Sziasztok! Túlléptük az 55.000 látogatót :D

Az én kicsi tündérem


Remélem, hogy tetszeni fog az ajándék novella :D Hogyha minden jól megy, akkor ma este még lesz egy Tartozni valakihez friss is :D Oh, ez a novella spoilert tartalmazz! Puszi, Drusilla

(Edward szemszöge)



Annyira féltem ettől az egész terhességtől, hiszen azt hittem, hogy belőlem nem jöhet létre semmi jó. Ostoba voltam, ahelyett, hogy már az első perctől kezdve örültem volna, hogy megadatik nekem az a csoda, hogy apuka legyek, én meg akartam ölni ezt a gyönyörű kislányt, ráadásul mennyi fájdalmat okoztam Bellának is a makacsságommal. Renesmee haja olyan, mint az enyém, és a bőre is hófehér. Az arcocskája, a nagy barna szemei, és a kecses alakja viszont egyértelműen az édesanyja vonásait adja vissza. Az én drága Bellámét, aki nekem adta az ártatlanságát, az életét, és megajándékozott ezzel a gyönyörű gyermekkel is. Most pedig még át is alakul, hogy örökké velem lehessen. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen önzetlenség létezik a világon. Bár hogyha belegondolok, akkor az is biztos, hogy nincs még egy Bellához hasonló lény a földön, csakis ez a kislány a karomban. Renesmee… a mi gyönyörű kisbabánk. Itt alszik édesdeden a karomban, amíg szerelmem az ágyon fekszik mozdulatlanul. Sokáig rettegtem, hogy nem fog rendbe jönni, de ahogy a mérgem egyre jobban kitölti a testét, úgy gyógyulnak be a csontjai is. Ráadásul a szíve is erősebb, mint bárkié, akit eddig ismertem. A gerince pedig teljes mértékben összeforrt már Carlisle szerint. Eddig is gyönyörű volt, de most még csak egyre szebb lesz. Tökéletes. Nem tudok rá mást mondani. Ő a megtestesült mennyország. Ő és Renesmee a béke szigete.

- Apa? – ébredezett az én kis tündérem.

- Szia, kicsikém – simogattam meg az arcocskáját. Egyszerűen hihetetlen, hogy már egy naposan ennyire elképesztően értelmesen, és tisztán gondolkodik.

- Mami? – kérdezte reménykedve, és teljesen kitekeredett, hogy láthassa is őt.

- A mami, még alszik – válaszoltam csendesen. – Nagyon elfáradt szegény, de nemsokára fel fog kelni, és biztos, hogy te leszel az első, akit majd keresni fog.

- Nem alszik, azért ilyen, mert bántottam. Nem akartam – jelent meg egy pici könnycsepp kislányom szemének a sarkában.

- Tudom, hogy nem akartad, édesem. Senki sem haragszik rád, és az anyukád sem fog. Jobban szeret téged bárkinél, és bárminél – válaszoltam neki lágyan.

- Én is szeretem őt – gondolta kislányunk. – Megérinthetem, csak egy kicsit? – kérdezte reménykedve, és kinyújtotta a kis kezét.

- Csak egy picit, és nem szabad megharapni, tudod, megbeszéltük, hogy senkit nem harapunk meg – mondtam neki gyengéden, de felemeltem az ujjam, hogy nyomatékosítsam a mondandómat.

- Tudom, én csak nagyon szomjas voltam akkor. Sajnálom – gondolta szégyenlősen.

- Semmi baj, kicsim. Tudom, hogy milyen érzés – fintorodtam el.

- Mi a helyzet? – lépett be hozzánk Carlisle kíváncsian. Megint egy tál bébiétel kíséretében. Én már csak felkuncogtam, ahogy Renesmee elfintorodott és ráncolni kezdte az orrát, ahogy megérezte a tányér tartalmát.

- Semmi változás – mondtam kicsit aggódva.

- Apu, én nem eszem meg azt az izét. Ez büdös – nyavalygott kislányom. – Mi lenne, hogyha inkább megint egy bögre vérrel próbálkoznátok? Azt kérnék.

- Carlisle, azt hiszem, hogy ez sem fog ízleni neki – böktem fejemmel a tál felé.

- Kéne ennie valami emberi ételt is, hiszen félvér. A szervezetének valószínűleg mindkét táplálékra szüksége van – vette elő apám az orvosi énjét.

- Próbáljuk meg, de nem hiszem, hogy tetszeni fog neki – mondtam határozottan.

Carlisle közelebb lépett, és egy kiskanállal próbálta meg etetni a kislányomat. Ahogy az étel egyre közelebb ért Renesmee szájához, a kis tündér úgy fintorodott el egyre inkább, és makacsul összeszorította a száját.

- Kérlek, csak kóstold meg – kérlelte apa a lányomat, de ő csak makacsul rázta a fejét. – Ez a babák egyik kedvence a kórházban. Csak egy próbát tegyünk vele, hogyha nem ízlik, akkor nem kell megenned. Megtömni nem fogunk – ígérte meg Carlisle.

