Tartozni valakihez - 31. fejezet

31. fejezet




(Jasper szemszöge)



Az esküvőszervezés kétségkívül fantasztikusan megy a lányoknak, de Alice egyre gyakoribb lelkesedés rohamait már nem tudom lecsillapítani, úgyhogy a családunk kezd egy picit türelmetlen lenni. Nem az a baj, hogy a szerelmem lelkes és boldog, hanem az, hogy mindent milliméterre pontosan szeretne elhelyezni. Ma reggel is képes volt rá, hogy minden egyes apró masnit, amit kitettünk az ablakokra és a lépcsőkorlátra arrébb helyezett, mert szerinte két milliméterrel balra kell állnia a díszeknek, ahhoz képest, ahogy el voltak helyezve. Rosalie erre már csak morcosan felhorkantott és inkább elhagyta a házat, hogy vadászni menjen. Szerencsére Alice elment megkeresni, hogy elnézést kérjen tőle, amíg mi elhelyeztük Edwarddal és Emmettel a parkettet.

- Mi lenne, hogyha mondjuk altatásban tartanád az esemény háziasszonyát a nagy napig? Akkor talán nyugodtan fel tudnánk díszíteni a házat, ahelyett, hogy mindent odébb helyeznénk néhány milliméterrel, ne adja az ég, akár néhány centivel is – mondta Emmett szem forgatva.

- Csak nagyon precíz természet. Szeretné, hogyha minden tökéletes lenne az esküvőnkön – védtem meg szerelmemet. Bár tudtam, hogy van abban igazság, amit bátyám mondott.

- A precízségnek is megvannak a határai – állapította meg Edward. – Ne értsd félre, imádjuk a húgunkat, de azért ez már tényleg túlzás.

- Tudom, majd beszélek vele – adtam meg magam.

- Csak vigyázz, hogy nehogy felrobbanjon. Rosalie sem volt piskóta az esküvőnk előtt, de Alice olyan, mint egy harci puffancs – mondta Emmett kuncogva.

- Te meg honnan veszel ilyen hasonlatokat? – kérdeztem döbbenten. Piskóta, és harci puffancs?

- Jaj, bocs. A családomnak ez volt a szava járása, amikor még ember voltam. A kedvenc beszólásaim egyike volt, előző létemben. Vámpírul ez annyit tesz, hogy Rosalie egy felbőszült szarvas volt, míg Alice inkább egy agresszív oroszlánra hasonlít jelenlegi állapotában – magyarázkodott Emmett, mire mind a hárman nevetni kezdtünk.

- Ki a harci puffancs? – jelent meg szerelmem dühösen.

- Nyugi, még mindig jobb vagy egy fokkal, mint a piskóta – állt mellé Rosalie is.

- A francba – húzta össze magát Emmett. – Most lebuktam.

- Le ám, és ennek még meglesz a böjtje – morgott Rose, majd eltűnt.

- Ha megbocsájtotok, azt hiszem, hogy megyek és kiengesztelem Rose babyt – mondta bátyánk, majd elviharzott.

- Ezért még megkapod a magadét, Emmett Cullen – kiáltott utána Alice.

- Ugyan már, Édesem – mondtam lágyan, és küldtem felé egy nyugalomhullámot is. – Nem kell mindent így a szívedre venni. Tudod, hogy mindenki azt akarja, hogy szép legyen az esküvőnk, de hogyha állandóan belekötsz mindenbe, akkor elmegy a kedvük az egésztől. Te sem örülnél neki, hogyha mindig azt mondanák neked, hogy nem teljesen jó, amit csinálsz. Megérte összeveszni Rosalie-val reggel két milliméteren? – próbáltam hatni szerelmemre.

- De én láttam, hogy ott kell lennie a díszeknek, csak ezért rendeztem át egy kicsit a dolgokat – mondta halkan. – Hogyha egyszer ott fognak állni a díszek az esküvő napján, akkor már most is lehetnek ott akár. Csak nem akarom, hogy majd kapkodni kelljen.

- Nem gondolod, hogy esetleg nem kéne mindig csak az esküvőnkre koncentrálnod? – tettem fel a kérdést.

- Tessék? A menyasszonyod vagyok, természetes, hogy állandóan az esküvőnkre gondolok – mondta határozottan.

- Mi lenne, hogyha egy kicsit rám is gondolnál? – kérdeztem csalódottan. – Meg tudod mondani, hogy mikor voltunk kettesben utoljára úgy, hogy nem az esküvő volt a téma? Mikor volt olyan, hogy csak úgy voltunk, és pihentünk, ahelyett, hogy már megint valami problémán nem törted a pici fejed? Szerintem itt lenne az ideje, hogy a képességed nélkül tölts egy kis időt. Legyen az esküvőnknek spontán része is. Kell egy kis meglepetés, hogy nagyobb élmény legyen. Hidd el, hogy tökéletes lesz minden, és nem kell állandóan görcsölnöd rajta. Egy nagy család áll mögöttünk, és nemsokára a vendégeink is megérkeznek. Tudod mit? Most azonnal eltűnünk innen – mondtam határozottan, majd felkaptam, és elkezdtem rohanni a folyó felé, majd fel a hegyekbe. Amikor már elég messze jártunk a háztól és a családunktól letettem. Ő pedig döbbent arccal nézett rám.

