Történet szerelemről és családról - 75. fejezet

75. fejezet






(Carlisle szemszöge)



Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt szerelmemmel. Csak feküdtünk egymás karjaiban, és néha jókat kuncogtunk Emmett és Rosalie magánszámán. Úgy tűnt, hogy Rose és Emmett nagyon is boldog. Már csak Edwarddal kéne kezdenünk valamit, hogy egy picit nyitottabb legyen a világ csodái felé. Igaz, hogy mindig is magának való természet volt, de biztosan rosszul esik neki, hogy két szerelmespárral él egy fedél alatt, és olykor nem igazán tud mit kezdeni magával. Ez egyszer biztosan meg fog változni, de addig szerelmem még biztosan beleőrül párszor a várakozásba, hogy a kedvenc fia is meglelje a párját.

- Én győztem – kiáltott fel Rose győzelemittasan. Szinte láttam magam előtt, hogy faltartott kezekkel boldogan ül Emmett mellett, vagy éppen rajta, aki ezek szerint feladta az egész éjjel tartó kemény küzdelmet kedvese ellen.

- Csak szeretnél – nevetett fel Emmett. A következő pillanatban pedig meghallottuk Rosalie sikolyát, majd egy halk puffanást. – Na most szabadulj, ha tudsz – nevetett Emmett.

- Ez csalás, az előbb már feladtad – duzzogott Rose.

- Az csak elterelő hadművelet volt – mondta Emmett büszkén.

- Én csalásnak mondanám – morgolódott tovább – Egyáltalán nem volt fair, amit csináltál. Ha egyszer feladtad, akkor az már fel van adva. Edward, te döntsd el, hogy ki a győztes – mondta Rose magabiztosan.

- Nem tudom, hogy ki a győztes, de az biztos, hogy én vagyok a vesztes, mert nem haladtam egy félkönyvnyit sem egész éjszaka attól a ricsajtól, amit csaptatok – morgott most már Edward is.

- Azt hiszem, hogy ideje lenne felkelni – sóhajtott fel Esme. – Még a végén lebontják a ház többi részét is, miközben egymással kötözködnek.

- Azt azért nem hiszem. Emmett és Rose csak élvezik egymás társaságát, amit Edward most éppen így reagált le. Biztosan néhány óra után nem volt már olyan vicces egész éjjel a birkózást látni a fejében, amit a szomszéd szobában műveltek. Tudod, hogy nem tudja kikapcsolni a képességét – simogattam meg a hátát.

- Hát persze, hogy tudom, de meg kell tanulnia előbb-utóbb együtt élni a helyzettel, és nem mindig duzzogni, hogyha hall valamit. Kikapcsolni nem tudja, akkor szoknia kell még. Végül is, még nem annyira régóta van meg ez az képessége, hiszen fiatal vámpír. Biztosan beleszokik idővel. Majd addig megkérem Emmettet és Rosalie-t, hogy legyenek kicsit, öhm… visszafogottabbak – nézett rám komolyan Esme.

- Azt hiszem, hogy Emmettnek a stílusából adódik a viselkedése. Tennessee más világ volt, mint amit eddig ismertünk. Az emberek szókimondóbbak, és nyíltabbak voltak a világ felé. Közvetlenebbek, ami egyrészről jó dolog, másrészről egy gondolatolvasót bosszanthat – gondolkodtam el.

- Hm… igazad lehet – sóhajtott fel szerelmem. – Majd megoldják egymás közt. Erre akartál kilyukadni? – mosolyodtam el.

- Igen, valami ilyesmi lett volna a lényeg – bólintottam elégedetten. – Te csak akkor avatkozz közbe, ha már úgy látod, hogy végképp nem tudják megoldani a problémát. Nem szeretném, ha esetleg valaki pártjára kéne állnod a másikkal szemben. Gyerekek még, minden értelemben, és kamaszok, és ezt most nem a testük állapotára értettem, hanem a lelki szintjükre. Időre van szükségük, hogy összeszokjanak.

- Ez most olyan volt, mintha számos kamaszt felneveltél volna már – nézett rám szerelmem kíváncsian.

- Néha az orvostanhallgatók sem jobbak – mondtam mosolyogva.

