra, és behunyt szemmel élveztem a kényeztetést. Majd amikor már teljesen ellazulva feküdtem a napon, hirtelen eltűnt alólam a talaj, és néhány pillanattal később pedig csobbantam a vízben. Rögtön feljöttem a víz felszínére, majd a parton szélesen vigyorgó férjemre sandítottam, aki csak integetett nekem, majd elrohant a part mentén. Azonnal kiúsztam, és követőre fogtam őt, hiszen ez bosszúért kiált. Hogy képzeli, hogy büntetlenül tönkre teheti a tökéletes frizurámat? Már éppen azt hittem, hogy soha nem fogom utolérni, amikor hirtelen előttem termett, de a lendületemet már nem tudtam visszavenni, így teljes erővel belecsapódtam Jasperbe, és mindketten a parti homokban kötöttünk ki.

- Azt hittem, hogy nem akarsz a homokban hemperegni – mondta vidáman, szerelmem.

- Nem is a homokban fekszem, hanem rajtam – vigyorodtam el én is.

- Hát, ha csak ez a gond – nevetett fel, majd maga alá gyűrt. Így viszont tényleg belesüllyedtem a homokba.

- Jasper, most csupa homok lettem én is – mondtam durcásan.

Bár be kellett vallanom, hogy tetszett férjem játékossága, mert ilyennek még nem nagyon láttam az ismeretségünk kezdete óta. Hacsak nem az első nászutunkon. Hé, még nem is volt második nászéjszakám. Jutott eszembe hirtelen. Pedig ez mindenképpen jár, mert az első is gyönyörű volt. Na, nem mintha Jasperrel nem lenne minden egyes alkalom tökéletes.

- Elég gyors ez a hangulatváltás – nyelt egy nagyot kedvesem. Majd egy szempillantás alatt a zuhany alatt találtam magam, miközben Jazz hatalmas lelkesedéssel szabadított meg a kendőmtől, és a fürdőruhámtól.

- Bocsi, de most döbbentem rá, hogy még nem is volt második nászéjszakánk, pedig már órák óta itt vagyunk – rántottam magamhoz.

- Én egyáltalán nem bánom. Bár ez inkább nászdélután lesz – válaszolta szerelmem. Majd körbesimogatta a testem, hogy megszabadítson a homoktól. Ezután pedig én tettem vele ugyanezt. A zuhanyzásunk kicsit tovább tartott, mint általában, de kifejezetten élveztem. Hiszen szerelmem nagyon jól tudta, hogy hogyan kényeztessen úgy, hogy teljesen magával ragadjanak az érzelmeim.

- Azt hiszem, hogy ezt jobb lenne, hogyha a hálóban folytatnánk – nyögte szerelmem. Mikor végigsimítottam férfiasságán. – Ez a második nászunk, és az első nászdélutánunk, és szeretném, ha tökéletes lenne – motyogta a nyakamba.

Majd egy gyors mozdulattal felkapott, és még mielőtt bármit is reagálhattam volna a szobánkban találtam magam, a puha ágyon. Jasper pedig szenvedélyesen csókolt, míg kezeivel gyengéden cirógatta egész testemet. A férjem most először volt gyermekien felszabadult, és elképesztően szenvedélyes egyszerre. Nem tudtam, hogy ez mitől van, de nagyon is örültem neki, hogy láthatom Jaspert ilyennek. Szándékomban állt megkérdezni is tőle, hogy miért van ez, de ez csak egy kósza gondolat maradt, mert Jasper ajkai olyan helyre kalandoztak, ahova eddig még soha. Az eddig csukva tartott szemeim kipattantak, és döbbenten néztem le szerelmemre.

- Mi… mit csinálsz? – ziháltam önkívületben.

- Kipróbálok valami újat – kacsintott rám. – Engedd el magad – fűzte még hozzá.

Majd ajkai visszatértek leginkább lüktető pontomhoz. A fejemet újra hátravetettem, és nem tudtam megállni, hogy sikolyok sokasága hagyja el az ajkaimat. Az érzés már-már földöntúli volt. A csípőm koordinálatlan táncba kezdett, és Jasper alig tudta lefogni a combjaimat, hogy ne essünk le az ágyról, majd hosszú percekkel később hangosan felsikoltottam, és a lepedő, amit eddig görcsösen markolásztam hangos reccsenéssel adta meg magát önkívületi állapotomnak.

- Ez… ez… te jó ég – lazultak el izmaim.

Még soha nem éreztem ilyesmit ezelőtt. Egészen más volt, mint az eddigi tapasztalataim. Mármint pontosan ugyanolyan csodálatos érzés volt, mint együtt lenni ténylegesen a szerelmemmel, de valahogy mégis más. Még percekkel az élmény után is csukott szemmel feküdtem az ágyon, miközben Jasper rendíthetetlenül simogatott.

- Jól vagy, kicsim? – simított végig kedvesem az arcomon is.

- Igen, csodálatosan – nyitottam fel a szemeimet, hogy szerelmemre emelhessem tekintetemet.

Majd egy határozott mozdulattal magamra rántottam, hiszen neki még nem volt része ilyen gyönyörökben a nap folyamán, márpedig a nászdélutánunknak számára is csodálatosnak kell lennie. A lábaimat azonnal a dereka köré fontam, és követelőzően kezdtem el magam felé húzni a csípőjét.

- Nyugalom, édesem, van időnk – kuncogott fel Jasper. Majd gyengéd erőszakkal kicsit hátrébb húzta a csípőjét, de közben szenvedélyesen megcsókolt. – Nem foglak csak úgy letámadni, csak szépen lassan. – fűzte még hozzá.

Majd kezeivel ismét felfedezőútra indult a testemen. Egészen addig csókolt és simogatott, amíg nem kezdtem el újra önkívületi állapotba kerülni, de ezúttal én sem tétlenkedtem. Kezeimmel ott simogattam, ahol csak értem, egészen addig, amíg már-már egymást követték a jóleső morgásai, és halk dorombolássá változtak át. Annyira elmerült a kapott kényeztetés mámorában, hogy észre sem vette, amikor a hátára fordítottam, csak akkor pattantak fel a szemei, amikor egy lassú és gyengéd mozdulattal fölé helyezkedtem, majd magamba fogadtam vágyát. Lágy ringatózásba kezdtem, és közben hol a szerelmem mellkasára, hol pedig a hasára támaszkodtam. Tökéletesen átadta magát minden érintésemnek, amivel ha lehet még boldogabbá tett, mint amire bárki is vágyhatna a világon. Imádtam örömet okozni kedvesemnek, ahogy ő is nekem. Szinte már-már versengésnek éreztem az egymás iránti egyre fokozódó gyengédségünket, de persze nem volt az, mert ez a lágyság a szerelmünkből fakadt. Szerelmem ezúttal teljesen átengedte magát nekem, és én meg akartam adni neki a lehető legtökéletesebb gyönyört, amit valaha is érzett. Sokkal többet, mint, amit valaha is bárkitől kapott.

- Szeretlek, kicsim – nyögte Jasper. Majd egy határozott és gyors mozdulattal maga alá fordított, és átvette az irányítást.

- Én is szeretlek – mosolyogtam rá. Majd megpróbáltam újra a hátára gördíteni, de nem hagyta magát. – Jasper, én szeretnék most neked örömet okozni – mondtam kissé panaszosan.

- Éppen azt teszed, édesem – suttogta a fülembe. – A legtökéletesebb érzés a világon az, amikor veled lehetek, úgyhogy ne legyenek kétségeid arról, hogy mekkora örömet szerzel nekem éppen – fűzte még hozzá.

Én pedig hagytam magam sodródni az árral. Néhány végtelennek tűnő perc után pedig kedvesem teste megrázkódott felettem, majd rám hanyatlott, egy pillanattal később pedig én is követtem őt a gyönyör mámorába. Karjaimat és lábaimat szorosan Jasper köré kulcsoltam, és legszívesebben soha többé nem engedtem volna, hogy egy centivel is eltávolodjon tőlem. Az érzelmek még sokkal jobban tomboltak bennem, amióta túl voltunk Marián. Igazság szerint azóta nem is szeretkeztünk, amióta az a szörnyeteg a boldogságunk útjába akart állni. Lehet, hogy túláradt bennem a féltékenység? Már csak arra eszméltem fel, hogy szerelmem próbálja finoman lefejteni magáról a lábaimat és a karjaimat.

- Alice, nyugodj meg, a tiéd vagyok. Soha senki más nem kap meg engem rajtad kívül – simított végig a combomon.

- Bocsánat – motyogtam, ahogy magamhoz tértem. Majd leejtettem a karjaimat és a lábaimat is a testéről.

- Nincs semmi baj, kicsim – simogatta meg az arcomat. Majd lágy csókot lehelt a számra.

