Történet szerelemről és családról - 76. fejezet

Beilleszkedés




(Carlisle szemszöge)



Már nagyon ideges voltam amiatt, hogy képesek leszünk-e visszafogni Emmettet, ha esetleg nekiindulna a városnak. Ez lesz vele az első kísérletünk, és hiába tartozik már egy ideje közénk, az ereje sokunkkal ellentétben nem sokat csökkent. Valószínű, hogy mivel Emmett már emberként is nagyon erős volt, így vámpírkorába ezt a képességét hozta magával.

- Oké, akkor most mit fogunk csinálni? – nézett rám kérdőn legújabb családtagunk, amikor megálltunk.

- Első körben vadászol egyet – válaszoltam higgadtan. – Van néhány medve a környéken.

- Nincs huszonnégy órája, hogy vadásztam – állapította meg. – Hogy fejlődik az önuralmam, ha állandóan vadászom?

- Egyelőre az a fontos, hogy ne legyél szomjas, amikor kísérletezni kezdünk az önuralmaddal. Ezer illatot fogsz érezni, és el fogsz csábulni, akármennyire is erős jellem vagy – magyarázta komolyan.

- Rendben, akkor elkapok néhány macit – bólintott rá, majd azonnal az illat után vetette magát. Közben Edward és én is vadásztunk egyet, hogy legyen erőnk Emmett ellen. Nem telt bele egy órába, és már túl is voltam a vadászaton, ahogy fogadott fiaim is.

- Felkészültél? – kérdeztem Emmettre nézve.

- Nem tudom, hogy milyen lesz a helyzet, úgyhogy gondolom felkészültem. Próbáljuk meg, és reménykedjünk – mondta Emmett határozottan.

- Rendben, akkor Edward, tudod a dolgod – néztem rá fiamra.

- Persze, részemről kezdhetjük – biccentett Edward, és koncentrálni kezdett. Majd én is felvettem a harci állást, hogy el tudjam kapni, ha előrelendülne.

- Emmett, akkor most elindulunk északi irányban, és úgy egy kilométer után megállunk – adtam ki az utasítást. – Kövessetek – fűztem még hozzá, és azonnal futásnak eredtem. Tisztán hallottam, hogy a fiaim is követnek, úgyhogy nyugodtan futottam. Majd a város előtt egy jó kilométerrel megálltam, és a fiúk is követték a mozdulatot. – Jól van, most pedig végy mély levegőket – adtam ki a következő utasítást. Mire ő engedelmesen nagyokat kezdett szippantani a levegőből.

- Érzel valamit? – kérdeztem kíváncsian.

- Még nem nagyon – rázta meg a fejét Emmett.

- Menjünk egy kicsit közelebb – ajánlotta Edward.

- Rendben, de csak párszáz métert – bólintottam rá. – Gyere, Emmett – mondtam határozottan. Ő pedig követett. – Akkor most vegyél még egy mély levegőt.

- Oké – szippantott mélyet ismét. Majd állatias morgás tört fel a mellkasából, és azonnal meg is indult volna a város felé, ha Edward nem kapcsol gyorsan, és el nem kapja.

- Carlisle, gyorsan, nem bírom sokáig tartani – kiáltott Edward.

- Itt vagyok – termettem előttük. Azután pedig nagy nehezen elvonszoltuk Emmettet a tűzvonalból. – Ez így nem lesz jó – ziháltam, amikor elég távol értünk az illatok forrásától.

- Sajnálom – hajtotta le a fejét Emmett.

- Ez normális reakció az esetedben. Elég sok ideje nem hagytunk már emberek közelében lenni, mert nem bírtunk volna visszafogni. Most viszont már meg tudjuk akadályozni egy ideig, hogy eljuss az emberekhez. Csak talán egy kicsit gyorsan hagytuk, hogy elébe menj a dolgoknak. Próbáljuk meg először csak egy kicsit közelebb – javasolta Edward. – Gyere utánam, és állj meg ott, ahol én – mondta határozottan Emmettnek. – Apa, te maradj mögötte, minden eshetőségre. Ha mozdulni próbál, azonnal kapd el – nézett rám.

- Jó ötlet, fiam – bólintottam rá. Én is ezt javasoltam volna, ha Edward nem előz meg.

- Hát nem tudom, az előbb kis híján nekiestem az új lakhelyünknek – fintorodott el Emmett.

- Sajnos ezzel mindenki így van az elején. Ha hiszed, ha nem, még Rose és Esme is igen nehezen élte meg az első próbálkozásokat. A hibák ilyen fiatal korban elkerülhetetlenek a fajtánknál. Még nekem is volt olyan pillanatom az elején, amikor meginogtam, és nagyon nehéz volt otthagynom valakit, hogy táplálkozzak belőle – magyaráztam csendesen. – Nem szabad feladni, és egyszer már tökéletesen fog menni, ahogy mindenkinek közöttünk. Úgyhogy gyerünk. Második kísérlet. Vegyél még levegőt – adtam ki az utasítást.

- Legyen – sóhajtott fel Emmett. Majd engedelmesen mély levegőket kezdett venni. A szeme azonnal elfeketedett, és újra morgás tört fel a mellkasából, de ezúttal kevésbé volt vad. Talán másodszorra már próbálta kontrollálni a cselekedeteit.

- Fogd le, gyorsan – kiáltott fel Edward. Én pedig azonnal Emmetthez csapódtam. Aki valóban előre akart lendülni. – Hátra – feszült neki Edward is a hatalmas testnek. Majd némi küzdelem árán sikerült kituszkolnunk ismét Emmettet a veszélyzónából.

- Most már jobb volt – mondtam büszkén.

- Hát legfeljebb egy szemernyit – húzta el a száját legújabb családtagunk.

- Az is számít az elején – bíztatta Edward is.

- Újra – mondtam határozottan. Mire Emmett engedelmesen elindult megint. Edward pedig beállt ugyanoda, ahol az előbb volt, hogy ismét lefoghassa testvérét, ha szükséges. – Mély levegőt – szóltam rá komolyan.

- Jól van, egy pillanat – masszírozta meg Emmett az orrnyergét. Még egész létezése során nem láttam ennyire komolynak.

- Csak nyugodtan, nem engedjük meg, hogy bárkiben is kárt okozz – mondtam nyugtatóan.

- Tudom, de akkor is szörnyű, amikor ellepi az agyamat az őrület, és nem én parancsolok a testemnek – mondta kissé idegesen.

- Nézd, Emmett, pontosan tudom, hogy ez mennyire félelmetes, és nehéz egy vámpír életében, de meg tudod csinálni. Tudom, hogy képes vagy rá, és bízom benned, ahogy Rose, Esme és Edward is. Csak gyakorlás kérdése az egész. Egyre jobb, és jobb leszel, azután pedig már nyugodtan elviheted a városba sétálni Rose-t, mert nem lesz semmi, ami megakadályozhatna benne – magyaráztam, hátha ezzel egy kicsit lehiggaszthatom. – Felkészültél? – kérdeztem végül.

- Azt hiszem – bólintott, majd megint nagy levegőt vett. Árkus szemekkel figyeltem Edward minden egyes reakcióját, de nem úgy nézett ki, mint aki aggódik. Egészen jól ment neki. Sőt, kifejezetten jól. Már legalább negyed órája álltunk mozdulatlanul, amikor Emmetten látszódni kezdett, hogy el fog borulni az agya.

- Mennyire bírja még? – kérdeztem halkan Edwardot.

- Határon van. Egy-két perc legfeljebb és elveszíti a kontrollt – súgta vissza fiam. Majd mindketten megfeszültünk, és vártuk, hogy mikor próbál kitörni a vámpír éne. Igaza volt Edwardnak, mert két perc múlva Emmett valóban megfeszült, és újra nekiindult volna, ha nem kapjuk el ismét.

