Történet szerelemről és családról - 52. fejezet

Utolsó napok Rochesterben 1.


Sziasztok! Bocsi a hosszadalmas késésért, de mentségemre szóljon, hogy születésnapom van holnap, és egész héten jöttek a rokonok hozzám, így kevés időm volt írni, de igyekszem visszaállni az eredeti kerékvágásba :) Puszi, Drusilla

(Edward szemszöge)



Amint mindent megbeszéltem fogadott apámmal, és a lányok is visszaértek a vadászatról, Esme és Carlisle azonnal elhagyták a házat, és elég messzire mentek ahhoz is, hogy csak a saját és Rosalie gondolatait halljam. Hálás voltam nekik, amiért ilyen diszkréten elég távol mentek ehhez a beszélgetéshez, és ha Rosalie is megtudja majd, hogy miért ment el hirtelen mindenki, akkor ő is hálás lesz ezért a figyelmességért. Vagy elképesztően dühös, amiért kettesben hagytak vele. Rose-nál nehéz megjósolni, hogy mire fog hisztérikusan reagálni és mire nem. Emberi tempóban sétáltam a kanapéhoz, és vártam, hogy fogadott testvérem letusoljon, majd visszajöjjön a nappaliba. Rose vadászat után mindig áztatta magát egy ideig, hogy lemossa magáról a koszt, amit összeszedett. Még elég kezdetleges volt a technikája, de kétségkívül napról-napra ügyesebben ment neki a vadászat. Carlisle szerint is egyre jobb, és hamarosan csökkenthetjük a vadászatok számát is, hogy megtanulja kontrollálni magát.

- Miről akarsz beszélni? – suhant le mellém Rosalie.

- Honnan veszed, hogy bármiről is akarok? – kérdeztem vissza flegmán.

Miért álltunk be erre az óvodás viselkedésre? Ha te meghúzod a hajam, akkor én egy egész tincset kitépek a tiédből. Ha ő flegma, akkor én reflexből még kegyetlenebb vagyok, de nem szándékosan. Ez csak úgy a védekező ösztönömből fakad. Elég furcsa az egész. Talán a vámpírsággal jár együtt, de majd megtanulom kontrollálni.

- Azért, mert mindenki feltűnés nélkül eltűnt, és te pedig itt vársz rám, holott mindig a szobádban szoktál lenni, hogy mindenki hagyjon békén – rántotta meg a vállát.

- Hm… egész jó megfigyelő vagy, ezt nem tudom vitatni – gondolkodtam el.

- Ez már csak így van – vigyorodott el elégedetten. – Szóval, miért is vagyunk itt? Ne kímélj. Bár van egy elég erős tippem, hogy mitől is fontos, hogy beszélj a fejemmel.

- Na és mi volna a tipped? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Meg akarsz győzni engem róla, hogy helytelenek a tervek, amiket a volt vőlegényem és gerinctelen falkája számára tartogatok – mondta egyértelműen.

Majd úgy tett, mint aki elnyomott egy ásítást, és hátradőlt a kanapén. Egyértelműen jelezte, hogy egyrészt semmi közöm a dologhoz. Másrészt pedig akármit mondok, az hidegen hagyja. Valahol megértettem az álláspontját, de már csak azért is meg fogom osztani vele a saját elméletemet. Abba még nem fog belehalni, hogy meghallgat. Bár, ha belegondolunk már másba sem nagyon fog belehalni.

- Nos, valahogy úgy van, ahogy mondod – bólintottam rá a megállapítására.

- Aha, mert majd pont rád hallgatok, aki a legkevésbé sem örül neki, hogy egyáltalán itt vagyok. Bár elárulok egy titkot, ebben közösek a gondolataink. Én sem akartam vámpír lenni, de most ez van, úgyhogy jobb híján próbáljuk meg kedvelni egymás társaságát.