- De fájdalmat okoztam – sütöttem le a szemeimet.

- Egyáltalán nem okoztál fájdalmat, csupán csak már kényelmetlen volt, hogy nem tudtam lélegezni – mondta komolyan. Majd a lábaimat és a karjaimat is visszafonta a teste köré. – Nem kell félned. Maria soha többé nem jön a közelünkbe – mondta komolyan. Majd szenvedélyesen megcsókolt, és arcát a nyakamba temetve pihent tovább.

- Nem félek – füllentettem. Azt hiszem, hogy egy kicsit mindig is félni fogok amiatt, hogy egyszer visszajön, és újra megpróbálja elvenni tőlem azt, akit mindennél jobban szeretek.

- Tudom, hogy mit érzel, kicsim – sóhajtotta Jasper. Majd egy gyors mozdulattal a hátára fordult, engem magára húzva. – Maria nem a világ legmegbízhatóbb lénye, de ha valamitől fél az a halál. Ráadásul megjegyzem, hogy még soha senki nem tudta legyűrni őt rajtad kívül. Úgyhogy nagyjából te az egyetlen nő ezen a földön, akit tisztel, és fél is tőled – mondta komolyan. – Hidd el, hogy soha többé nem a jön a közelünkbe. Ismerem már a gyenge pontjait, és te a leginkább gyenge pontjára tapintottál rá, szertefoszlott az önbizalma, mert néhány perc alatt könnyedén legyűrted, annak ellenére, hogy ő egy igazán tapasztalt harcos. Ahogy Emmett mondaná, „földbe döngölted a kis boszorkát”- Utánozta kedvesem mackós bátyánk hangját, ezen pedig muszáj volt nevetnem. Jasper, amint Emmett stílusában dörmög, ez több, mint szórakoztató. - Jól van, megnyugodtál – mosolygott rám elégedetten néhány perccel később. – Most pedig koncentráljunk az első itt töltött éjszakánkra, mert a nászdélutánnak vége – mutatott a lenyugvó nap felé. Ami tökéletesen látható volt a szobából. – Először is, öltözzünk fel, és elmegyünk sétálni. Imádni fogod a tengert éjszaka, egészen különleges, ahogy a hold megvilágítja, és ezüstös fényben pompázik a víztükör – magyarázta szerelmem áhítattal. Tényleg nagyon szerethette régen a tengert. Talán sok időt töltött ott?

- Jasper, mondd csak, mennyi időt töltöttél a tenger mellett, míg ember voltál? – kérdeztem kíváncsian.

- Csupán egy hetet, de annak a hétnek köszönhetem emberi létem legszebb emlékeit – sóhajtott fel. – A szüleimmel nyaraltam ott, még mielőtt a seregbe beléptem volna. Az utolsó hetünk volt együtt. Soha nem fogom elfelejteni.

- A szép emlékek nem múlnak el – fogtam meg a kezét. Na persze, én beszélek? Hiszen, ha belegondolunk, akkor nekem semmilyen emlékem sem maradt.

- Hé – ölelt magához. – Vannak szép emlékeink. Neked, és nekem, olyanok, amik csak a mieink. Veled vannak a legszebb közös emlékeim, csak a tengerről eszembe jutottak a régi életem emlékfoszlányai. Gyere, és tegyük a második nászutunkat is tökéletessé – csavart be egy törölközőbe, majd felemelt.

- Várj, hiszen még nincs is rajtam ruha – tiltakoztam. Ő már felkapta a nadrágját, én pedig meztelenül flangáljak?

- Nem is kell, hogy legyen rajtad – búgta a nyakamba.

Majd lágy csókot lehelt először a kulcscsontomra, majd a vénámra, azután pedig a fülem tövéhez. Hihetetlen, hogy még mindig el tud bűvölni egyetlen mozdulatával, vagy érintésével is. Amíg ő lágy puszikkal halmozott el, addig én észre sem vettem, hogy már régen nem a házban vagyunk. Sőt, mindjárt odaérünk a vízhez. Jasper finoman letette a lábaimat a forró homokba, majd lefejtette rólam a törölközőt, majd finoman a fenekembe markolt, és egy kicsit megemelt. Tudtam, hogy mit szeretne, ezért azonnal a csípője köré fontam a lábaimat, mire elégedetten elmosolyodott.

- Mit szólnál egy kis éjszakai fürdőzéshez? – kérdezte elégedetten végigsandítva idomaimat.

- Hát, végül is, még soha nem úsztam a tengerben, leszámítva azt a délutáni merényletet, amit elkövettél ellenem – mondtam tettetet morcossággal.

- Bocsi, de annyira hirtelen tört rám az ötlet, és meg kellett valósítanom, mert éppen nem figyeltél fel a döntésemre – vigyorgott rám. – Tudod, hogy milyen nehéz téged meglepni? Viszont most sikerrel jártam – húzta ki magát büszkén.

- Jól van, nagyon ügyes voltál – gügyögtem neki, mint egy babának. Majd a két kezemmel finoman megpaskoltam az arcát, mintha a nagyija lennék.

- Vigyázz, mert meg kell, hogy büntesselek, hogyha így viselkedsz, asszony – intett játékosan.

- Hű, ezt Emmettől tanultad? – nevettem fel.

- Talán még ő is adhat jó tanácsokat – kacsintott rám. Ezt meg vajon hogy értette? – Na, gyere nagyi, megúsztatlak – szakított ki a gondolataimból. Majd elindult velem a gyönyörű, ezüstös tenger felé.

Történet szerelemről és családról - 40. fejezet

Önzetlenség




(Esme szemszöge)



Már alig vártam, hogy találkozzam a gyerekekkel az árvaházban, és az már csak egy hatalmas plusz volt, hogy ezúttal Carlisle is velem tartott. Azonban amikor ténylegesen is odaértünk megtorpantam. Vajon milyen lesz most találkozni a gyerekekkel, utána pedig hazamenni az üres házba, ahol nem vár ránk fogadott fiunk. Másodszor is elvesztettem a gyermekemet, még akkor is, hogyha csak egy időre, mert tudom, hogy Edward vissza fog jönni. Vettem egy mély levegőt, és szerelmemmel az oldalamon beléptem a terembe, ahol ilyenkor a gyerekek szoktak lenni. Viszont sokkal jobb dolog történt, mint amire számítottam. Amint megláttam a gyerekeket ösztönös boldogság lett úrrá az egész lényemen. Ahogy ezek a csöppségek megláttak, azonnal felém kezdtek el szaladni, és mindannyian magukhoz öleltek engem.

- Esme, Esme, hát megint eljöttél – mondták a kicsik boldogan.

Én pedig napok óta először újra tényleg boldog voltam. Örömet okozni ezeknek a gyerekeknek csodálatos érzés volt. A szemem sarkából Carlisle-ra pillantottam, aki szélesen mosolyogva figyelt bennünket, és ha jól láttam megkönnyebbülés is átsuhant az arcán. Biztos félt, hogy hogyan fogok reagálni, ahogy én is rettegtem ettől a pillanattól, de nagyon jó, hogy végül eljöttük.

- Esme, ki ez a bácsi? – kérdezte Sandy kíváncsian. Bár nem mert közelebb menni hozzá, de messziről kíváncsian szemlélte.

- Ő itt, Carlisle, a férjem, akiről már meséltem nektek – mutattam be szerelmemet.

- A doktor bácsi? – kérdezte kíváncsian.

- Igen, ő az – mosolyogtam rá.

- Tűket is hozott magával? – kérdezte suttogva. – Nem szeretem a tűket, a doktor bácsi, aki idejár, mindig csak azért jön, hogy összeszurkáljon mindenféle oltásokkal, ami fáj.

- Carlisle nem hozott magával semmi orvosi dolgot, viszont biztos forrásból tudom, hogy a két szatyor a kezében tele van nagy piros almákkal – súgtam vissza én is a kislánynak.

Csak ekkor vettem észre, hogy kedvesem már jó ideje figyel minket, és most széles mosolyra húzta a száját. Majd mellém lépett, leguggolt Sandy elé és az egyik szatyorból előhúzott neki egy almát.

- Szia, Carlisle vagyok – mosolygott rá kedvesen.

- Szia – mosolyodott el Sandy is. – Sandra vagyok, de szeretem, ha úgy szólítanak, hogy Sandy. Így olyan, aranyos.

- Tényleg – bólintott rá Carlisle. – Kérsz egy almát?

- Igen, nagyon szeretnék – bólogatott a kislány.

- Tessék – nyújtotta oda neki kedvesem a gyümölcsöt.

- Köszönöm – vette el a kislány bátortalanul. Nekem is eltartott egy ideig, míg a gyerekek természetesnek vették, hogy idegen közelít feléjük, de úgy láttam, hogy Carlisle nagyon is jó úton halad efelé.

- Szívesen – mosolygott rá Carisle.

Majd felemelte a kezét és megsimogatta Sandy haját. A többiekkel ezután már nyert ügye volt kedvesemnek. Ha egy gyerek megbízik az új jövevényben, akkor már a többiek sem félnek tőle. A picik mind sorban álltak Calrisle előtt, és férjem mindegyiküknek mosolyogva nyújtott át egy-egy almát. Míg a végén egy mégis megmaradt. Kíváncsian néztem körbe, mert kizárt, hogy rosszul emlékeztem volna a gyerekek számára. Ráadásul az almák számát is kétszer átfutottam, hogy biztosan ne legyen tévedés.

- Valaki hiányzik – mondtam komolyan szerelmemnek.

- Talán örökbe fogadtak valakit a gyerekek közül – gondolkozott el.

- Lehet, de azért rákérdezek – mondtam határozottan. Lehet, hogy csak még kint maradt az udvaron, vagy elkeveredett az egyik kicsi. Hiszen ennyi gyerekre nem egyszerű vigyáznia néhány embernek.

- Nővér, kérem – léptem oda Nancy mellé. Ő mindig mindent tudott, ami a gyerekekkel történt.

- Tessék, Esme – mosolygott rám azonnal.

- Valakit örökbe fogadtak a gyerekek közül? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem, miért? – kérdezte meglepetten.

- Mert pontosan annyi almát hoztam, amennyit mindig, hogy egy-egy jusson a gyerekeknek, és most kimaradt belőle egy darab, pedig többször is átszámoltam, hogy pontosan hozzak gyümölcsöket – magyaráztam a helyzetet.

- Oh, hát mindent észrevesz – mosolyodott el a nő. – Az egyik kis védencünk, Peter gyengélkedik. Sajnos nem tudom, hogy pontosan mi a baja, de valószínűleg csak egy kicsit megfázott. Az orvos sajnos most nem tud jönni hozzánk – fűzte még hozzá lesütött szemekkel.

- Nem tud jönni, vagy nem akar, mert nem tudják megfizetni? – kérdeztem félrebillentett fejjel.

- Én nem mondok rosszat senkire – sütötte le újra a szemeit a nővér. Tehát nincs pénzük, és ezért nem jön az orvos, megint. Oh, de buta vagyok, hiszen a férjem orvos, és itt is van velem. Ő biztosan szívesen segít.

- Nancy, a férjem orvos – mosolyogtam rá a kedves nőre. – Mindjárt megkérem, hogy nézze meg Petert, egészen biztos, hogy boldogan megvizsgálja.

- Azért nagyon hálásak lennénk, de nem tudjuk meghálálni a kedvességüket, és egy orvosnak szüksége van a díjára, hogy tovább tudja működtetni a rendelőjét, és maguk már így is nagyon sokat fordítanak ránk – tiltakozott a nővér hevesen. Mire Carlisle lépett oda mellém. Nyilvánvalóan mindent hallott, és jött segíteni.

- Jó napot, Nancy – nyújtotta felé a kezét. – Dr. Carlisle Cullen vagyok, és ha megengedi, akkor nagyon szívesen megnézném a kis beteget, természetesen térítésmentesen – mosolygott rá kedvesen a nővérre.

- Oh, hát, én nem is tudom… mi igazán, nagyon köszönjük, amit értünk tesznek – mosolyodott el a nővér lágyan. Szegények nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki kedves legyen hozzájuk, és önzetlenül segítsen. – Erre jöjjön, kérem, doktor úr – indult el Nancy.

- Kérem, csak Carlisle – vágta rá azonnal szerelmem.

- Vidd magaddal az almát is – nyújtottam férjem felé a gyümölcsöt. – Örülni fog neki.

- Rendben, igyekszem vissza, addig nyugodtan játssz a kicsikkel – mosolygott rám kedvesen.

Én pedig boldogan úgy tettem, ahogy mondta. Azonnal visszamentem apró barátaimhoz, akik már elmajszolták az almájukat, úgyhogy itt volt az ideje egy kis fogócskának. Már egy jó fél órája játszottunk vidáman, amikor Carlisle lépett be az ajtón aggódó tekintettel. Azonnal hozzá siettem, és vártam, hogy elmondja mi történt.

- Mennyire súlyos? – kérdeztem idegesen.

- Hát, nem a legjobb a helyzet – sóhajtott fel Carlisle. – A kisfiú kanyarós, ráadásul egy picit alultáplált is, amiről persze nem a nővérek tehetnek, de kilátásban van itt egy járvány, mert ez bizony fertőző, úgyhogy kérek még néhány hét szabadságot a kórházban, és minden nap kijárok ide, hogy felügyeljem a gyerekeket.

- Nem lehet megelőzni, ha mondjuk, karantén alá teszed a kisfiút? – kérdeztem. Nem nagyon értettem az ilyesmihez, de annyit azért tudtam, hogy ilyenkor ezt szokták tenni az orvosok.

- A nővér azt mondta, hogy már három napja elkülönítették, de lehet, hogy a többiekben is lappang, ezért jobb az elővigyázatosság – mondta Carlisle komolyan.

- Értem, én tehetek értük valamit? – kérdeztem idegesen. Szerettem ezeket a gyerekeket és nem akartam, hogy szenvedjenek.

- Ha gondolod, akkor nagyon jó lenne, hogyha rendelnél még néhány láda narancsot és citromot, és teafű is jól jönne, meg méz, aztán pedig ha ismersz hentest, akkor menj hozzá, ha nem ismersz még, akkor keríts egyet, és rendelj tőle az egész árvaháznak elegendő leveshúst, és csontot, hogy a nővérek főzhessek minden nap meleg levest. Oh, és leveszöldséget is kérj a zöldségestől, az is kelleni fog – magyarázta Carlisle hevesen.

- Rendben, azonnal indulok – bólintottam rá.

- Veled jövök, és hazamegyek a táskámért, aztán pedig vissza. Megharagudnál, hogyha itt éjszakáznék? – kérdezte bűntudatosan.

- Dehogy, sőt, én is csatlakozom hozzád, mindent elintézek, hogy minden délben jusson forró leves is az asztalra, és talán tudok segíteni az ápolásban is. Esetleg lehűteni a gyerekeket, ha lázasak, vagy nem is tudom. Csak felolvasni egy-két mesét. Akármit – magyaráztam hevesen.

- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani – mosolygott rám gyengéden. – Nagyon sokat tudsz majd segíteni a gyógyulásukban – fűzte hozzá komolyan.

Fél órával később már a zöldségesnél is voltam, azután pedig bementem az első henteshez, amit megláttam, és határozottan szép áruja volt, így megrendeltem tőle az elkövetkezendő hetekre való leveshúst és csontot. Ezután vásároltam sötétítőfüggönyöket a szobákba, mert úgy tudom, hogy a kanyarós betegeknek nem tesz jót a napfény, így inkább eltakarom a napot, nehogy rosszabbul legyenek azok, akik elkapták a betegséget. Miután minden teendőmmel végeztem, hazasiettem, hogy összeszedjek nekem és Carlisle-nak némi ruhát, hogy akár ott is tudjunk éjszakázni az árvaházban, azután pedig visszasiettem férjemhez, aki már a gyerekeket vizsgálta a nagyteremben. Az arckifejezése legnagyobb örömömre nem volt aggodalmas, így reménykedtem benne, hogy annyira nem súlyos a helyzet, mint lehetne.

Szerelmem minden apróságot megvizsgált, majd két csoportra osztotta a jelenlévőket. Az egyik csoport volt a fertőzött, a másik pedig a még egészséges, így el kellett egymástól különítenünk a két csoportot.

A napok csak lassan vánszorogtak, hiszen mind nagyon aggódtunk amiatt, hogy nehogy még többen megbetegedjenek, de legnagyobb örömünkre Carlisle még időben elcsípte a kórt, és így az nem okozott nagyobb bajt. Összesen öt gyermeknek kellett átvészelnie ezt az igencsak kellemetlen betegséget, de mindannyian túlélték, és ez volt a legfontosabb.

A gyerekek is nagyon megkedvelték Carlisle-t ennyi idő alatt. Hiszen soha nem fájt nekik az orvosi vizsgálat, mert szerelmem vigyázott rájuk, nem úgy, mint az az állítólagos másik orvos, aki szerintem csak egy sarlatán, vagy még egyáltalán nem gyakorlott, hiszen a gyereke szinte rettegtek tőle.

A betegség kitörése után tizenhat nappal egyértelműen kijelenthettük, hogy a kór véget ért, és ez mindannyiunkat kellemes bizsergéssel járt át. Hiszen megmenekültünk egy esetleges világméretű járványtól. Carlisle szerint nagyon ritkák az olyan esetek, ahol ilyen szinten sikerült megfékezni egy ilyen komoly betegséget.

- Hogy vagy, szerelmem? – kérdezte meg férjem szorosan magához húzva.

- Jól vagyok, köszönöm – mosolyogtam rá. – Te hogy vagy? – kérdeztem meg kíváncsian.

- Én vámpír létemre fáradtan, azt hiszem – kuncogott fel szerelmem.

- Bevallhatom, hogy én is – suttogtam vissza bizonytalanul. Tudom, hogy mi elvileg nem fáradhatunk el, de én mégis úgy éreztem, hogy kivételesen majd összeesem.

- Rendben, akkor menjünk haza egy kicsit pihenni – javasolta szerelmem.

- Na és a gyerekek? – kérdeztem bizonytalanul.

- Nekik már nem lesz semmi bajuk, ez teljesen biztos, a többieket pedig nem engedik be hozzájuk, amíg én azt nem mondom, hogy szabad – magyarázta férjem komolyan.

- Rendben, ha tényleg így gondolod, akkor menjünk – bújtam a karjai közé.

Majd hagytam, hogy kivezessen az árvaházból, ahol minden egyes pillanatban egy hálás nővért pillantottam meg. Egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy hogyan került ezekbe az asszonyokba ennyi erő, önzetlenség és szeretet. Minden egyes napjuk csak arról szól, hogy a gyerekeknek egy kicsit jobb legyen, és inkább mindenről lemondanak ezért. Nem sokan tennék ezt meg manapság azért, hogy másokat megpróbáljanak boldoggá tenni. Sőt, a jellemző inkább az, hogy mindenki csak elsiklik a bajba jutottak felett. Amikor kiértünk az árvaházból Carlisle a fülemhez hajolt, és úgy súgott bele, hogy csak én hallhassam.

- A gyerekeknek, és a nővéreknek is feltűnt, hogy nem alszunk túl sokat, de mégsem vagyunk fáradtak, ezért úgy gondoltam, hogy ma hazamegyünk „pihenési” célzattal, és vadászunk is egyet, mert már kezdtünk feltűnővé válni – magyarázta a döntése okát.

- Értem, én erre nem is gondoltam – mondtam szomorúan. Sosem voltam jó a részletekben, pedig vámpírként nagyon is figyelnem kéne minden apró rezdülést a környezetemben.

- Édesem, ezért ne okold magad, azért nekem pár száz évvel több a tapasztalatom a feltűnésmentes létben. Már olyan tökélyre fejlesztettem, hogy ha tudják is, hogy ott vagyok, akkor sem vesznek észre, csak akkor, hogyha én akarom – kuncogott fel.

- Ez most egy érdekes mondat volt – ráncoltam össze a homlokom. Vagy csak én vagyok lelassulva.

- Annak is szántam – nevetett fel. – Csak kíváncsi voltam, hogy mennyire figyelsz, mert nagyon koncentráltál valamire.

- Hé, én mindig figyelek rád – morogtam az orrom alá.

- Tudom, csak próbállak kicsit kizökkenteni az aggódásból. Mindenki fel fog épülni, aki megbetegedett. Hála neked és a nővérek hősies helytállásának – mondta komolyan.

- Na meg persze egy nagyszerű és önzetlen orvosnak, akinek alaposan lefogyasztottam a pénztárcáját – mosolyogtam rá.

- Ez legyen a legnagyobb gondunk. Hiszen nálunk a pénz gyorsan gyarapszik – legyintett Carlisle. – Az életek sokkal fontosabbak – fűzte hozzá komolyan.

- Igen, teljesen igazad van – bólintottam rá.

Az út hátralévő részét csendben tettük meg összeölelkezve. Amint hazaértünk azonnal belém nyílalt az érzés, hogy valami hiányzik. Az Edward miatt érzett hiányom egy kicsit tompult a gyerekek között, de amikor hazaértünk azonnal hatalmas fájdalom kúszott a szívembe.

- Haza fog jönni – húzott magához Carlisle. Természetesen tudta az elkomorodásom okát. – Hiszen, te mondtad, hogy így lesz. Na és ki tudná jobban, mint anyukája, hogy mit fog tenni a fia?

- Tudom, hogy hazajön, de azért még hiányzik – néztem fel rá.

- Amíg nem lesz itt, addig hiányozni is fog, de hinnünk kell benne, hogy hazatalál – mondta komolyan. – Gyere, menjünk el vadászni. Talán jobb, hogyha egy kicsit kiszellőztetjük a fejünket – fogott kézen. Majd húzni kezdett az erdő felé.

Egy perccel később pedig már egy szarvascsorda nyomában voltunk. Nekem pedig végig csak az lebegett a szemem előtt, hogy haza fog jönni, mert hozzánk tartozik, és erre ő maga is rádöbben előbb-utóbb. Mi várni fogjuk, ha kell, akkor évszázadokon át is.

Tartozni valakihez - 44. fejezet

44. fejezet




(Jasper szemszöge)



Miután a lányok visszaértek a bevásárlásból az egész ház felpezsdült. Alice úgy pörgött, mint még soha. Nagyjából három perc alatt összepakolta az összes bőröndöt, amit hozni akart, és amit én vinni akartam. Miután a bőröndök már rendben a nappaliban voltak, még egyszer ellenőrzött mindent, majd mint egy hatalmas hurrikán süvített végig többször is a házon, hogy egészen biztosan nem hagyunk-e itthon valamit. Emmett már fogadásokat akart kötni, hogy vajon mikor fog Alice valamit eltörni, esetleg egy falnak ütközni nagy hevességében, de természetesen mi mind tudtuk, hogy ilyesmi soha nem fog megtörténni. Alice hatalmas lelkesedése az én kedélyállapotomra is nagyon jó hatással volt. A végén már én is izgatottan vártam, hogy induljunk, bár azért szerencsére vissza tudtam fogni magam, és nem ugráltam körbe a nappalit és az egész családunkat, mint szerelmem. Amikor már csak tíz másodperc volt hátra az indulásunkig szerelmem megállt egy óra előtt, és minden másodpercben ugrott egyet. Nagyon aranyos látványt nyújtott.

- Tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy… INDULÁS – termett mellettem. Majd szorosan megfogta a kezem, és a többiekhez rántott. – Szeretünk titeket és köszönjük szépen, hogy kölcsönadjátok nekünk a szigetet egy kis időre – mondta Alice boldogan. Majd mindenkit megölelt, és már vette is a kabátját és a kalapját. – Sziasztok – integetett még az ajtóból, majd eltűnt.

- Nos, azt hiszem, hogy jobb, ha igyekszem – mosolyogtam a többiekre. Mire mindenki felnevetett. – Sziasztok.

- Kellemes második nászutat – kiáltottak utánunk a többiek.

Ezt még mindketten hallottuk, majd a taxink elindult a reptér felé. Már alig vártam, hogy odaérjünk a szigetre, hiszen ha Alice már most ennyire lelkes, akkor ezt még csak tetézni fogja, amikor már ott leszünk. Ráadásul én is nagyon kíváncsi voltam erre a helyre. Esme és Carlisle olyan sok szépet meséltek a szigetükről. Egészen biztosan hangulatos, és csodálatos hely. Ráadásul még soha nem láttam napsütötte tengerpartot. Nem telt sok időbe, és elértük a célunkat a taxival, így kiszálltunk, és kivettük a bőröndjeinket, hogy átszállhassunk a következő járművünkre. Amíg én kipakoltam a poggyászokat, addig Alice elintézte a taxissal a költségeket. Ezután pedig boldogan szálltunk fel a repülőre. Tudtuk, hogy az út nagyon is hosszú lesz, de mindenképpen megéri. A családunk volt kedves megelőlegezni nekünk két első osztályú helyet, így nem volt olyan nehéz elviselni az emberek közelségét, hiszen itt ellentétben a turistaosztállyal külön fotelek voltak, jó messze egymástól, így nem voltak olyan intenzívek az illatok. Pontosabban két-két fotel volt egymás mellett, de mellettem természetesen szerelmem ült. Azért a biztonság kedvéért csak annyit lélegeztem, amennyit feltétlenül muszáj volt, hogy ne legyek feltűnő. Egészen addig remekül működött az elméletem, amíg le nem buktam kedvesem előtt.

- Jasper, lélegezz nyugodtan, nem lesz semmi baj, láttam – mosolygott rám kedvesem.

- Ez egy repülő – súgtam vissza. – Ha itt elszabadulok, akkor annak nem lesz megoldása.

- Dehogynem, hiszen én le tudnálak nyugtatni, de nem lesz semmi baj – csúszott át az ölembe. – Lélegezz mélyeket, és ha úgy érzed, hogy nem bírod tovább, akkor majd úgy csináljuk, ahogy régen. Szippantasz egy mélyet az én illatomból, és attól megnyugszol. Ne izgulj – simogatta meg az arcomat.

- Rendben – adtam meg magam. Úgyis addig fog velem hadakozni, ameddig nem engedek. Úgyhogy engedelmesen normálisan kezdtem lélegezni, mire kaptam elégedett mosolyt.

Az út hátralévő része csendben telt, egyikünk sem akarta megzavarni az idillt. Alice alvást imitálva csendben szuszogott az ölemben arcát a nyakamba temetve, míg én fejemet hátravetve a kényelmes támlára tettem úgy, mintha pihennék. Nem kelthettünk feltűnést, úgyhogy nagyjából akkor, amikor mindenki elszenderedett mi is lassan „elálmosodtunk”. Annyira jól beleéltem magam a színlelésbe, hogy észre sem vettem, hogy mindjárt megérkezünk. Egy kedves hostess kezdett el rázogatni engem és Alice-t is.

- Hamarosan leszállunk, kérem, ébredjenek fel – mosolygott ránk melegen. „Álmosan” pislogtunk fel rá, majd visszamosolyogtam. Bár lehet, hogy a mosolyom inkább egy fintorra hasonlított, mert nagyon közel került hozzám a lány nyaka. – Kisasszony, Önnek is vissza kell ülnie a saját székébe – nézett most Alice-re.

- Egy pillanat, csak magamhoz térek, és már vissza is ülök – mosolygott rá szerelmem. Majd a nyakam köré tekerte a karjait, és magához ölelt, hogy csak az ő illatát érezzem. – Jó reggelt, drágám – simult hozzám teljes testével.

- Akkor én magukra is hagyom magukat – vigyorodott el a lány.

- Jó reggelt, kicsim – simított végig Jasper a hátamon. – Köszönöm – nyomtam egy lágy csókot az ajkaira.

- Ez természetes – legyintett szerelmem. Majd legnagyobb sajnálatomra visszaült a saját fotelébe.

A leszállási folyamat nem tartott sokáig, úgyhogy harminc perc múlva már a bőröndjeiket vártuk, hogy tovább indulhassunk. Az utazás eltartott több, mint egy napig, de én minden percét kiélveztem annak, hogy Alice nem került tőlem távolabb két méternél. Végre elértünk Rióba, és itt egy kicsit úrrá lett rajtam az izgalom, hiszen még nem nagyon volt alkalmam hajózni, bár Carlisle gyorsan tartott nekem egy gyorstalpalót, amikor a lányok vásárolni voltak még az elindulásunk előtt. Alice-szel már egyáltalán nem lehetett bírni. Egyfolytában énekelt, és körbeugrált engem, majd amikor meglátta a hajónkat lendületesen felpattant rá, és mosolyogva integetett nekem. Én pedig csak mosolyogva csóváltam meg a fejemet. Még soha nem láttam ilyen hihetetlenül boldognak a feleségemet, illetve csak akkor, amikor az előző nászutunkon voltunk.

- Gyere már, Jasper – szökellt elém türelmetlenül, amikor felszálltam a hajóra.

- Jövök, drágám. Nagyon be vagy pörögve – húztam magamhoz, hogy egy kis időre földhöz, illetve hajóhoz szögezhessem.

- Miért, te nem vagy? – kérdezte kicsit csalódottan.

- Dehogynem, édesem. Csak próbálom mérsékelni a lelkesedésedet, különben mindketten táncolva tettük volna meg az utat. Így pedig, hogy próbáltalak nyugtatni egy kicsit, csak te szökdécseltél. Elég érdekesen festettem volna, hogyha körbeugrálok mindenkit, aki az utunkba kerül – mosolyogtam rá lágyan.

- Én nem is… - kezdett bele, de felvontam a szemöldököm. – Na jó, talán néhány embert körbeugráltam, de nem tehetek róla, hogy nem tudok határt szabni a lelkesedésemnek.

- Édesem, ez nem baj, sőt kifejezetten boldoggá tesz engem is az, hogy te boldog vagy. Csak úgy gondoltam, hogy ketten talán már túl sokkolóak lettünk volna a tömegnek – kuncogtam fel.

- Tehát téged egyáltalán nem zavar, hogy néha kicsit túlpörgök? – kérdezte bizonytalanul.

- Egyáltalán nem, Alice. Hidd el, hogy imádom, amikor bepörögsz. Gyönyörű vagy, amikor fellelkesülsz, mert olyankor még annál is jobban ragyogsz, mint általában szoktál – mondtam komolyan. – Szóval, gyere, induljunk – fogtam meg a kezét. Majd azonnal a kormányhoz vezettem. A hajót tartó köteleket már eloldoztam, úgyhogy csak az indulás volt hátra. – Mit szólnál hozzá, hogyha együtt irányítanánk a hajót? – kérdeztem lelkesen.

- Szuper – pattant Alice a kormányhoz. Viszont, amint odaért már meg is torpant. – Ö… te tudod, hogy hogyan kell elindulni ezzel a monstrummal? – nézett rám tanácstalanul.

- Igen, Carlisle gyorsan megtanított rá, hogy mit hogyan kell tenni, amikor vásároltatok – mosolyogtam rá. – Úgyhogy, ha készen állsz, indulhatunk.

- Még jó, hogy készen állok, gyerünk – markolta meg a kormányt szerelmem.

- Oké, akkor indulás – bólintottam rá. Majd elindítottam a hajót, és kedvesem háta mögé léptem, így ketten kormányoztunk. Az útirányt is pontosan megadták fogadott szüleink, úgyhogy könnyedén beirányítottam a hajót a helyes cél felé.

- Ez fantasztikus – mondta kedvesem boldogan. Mikor már a hajó felgyorsult, és a szél az arcunkba fújt. Alice behunyt szemekkel élvezte a sós tengeri levegőt, és mélyeket lélegzett belőle. – Ha ilyen tempóban haladunk, akkor a napfelkeltét már a sziget partjairól nézhetjük végig – mondta boldogan.

- Oda fogunk érni – mormoltam a fülébe.

- Igen, tudom, már láttam. Csodálatos lesz – mondta áhítattal.

- Már alig várom – simultam oda kedvesem hátához.

Egy fél órával később pedig már meg is láttuk a sziget partjait. Az egész hely gyönyörű méregzöld színben pompázott, míg a part homokos volt, és hófehér. Még soha életemben nem láttam ilyen csodálatos helyet.

- Tíz perc és felkel a nap – mondta szerelmem izgatottan. – Addigra odaérünk?

- Igen, ne aggódj, de nem mintha te nem tudnád – simítottam végig a hátát.

Öt perc múlva már ki is kötöttem a hajót, Alice pedig egy hatalmas pokróccal a kezében jött föl az alsó szintről. Már éppen le akart szökkeni a stégre, de én gyorsabb voltam, és elkaptam.

- Csak nem gondolod, hogy a feleségemet nem viszem át a küszöbökön, újra? – néztem rá rosszallóan.

- Oh, ilyet soha nem is feltételeztem volna rólad – mondta őszinte örömmel a hangjában. Majd a nyakamba csimpaszkodott.

Én pedig egy határozott mozdulattal a stégre léptem édes terhemmel, majd lassan sétáltam le vele a partig, ahol kedvesem leterítette a plédet, amire letelepedtem, majd ölembe húztam őt is. Így mindketten tökéletesen láthattuk a napfelkeltét. Bár engem őszintén szólva jobban érdekelt Alice átszellemült arca, ahogy figyelte az ég alját. A szeme csodálattal csillogott, és ahogy a nap egyre feljebb jött az égen, úgy szorította egyre jobban a kezemet, és hajolt egyre jobban előre, mintha elérhetné azt az innen nem is olyan nagynak tűnő fényes korongot. Annyira gyönyörű volt így. A napfény lassan átjárta a bőrét, és ragyogni kezdett. Megigézve néztem az én személyes gyémántomat, és észre sem vettem, hogy már ő sem a napot kémleli.

- Mi az, Jasper? – kérdezte kíváncsian.

- Annyira csodálatos vagy – mondtam elámulva. Olyan régen láttam már őt szikrázó napsütésben. Ez már határozottan hiányzott.

- Te sem panaszkodhatsz – simított végig az arcomon. Majd egy szempillantás alatt szembefordult velem és szenvedélyesen megcsókolt. Olyan heves volt, hogy nem tudtam megtartani magam, és elterültem a pléden, Alice pedig rám zuhant. – Bocsi – mormolta a számba.

- Te bármikor leteperhetsz – fogtam kezeim közé az arcát. Majd mélyen a szemébe néztem. – Mit szólnál, hogyha körbenéznénk egy kicsit? – kérdeztem kíváncsian. Jó lett volna már látni a sziget többi részét is.

- Ez nagyszerű ötlet – pattant fel izgatottan. – Előbb a házat, vagy a szigetet?

- Talán inkább a házat, mert akkor le tudnánk tenni a bőröndöket is, aztán pedig feltérképezhetjük a szigetet is – ajánlottam a lehetőséget.

- Rendben, akkor irány a ház – kapta fel a kézitáskáit.

Én pedig azonnal utána szaladtam, mert sejtettem, hogy megfeledkezve a terveimről be akar rontani az ajtón. Még éppen időben csíptem el az ajtó előtt, és azonnal szorosan megragadtam a derekát.

- A küszöbök még mindig az én reszortom – súgtam a fülébe.

- Oh, tényleg, bocsi. Ma egy kicsit szeleburdi vagyok – harapta be az alsó ajkát.

- Számomra semmi sem lehetne szebb, mint az, hogy te ennyire felpörögsz, édes. Ilyenkor csak úgy süt rólad, hogy boldog vagy. Hát még az érzelmeid. Egyszerűen csodálatos átérezni azt, amit te. Ilyenkor imádom a képességemet. Hihetetlen érzés, amikor átjár a boldogságod.

- Na de, te is olyan boldog vagy, mint én? – kérdezte bizonytalanul.

- Szerinted? – csókoltam meg a nyakát. – Te hoztál vissza az életbe. Soha senkivel nem voltam még ilyen boldog, mint veled. Szerelmet adtál, otthont és családot.

- Ez kölcsönös – villantott felém egy kápráztató mosolyt. – Ki tudja, hogy mi lett volna velem nélküled?

- Ebbe ne menjünk bele – tapasztottam be az ajkait. – A lényeg az, hogy együtt vagyunk, és ez így is marad örökké.

Kedvesem erre csak bólintott. Én pedig azonnal lecsaptam az ajkaira, majd egy apró bár annál fontosabb lépéssel átléptem kedvesemmel a ház küszöbét. A nappaliban pedig a lábára állítottam, és gyorsan behoztam a bőröndöket is. Mire visszaértem, Alice természetesen már el is tűnt a házban. Soha nem volt túl türelmes fajta, így biztos voltam benne, hogy éppen szobát választ, vagy a megfelelő méretű gardróbra vadászik.

- Kicsim? – kérdeztem kíváncsian.

- Balra a második ajtó, hófehér szoba, hatalmas baldachinos ágy, és óriási gardrób – sikoltotta Alice. – Légy szíves, ebbe a szobába költözzünk be. Ez tökéletes – fűzte még hozzá.

- Rendben van – nevettem fel. – Már jövök is – mondtam. Majd a kezemben a bőröndjeinkkel berohantam az említett helyiségbe.

Amint beléptem a szobába elámultam. Tényleg elképesztően tökéletes volt. Ráadásul a homokos tengerpartra nyílt az ajtó. Kedvesem azonnal kipakolta a bőröndjeinket, nagyjából másfél perc alatt. Majd ismét mellettem termett.

- Átöltözöm fürdőruhába, és már mehetünk is felfedezni a szigetet – mondta lelkesen. Majd ismét eltűnt a gardróbban. Két perc múlva pedig nagyon szexi piros fürdőruhában tért vissza, amire egy áttetsző kendőt kötött. Láttam már szerelmemet lenge öltözékben, de ehhez foghatót még nem láttam rajta. – Te nem veszel fel egy rövidnadrágot? – kérdezte mosolyogva. – Viszek törölközőket is a strandtáskámban – mutatott egy hatalmas táskára. – Még soha nem strandoltam, legalábbis nem emlékszem. Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk?

- Őszintén szólva, én emberi életemben kedveltem az ilyen időtöltést – mosolyogtam rá. – Nem sok mindenre emlékszem azokból az időkből, de amire igen, az mind szép emlék. Úgyhogy szívesen.

- Nagyszerű – mondta kedvesem boldogan. Majd három hatalmas törölközőt gyömöszölt a táskájába, ezután pedig kézen fogott, és kihúzott a házból. Már most tudtam, hogy csodálatos második nászút elé nézünk.

Új blog!

Új blog!


Sziasztok! Elkészült az új blogom, ami Emmett/Rosalie-s lesz, és egyelőre az oldalam pályázatára íródott munkák lesznek feltéve Romantikus szerenád címmel. A későbbiekben pedig felkerül majd rá a saját Emmett/Rose ficem is The Beauty and the Bear címmel :) Ha van kedvetek kukkancsatok majd be :D

Puszi, Drusilla

http://thebeautyandthebear.blogspot.com/

Mert szeretünk olvasni :D

1. Írd le, hogy ki adta tovább a logót, és linkeld őt.


Köszönöm Dia'snak és Henciinek, hogy gondolt rám is :)

2. Ajánlj röviden (max. 3 mondatban) 3 számodra kedves könyvet.

Nicholas Sparks - Szerelmünk lapjai : Azért imádom ezt a könyvet, mert reménytelenül romantikus, és tökéletes életszerű is egyszerre. Egy jó családból származó lány, az első szerelem, ami el is kíséri egy életen át. Egy szegény, munkás fiú, aki mégis végtelenül életvidám, és soha nem adja fel az álmait....

J. R. Ward - Síron túli szerető: Igazság szerint, aki elkezdi olvasni az rögtön megkedveli a szereplőket. A sorozat már hét kötetesre nőtte ki magát, de az én szívemhez még mindig Rhage és Marie a második könyv főszereplői állnak a legközelebb. Egy kíméletlen háború közepén, amit a vámpírharcosok vívnak a alantosokkal az életbenmaradásért az elátkozott harcos megtalálja a számára tökéletes nőt aki azonban halandó és rákbeteg, végtelen szenvedélyen, és viszontanságon vezet az út, amelyen járnak, de mindketten túlélők, akik soha nem agyják fel a vágyaikat, még akkor sem, hogyha a végzet elkerülhetetlennek látszik.

Gena Sholwater - Éjsötét vágyak: Elátkozott férfiak, akiket azért büntettek meg, mert engedetlenek voltak. Maddox, aki saját fegyverével végzett Pandorával, és így a szelence tartalma elszabadult szörnyű árat fizet a tetteiért, mert az Istenek örök kárhozatra ítélik, és minden nap, amikor éjfélt üt az óra hat szúrást mérnek saját a társai gyomrába, ahogyan ő végzett Pandorával, majd az alvilágban kell töltenie lelkének az éjszakát, míg fel nem virrad a hajnal, meghalni nem tud, hiszen démon szállt belé, akár csak társaiba. Egy lány, aki nem ismeri ezt a világot, csak menekvést keres a különös képességei elől, és véletlenül rátalál a harcosokra, és változást hoz a komor falak közé...

Nos, remélem, hogy felkeltettem az érdeklődéseteket valamelyik könyvvel :)


3. Add tovább minimum 1, legfeljebb 3 embernek, és figyeld, ki mit ajánl – talán így találsz magadnak újabb kedvenceket.

Orsi
Szandra
Netty

Történet szerelemről és családról - 39. fejezet

Hiány




(Carlisle szemszöge)



Szinte időm sem volt felocsúdni a ténytől, hogy Edward kételkedik az életmódunk helyességében, és már el is tűnt az életünkből. Azt hiszem, hogy még magamhoz sem tértem teljesen. A minap még beszélgettünk a kétségeiről, aztán váratlanul kiborult, kiabálni kezdett, és elrohant.

Utána még hazajött néhány holmijáért, de hiába próbáltam vele beszélni a dolgok alakulásáról, ő csak kiabált, és elhordta magát mindenféle szörnyetegnek, amivé én tettem. Most pedig itt ülök a kanapén, és szorítom magamhoz a még mindig sokkolva az ajtót néző feleségemet. Szegénykém, ő sem érti ezt az egészet, ahogy igazából én sem. Semmi jel nem utalt arra, hogy Edward boldogtalan. Néha visszahúzódó volt, és sok időt töltött a szobájában, de nem gondoltam volna, hogy azért, mert ilyesmiken gondolkozik. Úgy gondoltam, hogy csupán ilyen a természete. Vajon tényleg hibáztam, amikor átváltoztattam? Abban igaza van, hogy meg sem kérdeztem őt. Nem magyaráztam el neki a következményeket, de ő erős férfi. Azt hittem, hogy már megbirkózott az új élete nehézségeivel. Nem, az biztos, hogy nem hibáztam. Ő most már a fiam, akkor is, hogyha a nomád életmódot választja egy örökkévalóságra. Sosem lennék képes nem szeretni őt, vagy egyáltalán csak neheztelni rá, az érzései miatt.