- Jól van, nyugi, nagyon jól csinálod – húztam visszafelé, hogy enyhüljön rajta a nyomás. – Szépen lassan elhátrálunk. Próbálj meg felülkerekedni az ösztöneiden – folytattam tovább a beszédet, hátha sikerül észhez térítenem.

- Tisztulnak a gondolatai, folytasd – mondta Edward biztatóan.

- Ne gondolj az illatokra, és a csábító artériákra. Gondolj, Rose-ra, arra, hogy mennyire szeret téged és, hogy milyen csalódott lenne, ha helyetted egy kegyetlen gyilkos térne vissza a szobátokba. Emlékezz rá, hogy mennyire fontos neked, hogy milyen nagyon szereted őt, és nem akarod, hogy csalódjon benned – folytattam, mire Emmett megrázta a fejét, és a szeme éjfeketéből kezdett újra aranyszínűre változni.

- Visszatért – mosolyodott el Edward.

- Jól vagyok – rogyott a földre Emmett.

- Azt hiszem, hogy mára elég lesz – veregettem meg Emmett vállát. – Nagyszerűen csináltad. Első próbálkozásnak kiemelkedően jó volt – mondtam határozottan.

- Én nem éreztem annyira fantasztikusnak, de azért kösz – biccentett Emmett. Majd próbált még jobban lehiggadni.

- Menjünk haza, a szállítók ennyi idő alatt már biztosan eltűntek – ajánlottam a lehetőséget. Emmettnek biztosan jót tenne, ha egy kicsit magához ölelné Rosalie-t, és érezné az ő illatát. Nekem is mindig jót tesz Esme közelsége és illata egy nagyon nehéz nap után.

- Előre megyek és ellenőrzöm – rohant el Edward. Mi pedig nyugodt tempóban követtük Emmettel. A biztonság kedvéért, azért nem bántam, hogy fiam előreszaladt, hogy kiderítse tiszta-e a levegő.

- Mennyi időbe telik, amíg hozzászokok ezekhez az illatokhoz? – kérdezte Emmett idegesen.

- Nos, első kísérletnek tökéletes volt. Egyre könnyebb lesz a próbálkozások számával. Néhány hónap alatt olyan önfegyelmed lesz, hogy minden probléma nélkül el fogod viselni az emberek közelségét, és visszatérhetsz a már-már normális élethez – bíztattam. – Ez az időszak mindenki számára borzalmas és nehéz. Nem fogom azt mondani, hogy valaha is teljesen immunis leszel az emberi vérrel szemben, de ha elsajátítod a megfelelő kontrollt, akkor eljön az idő, amikor egyáltalán nem fog már zavarni egy vérző ujj, vagy valami hasonló kis baleset következménye.

- Bár már ott tartanánk – fintorodott el Emmett. – Szörnyű érzés, amikor visszatér a tudatom, és emlékszem rá, hogy ölni akartam. Bármi áron vérhez jutni. Szinte éreztem, ahogy a forró vérük csorog le a torkomon, és enyhíti a szomjúságomat.

- Igen, ez az első kísérleteknél normális. Edward és Esme szinte pontosan ugyanígy fogalmazta meg az érzést, mint ahogy te – gondolkodtam el hangosan.

- Pedig Esméből kis sem nézném, hogy valaha is voltak sötét gondolatai – döbbent meg Emmett.

- Nos, nem is jellemző rá, de az elején az ösztönökkel még nehéz bármit is kezdeni – mondtam határozottan. – Eleinte még én is nehezen éreztem az erőmet. Volt, hogy eltörtem bútorokat, amiket csak meg akartam fogni, de nem tudtam magam kontrollálni.

- Lehet, de az eltört bútornak nem fáj, ha megsérül, ha viszont egy embernél nem érzem, hogy milyen erők lakoznak bennem, akkor neki nagyon is fáj – vetette ellen Emmett.