Mindegyik tanítványom tehetséges, és elhivatott, de mind gyerek még. Olyan könnyedén leblokkolnak, hogyha túlságosan súlyos sérült kerül a kórházba. Hiszen az egy dolog, hogy az egyetemen megtanultak minden elméleti részt, de amikor ott fekszik előttük egy sebesült ember, fájdalmak közepette az asztalon, és ők hirtelen nem tudnak reagálni, és az arcukra kiül a félelem és a kétségbeesés, az leírhatatlan és sorsdöntő pillanat mindegyikük életében. Ha nem próbálok meg rájuk észérvekkel hatni, és hagyni, hogy ők maguk birkózzanak meg azzal, amit látnak, akkor elveszíthetem a leendő orvosokat, akik ijedtükben mind feladják a harcot. Edward is hasonló ezekhez a fiatal férfiakhoz és nőkhöz. A lelke érettebb, mint a teste fejlettségi szintje, de mégsem képes minden helyzetet úgy kezelni, ahogy kéne. Mondjuk ebben a képessége is erőteljesen közrejátszik. Hiszen nem lehet könnyű mindenki gondolatait hallani, és ezen keresztül látni is, amit éppen tesznek, de akkor valahogy kordában kell tartania az emiatt felgyülemlő indulatait. Mondjuk Emmett elég jól lefoglalja az állandó bunyózhatnékjával, szerencsére. Addig sem koncentrál olyan dolgokra, amikre nem kéne. Túlságosan is magára veszi a világ gondjait a képessége miatt, pedig nem kéne. Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy elkezdjek vele komolyan gyakorolni, hogy ne halljon mindent, hanem ki tudja szűrni azokat a hangokat a fejében, amelyeket tényleg hallani akar. Ráadásul Emmettnek is el kell lassan indulnia az önuralomhoz vezető úton, hogy ismét normálisan élhessen, már amennyire ez lehetséges. Rengeteg dolgunk lesz kedvesemmel, amíg itt élünk. Ráadásul főorvosként még jobban figyelnem kell majd az embereimet, hogy ne hibázzanak, hiszen az végzetes is lehet a betegük és a karrierjük szempontjából is.

- Drágám, figyelsz rám egyáltalán? – kérdezte Esme kissé morcosan.

- Bocsáss meg, szerelmem, elgondolkodtam – néztem rá bocsánatkérően.

- Azt vettem észre – biccentett Esme. – Csak azt ecseteltem, hogy ideje lenne felkelni, mert néhány bútor már ma megérkezik, és Emmett jelenleg nem a legjobb helyen van, ha belegondolsz, hogy emberek jönnek a házunkhoz – nézett rám kedvesem komolyan.

- Értem, ha esetleg vállaljátok a bútorkiszállítókat, akkor Edward és én elvisszük Emmettet gyakorolni egy kicsit, hogy próbálgassa az önuralmát – ajánlottam a lehetőséget.

- Ez egy remek ötlet, de lehet, hogy Rose is inkább veletek tartana – állapította meg.

- Jobban örülnék, ha most nem jönne velünk. Emmett még elég kiszámíthatatlan, és nem szeretném, ha Rosalie félelmetesnek, és vadnak látná őt. Még elég labilis a kapcsolatuk.

- Jogos, akkor azt hiszem, hogy kivételesen nélkülözhetetlennek fogom nevezni, és akkor biztosan hajlandó lesz majd maradni – mondta komolyan.

- Remek, akkor ezt meg is beszéltük – bólintottam rá.

- Emmett, most azonnal hagyd ezt abba. Nem lesz a falunk sötétkék, ezt verd ki a fejedből – kiabált rá Rose.

- Mi lenne, ha a te oldaladon világos lenne az enyémen meg sötét? – lelkesedett Emmett.

- Ez a mi szobánk. Közös helyiség, és ezért egy színben fogunk megegyezni – vágta rá Rose.

- A sötét jobban illene Emmetthez – kuncogott fel Edward.

- Oh, ez felhívás keringőre, öcsikém? – kérdezte Emmett nevetve.

- Miért vagy már megint bunkó, Edward? – duzzogott Rose.

- Én csak gondoltam segítek eldönteni a kérdést – mondta fiam, és szinte láttam magam előtt, ahogy még a vállát is megrándítja.

- Gyerekek – szólt rájuk Esme.

- Bocsi, anya – jött azonnal kórusban a válasz.

- Te anyatigris – kuncogtam fel.

- Ne nevess ki, inkább segíts megnevelni őket. Elég csíntalan gyerekek – nézett rám szerelmem szigorúan.

- Igenis – szalutáltam megadóan.

- Ez így fekve nem volt túl meggyőző szalutálás – nevetett fel.

- Majd legközelebb hitelesebb leszek, ígérem – mondtam komolyan.

- Rendben – mosolyodott el. – Most pedig ki az ágyból. Be kell rendeznünk mindent, hogy igazi otthon legyen belőle az elkövetkezendő pár évre.

- Oké, hol kezdjük? – kérdeztem izgatottan. Még sosem voltam jelen eddig a berendezkedésnél. Mindig csak a végkifejletet láttam, de abban soha nem csalódtam.

- Öhm… mondjuk, szereld ki a zuhanyzót, mert fürdőkádunk lesz – mutatott kedvesem a fürdő felé.

