Történet szerelemről és családról - 54. fejezet

Régi-új otthon




(Carlisle szemszöge)



Elérkezett az indulásunk napja. Nagyon kedveltem Rochestert, mert az emberek a másságunk helyett az arroganciájukkal voltak elfoglalva, így eszükbe sem jutott, hogy féljenek tőlünk. Bár Esme természetesen tökéletesen elbűvölte a társaságot, mint mindig mindenkit. Büszkén is hordoztam a karomon az én gyönyörű, és tökéletes feleségemet. A világ legcsodálatosabb asszonyát adta nekem a sors, és én minden nap hálát adtam az égnek, hogy megkaphattam. Most is itt sürög-forog, és az utolsó simításokat végzi a költözés körül. Tudtam, hogy ez nehéz neki. Megint itt kell hagynia az árvákat, akiket szeret, megint új életet kell kezdenie elölről, de ezen a bánatán nem tudtam igazán enyhíteni. Az idő majd megoldja, és hozzászokik. Velem is így volt, eleinte gyűlöltem a költözéseket, de most már a mindennapi rutin részévé vált. Néhány évtized, és ez is csak egy semmiség lesz, mint reggel bemenni, hogy dolgozzon valaki.

- Minden készen áll – sóhajtott fel, amikor bezárta az utolsó bőröndünket. – Szeretem ezt az asztalt – simított végig a konyhaasztalon. – Olyan sokáig kellett várnom, amíg elkészült – sóhajtott fel.

Valóban csodálatos asztal volt, Esme igényei szerint kialakítva. Még nem mondtam el neki, de ezt az asztalt utánunk szállítatom, már el is intéztem. Meglepetésnek szántam, de lehet, hogy jobb lenne, hogyha most elmondanám? Akkor viszont már nem lenne meglepetés, és én szeretném meglepni.

- Készen vagyunk – szakította meg Edward a gondolatmenetemet.

Edward az ajtóban állt, és a kezében volt Rosalie bőröndje is. Ezek szerint most már biztos, hogy velünk jön. Ennek igazán örülök, nem voltam biztos benne, hogy akar-e a családunk része lenni. Hiszen az akarata ellenére tettem azzá, ami, de nem voltam képes ott hagyni. Csodálatos teremtés, csak meg kell gyógyulnia a lelkének. Idővel rendbe jön, mint ahogy Esme is rendbe jött. Csak a megfelelő társ kell mellé. Aki a jelek szerint sajnos nem Edward lesz.

- Hol van Rose? – kérdezte Esme szeretetteljesen.

- Itt vagyok – sétált le Rosalie is az emeletről.

- Hogy vagy, kedvesem? – kérdezte Esme anyai aggodalommal a hangjában.

- Voltam már jobban is, de kiheverem – sóhajtott Rose. – Menjünk, hogyha mindenki készen van, nem akarom soha többé látni Rochestert – mondta kissé feldúltan. Majd egy szempillantás alatt kirontott az ajtón. Kérdőn néztem Edwardra.

- Túl sok jó és rossz emlék is ide köti. Menekülni akar az érzései, és múltja elől – válaszolta fiam készségesen.

- Hogy segíthetnénk rajta? – hajtotta le a fejét szerelmem. Sosem viselte jól, hogyha tehetetlen volt bármiben is.

- Adjunk neki minél több szeretetet, és megértést, adjunk neki időt. Az egy dolog, hogy bosszút állt, de ettől még a lelkiismerete egy ideig kínozni fogja. Akármennyire is gyűlölte azokat a férfiakat a szíve egy része mégse érzi úgy, hogy joga volt ezt tenni. Érzékenyebb, mint ahogy mutatja. Csak kívül kőszikla, belül törékeny – mondtam határozottan.

- Mikor végeztél pszichológia szakot is? – húzta fel Edward a szemöldökét kíváncsian.

- Nem végeztem, csak volt már időm megtanulni, hogy hogyan lássak a dolgok mögé, fiam – néztem rá komolyan.

- Értem – bólintott Edward. - Hát én nem látok Rose viselkedésében semmi természetellenest. Szerintem egyszerűen ilyen a stílusa. Ezt nevelték bele.

- Edward, hogy mondhatsz ilyet? – döbbent meg Esme. – Sok mindenen keresztül kellett mennie az elmúlt napokban, igazán joga van ingerültnek lenni.

- Valóban, csak így ne maradjon – forgatta meg a szemét fiam.

Edward hangulata mostanában elég ingadozó. Tudom, hogy segíteni szeretne Rose-nak, de az is tény, hogy néha elég idegesítő a lány. Esmének nagyobb esélye van közelebb férkőzni hozzá, mint nekem, vagy Edwardnak az biztos.

