NYARALÁS!

JÖVŐ HÉTEN A FRISS ELMARAD, MERT NEM LESZEK ITTHON. MEGYEK EGY HÉTRE NYARALNI, ÉS ÚTBAEJTEM VOLTERRÁT IS, ÚGYHOGY MAJD KAPTOK EGY ÉLMÉNYBESZÁMOLÓT A VÁROSRÓL :D

PUSZI, DRUSILLA

Történet szerelemről és családról - 54. fejezet

Régi-új otthon




(Carlisle szemszöge)



Elérkezett az indulásunk napja. Nagyon kedveltem Rochestert, mert az emberek a másságunk helyett az arroganciájukkal voltak elfoglalva, így eszükbe sem jutott, hogy féljenek tőlünk. Bár Esme természetesen tökéletesen elbűvölte a társaságot, mint mindig mindenkit. Büszkén is hordoztam a karomon az én gyönyörű, és tökéletes feleségemet. A világ legcsodálatosabb asszonyát adta nekem a sors, és én minden nap hálát adtam az égnek, hogy megkaphattam. Most is itt sürög-forog, és az utolsó simításokat végzi a költözés körül. Tudtam, hogy ez nehéz neki. Megint itt kell hagynia az árvákat, akiket szeret, megint új életet kell kezdenie elölről, de ezen a bánatán nem tudtam igazán enyhíteni. Az idő majd megoldja, és hozzászokik. Velem is így volt, eleinte gyűlöltem a költözéseket, de most már a mindennapi rutin részévé vált. Néhány évtized, és ez is csak egy semmiség lesz, mint reggel bemenni, hogy dolgozzon valaki.

- Minden készen áll – sóhajtott fel, amikor bezárta az utolsó bőröndünket. – Szeretem ezt az asztalt – simított végig a konyhaasztalon. – Olyan sokáig kellett várnom, amíg elkészült – sóhajtott fel.

Valóban csodálatos asztal volt, Esme igényei szerint kialakítva. Még nem mondtam el neki, de ezt az asztalt utánunk szállítatom, már el is intéztem. Meglepetésnek szántam, de lehet, hogy jobb lenne, hogyha most elmondanám? Akkor viszont már nem lenne meglepetés, és én szeretném meglepni.

- Készen vagyunk – szakította meg Edward a gondolatmenetemet.

Edward az ajtóban állt, és a kezében volt Rosalie bőröndje is. Ezek szerint most már biztos, hogy velünk jön. Ennek igazán örülök, nem voltam biztos benne, hogy akar-e a családunk része lenni. Hiszen az akarata ellenére tettem azzá, ami, de nem voltam képes ott hagyni. Csodálatos teremtés, csak meg kell gyógyulnia a lelkének. Idővel rendbe jön, mint ahogy Esme is rendbe jött. Csak a megfelelő társ kell mellé. Aki a jelek szerint sajnos nem Edward lesz.

- Hol van Rose? – kérdezte Esme szeretetteljesen.

- Itt vagyok – sétált le Rosalie is az emeletről.

- Hogy vagy, kedvesem? – kérdezte Esme anyai aggodalommal a hangjában.

- Voltam már jobban is, de kiheverem – sóhajtott Rose. – Menjünk, hogyha mindenki készen van, nem akarom soha többé látni Rochestert – mondta kissé feldúltan. Majd egy szempillantás alatt kirontott az ajtón. Kérdőn néztem Edwardra.

- Túl sok jó és rossz emlék is ide köti. Menekülni akar az érzései, és múltja elől – válaszolta fiam készségesen.

- Hogy segíthetnénk rajta? – hajtotta le a fejét szerelmem. Sosem viselte jól, hogyha tehetetlen volt bármiben is.

- Adjunk neki minél több szeretetet, és megértést, adjunk neki időt. Az egy dolog, hogy bosszút állt, de ettől még a lelkiismerete egy ideig kínozni fogja. Akármennyire is gyűlölte azokat a férfiakat a szíve egy része mégse érzi úgy, hogy joga volt ezt tenni. Érzékenyebb, mint ahogy mutatja. Csak kívül kőszikla, belül törékeny – mondtam határozottan.

- Mikor végeztél pszichológia szakot is? – húzta fel Edward a szemöldökét kíváncsian.