Vagy talán Esmére lett féltékeny? Úgy érezte, hogy már nem olyan fontos nekem, mint volt? Elhanyagoltam? Talán túlságosan is csak a saját boldogságommal törődtem? Viszont, ha rám haragszik is, Esmére nem kellene. A saját fiamként szeretem őt, de talán nem tudtam kellőképpen kifejezni neki ezt, hiszen sosem volt alkalmam felnevelni egy gyermeket, de abban biztos vagyok, hogy azt tudta, hogy Esmének mennyit jelent. Hiszen feleségem kivételes érzékkel adja tudtára a világnak, hogy ki az, akit igazán szeret. A szeme csillogása, és a lágy gesztusai mindent elárulnak. Talán Edward után kellene mennem, és megmondani neki, hogy nem szörnyeteg, és hogy mennyire fontos a családunk számára. Biztosan csak elbizonytalanodott. Nem gondolhatta komolyan, amiket mondott.

Vagy talán túlságosan is magányos volt mellettünk, társra vágyik, és attól fél, hogy a mi életmódunkat folytatva nem fogja megtalálni az igazit. Hiszen nem túl sok vámpír választja a nehezebb utat. Remélem, hogy van annyi esze, hogy rájöjjön nem az a lényeg, hogy mi vált belőle, hanem, hogy mi rejlik a lelke mélyén. Nem az a fontos, hogy vámpírként élünk, hanem az, hogy megtartottuk az emberségünket.

Nem hagyhatom, hogy abban a hitben tűnjön el az életünkből, hogy azt hiszi, hogy már nem számít, hogy mi lakozik a lelkében, csak azért mert vámpír. Már bánom, hogy hagytam őt is beszélni útjaink során a nomád vámpírokkal, akikkel találkoztunk. Mindig is fennhangon vonták kétségbe a nézeteimet, és ez üthetett szöget Edward fejében, bár csak Edward a megmondhatója, hogy ráadásul még mit gondoltak. Az én hibám. Előrelátóbbnak kellett volna lennem. Nem vigyáztam eléggé a fiamra. Hiába múltam már el négyszáz éves, akkor sem tudtam, hogy hogyan bánjak egy tizenhét éves fiúval.

Bár az is lehet, hogy nem kellett volna ennyire szabadon engednem, és némi apai szigorra lenne szüksége. Ha helyre tettem volna, amikor kiabálni kezdett, talán hallgatott volna a jó szóra. A baj csak az, hogy én sosem voltam az a fajta, aki megnevel másokat, vagy akár csak felemeli a hangját, hogyha nem hozzák ki komolyan a sodrából. Mindig is a kompromisszumos, nyugodt megoldásokat részesítettem előnyben. Bár lehet, hogy életemben először nem a szokványos utamat választom, és hazahozom a fiunkat bármi áron. Ő hozzánk tartozik, és nem fogom hagyni, hogy csak így kilépjen az életünkből. Szükségünk van rá.

- Visszahozom – néztem kedvesemre komolyan. Akin tisztán látszott, hogy mennyire szenved attól, hogy a fiunk elhagyott bennünket, hogy nomád legyen. Már álltam volna fel, amikor Esme megragadta a kezem és visszahúzott maga mellé a kanapéra.

- Nem, Carlisle, nem mehetsz utána – mondta Esme határozottan. Nem értettem, hogy miért nem akarja, hogy hazahozzam Edwardot. Hiszen hangtalanul bár, de látom rajta, hogy sír. Ő is vissza akarja őt kapni.

- Már miért ne mehetnék? – kérdeztem döbbenten szerelmemtől. Fogalmam sem volt, hogy miért utasítja vissza a javaslatomat.

- Azért, mert szüksége van erre – vágta rá kedvesem. – Meg kell tapasztalnia, hogy milyen a másik lehetőség. Magától kell rájönnie, hogy mi a helyes. Ha most visszahozod, akkor örökre elveszítjük, mert úgy fogja érezni, hogy korlátozni akarod őt, és rákényszeríted az akaratodat. Viszont, ha magától jön vissza, akkor itt fog maradni örökre – magyarázta szerelmem hevesen. – Gondolkodj el egy picit, Carlisle. Edward tizenhét évesen változott át. Előtte egyedül maradt az édesanyjával. Soha nem élhette ki magát kamaszként. Nem volt rá lehetősége, hogy fellázadjon. Most pedig itt van előtte a lehetőség, volt valami, amiben kételkedni tudott, és csak idő kérdése volt, hogy mikor fog robbanni. Ez nem azért történt, mert nem szeret téged, vagy engem, vagy mert átváltoztattad. Hanem azért, mert előbb-utóbb minden gyermek kiéli a kamaszkori lázadását, csak ez Edward esetében emberéletekbe is kerül. Hogyha szeretnéd, hogy valaha is hazajöjjön még, akkor most akármilyen nehéz is, de elengedjük egy kis időre. Fájdalmas időszak lesz, de ketten képesek leszünk kezelni a helyzetet, és a fiunk egy nap hazatalál – mondta kedvesem ellentmondást nem tűrve.

- Na és mi van, ha mégsem? – néztem mélyen a szemébe. – Mi van, ha úgy határoz, hogy a könnyebb utat választja? Örökre elveszíthetjük.

- Nem fogjuk, mert Edward okos fiú. Soha nem tudna ostobán és önző módon élni, és ezt te is pontosan tudod. Még soha senkit nem láttam annyira megfontoltnak rajtad kívül, mint Edwardot. Tudni fogja, hogy most helytelenül döntött, és amint erre rádöbbent haza fog jönni.

- Ennyire biztos vagy benne? – kérdeztem bizonytalanul. – Bízom az ítélőképességedben, drágám, de az sem elhanyagolható szempont, hogy mint tudjuk, Edward talán a föld legmakacsabb lénye. Nem tudom, hogy nem fogja-e túlkombinálni a dolgokat, és inkább nem jön haza, mert elkönyveli magában, hogy biztosan csalódtunk benne.

- Nem akar majd magányosan élni, és pontosan azért fog hazajönni, mert furdalni fogja a bűntudata. Úgy fogja érezni, hogy bocsánatot kell kérnie tőlünk, amiért kételkedett az igazunkban – mondta feleségem komolyan. Hihetetlen, hogy az én mindig félénk szerelmem, most olyan határozottan mondta, amit mondott, hogy eszem ágában sem volt ellenkezni a szavaival. Pedig azt hittem, hogy ő lesz a legboldogabb, hogyha most fogom magam, és Edward után iramodom, de ezek szerint tévedtem.

- Rendben, édesem, ha tényleg így gondolod, akkor én hallgatok rád – mondtam őszintén. Nem hiszem, hogy kételkednem kellene az anyai ösztöneiben. Ha azt mondja, akkor Edward haza fog találni.

- Köszönöm – mondta legörbülő szájjal. Majd hozzám bújt, és könnyek nélküli zokogásba kezdett.

- Nincs mit, kedves – húztam magamhoz szorosan. – Ne sírj, hiszen épp az előbb mondtad, hogy hazajön. Így lesz.

- Tudom, csak hiányozni fog – motyogta a mellkasomba.

- Igen, én is így érzem – szorítottam magamhoz még erősebben.

Tudtam, hogy akármennyire is megérti a fiunkat, most akkor is úgy érezheti, hogy megint elvesztette a gyermekét. Én is éreztem Edward hiányát, de elképzelésem sem volt, hogy Esme mit élhet át. Azt hiszem, hogy összezavarodtam.

Finoman felemeltem őt a kanapéról, és lassan, emberi tempóban a szobánkba siettem, majd lefektettem az ágyba, betakartam, és én is bebújtam mellé. Szerelmem azonnal belebújt az ölelésembe, és igaz, hogy csak lassan, de végül lecsillapodott. Ezekben az órákban akármennyire is szerettem Edwardot és próbáltam megérteni, azért haragudtam is rá egy kicsit, mert ekkora fájdalmat okozott Esmének azzal, hogy elhagyott minket. Az én kínjaim azt hiszem, hogy hasonlóak voltak, mint feleségemé, de nem akartam én is kiborulni, mert Esmének most támaszra van szüksége, és ez az én feladatom. Nekem kell őt vigasztalnom, én majd kitombolom magam, amikor kedvesem nem látja, és nem hallja.

A hétvége további része csendben telt. Nem kellett szavaknak felhangoznia ahhoz, hogy tudjuk, mit érez a másik. Csak feküdtünk az ágyunkban, és én gyengéden cirógattam szerelmem haját, és hátát, hogy ne kezdjen újra sírásba. A kórházban is szóltam, hogy kiveszek két hét betegszabadságot, így nem kellett magára hagynom Esmét. Ráadásul abban is kételkedtem, hogy én képes lettem volna most megfelelően koncentrálni, és semmiképpen sem akartam, hogy az én lelki állapotom miatt másoknak essen baja.

Szerelmem a negyedik napon legnagyobb megkönnyebbülésemre végre megmozdult, és felém fordította az arcát, majd egy halvány mosoly jelent meg az ajkain, amit azonnal mosolyogtam.

- Csodálom, hogy el tudsz még viselni engem – szólalt meg zavartan.