Renesmee bosszúsan felsóhajtott, és résnyire nyitotta a száját, nem túl lelkesen. Carlisle halványan elmosolyodott, majd azonnal a szájába csúsztatta a kanalat, mielőtt még meggondolhatná magát a legkisebb Cullen. Ahogy az étel a nyelvéhez ért az pici arcocskája még inkább fintorba torzult, majd hangos prüszkölések közepette kiköpte az egészet.

- Azt üzenem a nagypapinak, hogy „bocsi” – gondolta miután újra kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy az egész falat Carlisle arcán és ingjén landolt.

- Renesmee az elnézésedet kéri – adtam át az üzenetet.

- Semmi baj. Az unokámra soha nem tudnék haragudni – simogatta meg apa az unokáját. – Mostantól csak olyan ételekkel próbálkozok, aminek tetszik az illata. Rendben? – kérdezte lágyan. Kislányom pedig hevesen bólogatni kezdett.

- Apa, mi lenne, hogyha valami tartalmasabbal próbálkoznánk? A bébiételek nem tetszenek neki. Ráadásul már fogai is vannak, úgyhogy szerintem könnyedén megrágja az ételt – magyaráztam az elméletemet.

- Igazad van, fiam – mondta Carlisle elismerően. – Mit evett Bella legszívesebben a terhessége elején? – kérdezte izgatottan.

- Tojást, bárhogy. Szerette benne a sajtot, és a bacont, de szívesen megette magában is a tojást – magyaráztam.

- Rendben, akkor megkérem Esmét, hogy készítsen egy rántottát – mondta még Carlisle, majd távozott a szobából. Magával vitte legnagyobb örömünkre a borzalmas bébiételt is.

- Apu, dúdolsz nekem? – kérdezte kislányom gondolatban. – Azt a szép dalt, amit anyának írtál. Szeretem hallgatni.

- Hát persze, édesem – mondtam boldogan.

Egy pillanattal később pedig már kezdtem is dúdolni neki, és természetesen Bellának is. Nem tudtam, hogy hallja-e, de ez a dal csakis életem két legfontosabb lényének szólt. Még csak néhány perce énekeltem, amikor Esme dugta be a fejét az ajtón egy nagy tányér rántottával a kezében. Anyám, mint mindig, most is a tökéletességre törekedett. A tojás tele volt sajttal és baconnal. Renesmee mélyen beleszimatolt a levegőbe, majd gyomrának hangos reakciója a tudtunkra adta, hogy végre tetszik neki, amit érez.

- Ez finom illat – gondolta, és vágyakozva a tányérra nézett.

- Azt hiszem, hogy ez most jó lesz – mosolyogtam Esmére. Anyám közelebb jött, és már fel is szúrta az első falat rántottát egy tompa végű babáknak kifejlesztett villára. Renesmee pedig nagyra nyitotta a száját, és mohón falni kezdte az ételt. Esme alig tudta követni a tempót, pedig egyáltalán nem adagolta lassan. Nem telt bele két percbe és kislányom már el is tüntette a tojást az utolsó falatig.

- Köszönöm, ez nagyon finom volt – nyúlt el fáradtan a karjaimban.

- Éhes még? – kérdezte Esme boldogan.

- Nem vagyok éhes – válaszolta Renesmee, én pedig tolmácsoltam a gondolatot.

- Köszöni szépen, nagyon ízlett neki, de most nem kér többet – mondtam boldogan.

- Rendben, de hogyha mégis kérne még, akkor csak szóljatok bátran – mondta Esme. Majd megpuszilta Renesmee arcocskáját, aki erre finoman beletúrt a hajába és magához húzta a fejét, hogy ő is puszit adhasson. Fogadott anyám pedig, ha tudott volna, akkor sírva fakadt volna örömében. – Most megyek, és egy kicsit magatokra hagylak még titeket, de egy kicsit később szeretnénk mi is a kis jövevénnyel lenni.

- Hát persze, csak egy kicsit szeretnék még velük lenni – néztem rá könyörgőn. Tudtam, hogy most önző vagyok, de minden vágyam az volt, hogy a lányom egy kicsit csak az enyém lehessen.

- Persze, drágám. Ez természetes – nézett rám anya megértőn, majd megpuszilt engem is, és kiment a szobából.

Csendben ringattam a lányunkat, és halkan dúdoltam az altatódalt, amit még Bellának írtam, aztán hirtelen ötletem támadt. Itt az ideje, hogy megismerje a mamáját legalább az én emlékeimen keresztül. Levettem a pulóveremet, és óvatosan beletekertem Renesmee apró testét, majd szorosan magamhoz öleltem, és az ablak felé indultam.

- Mit csinálsz, apu? – kérdezte értetlenül.

- Mutatok neked, néhány varázslatos helyet – mondtam neki lágyan, és megpusziltam a feje búbját. Még az illata is hasonlóan mámorító volt, mint Bellának, de egyáltalán nem zavaró. Sőt, kifejezetten megnyugtatott.