- Nem mondtam, hogy bajom van azzal, hogy itt vagy. Az pedig, hogy eltérőek a véleményeink, az megint csak más tészta. Mindketten jól megférünk a másik mellett, de ettől még a terveid alapján gyilkossá válsz. Nem azt mondom, hogy ebben a családban, amibe becsöppentél gyilkosok élnek. Hiszen Esme csak egyszer botlott meg, de még nagyon fiatal volt vámpírként. Carlisle pedig makulátlan, ahogy valószínűleg senki vámpír fia, vagy lánya nem az a világon. Egyedül engem lehet itt pokolra kívánni a tetteimért, mert az én előéletem korántsem makulátlan. Azt akarom elérni, hogy ne kövesd el az én hibáimat – mondtam higgadtan. Talán, ha a beszélgetés nyugodtabb keretek között zajlik, akkor mindenkinek könnyebb lesz.

- A te hibáidat? Téged is megvertek, megerőszakoltak, megaláztak, és aztán nem akarták hagyni, hogy megbosszuld, amikor alkalmad nyílt rá? – kérdezte a szemeit forgatva.

- Nem, én csupán a saját mérhetetlen kíváncsiságomnak, és ostobaságomnak köszönhetem azt a temérdek bűntudatot, amivel együtt kell léteznem – válaszoltam még mindig nyugodtan. Hogy csinálja ezt Carlisle? Már legszívesebben kitekerném azt a vékony, hófehér kis nyakát, hogy hallgasson el. Elképesztően idegesítő tud lenni ez a nő.

- Most meg miről beszélsz? Téged is Carlisle változtatott át, és velük élsz. Nem hiszem, hogy hagyták volna neked, hogy tombolj – mondta komolyan.

- Valóban nem is hagyták volna, ha nem hagytam volna el őket, hogy egyedül próbáljak szerencsét. Tudni akartam, hogy miért tartják természetellenesnek a mi életmódunkat a nomádok, és erre a kérdésre úgy volt a legegyszerűbb választ találnom, ha megtapasztalom, hogy mi a különbség az állati és az emberi vér között. Évekre elhagytam a családomat, hogy megtudjam milyen a nomád élet, de hidd el nekem, hogy nem a legjobb, ami történhet veled. Egy ideig ég élveztem az emberi vér zamatát, és elbódított az édessége, a kellemes illata. Annak ellenére, hogy csakis bűnözőket gyilkoltam, mégis egy szörnyeteg nézett rám vissza egy idő után. Hiába tartottam meg önmagamat, és védtem meg rengeteg ártatlan ember életét, mégis elveszett egy részem. Minden gyilkossággal megsimogattam egy kicsit a bennem tomboló vámpírt, aki egyre erősebb lett bennem, és egyre nehezebb volt visszafognom, hogy ne essen neki ártatlan embereknek is. Hidd el nekem, hogy nem akarod ezt tenni. Akármennyire is dühös vagy most, vagy bármennyire is hajtana a bosszúvágy, te nem vagy gyilkos. Egy jogosan bosszúra szomjazó nő vagy, de nem gyilkos. Lennének más módszerek is arra, hogy megbűnhődjenek azok, akik ezt tették veled – mondtam határozottan.

- Igen, és mi volna az? – kérdezte kíváncsian.

- Hagyhatnánk nyomokat, hogy mi történt veled. A rendőrség kinyomozná az eltűnésed körülményeit, és az elhagyott bizonyítékok alapján elítélhetnék Royce Kinget és a többit, aki ezt tette veled. Nem kellene megölnöd őket, de mégis megbűnhődnének. Hidd el, hogy ez lenne a lehető legjobb megoldás erre az ügyre – magyaráztam hevesen. Hátha van egy cseppnyi esélyem még rá, hogy meggondolja magát.