- Nem végeztem, csak volt már időm megtanulni, hogy hogyan lássak a dolgok mögé, fiam – néztem rá komolyan.

- Értem – bólintott Edward. - Hát én nem látok Rose viselkedésében semmi természetellenest. Szerintem egyszerűen ilyen a stílusa. Ezt nevelték bele.

- Edward, hogy mondhatsz ilyet? – döbbent meg Esme. – Sok mindenen keresztül kellett mennie az elmúlt napokban, igazán joga van ingerültnek lenni.

- Valóban, csak így ne maradjon – forgatta meg a szemét fiam.

Edward hangulata mostanában elég ingadozó. Tudom, hogy segíteni szeretne Rose-nak, de az is tény, hogy néha elég idegesítő a lány. Esmének nagyobb esélye van közelebb férkőzni hozzá, mint nekem, vagy Edwardnak az biztos.

- Mehetnénk már, vagy még akartok kibeszélni a hátam mögött? – hallottuk meg Rosalile morgását. Hát igen, tényleg nem szép, hogy róla beszélünk, amikor nincs a házban, de mi csak segíteni szeretnénk. Az pedig szemtől szembeni beszélgetéssel nem megy, ezt már többször is kitapasztaltuk.

- Bocsáss meg, kedvesem. Már indulunk is – emelte fel kicsit a hangját szerelmem. Esme mindig tudta, hogy melyik helyzetben, hogyan tudna helyesen viselkedni. Mindig tudja, hogy mire van szüksége a számára fontos személyeknek.

- Semmi gond, csak nem szeretek várni, hogyha már utaznunk kell, akkor menjünk – mondta Rose már egy fokkal kedvesebben.

- Akkor menjünk. Megengeded, drágám? – ajánlottam fel a karomat szerelmemnek.

- Köszönöm – mosolygott rám. Majd felvettem két bőröndöt, ahogy Edward is, és elindultunk az új otthonunk felé.

Csendben futottunk végig az erdők mélyén, hogy senki se láthasson meg bennünket, míg el nem értük a célunkat. Az új házunk, amit Edward intézett, természetesen az erdő legmélyén volt, hogy nyugodtan élhessünk, és vadászhassunk is. A kórház már tudott az érkezésemről, míg Esme már be is jelentkezett egy árvaházi látogatásra. Sosem vált sokáig a gyerekek megismerésével, mert így lehetősége nyílt az apró gyerekek közelében minél több időt tölteni.

- Tulajdonképpen hol is vagyunk? – kérdezte Rosalie kíváncsian, miután beléptünk a házba.

- Tennessee – válaszolta Edward azonnal.

- Sokat olvastam már erről a helyről – lelkesedett be Esme. – Van néhány egészen rendkívüli saját készműves technikájuk, és csodálatosan bánnak a fával, ráadásul errefelé az emberek nagyon tisztességesek, és dolgosak – lelkesedett fel szerelmem. – Rengeteg dolgom lesz, és nem lesz nehéz beilleszkedni, itt túlnyomórészt tisztes középosztálybeli népek élnek.

- Te tanulmányoztad a környéket? – néztem kérdőn szerelmemre.

- Mivel tudtam, hogy hova jövünk, gondoltam, hogy nem árt, hogyha tudok egyes, s mást a környékről – mondta Esme kicsit zavarban.

- Ez csodálatos, életem – öleltem magamhoz. Ezek szerint most mégsem viselte meg annyira a költözés, mint első alkalommal. Hála az égnek.

- Melyik lesz az én szobám? – kérdezte hirtelen Rose.

- Amelyiket szeretnéd – mondtuk Esmével. Nálunk mindig mindenki kiválasztja a saját szobáját. Általában nem szoktunk összeveszni, hogy melyik helyiség kié legyen.

- Rendben – tűnt el az emeleten egy szempillantás alatt. – Enyém lesz az emeleten, balról a második szoba – kiáltott le néhány perccel később.

- Jól van – válaszoltuk mosolyogva.

- Akkor enyém lesz a második szoba jobbra, és nektek megmarad két szemben fekvő szoba irodának, és hálószobának – mondta Edward. Majd ő is nekiiramodott a beköltözésnek.

- Hogy-hogy már be van bútorozva a ház? – kérdezte Esme kíváncsian.

- Azért, mert ez az én házam. Még az 1700-as évek végén vásároltam, mert itt éltem egy darabig. Nagyon kedveltem a környéket. Fantasztikus az állatpopuláció, és kedves vidéki emberek élnek errefelé. Remélem nem gond, hogy ezúttal nem tudod te berendezni az egész lakást, bár ha szeretnéd, akkor bármitől megszabadulhatsz, és hozhatsz modernebb bútorokat is. Tudom, hogy elég régimódi, de akkoriban hidd el, hogy nagyon is divatosnak számított ez a stílus – magyarázkodtam.

- Nem, ez tökéletes lesz, drágám. Egyszerű, és elegáns. Én is hasonló stílusban rendeztem volna be, úgyhogy hagyjuk így – bújt oda hozzám szorosan.

- Rendben van, ahogy szeretnéd – simítottam végig a hátán. Majd meglódult a fantáziám. Végül is, hogyha Esme kedvenc asztalát úgyis elhozatom, akkor ennek a régi asztalnak már nem vennénk hasznát, és akkor most akár… nem, ebből elég Carlisle Cullen. Most az új helyzetre, és Rosalie-ra kell koncentrálnom. Nem teperhetem le a feleségemet a konyhában, amikor itthon vannak a gyerekeink. Ennyire nem lehetek felelőtlen.

- Elmegyünk vadászni – rohant le Edward a nappaliba Rose-t maga után vonszolva.

- Ne rángass már, miért nem lehet normálisan kérni, ahelyett, hogy berontasz a szobámba, és az akaratom ellenére levonszolt a földszintre. Ha csak annyit mondtál volna, hogy szomjas vagy, már akkor is jövök magamtól – csapott Rose a hátára.

- Gyerekek, higgadjatok le – mondta Esme szigorúan. – Miért siettek ennyire? – kérdezte kíváncsian.

- Fogalmam sincs, engem csak letámadott – morgolódott tovább Rosalie. Majd kiszabadította magát Edward kezei közül.

- Azt hiszem, hogy ez az én hibám – mosolyodtam el kínosan. – Edward nyilván látta a terveimet a gondolataim között.

- Oh… - kerekedtek el szerelmem szemei.

Majd elmosolyodott és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Határozottan rossz ötlet volt ez a mozdulat, mert kevés hiányzott hozzá, hogy senkivel sem törődve magamhoz rántsam, és véghezvigyem a terveimet. Annyira gyönyörű, és kívánatos. Miután Edward végre hazajött, és újra velünk élt, féltünk magára hagyni, hogy kettesben töltsünk egy kis időt, így az utóbbi néhány évben komolyan mérsékeltük néhány igen fontos szükségletünket. Hihetetlen ezt kimondani, de még az én hihetetlen önuralmamnak is vannak határai. Nem tudom, hogy miért most tört rám a dolog, de nem tehetek róla, eddig sikerült elfojtanom, majd ezután is megoldom valahogy, már csak néhány hónap, és Párizs. Majd erre koncentrálok.

- Ezt majd egy kicsit később megbeszéljük – suttogta a fülembe Esme.

- Rose, nem vagy szomjas? – kérdezte Edward ezúttal sokkal kedvesebben.

- Dehogynem, mindig az vagyok – hajtotta le a fejét.

- Akkor menjünk el vadászni, hátha találunk valami finomabbat is, mint egy szarvas – lelkesedett be Edward. – Talán messzebbre is mehetnénk, mivel a hegyekben még több fajta állat szokott lenni. Hátha akad néhány hegyi oroszlán.

- Ne, az még korai lenne Rose számára. Egyedül nem tudod visszafogni, veletek megyek – mondtam határozottan.

- Elleszünk ketten, ide már nem merészkednek emberek, így nem lesz gond. Messze vagyunk a turista útvonalaktól, úgyhogy ne aggódj, néhány óra múlva itt leszünk – vetett ellen Edward.

- Én is szomjas vagyok egy kicsit – mondta Esme határozottan. Tudtam, hogy nem az, hiszen nemrég vadászott, csak nem akarja, hogy aggódjak órákon át Rose miatt. – Csak néhány hónap, és Párizsban mindent bepótolunk – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. – Kitartás, te is hiányzol nekem, de most Rose az első – fűzte még hozzá.

- