Történet szerelemről és családról - 28. fejezet

Utolsó simítások




(Carlisle szemszöge)



Annak ellenére, hogy csak délelőttre voltam beosztva, és egy vámpír számára repül az idő, kivételesen már azt hittem, hogy soha nem lesz vége a műszakomnak. Általában imádok itt lenni, de most az esküvő miatt egészen szokatlan izgalom kerekedett felül rajtam. A sok beteg miatt azonban nem akartam szabadságot kivenni, ráadásul pedig holnaptól számítva két hétig egyébként is nászúton leszek. Illetve a kórházban úgy tudják, hogy vakáción, mert nem gondoltam volna helyesnek, hogyha a munkahelyemen idő előtt megtudják, hogy megnősülök, mert akkor illő lett volna vendégeket fogadnom, amit nem akartam. Hiszen ez mégiscsak egy vámpíresküvő. Tény, hogy mind vegetáriánusok vagyunk, de azért történhettek volna balesetek, és akkor már megint költözhetnénk tovább, de ami a legrosszabb, bárki megsérülhetett volna egy apró kis vágás miatt. Ráadásul vannak elég jóképű kollégáim, és hát a Denali lányok, akiknek nincs párja nem félnek kimutatni a vonzalmukat bárki iránt. Már csak tíz perc, és dél. Nemsokára visszamehetek a családomhoz és a barátainkhoz. Annyira várom a kirándulást, de persze sokkal inkább az esküvőt és a nászutat. Esme biztosan gyönyörű lesz, mint mindig. Istenem, hogy milyen régóta kellett már várnom a nagy napra, de egyértelműen megérte. Esménél csodálatosabb társat soha nem találtam volna, ebben teljesen biztos vagyok.

Ahogy elütötte az óra a delet, már fel is pattantam a helyemről. A korlapokat mind leellenőriztem, és meghagytam rajtuk az utasításokat, hogy melyik betegemet mivel, és hogyan kell kezelni. Majd a nővérpulthoz siettem, és letettem a papírokat Sylvia elé. A főnővér kedvesen rám mosolygott, majd elvette a lapokat.

- Mindennel sikerült végeznie? Mármint a korlapok kitöltése, és a gyógyszerek kiadagolása? – kérdezte kedvesen.

- Igen, minden rajta van a papírokon. Kérem, hogy feltétlenül tartsák be az utasításaimat – mondtam határozottan, de lágyan. Ez a hangnem volt a nővér számára leginkább megnyerő. Amikor így beszéltem hozzá, akkor kérdés nélkül követte a leírtakat.

- Természetesen, doktor úr. Magam fogok ügyelni rá – válaszolta a nővér.

- Köszönöm. Akkor kicsit több, mint két hét múlva találkozunk – biccentettem Sylvia felé.

- Kellemes pihenést, Dr. Cullen – mosolygott rám kedvesen, majd visszafordult a papírok felé, hogy tanulmányozhassa.

- Köszönöm, Sylvia. Vigyázzon magára – mondtam lágyan, majd megfordultam, és elindultam hazafelé.

Kivételesen a városon át kellett mennem, hiszen megrendeltem a szerelmemnek, azt a csodálatos orchidea csokrot, amit ma kell hazavinnem. Így lassabban fogok hazaérni, mint általában, de biztos vagyok benne, hogy megéri a fáradságot ez a kis kitérő. Az egész csupán öt percet vesz igénybe, de a boldogság, amit reményeim szerint majd Esme arcán látok bármit megér. Miután beléptem a boltba már meg is láttam a csokrot. Tényleg gyönyörű lett. Szolid volt, és elegáns, pontosan olyan, mint amilyet szerettem volna. Ahogy ott álltam a virágboltban rádöbbentem, hogy illene kedveskednem a többi hölgyvendég előtt is. Hiszen Carmen, Irina, Tanya és Kate is biztosan értékelnék a gesztust. Úgyhogy vettem még négy kisebb csokrot, és az egészet becsomagoltattam. Miután beértem az erdőbe sem száguldottam teljes sebességgel, nehogy kárt tegyek a virágokban, úgyhogy laza kocogásnak lehetett csak nevezni az utamat, de fél kettőre így is elértem a házat. A Cullen rezidenciából izgatott beszélgetés foszlányok hallatszottak ki, majd mindenki kacagni kezdett. Tehát jó a hangulat. Emberi tempóban elsétáltam a bejáratig, majd benyitottam.