- Rendben – pattantam fel őt is magammal húzva. Majd halkan felmorogtam, amikor megláttam a hálóingben állva is, így szinte semmit nem takart a puha selyem anyag gyönyörű kebleiből, ráadásul a combjának csak a közepéig ért. – Ez Párizsból való? – nyeltem egy nagyot.

- Onnan bizony – bólintott rá szerelmem. – Ebben vártalak téged nagyon sokáig – fűzte még hozzá. – Ha legközelebb hazaérsz hatig, ahogy ígérted, akkor talán egy kicsit megszabdalhatod ezt a darabot – fordult körbe kihívóan.

- Rendben, nem fogom elfelejteni legközelebb, hogy mennyi az idő – húztam magamhoz.

- Helyes – nyomott gyors csókot a számra. – Akkor most öltözzünk, és tegyük rendbe a házunkat – bontakozott ki az ölelésemből.

- Oké, de előbb vetkőznünk kell. Legalábbis neked – mondtam elégedetten. – Kezeket fel – simítottam két izmos, kis karját a feje fölé.

Majd egy határozott, ám nagyon lassú mozdulattal levettem róla a hálóinget, miközben megcsodáltam minden egyes porcikáját. Annyira tökéletes nő, hogy az valami elképesztő.

- Carlisle, viselkedj – csapott egy kicsit a kezemre szerelmem, mikor végigsimítottam az egyik kívánatos keblén.

- Miért is? – fintorodtam el.

- Előbb Emmett és a szállítók ügye, azután berendezkedés, és utána lesz kettesben töltött éjszaka. Nincs apelláta – intett szigorúan. – Fent kell tartanunk a fontossági sorrendet – mondta ellentmondást nem tűrve.

- Szóval neked a berendezkedés fontosabb, mint velem lenni? – sértődtem meg színpadiasan. – Hát köszönöm szépen, pedig még nem is vagyunk olyan régóta házasok, hogy már megunhass.

- Ugyan, drágám. Pontosan tudod, hogy hogy értettem, ne fordítsd ki a szavaimat, mert akkor még a végén meggondolom magam az estével kapcsolatban – indult el csípőjét ringatva a szekrény felé.

- Boszorkány – kaptam el a derekát, majd szenvedélyesen megcsókoltam.

- Hát, valahogy fel kell keltenem a férjem érdeklődését – rántotta meg a vállát.

- Ha ez a cél, akkor ahhoz elég, ha megmozdulsz – simítottam végig játékosan a fenekét.

- Értem, akkor majd igyekszem csábosan mozogni – kuncogott fel. – Most viszont tényleg vegyél fel valamit, amit nem sajnálsz bepiszkítani – adta ki szerelmem az utasítást.

- Van nekem olyan ruhám, ami nem kórházi? – kérdeztem bizonytalanul.

- Ami azt illeti, van, de még sose volt rá szükséged, mert eddig sosem jutottál el odáig, hogy te is segíts berendezkedni – szaladt a szekrényhez szerelmem, majd kiemelt egy szürke, bő nadrágot, és egy fekete felsőt.

- Öhm… azt hiszem, hogy ebben érdekesen fogok festeni – nevettem fel egy pillanatra. Valahogy nem tudtam magam elképzelni ebben a szerelésben, miután általában elegáns ruhákat viseltem.

- Én viszont el tudlak – harapott az ajkába szerelmem.

- Na, csak nem fantáziálgatsz valamiről? – mosolyodtam el.

- Ami azt illeti – nyelt egy nagyot. Majd megrázta a fejét. - Nem, ezt majd este kivesézzük, szegény Edwardnak már így is eléggé feszegeti a határait Rosalie és Emmett. Nekem már nem kéne – mondta szemlesütve.

- Ez igazán hízelgő rám nézve – kapkodtam magamra a ruhát, amit adott nekem.

- Ez jobb, mint a képzeletemben – nyalta meg a száját kedvesem.

- Majd gyakrabban felveszek ilyeneket a kedvedért – csóváltam meg a fejem.

- Ne, ebben pont az az izgalmas, hogy ritkán látlak ilyen szerelésben – tiltakozott azonnal kedvesem. – Imádom a megjelenésedet, de ez most egy kicsit vadabb. Más…

- Értem, tehát szerepjátékosat szeretnél játszani – szélesedett ki a mosolyom. Pontosan ez volt az, amire én is már régóta vágytam, hogy kipróbáljuk, mert már annyi jót hallottam róla a kollégáktól. Mindenki csak áradozik, hogy néha-néha bevetve ilyen extrém pillanatokat, teljesen fel lehet pezsdíteni a házasságot, csak nem mertem előállni a gondolattal, nehogy megijesszem szerelmemet. Nem gondoltam semmi perverzre, de ha mondjuk, felvenne egy nővérruhát, vagy esetleg egy nagyon kihívó kurtizános viseletet, akkor azt hiszem, hogy ott helyben magamra rántanám, és el se engedném, amíg csak lehet.