- Ne beszélj butaságokat, kedves. Nem tudsz olyat tenni, hogy én ne imádjalak – simogattam meg az arcát. – Természetes dolog, hogy kiborultál. Ráadásul a mi fajtánk érzelmei még sokkal intenzívebbek, mint az embereké.

- Ez nem mentség, nekem kéne támogatnom téged – mondta lehajtott fejjel.

- Ez butaság, édesem. Tudod, én még abban a korban születtem, ahol határozottan a férfiaknak kellett támogatni a feleségeiket – kacsintottam rá. A tizenhatodik században még nem ilyenek voltak a nők. Bár nekem határozottan tetszik a változás.

- De ma már más idők járnak – kuncogott fel. Már ezért megérte a kijelentés. Imádtam, amikor mosolygott, és most végre újra őszintén elmosolyodott. Ez már nagyon hiányzott.

- Oh, és mégis milyenek azok a más idők? – kérdeztem incselkedve.

- Hát, egyszerűen csak mások – mondta Esme. A hangjából semmi pillanat alatt eltűnt minden játékosság, és nem értettem az okát. Majd rám tört a felismerés, amikor én is az éjjeliszekrényre pillantottam. Esme, Edward és én voltunk rajta egy képkeretben. Az esküvő előtt nem sokkal készült a kép, és itt igazán boldogok voltunk. Legalábbis Edward is boldognak tűnt.

- Hé, az előbb te magad mondtad, hogy vissza fog jönni. Kérlek, ne szomorkodj. Neked mindig jók a megérzéseid – bíztattam.

- Igen, igazad van – bólintott rá kedvesem.

- Mi lenne, hogyha meglátogatnánk a kis barátaidat? – kérdeztem meg hirtelen ötlettől vezérelve. – Nekem még nem volt szerencsém látni őket. Mindig csak hallom, hogy mennyire kedvesek és aranyosak. Mikor vittél nekik utoljára édességet és gyümölcsöt? – kérdeztem lágyan.

- A múlt héten voltam náluk utoljára – vágta rá kedvesem. – Te jó ég! – pattant fel hirtelen. – Én azt ígértem nekik, hogy a hétvégén meglátogatom őket. Milyen nap van? – kérdezte szerelmem, majd berohant a gardróbba.

- Kedd van, drágám – válaszoltam óvatosan.

- Jesszusom! Most biztosan nagyon csalódottak bennem – sikkantott fel kétségbeesetten. – Még soha nem hagytak cserben őket. Ha azt mondtam, hogy megyek, akkor mindig mentem. Szegénykéim számítottak az ajándékokra, és a finomságokra. Meg persze, főleg arra, hogy majd játszok velük. Szegény gondozóknak nincs elég idejük foglalkozni velük.

- Akkor majd most többet viszünk nekik kárpótlásul – mosolyodtam el. – Talán az lenne a legjobb, hogyha vinnénk a gyümölcsön és a csokoládén kívül néhány tortát, és játékot is. Ráadásul, akár ott is tölthetjük az egész napot – ajánlottam.

- Te komolyan velem akarsz jönni az árvaházba? – lépett be Esme a szobába döbbenten. – Hiszen eddig még soha nem akartál eljönni velem.

- Sosem mondtam, hogy nem akarok menni, de a munkám sajnos soha nem engedett el időben. Egyébként boldogan megismerkedtem volna a kis barátaiddal már régen – mondtam őszintén. – Veled mehetek? – kérdeztem mosolyogva.

- Örülnék neki – lépett elém Esme, és apró csókot lehelt az ajkaimra.

- Ez esetben, menjünk és vásároljunk, Mrs. Cullen – nyújtottam feleségem felé a karomat.

- Köszönöm, Mr. Cullen – karolt belém. Majd elindultunk az ajtó felé.

Egy bő órán át vásárolgattunk Esmével. Betértünk kedvesem zöldségeséhez, aki már előre köszöntette őt, és pontosan tudta, hogy melyik gyümölcsből hány kilogrammot kell szállítania az árvaházhoz. Azután a város egyik jelentős édességboltjába mentünk, ahol szintén már előre köszöntek szerelmemnek. Én csak ámultam, hogy Esme mennyire kézben tartotta a dolgokat. Minden eladó pontosan tudta, hogy hova, mikor és mit kell vinnie. Egyszerűen elképesztő volt. Még sosem láttam őt ennyire határozottnak. Utoljára mentünk be egy hatalmas cukrászdába, ahol annyiféle sütemény volt, amennyit még életemben nem láttam. A döntést itt is rábíztam Esmére, hiszen az én időmben még sokkal inkább a házi sütemények voltak jellemzőek. Nekem sajnos sosem volt alkalmam kiélvezni egy cukrászda szépségeit, de a kirakatok, amiket már láttam a városokban egyértelműen mutatták, hogy nagyon is jó dolog betérni egy kis édességre az embereknek.

- Akkor, jöhet a játékbolt? – kérdeztem kedvesemet, amikor kijöttünk a cukrászdából.

- Igen, hát persze – mosolygott rám.

Azonnal bementünk az első játékboltba, ami az utunkba került, és én boldogan figyeltem, ahogy Esme gondosan kiválogatja mindegyik apróságnak, hogy milyen játék lenne a legmegfelelőbb. Örültem, hogy egy kicsit sikerült kizökkentenem őt a depressziójából. Jót fog tenni neki, hogyha a gyerekek körében lehet. Hiszen biztos vagyok benne, hogy mindegyik csöppség imádja őt. Miután minden ajándékot kiszállítattunk az árvaházhoz, mi is a kérdéses épület felé vettük az irányt. Csak remélni mertem, hogy egy árvaházban töltött nap után szerelmem végre egy kicsit jobb színbe kerül majd, bár egy kicsit féltem attól, hogy mi lesz, hogyha a tervem balul sül el, és Esme csak még rosszabbul lesz miattam. Visszafojtott lélegzettel vezettem be kedvesemet egy nagyobbacska terembe, ahol a gyerekek voltak, majd feszülten vártam az első reakciót, ami átsuhant szerelmem arcán.

FIGYELMEZTETÉS!

Szólni szeretnénk, hogy mostanában egy személy lekoppintja a töriket!Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIV vagy CARLII. Nem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok!Könyörgünk ezt tegyétek ki és írjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító.Aki szórul-szóra másol az undorító!Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene!Könyörgünk segíts hogy senki más ne járjon úgy mint mi!Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!



Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com
Erre másolta le: http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com


Ivi oldalát: http://feketeangyalsaga.blogspot.com


Erre másolta le: http://alkonyatmaskepp.blogspot.com


Kérjük írd ki a blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!

Díj

Blogger Díj:

1. Tedd be a logót a blogodba!



2. Nevezd, meg akitől kaptad!



3. Válaszolj a kérdéseket!



4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!



5. Értesítsd az érintetteket!



Köszönöm szépen a dijat :

http://www.solyablogja.blogspot.com/

http://nita-irasaim.blogspot.com/

http://fictwilightfic.blogspot.com/

http://ginewrafiction.blogspot.com/

http://vampirmesek.blogspot.com/

http://www.stories-of-the-volturi.blogspot.com/

http://titkoskisasszony.blogspot.com/

http://daniellablogja.blogspot.com/

http://vampier-story-twilight.blogspot.com/

http://www.netty-blogja.blogspot.com/

http://angels1996.blogspot.com/



Kérdések: Kedvenc


...íróm:Stephenie Meyer, J. R. Ward, Robin Cook, Jane Austin, Nicholas Sparks

könyvem: Szerelmünk lapjai, Twilight, Burok

ételem: currs csirke
italom: zöld tea, forró csoki
színem: kék
énekesem: Szabó P. Szilveszter
énekes nő: Vágó Zsuzsanna
Együttes: Paramore

Dj: Nincs kedvenc
színészem: Johnny Depp
mozi film: A karib-tenger kalózai
sorozat: Roswell
dalom: A fantom - Operaház fantomja
hangszerem: Zongora
Hónap: Május
nap: Szombat
évszak: Tavasz és Nyár
napszak: Este

sport: asztalitenisz
bloggerem: mindenki akinek olvasom a blogját...
kommentelőm: Minden kommentelőm szeretem :D

Kedvenc idézet: "Olvasd fel nekem-e sorokat, és én visszatérek hozzád"- Nicholas Sparks Szerelmünk lapjai című könyvéből. Mindig megkönnyezem ezt a könyvet. Annyira gyönyörű. Reménytelenül romantikus embereknek kötelező olvasmány!!!!



Akiknek adom a díjat :D

http://cullenesafeherfarkas.blogspot.com/

http://rengitwilight.blogspot.com/

http://bo-szi-lvi.blogspot.com/

http://almaim-hercege.blogspot.com/

http://bd-deletedscences.blogspot.com/

http://doo88twilightfic.blogspot.com/