- Mert szerinted bárki is lenne olyan bátor, hogy Rochester leggazdagabb családjának fiát börtönbe vesse, és elítélje. Az apja révén egy órát sem töltene börtönben. Szerinted nem gondoltam át minden lehetőséget? Mit érek el vele, ha megpróbálom megoldani igazságszolgáltatás révén? Utána tönkreteszik a családomat. Ha viszont tisztázatlan körülmények között meghalnak ezek az állatok, akkor senki sem fog a családomra támadni, hiszen egyértelműen nem lesz közük az eltűnésemmel kapcsolatos problémához. Gondold át az én szemszögemből. Én már ilyen vagyok, és nem tehetek semmit ez ellen, de a bosszú az enyém lehet még egy kis elégtételként úgy, hogy a családomat nem keverem bele. Nem akarom, hogy jobban szenvedjenek, mint amennyire muszáj. Royce megérdemli a halált, és a barátai is. Ebből nem engedek, de egy dolgot megígérek. Egyikükből sem fogok inni egy kortyot sem. Eszemben sincs bemocskolni a testem a mocskos vérükkel. Még arra sem méltók, hogy egyáltalán arra gondoljak, hogy megkóstolom őket – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Hogyha a tetteim után ki akartok tenni, mert nem akartok a családban egy ilyen vámpírt látni, azt természetesen megértem, és azonnal elmegyek. Viszont nem engedem magam eltéríteni a terveimtől. Mostantól naponta meghal egy Royce barátai közül, szörnyű kínok között, utána pedig maga Royce is utánuk megy. Hogyha ellenvetésed van, akkor elmondhatod, de nem fogsz vele semmin sem változtatni. Te kíváncsiságból hagytad el a családodat, én pedig bosszúból fogok ölni. Nem ugyanaz a kettőnk helyzete, és nem hinném, hogy annyira rossz lesz, amikor elintézem azokat, akik tönkretettek. Nem veszem már őket emberszámba – mondta, majd az emelet felé vette az irányt.

- Rose, kérlek, gondold még át – mentem utána.

- Nincs mit átgondolnom többé, de köszönöm, hogy próbáltál törődni velem – mosolygott rám halványan. – Ma este elmegyek itthonról, és nem tudtok megakadályozni ebben – mondta határozottan. Én pedig bólintottam. Feladtam a próbálkozást, mert láttam rajta, és hallottam a gondolatain, hogy semmi esélyem jobb belátásra bírni őt. Már eldöntötte, hogy megöli őket, én pedig megígértem Carlisle-nak, hogy hagyom elkövetni a saját hibáit.



(Rosalie szemszöge)