- Mit csinálunk itt? – kérdezte kedvesem döbbenten.

- Semmit nem csinálunk, és pont ez a lényeg – válaszoltam mosolyogva.

- De hiszen erre most nincs időnk. Mármint, holnap jönnek a vendégek, és mindennek készen kell lennie – kezdett el hadonászni a kezeivel. – Még meg kell csinálnom a vendégszobákat, hogy kényelmesen el tudjanak helyezkedni, és oda is kell még vinnem virágokat, és díszeket – mondta kétségbeesve, és el akart indulni hazafelé, de megfogtam.

- Kicsim, tudod, hogy imádlak, a precizitásoddal és a lelkesedéseddel együtt, de ma nem fogsz szervezkedni. A mai napon lazítani fogunk, és hagyjuk, hogy a többiek is kivehessék a részüket ebből a csodálatos eseményből – mondtam neki lágyan.

- De… - kezdett volna tiltakozni, de gyorsan megcsókoltam. Nem akartam visszamenni, egy kicsit vissza akartam kapni a kedvesemet. Már olyan régen volt csak az enyém egy egész napon át. – Nos, velem töltenéd a napot? Csak mi ketten? – kérdeztem két csók között.

- Rendben – mondta elgyengülve. Ez az! Végre sikerült meggyőznöm, hogy lazítson egy kicsit. Már az egész ház retteg tőle. Még Esme is diszkréten kimenekül a házból néha, hogyha meghallják Alice-t közeledni. Így mindenki fellélegezhet egy napra, de ami a legfontosabb, hogy ráadásul így ma csak az enyém lesz. – Miért nem láttam, hogy erre készülsz? – kérdezte miután elváltunk.

- Talán azért, mert nem terveztem meg előre. Hirtelen ötlet volt, de szerintem nagyon is jó, hogy így történt – mondtam komolyan. Hogyha előre eltervezem még képes lett volna, és megakadályozza valahogy. – Szóval mit csináljunk ma? Van egy patak a közelben, hogyha van kedved egyet úszni velem – ajánlottam a lehetőséget. Már régen volt, amikor utoljára együtt lazítottunk úgy igazán.

- Nagyon elviselhetetlen voltam mostanában? – kérdezte hirtelen bűntudatosan.

- Nem egyáltalán nem – vágtam rá azonnal.

- Rosszul tudsz hazudni – morgott szerelmem.

- Na jó, egy picit talán elragadtattad magad, de csak az izgalom miatt, ami nagyon is hízelgő az én szemszögemből. Végül is azért izgulsz ennyire, mert hozzám fogsz jönni, és nagyon is örülök neki, hogy ennyire csodálatos esküvőt tervezel nekünk, de hidd el, hogy én boldogan elvennélek akárhol, és bármikor – magyaráztam boldogan.

- Megpróbálok türelmesebb lenni egy kicsit, megígérem, és engedékenyebb is – mondta Alice komolyan.

- Nem azért mondtam, Alice. Mindenki így szeret téged. Ne izgulj, hogyha ma mindenki lazít egy kicsit, akkor holnap újult erővel fogunk belevágni a szervezésbe – mondtam kuncogva.

- De Emmett szerint harci puffancs vagyok, egy agresszív oroszlán. Ez nem túl hízelgő szerintem – mondta csalódottan.

- Tudod, hogy ő nem gondolja komolyan az ilyesmit, csak viccelt, mint mindig – legyintettem.

- Na persze, ti meg nevetettek ezen a viccen. Te is, meg Edward is – mondta morcosan.

- Mi csak a hasonlaton nevettünk, és ez nagy különbség – védtem meg magam. Tényleg nem rajta nevettünk Edwarddal.

- Biztos? – kérdezte Alice, és közben hozzám bújt, mint egy kiscica. Imádtam, amikor ezt csinálta.

- Teljesen biztos – mondtam őszintén. Majd magam felé fordítottam az arcát, de még mielőtt megcsókolhattam volna elszaladt.

- Kapj el, ha tudsz – fordult vissza egy pillanatra, majd ismét futásnak eredt.

- Szóval játsszunk? – kérdeztem nevetve, majd utána eredtem. Azt hittem, hogy könnyedén el fogom kapni, de eltűnt a szemem elől. – Alice? Hová tűnték? – álltam meg egy idő után, és koncentrálni kezdtem. Az illata az egész környéket belengte, mintha itt kőrözött volna. Már azon gondolkoztam, hogy tovább megyek, és addig meg sem állok, amíg meg nem találom, amikor hirtelen a hátamra pattant.

- Megvagy – kiáltott fel diadalittasan. – Megadod magad?

- Mi lesz, hogyha nem? – kérdeztem vigyorogva.

- Akkor kénytelen leszek hadifogolynak tekinteni, és azt teszek veled, amit csak akarok – búgta a fülembe.

- Azt hiszem, hogy ez esetben boldogan megadom magam – mondtam határozottan.