- Mehetnénk már, vagy még akartok kibeszélni a hátam mögött? – hallottuk meg Rosalile morgását. Hát igen, tényleg nem szép, hogy róla beszélünk, amikor nincs a házban, de mi csak segíteni szeretnénk. Az pedig szemtől szembeni beszélgetéssel nem megy, ezt már többször is kitapasztaltuk.

- Bocsáss meg, kedvesem. Már indulunk is – emelte fel kicsit a hangját szerelmem. Esme mindig tudta, hogy melyik helyzetben, hogyan tudna helyesen viselkedni. Mindig tudja, hogy mire van szüksége a számára fontos személyeknek.

- Semmi gond, csak nem szeretek várni, hogyha már utaznunk kell, akkor menjünk – mondta Rose már egy fokkal kedvesebben.

- Akkor menjünk. Megengeded, drágám? – ajánlottam fel a karomat szerelmemnek.

- Köszönöm – mosolygott rám. Majd felvettem két bőröndöt, ahogy Edward is, és elindultunk az új otthonunk felé.

Csendben futottunk végig az erdők mélyén, hogy senki se láthasson meg bennünket, míg el nem értük a célunkat. Az új házunk, amit Edward intézett, természetesen az erdő legmélyén volt, hogy nyugodtan élhessünk, és vadászhassunk is. A kórház már tudott az érkezésemről, míg Esme már be is jelentkezett egy árvaházi látogatásra. Sosem vált sokáig a gyerekek megismerésével, mert így lehetősége nyílt az apró gyerekek közelében minél több időt tölteni.

- Tulajdonképpen hol is vagyunk? – kérdezte Rosalie kíváncsian, miután beléptünk a házba.

- Tennessee – válaszolta Edward azonnal.

- Sokat olvastam már erről a helyről – lelkesedett be Esme. – Van néhány egészen rendkívüli saját készműves technikájuk, és csodálatosan bánnak a fával, ráadásul errefelé az emberek nagyon tisztességesek, és dolgosak – lelkesedett fel szerelmem. – Rengeteg dolgom lesz, és nem lesz nehéz beilleszkedni, itt túlnyomórészt tisztes középosztálybeli népek élnek.

- Te tanulmányoztad a környéket? – néztem kérdőn szerelmemre.

- Mivel tudtam, hogy hova jövünk, gondoltam, hogy nem árt, hogyha tudok egyes, s mást a környékről – mondta Esme kicsit zavarban.

- Ez csodálatos, életem – öleltem magamhoz. Ezek szerint most mégsem viselte meg annyira a költözés, mint első alkalommal. Hála az égnek.

- Melyik lesz az én szobám? – kérdezte hirtelen Rose.

- Amelyiket szeretnéd – mondtuk Esmével. Nálunk mindig mindenki kiválasztja a saját szobáját. Általában nem szoktunk összeveszni, hogy melyik helyiség kié legyen.

- Rendben – tűnt el az emeleten egy szempillantás alatt. – Enyém lesz az emeleten, balról a második szoba – kiáltott le néhány perccel később.

- Jól van – válaszoltuk mosolyogva.

- Akkor enyém lesz a második szoba jobbra, és nektek megmarad két szemben fekvő szoba irodának, és hálószobának – mondta Edward. Majd ő is nekiiramodott a beköltözésnek.

- Hogy-hogy már be van bútorozva a ház? – kérdezte Esme kíváncsian.

- Azért, mert ez az én házam. Még az 1700-as évek végén vásároltam, mert itt éltem egy darabig. Nagyon kedveltem a környéket. Fantasztikus az állatpopuláció, és kedves vidéki emberek élnek errefelé. Remélem nem gond, hogy ezúttal nem tudod te berendezni az egész lakást, bár ha szeretnéd, akkor bármitől megszabadulhatsz, és hozhatsz modernebb bútorokat is. Tudom, hogy elég régimódi, de akkoriban hidd el, hogy nagyon is divatosnak számított ez a stílus – magyarázkodtam.

- Nem, ez tökéletes lesz, drágám. Egyszerű, és elegáns. Én is hasonló stílusban rendeztem volna be, úgyhogy hagyjuk így – bújt oda hozzám szorosan.

- Rendben van, ahogy szeretnéd – simítottam végig a hátán. Majd meglódult a fantáziám. Végül is, hogyha Esme kedvenc asztalát úgyis elhozatom, akkor ennek a régi asztalnak már nem vennénk hasznát, és akkor most akár… nem, ebből elég Carlisle Cullen. Most az új helyzetre, és Rosalie-ra kell koncentrálnom. Nem teperhetem le a feleségemet a konyhában, amikor itthon vannak a gyerekeink. Ennyire nem lehetek felelőtlen.

- Elmegyünk vadászni – rohant le Edward a nappaliba Rose-t maga után vonszolva.