Már sötétedett odakint, amikor Carlisle és Esme hazaért. Hallottam, amint Edward beszámolt nekik róla, hogy semmi esélyük rá, hogy visszatartsanak a tervemtől. Esme halkan zokogott odalent, nem akarta, hogy elveszítsem önmagam, de tudta, hogy neki sincs esélye meggyőzni, Carlisle pedig megadta magát az akaratomnak, bár mereven ellenezte a gyilkolást, de elfogadta a tényt, hogy az én életemet tették tönkre azok az emberek, akiket meg akarok ölni. Már mindenki a szobájában volt, és elfoglalta magát, amikor elindultam. Nem akartam az ajtón kimenni, véletlenül sem akartam egyikükkel sem találkozni. Nem voltam kíváncsi a rosszalló, vagy szánakozó tekintetükre, ezért kitártam az ablakomat, és egy határozott ugrással levetettem magam az emeletről egyenesen a fák közé. Még egy pillanatra visszanéztem a házra, majd futni kezdtem a város felé. Megfogadtam, hogy senki másnak nem fog bántódása esni, csakis a kiszemelt áldozataimnak. Így amikor valaki más lesz a közelemben, akkor vissza fogom tartani a levegőmet, nehogy rátámadjak. Mielőtt elkezdem a bosszúmat, azonban még van valami, amit meg kell tudnom. Nagyon remélem, hogy Vera nem csak eltette a pénzemet, hanem valami jót is tett vele, egy kicsit kényeztette is magukat a spórolt pénzemből. Úgyhogy bármennyire is kockázatos volt, barátnőm felé vettem az irányt. Még utoljára látni akartam őket. Csak belesek az ablakon, és eljövök. Nem akartam semmi mást. Amikor odaértem az ablakukhoz, éppen mind az ebédlőben voltak, és vacsorázni készültek. Vera hála az égnek jóra használja az összeg egy részét. A vacsoraasztalon bőséges adag étel volt, többféle hús, és rengeteg gyümölcs és zöldség. Még sosem volt részük ilyen lakomában, és boldog voltam, hogy legalább ennyit tehettem értük. Ez eszembe juthatott volna korábban is. Remélem, hogy mostantól sűrűbben lesz lehetőségük, hogy ennyi finomságot tálaljanak az asztalra. A keresztfiamnak bőséges anyatejre van szüksége, és ehhez jobb lenne, ha Vera változatosan tudna étkezni. Én már amúgy sem használnék túl sok pénzt, az állatoknak nem kell fizetnem, hogy kiszívhassam a vérüket. Miután kigyönyörködtem magam egyetlen igaz barátomban, és családjában, úgy döntöttem, hogy ideje tovább indulnom, és véghezvinnem a tervet, amit akartam. Egy pillanatra átjárt a boldogság, mivel néhány percre még alkalmam volt a keresztfiamat is látni, hacsak messziről is. Most láttam őket utoljára, úgyhogy nem akartam elsietni a búcsút. Gyorsan megtaláltam Royce egyik barátját, mivel jó helyen kerestem. Természetesen a város sötétebb negyedében volt, ahol a kurtizánokat is könnyű volt megtalálni. Nem vettem levegőt, amíg ott voltam, egyszerűen csak követtem miután hazaindult, és amikor bement a házába kifigyeltem, hogy melyik ablak az övé, és onnan néztem tovább. Kivártam, amíg lezuhanyozott, majd immáron nem túl sok ruhában befeküdt az ágyába. Ekkor jött el a pillanat. Halkan az ablakához lopóztam, amit nyitva hagyott, hogy a levegő átjárja a szobát, majd beugrottam, és lassan az ágyához sétáltam. Még nem aludt, ez érezhető volt a légvételeiből is. Eddig lassan lépkedtem, de most, amikor már elég közel jártam hozzá szándékosan csaptam egy kis zajt, hogy felém fordítsa a fejét. Először csak hunyorgott a sötétben, majd amikor felismert, rémülten felugrott az ágyból, és hátrálni kezdett.

- Te halott vagy – mutatott rám rémülten. – Meghaltál, nem lehetsz itt.

- Hát nem rajtatok múlott, hogy életben maradjak – morogtam rá.

Undorító féreg. A nőket csak tárgynak tekinti, még most sem látok rajta egy pillanatnyi megbánást sem, csak meglepettséget, hogy hogyhogy nem vagyok halott.

- Hogyan? Mármint, Royce azt mondta, hogy eltűnt a tested, de biztosan nem maradtál életben, és hogy soha senki nem fogja megtudni, hogy mi történt.

- Nos, találkoztam valakivel, aki bár nem volt ember, de több emberség, és jóság volt benne, mint az egész városban. Viszont nem azért jöttem, hogy bájcsevegjek veled. Üzenetem van Royce számára.

- Miért pont engem választottál az üzenet átadására? – kérdezte rémülten.

- Ó, nem csak téged, mind az üzenet részén fogjátok képezni – léptem hozzá még közelebb. Csak ekkor vehette észre sötétvörös íriszemet.

- Mi vagy te? – hátrált el egészen a falig.

- Az, aki véget vet az ámokfutásotoknak – termettem előtte.

Majd torkon ragadtam, és egy határozott hajítással egészen a másik falig repítettem. Éreztem, hogy fél tőlem. Megváltozott az illata. Egészen addig dobáltam keresztül a szobát, amíg nem hallottam, hogy a csontjai már recsegnek, és annyi sérülés van rajta, hogyha most így itt hagynám, akkor soha többé nem állna a lábára. Már csak a rémületet lehetett látni az arcát, és nekem pontosan ez volt a célom, elégedett voltam magammal, hiszen elértem azt, amit akartam, és még csak kísértésbe sem jöttem. A vére egyáltalán nem csábított, sokkal jobban esett, hogy kínozhatom, csak arra koncentráltam, hogy szenvedjen. Lassan, és kegyetlenül végeztem vele, olyannyira alapos voltam, hogy a végén már maga könyörgött a haláláért. Órákkal később adtam csak meg neki a kegyelemdöfést és törtem el a nyakát. Szinte már hálás volt értem, hogy megtettem. A testet visszadobtam az ágyra, majd valaki megtalálja, remélem, hogy Royce vagy az egyik mocskos cimborája lesz az. Minél előbb rájönnek, hogy rájuk is ez vár, annál jobb lesz a végén a bosszúm. A hatás nem maradhat el. Pokollá fogom tenni az életük utolsó pillanatait, ahogy azt ők is tették velem.