- Oké, akkor menjünk – gondolta kislányom, én pedig azonnal kiugrottam vele az ablakon.

- Először szerettem volna elvinni őt az iskolához, ahol először megláttam az édesanyját. Gyorsan rohantam, majd az erdő széle előtt megálltam, és ügyeltem arra, hogy senki ne vegyen észre minket. Hiszen elvileg nagyon betegek vagyunk Bellával együtt. Miután meggyőződtem róla, hogy senki nincs a környéken, beosontam a menzára, és leültem az asztalunkhoz. Mivel hétvége volt nem volt itt senki. Itt ültem, amikor először megpillantottam őt. Már akkor is gyönyörű volt. Nagyon bosszantott, hogy nem hallottam a gondolatait, de egyben nagyon izgatott is a dolog. Legközelebb a biológia teremben találkoztam vele újra – meséltem a kis tündérnek, aki szájtátva hallgatott engem. Majd átsiettem vele abba a terembe. – Hát itt is volnánk. Itt éreztem meg először a mámorító illatát, és itt zajlott le az első beszélgetésünk is.

- Tetszik ez a történet – mosolygott rám Renesmee. – Ne hagyd abba – tette még hozzá, amikor észrevette, hogy elragadtak az emlékeim.

- A következő fontos esemény helyszíne is a közelben van – mondtam és egy pillanattal később már a parkolóban voltunk.

- Egy parkoló? – húzta fel kislányom a szemöldökét.

- Igen, itt mentettem meg az anyukád életét, és ez volt az az esemény, ami beindította a láncreakciót. Bella gyanakodni kezdett és rájött, hogy mi vagyok, én pedig nem voltam képes tovább távolságot tartani tőle. Az életünk legfontosabb pillanatai pedig a kedvenc helyünkön történtek. Mindjárt el is viszlek oda – mondtam gyengéden, majd rohanni kezdtem a rétünk felé. Ahogy odaértünk elámultam. Még mindig tökéletes volt, mindenhol virágok borították és a fű is gyönyörű méregzöld volt.

- Ez csodálatos – gondolta Renesmee.

- Valóban az – mosolyogtam rá. – Itt töltöttük a legszebb napjainkat az anyukáddal, és most már majd hármasban jövünk ide. Persze, csak hogyha te is szeretnéd. Ennek a helynek lelke van, és rengeteg emlékünket őrzi. Sokkal több, mint egy közönséges rét. Ez itt a mi rétünk. Olyan sok titkot őriz ez a hely, hogyha beszélni tudna, akkor mindenki megismerhetné a mi történetünket. Ti vagytok életem legszebb ajándékai.

- Szeretlek, apu – gondolta Renesmee.

- Én is szeretlek, kis tündérem – válaszoltam, majd megpusziltam a feje búbját, mire ő belecsimpaszkodott a mindig borzas tincseimbe az apró kezeivel. Imádott mindenkinek a hajával játszani. Nem tépte, csak fésülte az apró ujjaival, és közben gagyarászott. Be kellett vallanom magamnak, hogy egyszerűen nem tudtam betelni a kislányunkkal. Soha nem fogom tudni eléggé meghálálni Bellának azt, amit tett értem, a családért, a családunkért. Még soha nem voltam ennyire boldog. Már csak ő hiányzik. Hogyha visszajön, akkor az egész hátralévő örökkévalóságot felhőtlenül boldogan fogom együtt tölteni a családunkkal.

Renesmee egyre kevésbé markolászta a hajamat, és az apró kis kezek egyre többször estek tehetetlenül a teste mellé, ebből arra következtettem, hogy el fog aludni. A kusza gondolatai is arról árulkodtak, hogy már nincs teljesen magánál.

- Azt hiszem, hogy ideje hazamennünk, édesem – suttogtam a fülébe.

- Nem, maradjunk, szeretek itt lenni – ásította csendesen.

- Renesmee, már félig alszol – mondtam neki lágyan. – Eljövünk ide máskor is. Sőt, tudod mit? Legközelebb már anyu is velünk jön.

- Az nagyon jó lenne, apa – motyogta még, majd álomba szenderült.

Felkeltem a fűről, és lassan emberi tempóban kezdtem el sétálni a házunk felé. Normális esetben ez az út alig több, mint két percet vett volna igénybe, de most eltartott egy bő óráig. Bár kivételesen egyáltalán nem sajnáltam, hogy nem futva teszem meg ezt a távolságot, mert így tudtam gyönyörködni a lányomban, akinél szebb teremtés nem igen létezik a világon.

Ahogy hazaértünk, azonnal anyám és nővérem könyörgő tekintetébe ütköztem, úgyhogy ha nehezen is, de azért átadtam nekik egy kis időre a lányomat. Tudtam, hogy Bella is boldogan figyelné az egész család határtalan szeretetét, amivel elhalmozzuk ezt a csöppséget. Az életem gyökerestől megváltozott, amióta apa lettem, de egyértelműen jó értelemben. Már csak az mi Bellánk hiányzik, hogy teljes legyen újra a családunk, de nemsokára ő is újra köztünk lesz.