- Sziasztok! Milyen volt a napotok? – kérdeztem boldogan.

- Nagyszerű – mosolygott rám szerelmem. – Bár már nagyon hiányoltunk – tette még hozzá. Egyébként mik ezek nálad? – kérdezte izgatottan, és beleszippantott a levegőbe. Az arca azonnal felragyogott, ahogy felismerte a kedvenc virágai egyikét. Még Edward csípte el nemrégen a gondolatot Esmétől, hogy hiányoznak neki az orchideái, mert szerinte az a legszebb virág a vadvirágok mellett.

- Reméltem, hogy talán elfogadsz tőlem egy menyasszonyi csokrot - mondtam mosolyogva.

- De mennyire – sikkantotta izgatottan, mire én átnyújtottam neki az ő csomagját.

- Köszönöm – ugrott a nyakamba, és szenvedélyesen megcsókolt. Miután elengedett pedig gyorsan letépte a csokorról a csomagolóanyagot. Az arca, ha lehetséges még jobban felragyogott, majd meghatottan kezdte el vizsgálgatni a friss virágszálakat.

- Nincs mit, Kedvesem. Örülök, hogy tetszik – mondtam boldogan. – Lányok, nektek is hoztam egy kis ajándékot – nyújtottam feléjük a többi kis csomagot. Nem voltak annyira különleges ajándékok, mint amilyet Esme kapott, de ennek ellenére természetesen minden virág csodálatosan festett és illatozott.

- Köszönjük, Carlisle – nyomott egy puszit az arcomra Carmen, majd őt követték a többiek is. Nagyon örültem, hogy egy ilyen apró gesztussal is boldoggá tudtam tenni az összes lányt.

Amíg a lányok kigyönyörködték magukat a virágukban, addig én gyorsan megnéztem a ház díszítését a fiúkkal, mert még nem volt alkalmam látni ezelőtt, de tény, hogy egyszerűen fantasztikus volt. Mindent virágok, lampionok, és különféle díszek helyezkedtek el. Nem túl sok, de nem is kevés. Pont annyi, amennyi illett az alkalomhoz, és a házhoz is. Esme már megint fergeteges munkát végzett. Úgy tűnik, hogy tényleg hihetetlenül tehetséges, ami a lakberendezést és a díszítéseket illeti. Ebben bizony nincs semmi kivetnivaló.

- Gyönyörű lett, lányok – mondtam elismerően, amikor visszatértünk a nappaliban.

- Köszönjük – mosolyogtak rám, majd a virágaikat gyorsan vázába tették, és visszajöttek hozzánk.

- Akkor indulhatunk? Ha felmegyünk a hegyekbe kirándulni, akkor foghatnánk pár vadat. Történetesen kezd elszaporodni az oroszlán populáció. Talán, hogyha egyet-kettőt elcsípnék, az most éppen jól jönne a szarvasoknak – magyarázta Edward ártatlanul, mire mindenki csak megcsóválta a fejét.

- Ma mindenki arra vadászik, amire csak szeretne – mondtam nevetve. Azt hittem, hogy örülni fognak a kijelentésnek, de ehelyett mindenki csak döbbenten meredt rám. – Jaj, ne csináljátok már. Mind tudjátok, hogy értelmes keretek között gondoltam a vadászatot. Nem csíphetitek el az elkóborolt turistát – intettem őket szigorúan, mire mindenkiből kitört a nevetés. Kivéve Esmét, aki csak szomorúan lehajtotta a fejét. – Semmi baj, Édes. Nem volt senki az erdőben, és ott ahova megyünk biztosan nem is lesz. Ne haragudj, hogy tapintatlan voltam.