- Az igazat megvallva, megfordult a fejemben a gondolat. Még az előző munkahelyeden áradozott az egyik feleség, hogy a férjével milyen csodálatos volt kipróbálni egy kis vadságot. Őszintén szólva, akkor vettem neked ezt a ruhát is. Ebben olyan vad hatást keltesz. Nem a mindig higgadt orvos képét mutatod, akit egyébként imádok, hanem egy szakember megjelenését tükrözöd. Izgalmas, nem gondolod? – kérdezte, majd előhúzott a szekrényből egy szoros fűzőt, és egy nagyon is klasszikus szoknya-ing kombinációt a szekrényből. – Én ezt venném fel, éjszakára.

- Ez fantasztikus, életem, de ha összekoszolom ezt a ruhát, akkor mihez kezdünk? – estem kétségbe.

- Akkor felveszed a tartalék garnitúrát, mert vettem egy teljes plussz felszerelést is - mondta határozottan, szerelmem.

- Te kis szemfüles – nyomtam lágy csókot a szájára. – Kint megvárlak, addig megnézem, hogy mi a helyzet a többi szobában – mondtam, majd kisiettem a szobából. Ha ott maradok, akkor azt hiszem, hogy nehezen tudtam volna ráparancsolni a vágyaimra. „Edward”, üzentem gondolatban, mire fiam azonnal mellettem termett.

- Tessék – nézett rám kíváncsian. Na nem, mintha nem tudtam volna, hogy mindent hallott.

- Szóval, akkor eljössz velem, ha megkérlek? – kérdeztem rá hangosan.

- Hát persze. Amint Emmett hajlandó lemászni Roselie-ról, tőlem már indulhatunk is – bólintott rá első fiam.

- Rendben, akkor szólok Emmettnek is, azután pedig mehetünk – bólintottam rá. – A nappaliban találkozunk – fűztem még hozzá, hogy majd ott várjon ránk.

- Részemről rendben – tűnt el Edward a nappali irányába. Én pedig bekopogtam Rose és Emmett szobájába.

- Szabad – kiáltott ki Emmett. Én pedig döbbenten néztem őket, amikor beléptem. Emmett Rosalie-n feküdt, míg fogadott lányom kezei az ágytámla vasrúdjához voltak kötözve, és a szája is be volt kötve.

- Hát ti meg mit csináltok? – kérdeztem döbbenten.

- Bebizonyítom az asszonykámnak, hogy van bennem spiritusz – mondta Emmett határozottan. – Azt mondta, hogy úgysem merném ezt megtenni. Szemmel láthatóan mégis meg mertem tenni, úgyhogy egyértelműen az enyém a győzelem – húzta ki magát büszkén. Mire Rose alaposan fenékbe rúgta. Még az ágyról is leesett, majd kiszabadította magát, és Emmettre ugrott, aki elterült a földön.

- Így gondold azt, hogy legyőzhetsz engem – csapta össze a tenyerét Rose elégedetten.

- Üdítő a civódásotok, de hamarosan megérkeznek a szállítók, úgyhogy jobb lenne, ha Emmettet elvinnénk a környékről. Rosalie, itt maradnál Esmével?

- Én úgy terveztem, hogy veletek megyek – nézett rám boci szemekkel.

- Tudom, de Esmének szüksége lenne némi segítségre, és Edward meg én könnyebben lefogjuk Emmettet – kezdtem bele a meggyőzésbe.

- Rendben – sóhajtott fel kicsit csalódottan. Gyorsabban beletörődött, mint hittem volna, hogy fog. Ez igazán hízelgő volt az apai tekintélyemnek. – De ígérd meg, hogy nagyon fogtok rá vigyázni – nézett rám kérlelőn.

- Ez csak természetes – simítottam végig az arcán.

- Akkor én megyek is – mosolygott rám. Majd gyors csókot nyomott Emmett szájára, aki azonnal magához rántotta, hogy szenvedélyesen viszonozza a gesztust.

- Khm… - köszörültem meg a torkomat.

Mire elváltak egymástól. Pontosabban Emmett elengedte Rose-t, majd kézen fogva követtek engem a nappaliba, ahol már ott várakozott Edward és Esme.

- Akkor, mehetünk? – kérdezte Edward azonnal.

- Igen, mehetünk – bólintottam rá. Mire Emmett is elengedte Rose kezét, és el is indultunk Emmett első próbájára az emberek közelében…