- Ez tökéletesen igaz, de ne aggódj emiatt, mire eljutsz odáig, hogy emberek közé mehetsz, addigra tökéletes uralni fogod az energiáidat is. A két dolog működik egyszerre. Ha tudatában leszel a tetteidnek, akkor tisztában leszel vele, hogy kit mennyire érinthetsz meg anélkül, hogy bántanád – magyaráztam a helyzetet.

- Végül is, ezt te tudod jobban. Sokkal több a tapasztalatod – adta meg magát Emmett.

- Igen, ez így van, és minden úgy lesz, ahogy ígértem – mosolyogtam legújabb fiamra.

- Tiszta a levegő, hazamehetünk – jelent meg Edward hirtelen.

- Akkor irány a ház, be kell rendezkednünk – kezdtem el futni a ház felé. A fiúk pedig követtek. Sőt, még a cél előtt le is előztek.

Amint berontottunk az ajtón Esme és Rose aggódó arcával találtuk szembe magunkat. Egy pillanatra nem értettem ezt a hirtelen reakciót, de aztán kezdtem kapizsgálni az okát. Féltették Emmettet, amíg nem voltunk itthon.

- Minden rendben volt. Emmett nagyszerűen helytállt így elsőre – mondtam mosolyogva. Ezzel eloszlatva a kétségeiket.

- Ez nagyszerű – csillant fel Rose szeme, és néhány pillanattal később már Emmett nyakában is volt. Aki boldogan ölelte magához.

- Tudtam, hogy ügyes leszel – mosolygott rá Esme is biztatóan fogadott fiunkra.

- Ne hozzatok már zavarba – kuncogott fel Emmett. – Inkább menjünk, és rendezzük be a szobánkat – kapta fel Rose-t, majd felrohant vele és egy kisszekrénnyel együtt a hálószobájukba.

- Én is viszem a szekrényem, hogy kipakolhassak – mondta Edward. Majd felkapta a saját szekrényét és ő is eltűnt.

- Asszonyom, adja ki az utasítást, hogy mit segíthetek – fordultam kedvesem felé.

- Először is vidd fel ezt a szekrényt, kérlek – mutatott kedvesem egy ruhásszekrényre.

- Azonnal – kaptam fel a bútordarabot, azután pedig néhány pillanat alatt letettem a helyére az emeleten.

- Nagyszerű, csak egy kicsit balra – mondta szerelmem a hátam mögül. – Még egy icipicit, ez az, most állj – mondta határozottan. Én pedig letettem a szekrényt, és kedvesem mellé léptem.

- Pontosan a szoba közepe, nagyon ügyes vagy, kicsim – öleltem magamhoz.

- Köszönöm – nyomott csókot a számra. – Most pedig gyerünk tovább. Én kipakolom a ruháinkat, te pedig kipakolod a könyveidet addig a dolgozószobában. Húsz perc múlva itt találkozunk újra a szobában – mosolygott rám.

Majd elsietett valószínűleg a bőröndjeinkért, én pedig a dolgozószobám felé vettem az irányt, ahol a könyves dobozaim már felsorakoztak arra várva, hogy feltegyem őket a polcra. A szokásos rendszeremet alkalmazva, először évszám, anatómiai elméletek és felfedezések sorrendjébe állítottam őket. Mások sima abc sorrendet alkalmaznak, de én így rendszerezem a könyveimet már egészen régóta. Sőt, már az első könyveimet így tettem sorrendbe, már amennyire emlékszem még rá emberkoromból. A kipakolás nem tartott sokáig a részemről, pedig a szokott óvatossággal, és áhítattal helyeztem a polcra a könyveimet. Fantasztikus gyűjteményt halmoztam fel ezalatt a párszáz év alatt, és semmiképpen sem vagyok hajlandó megválni egyik darabtól sem, ameddig nem porladnak szét maguktól. Elégedetten néztem végig a polcaimon, amik már nagyon is otthonosan néztek ki a számomra.

- Hogy állsz, drágám? – dugta be a fejét Esme.