- Nem haragszom, csak eszembe jutott – mondta szerelmem egy kicsit szomorkásan.

- Tudom, többet nem fog szóba kerülni, ígérem – mondtam határozottan.

- Volt egy kis baleseted? – fordult Eleazar Esme felé.

- Hát mondjuk, hogy nagy balesetem – mondta pironkodva. Eleazar pedig kérdőn pillantott rám.

- Még az újszülött évében egyszer összetalálkozott egyedül egy turistával, aki a megszúrta az ujját egy rózsatövissel – válaszoltam meg a fel nem tett kérdés.

- Oh, sajnálom, Esme, hogy ez történt, de ez még nagyon kis balesetnek számít nálunk. Egy embert bántottál, ráadásul nyilván őt is csak azért, mert vérzett. Ez még így is hatalmas önuralomról tesz tanúbizonyságot, mivel nem mentél tovább vadászni. Igazán figyelemre méltó vagy – mondta barátom, és megszorította Esme vállát.

- Köszönöm. Carlisle is mindig ezt mondja, de én néha nem érzem úgy – mondta kedvesem lehajtott fejjel.

- Majd hozzászoksz, hogy bókolnak neked. Az én arcom például állandóan bizsergett, amikor megismerkedtem Eleazarral – mondta Carmen boldogan. – Állandóan bókolt, és hízelgett, és hát mivel nekem nem volt előtte férfi az életemben ez igencsak zavarba ejtő volt.

- Ez aranyos – mosolygott Carmenre szerelmem.

- Inkább férfiasan udvaroltam – fűzte hozzá Eleazar, mire mindenki hatalmas nevetésben tört ki.

- Na, indulhatunk végre? – kérdezte Edward izgatottan. Igazság szerint szándékosan nem vadászott már egy ideje, hogy most jó szomjas legyen, és több oroszlánt is elejthessen.

- Igen, mehetünk – bólintottam rá.

Kis csapatunk szétvált, aszerint, hogy ki mit szeretne. Esme és én szarvasra mentünk. Eleazar, és Carmen pedig velünk tartottak. Edward és „nagy meglepetésünkre” Tanya az oroszlánok után vetette magát. Irina és Kate pedig medvére mentek. Úgyhogy háromfelé szakadtunk. Néhány órával később jóllakottan, és sugárzó arany szemekkel találkoztunk újra. Mindenki megkapta azt amire vágyott, úgyhogy elégedetten heveredtünk el a kis réten, ahol a találkozási hely volt. Sokáig beszélgettünk, és élveztük az erdő szépségeit. Itt nem kellett rejtegetnünk magunkat, hiszen ez egy olyan rész volt a lakhelyünktől messze, ahol nem fordulnak meg emberek, így nyugodtan játszhattunk is. Hoztunk néhány játékot, és most igazán felszabadultan szórakoztunk, egyáltalán nem türtőztetve magunkat. Mindent bevethettünk egymás ellen, a sebességünket és az erőnket is. Persze végül Edward nyert, bár nem is kell mondanom, hogy miért. A képessége miatt nem igen tudtuk kicselezni, úgyhogy megadóan adtuk fel a végén. Miután meguntuk a lányok szórakoztatását, mert ők csak ültek, és hangosan nevettek Eleazar és az én szerencsétlenségemen, (hiszen sosem értük utol fiamat sehogy sem) visszaültünk a párjaink mellé. Edward pedig halált megvető bátorsággal beült a facér Denali lányok közé.

- Egyébként hova mentek nászútra? – kérdezte Kate izgatottan.