- Ne rángass már, miért nem lehet normálisan kérni, ahelyett, hogy berontasz a szobámba, és az akaratom ellenére levonszolt a földszintre. Ha csak annyit mondtál volna, hogy szomjas vagy, már akkor is jövök magamtól – csapott Rose a hátára.

- Gyerekek, higgadjatok le – mondta Esme szigorúan. – Miért siettek ennyire? – kérdezte kíváncsian.

- Fogalmam sincs, engem csak letámadott – morgolódott tovább Rosalie. Majd kiszabadította magát Edward kezei közül.

- Azt hiszem, hogy ez az én hibám – mosolyodtam el kínosan. – Edward nyilván látta a terveimet a gondolataim között.

- Oh… - kerekedtek el szerelmem szemei.

Majd elmosolyodott és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Határozottan rossz ötlet volt ez a mozdulat, mert kevés hiányzott hozzá, hogy senkivel sem törődve magamhoz rántsam, és véghezvigyem a terveimet. Annyira gyönyörű, és kívánatos. Miután Edward végre hazajött, és újra velünk élt, féltünk magára hagyni, hogy kettesben töltsünk egy kis időt, így az utóbbi néhány évben komolyan mérsékeltük néhány igen fontos szükségletünket. Hihetetlen ezt kimondani, de még az én hihetetlen önuralmamnak is vannak határai. Nem tudom, hogy miért most tört rám a dolog, de nem tehetek róla, eddig sikerült elfojtanom, majd ezután is megoldom valahogy, már csak néhány hónap, és Párizs. Majd erre koncentrálok.

- Ezt majd egy kicsit később megbeszéljük – suttogta a fülembe Esme.

- Rose, nem vagy szomjas? – kérdezte Edward ezúttal sokkal kedvesebben.

- Dehogynem, mindig az vagyok – hajtotta le a fejét.

- Akkor menjünk el vadászni, hátha találunk valami finomabbat is, mint egy szarvas – lelkesedett be Edward. – Talán messzebbre is mehetnénk, mivel a hegyekben még több fajta állat szokott lenni. Hátha akad néhány hegyi oroszlán.

- Ne, az még korai lenne Rose számára. Egyedül nem tudod visszafogni, veletek megyek – mondtam határozottan.

- Elleszünk ketten, ide már nem merészkednek emberek, így nem lesz gond. Messze vagyunk a turista útvonalaktól, úgyhogy ne aggódj, néhány óra múlva itt leszünk – vetett ellen Edward.

- Én is szomjas vagyok egy kicsit – mondta Esme határozottan. Tudtam, hogy nem az, hiszen nemrég vadászott, csak nem akarja, hogy aggódjak órákon át Rose miatt. – Csak néhány hónap, és Párizsban mindent bepótolunk – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. – Kitartás, te is hiányzol nekem, de most Rose az első – fűzte még hozzá.

- Oké, akkor menjünk mind – sóhajtott fel Edward. – Szülők – forgatta meg a szemeit.

- Szobafogság lesz – intette Esme fiunkat.

- Jó leszek – vigyorodott el Edward.

- Helyes – bólintott kedvesem mosolyogva.

Értékeltem a gesztust, hogy Edward megpróbált kettesben hagyni minket, de Esmének igaza van. Nem lehetek felelőtlen, akármennyire is szeretnék a feleségemmel lenni, most Rose-ra kell gondoltunk. Meg kell tanítanunk, hogy hogyan tudja kontrollálni magát. Csak néha olyan nehéz ellenállnom a kísértésnek, amikor a szeretett nő ott áll előttem, és annyira kívánatossá teszi minden egyes mozdulat, hogy alig tudok megálljt parancsolni az ösztöneimnek. Egyedül Esme képes ilyen hatást gyakorolni rám. Csak mellette nem tudom megőrizni a hidegvérem, mert már a látványától is teljesen el vagyok kápráztatva. Az én angyalom.

- Apa, biztosan nem akartok itthon maradni? – forgatta meg a szemeit Edward.

- Nem, Rose-nak nagyobb szüksége van most ránk. Az egész családra – mondtam határozottan. – Induljunk, fiam. Jó lesz a vadászat, én már úgyis viszonylag régen voltam.

- Igen, már elég feketék a szemeid – bólintott rá Edward. – Bár az is lehet, hogy mástól – fűzte még hozzá kicsit pimaszul.

- Viselkedj, fiam – néztem rá szigorúan.

Bár a szám sarkában mosoly bujkált. Nagyon ritkán szoktam lebukni Edward előtt a képzelgéseimmel, de amikor igen, akkor megzabolázom a néha feltörő pimaszságát. Szándékosan kötekedik velem. Ezt mégsem tűrhetem el, ezzel nagyon zavarba tudja hozni szegény Esmét is.