Kissé félve mentem haza, miután végeztem első áldozatommal. Igazság szerint arra számítottam, hogy már az ajtó előtt lesz a bőröndöm, és soha többé nem tehetem be a lában a házba, de nem így történt. Amikor a ház közelébe értem, Edward lépett ki a teraszra. Majd szélesre tárta előttem az ajtót, hogy bemehessek. Döbbenten pillantottam rá, de csak megrázta a fejét, és behúzott a házba. A nappaliban ott volt Esme és Carlisle is. Egyikük sem vetett rám csalódott vagy gyűlölködő pillantást. Esme csak szomorúan nézett rám, Carlisle pedig inkább tárgyilagosan. Edward pedig szomorú szemekkel vizslatott. Azt hiszem, hogy mindenki arra várt, hogy kiboruljak, de nekem eszem ágában sem volt ilyesmi.

- Öt nap múlva elköltözünk, már szóltam a kórházban is – mondta Carlisle. – Ha velünk akarsz maradni, akkor pénteken útra készen állsz itt éjszaka a nappaliban, ha nem akkor nélküled fogunk távozni – nézett rám komolyan.

- Értettem – bólintottam.

- A ma és az elkövetkezendő napokban történtekről pedig egy szót sem akarok hallani. Ami Rochesterben történik, az itt is marad, ha elmentünk senki sem fog beszélni róla soha többé. Egyébként nyugodtan használhatod az ajtót is, mert úgyis mindenki tisztában van vele, hogy mikor hagyod el a házat – magyarázta. – Másnak nem esett bántódása? A kiszemelt áldozataidon kívül?

- Nem, én senki mást nem akarok bántani, csak őket – hajtottam le a fejem, mint egy rossz kislány.

- Ez maradjon is így – bólintott Carlisle. Majd magához ölelte a szinte zokogó feleségét, és felsétáltak az emeletre.

- Azt hittem, hogy ki fogtok tenni engem – motyogtam halkan. Tudtam, hogy Edward még a szobában van.

- Nem fogunk, de Carlisle komolyan mondta, hogy öt nap múlva elmegyünk, úgyhogy ehhez tartsd magad – mondta majd felállt, és felment a saját szobájába.

Majd én is úgy tettem. Az éj hátralévő részét a saját szobámban töltöttem. Majd a következő három napot vadászattal töltöttem, míg a napokhoz tartozó éjszakákon egyesével végeztem ki életem megrontóit. Mindegyikükkel hasonló kegyetlenséggel bántam el, mint az első áldozatommal, és természetesen a vőlegényemet hagytam utoljára. Elégedetten figyeltem, ahogy minden egyes barátja halálával egyre jobban magába zuhan, és a rettegése, a paranoiája, és a pánikrohamai az egekbe szöknek. Nem mert egy métert sem tenni a felbérelt testőrei nélkül, és velük sem hagyta el a ház környékét néhány száz méternél messzebb. Túlnyomórészt bezárkózott a szobájába, és rettegett. Megérdemelte a sorsát. Egyáltalán nem érdemelt kegyelmet. Én könyörögtem, hogy ne bántson, de nem érdekelte. Én sem leszek hozzá kegyesebb, miért tenném. Holnap éjjelre már csak ő maradt, azután pedig elköltözünk innen, és megpróbálok a lehetőségeimhez mérten teljes életet élni, hogyha ez így egyáltalán lehetséges.