- Én nem tudom – nézett rám Esme kíváncsi szemekkel.

- Tudjátok ez meglepetés lesz – mosolyogtam rájuk.

- Edward biztos tudja – fordult Tanya Edward felé. – Nem akarod megsúgni? – kérdezte dorombolva. Értett az elbűvöléshez, de fiamról lepattantak a praktikái.

- Nem fogom elárulni. Tudod a titok attól titok, hogy nem mondod el senkinek – búgta vissza Edward. A fiam hanglejtésétől Tanya kis híján elalélt. Ez egy elég gonosz húzás volt Edward részéről. Bár néha megértem, hogy próbálja egy kicsit leállítani Tanyát. Néha már túl rámenős ez a lány.

- Jól van na, csak kíváncsi voltam – tért magához Tanya néhány pillanattal később. Edward alig hallhatóan felkuncogott, mire bezsebelt egy rosszalló pillantást Esmétől. Ahogy fiam ezt észrevette, küldött egy elnéző mosolyt szerelmem felé, akinek az arca azonnal meglágyult.

- Szóval a nászút meglepetés. Ez olyan romantikus – lelkendezett Irina.

- Szerintem is az – helyeseltem.

- Jól van, tudod, hogy kibírom. Már csak egy nap és indulunk – mondta Esme izgatottan.

- Te jó ég! – sikkantott fel Kate. – Már ennyi az idő? Most azonnal el kell vinnünk innen Esmét. Nem tölthetitek együtt az esküvő előtti éjszakát – pattantak fel a lányok.

- Ez esetben menjetek haza a házba, mi pedig a fiúkkal itt maradunk – ajánlottam a lehetőséget.

- Nem lenne gond? – kérdezte Carmen.

- Hát persze, hogy nem. Jól fogunk mulatni – mondtam határozottan, mire Edward és Eleazar is bólintott.

- Akkor sziasztok – köszöntek el a lányok. Carmen Eleazar elé szökkent és megcsókolta. Míg Esme megpuszilta Edward arcát, majd elém szökkent és megcsókolt.

- Holnap várlak az oltárnál – mosolyogtam rá, amikor elváltunk.

- Ott leszek – ragyogott fel Esme arca.

- Kellemes leánybúcsút – mondtam, majd még egy apró csókot nyomtam a szájára.

- Neked pedig kellemes legénybúcsút – simított végig Esme az arcomon, majd már ott sem voltak.

Az este hátralévő része fantasztikusan telt. Az egész éjszakát átbeszélgettük, és egyszerűen alig bírtuk abbahagyni. Sok mesélnivaló gyülemlett fel az utolsó találkozásunk óta. Reggel pedig izgatottan keltem fel a fűről, és elindultam fiammal és legjobb barátommal, hogy előkészüljek a szertartásra, és elvegyem életem szerelmét, aki reményeim szerint már éppen olyan izgatott, mint amilyen én is vagyok.

Ahogy a házhoz értünk, csendben besurrantunk, hogy ne zavarjuk meg a lányok készülődését sem. Eleazar bement a vendégszobába, míg Edward a saját szobájába tartott, velem együtt. Fiam még tegnap áthozta a szmokingomat a kérésemre. Nem akartam a közös szobánkban készülődni, nehogy megzavarjak valamit a lányok előkészületeiben, hiszen a szobáink nagyon közel voltak egymáshoz. Edward öt perc alatt elkészült, és azután átadta nekem a szobáját. Gyorsan megmosakodtam, mert tökéletesen akartam festeni, majd felkaptam magamra a vadonatúj szmokingot. Még sosem tartott ilyen sokáig egy készülődés, de most még a tökéletesebbnél is jobban akartam festeni.

- Kész vagy? – kérdezte Edward mosolyogva.

- Igen, mehetünk – válaszoltam határozottan, és elindultam fiam után, hogy végre révbe érjek több száz év várakozás után.