- Rendben, ez esetben azonnal megkezdem a vallatásodat – mondta sejtelmesen. Majd előttem termett, és szenvedélyesen megcsókolt.

- Tetszik ez a fajta fogság – mondtam miután elváltunk.

- Elviselnéd egy örökkévalóságon át is? – kérdezte kíváncsian.

- Veled bármeddig – biztosítottam, majd megint felkaptam és a folyóhoz futottam vele. Amikor odaértünk, azonnal belevetettem magam, Alice próbált tiltakozni, de most nem foglalkoztam vele. Biztosan a ruháját féltette, pedig egynél többször úgysem veszi fel őket.

- Jasper – morgolódott, amikor feljöttünk a felszínre.

- Mi az? – vigyorogtam önfeledten.

- Ez még egy egészen vadonatúj ruha volt. Még csak három órát viseltem – mondta durcásan.

- A negyedik órát pedig már nem fogja megérni, ha rajtam múlik – kaptam Alice után, mire nevetve menekülni kezdett.

- Na azt már, Jasper Hale. Nem fogod eltépni a ruhámat, mert nincs nálam váltás – úszott tőlem még messzebbre, de nekem mégis sikerült elkapnom.

- Ki mondta, hogy letépem? Kinéznél belőlem ilyesmit? – kérdeztem döbbenten. Még soha egy ruhájában sem tettem kárt.

- Ö… hát nem is tudom. Eddig még nem tetted, de túl sok időt töltesz Emmettel, és ő bizony komolyan csonkítja Rosalie ruhatárát – mondta elgondolkozva.

- Most tényleg hozzá hasonlítottál? – kérdeztem tettetett sértődöttséggel. Majd derékon ragadtam és csiklandozni kezdtem.

- Ne… Jasper, tudod, hogy… nagyon… csikis vagyok – nevetett. – Kérlek… hagyd abba.

- Szóval? Feltételezed még rólam, hogy eltépném a ruhádat? – kérdeztem kíváncsian, de nem hagytam abba a tevékenységemet.

- Nem, te nem tennél ilyet – mondta ki gyorsan, egy szuszra.

- Na azért – bólintottam, és elengedtem.

Még órákon át úszkáltunk, majd kifeküdtünk a fűre, hogy megszárítkozzunk, mielőtt még visszamennénk a házba. Annyira fantasztikus nap volt. Már alig vártam, hogy odaérjünk a nászutunk helyszínére. Igazság szerint Londonba készülünk. Egy kedves kis fogadóban fogunk megszállni a Róka és Libában. A város egyik külső kerületében található, ahonnan könnyen megközelíthető a Soho, ahol Alice biztos nagyon szívesen lesz, ráadásul az Oxford Streetre is könnyedén eljuthatunk a fogadóból. Ráadásul a szállásról könnyedén elugorhatunk vadászni is.

- Min gondolkozol? – szakított ki Alice a gondolataimból.

- Csak a közelgő nászutunkra gondoltam, hogy milyen elképesztően jó lesz. Már alig várom – mondtam lelkesen. Két hét, kettesben Alice-szel.

- Én is nagyon várom már, de nemsokára ott leszünk. Már csak két nap és indulunk is – mondta szerelmem boldogan. – Annyi minden látnivaló van lesz ott. Viszont lassan ideje lenne visszamennünk a házba. Néhány óra múlva megérkezik Charlotte és Peter, utána rájuk két órára pedig itt lesz a Denali klán is.

- Látomásod volt? – kérdeztem döbbenten. Észre sem vettem, pedig általában mindig feltűnik.

- Igen, nemrégen, amíg belemerültél a gondolataidba – válaszolta kedvesem.

- Akkor mennünk kell? – kérdeztem kicsit csalódottan. Bár annak nagyon is örültem, hogy a barátaink nemsokára megérkeznek.

- Igen, indulnunk kellene, de csodálatos nap volt. Köszönöm, hogy kizökkentettél a szervezésből, de holnap minden simítást el fogok még végezni – mondta komolyan.

- Efelől egy pillanatig sem volt kétségem, Kicsim – mondtam mosolyogva. Majd még egy utolsó szenvedélyes csókot loptam a menyasszonyomtól, és felkeltem magammal húzva őt is.

Gyorsan futottunk vissza a házhoz, ahol már ott várt ránk az egész család. Rosalie és Emmett nagyon elégedettnek és boldognak tűnt, úgyhogy minden jel szerint megoldódott a nézeteltérésük. Ráadásul Esme, Carlisle és Edward is fellélegzett.

- Sajnálom, hogy kis híján az őrületbe kergettelek titeket – kért elnézést Alice. – Csak tökéletes esküvőt szeretnék.

- Semmi baj, Alice. Mi is szeretnénk, hogyha szép lenne. Mi egyáltalán nem haragszunk rád, kedvesem – mondta Esme gyengéden, és megölelte szerelmemet.

Majd a többiek is sorban a karjaikba zárták, és biztosították róla, hogy nincs harag. Már éppen itt volt az ideje, hogy Alice is tartson egy nap szünetet a nagy szervezés közepette. Így mindenki ellazult egy kicsit a nagy esemény előtt.