- Készen vagyok – fordultam felé mosolyogva.

- Remek, akkor mehet a festés – mondta lelkesen. - Már mindent letakartam, és kikevertem a festéket. A szokásos krémszínt, amit eddig is festettünk a szobánkba. Persze, ha mást szeretnél, akkor most még variálhatjuk az árnyalatot – ajánlotta kedvesen.

- Nem, a szokásos tökéletes lesz. Viszont hoztam valamit, amivel feldobhatjuk egy kicsit a hálószobát – kacsintottam rá.

Már alig vártam, hogy lássa a bordó selyemágyneműt, fekete rózsákkal. A városban láttam meg az egyik boltban, de azonnal beleszerettem, és rendeltem két garnitúrát, ami holnap érkezik meg. Remélem, hogy szerelmem tetszését is ugyanúgy el fogja nyerni, mint az enyémet. Bár eléggé hasonló ízlésvilággal rendelkezünk a legnagyobb örömömre.

- Akkor indulás – kapta el a kezem Esme, én pedig boldogan követtem.

Néhány pillanattal később pedig már ecsettel a kezemben álltam a létrán, és lelkesen festettem a fal felső részét, és a mennyezetet is, míg szerelmem az alsóbb tájakat tüntette ki a figyelmével. Egy órába sem telt, és a szobánk kifestve, és berendezve állt. Elégedetten néztem végig az alkotásunkon. Pontosabban főleg szerelmem alkotásán. Hiszen megint fantasztikus munkát végzett a házzal.

- Gyönyörű lett, drágám – öleltem magamhoz. Majd hangosan felnevettem, amikor egy hatalmas festékpaca jelent meg a mellkasomon. Nem is figyeltem, hogy Esme még magán hagyta a festőkesztyűt, ami eddig védte a kezeit. Így egy helyes kis kéznyom maradt a pólómon.

- Köszönöm – mosolyodott el. – Neked is igazán jól áll ez az árnyalat – nevetett fel.

- Csak azért ilyen tökéletes, mert te magad tetted rám – húztam ki magam büszkén.

- Bármikor örömmel kifestek rajtad bármit – kacsintott rám kacéran.

- Szavadon foglak – nyomtam puszit a szájára. – Irány a nappali. Segítek betenni az üvegfalakat – ajánlottam a további szolgálataimat.

- Oké, akkor te beillesztetted, én pedig rögzítem – mondta Esme határozottan.

Én pedig ismét követtem minden utasítását, és negyed óra múlva már a tökéletes ablakainkat csodálna ücsörögtünk a kanapén. Nem sokkal később pedig a többiek is csatlakoztak hozzánk. Mindannyian elégedetten jöttek le az emeletről. Ezek szerint az összes szoba úgy néz ki, ahogy azt tervezték. Nálunk is minden fantasztikus. Egyedül a kádat kell még beszerelnem, és tökéletesen készen leszünk a beköltözéssel.

- Felviszem a kádunkat is – suttogtam kedvesem fülébe.

- Rendben – bólintott rá szerelmem. – Segítsek? – kérdezte mosolyogva.

- Megoldom, te csak pihenj – pusziltam meg a homlokát, majd felkaptam a kádat, és már az emeleten is voltam. Semmi pillanat alatt beszereltem a kádat, és elégedetten néztem végig az alkotásunkon. A lányok már megint remekül választottak felszerelést a lakáshoz.

- A gyerekek mind a szobájukban vannak, és élvezik az új otthonunkat. Mit szólnál hozzá, hogyha egy kis időre eltűnnénk? – búgta a fülembe csábosan.

- Örömmel eltűnök veled, bárhová – öleltem magamhoz.

- Akkor kapj el, ha tudsz – kuncogott fel Esme.

Majd egy szempillantás alatt kicsúszott a karjaim közül, azután pedig kecsesen kiugrott a nyitott ablakon, én pedig mosolyogva iramodtam gyönyörű feleségem után…