- Jól van, jól van, akkor menjünk – indult el az ajtó felé Edward. Majd szélesre tárta. – Hölgyeim – mutatott a tárt ajtó felé.

- Köszönjük – táncolt ki szerelmem, Rose pedig némán követte. Azután én, majd Edward zárta a sort.

- Akkor, menjünk a hegyekbe? – kérdeztem miután már az erdőben álltunk.

- Igen, én szeretnék – mondta Edward lelkesen.

- Nekem mindegy – rántotta meg a vállát Rose.

- Rég jártam már hegyekben – mosolyodott el Esme.

- Rendben, akkor irány a hegy – mondtam határozottan.

Kettő mellette, egy tartózkodik. A többség döntött. Én is szívesen elcsíptem volna kivételesen valamit, ami nem szarvas. Állítólag a környéken sok a medve. Gyorsan felértünk a hegyi tisztásokhoz, és máris a szemünk elé tárult egy nagyobb medvepopuláció. Esme, Rose, és én azonnal a medvék felé vettük az irányt, de Edward továbbment. Hátha sikerül elkapnia néhány oroszlánt. Miután levadásztunk két-két medvét egy kicsit leültünk a tisztáson, és türelmesen vártuk Edwardot. Aki egy fél órával később meg is jelent elégedett vigyorral az arcán.

- Ezek szerint találtál – mosolyodott el Esme.

- Igen, találtam egy szép nagy példányt – mondta boldogan. – Már olyan régen nem vadásztam oroszlánra.

- Én meg még sosem próbáltam a medvét, de nem volt rossz – mondta Esme elégedetten.

- Szerintem egyre megy, ez is állat, az is állat, a lényeg, hogy ölünk kell az életért – mondta Rose fintorogva.

- Nem olyan rossz a helyzet, kedvesem – ölelte át Esme. – Hozzá lehet szokni ehhez az életmódhoz, csak időt kell adnod magadnak.

- Persze – forgatta meg a szemeit Rosalie. Előbb vagy utóbb csak megbékél az életünkkel. Ha nem, akkor nem tudom, hogy mit csinálok. Nem akartam neki rosszat, csak nem akartam, hogy meghaljon. Edward csak egy szúrós pillantást vetett Rose-ra, míg kedvesem hozzám bújt, és ölébe vette a kezem, majd nyugtatóan simogatni kezdte.

- Tudod, hogy túl sok minden történt vele hirtelen, meg fog békélni a helyzettel, ahogy mind, akik átváltoztunk – mormolta a fülembe. Én pedig azonnal megnyugodtam. Esme mindig tudja, hogy mit kell mondania, vagy tennie ahhoz, hogy megnyugtasson bárkit.

- Ha nem haragszotok meg, akkor lassan mennünk kéne, mert korán reggel be kell majd mennem a kórházba – mondtam egy idő után. Már elég régóta ültünk ott csendbe burkolózva.

- Rendben, nekem és Rosalie-nak még úgyis sok dolgunk van az új otthonunk körül. Szükségünk lesz némi takarítószerre, és új ágyneműkre, na meg persze nem ártana egy alapos ablakmosás, és szellőztetés sem. Mire hazaérsz a ház csillogni fog – lelkesedett be Esme. Ahogy ismerem át is fogja rendezni a házat, hogy a lehető legmodernebb, és legszebb legyen.

- Ez nagyszerűen hangzik, drágám – nyomtam egy gyors csókot az ajkaira.

- Én szívesen bevásárolok nektek – ajánlotta Edward.

- Az nagyszerű lesz – mondta Esme hálásan. – Rose, segítenél nekem? – fordult Rosalie felé.

- Persze, végül is itt fogunk élni – kelt fel nem túl lelkesen. Remélem, hogy Esmének igaza van, és túllép egyszer a depresszión.

Miután ezt megbeszéltük azonnal haza is futottunk, én pedig átöltöztem, majd megkerestem az orvosi táskámat, hogy bemehessek dolgozni. Néhány perc alatt elkészültem, elköszöntem Rose-tól, és megcsókoltam szerelmemet. Majd Edwarddal együtt elindultam a város felé. Ő bevásárol a lányoknak, én pedig összeismerkedem a kollégákkal, és megbeszélem a beosztásomat is. Régen szerettem Tennessee-t, mert az emberek barátságosak, és segítőkészek voltak másokkal, így engem is a közösség részeként kezeltek, még akkor is, hogyha érezték, hogy más vagyok. Remélem, hogy azóta nem változtak meg nagyon az itteniek. Jó lenne megint úgy élni itt, mintha normális lennék. Legalább egy kicsit. Akármennyire is elfogadtam a mostani létemet jó néha úgy érezni magam az emberek között, mintha még én is az lennék.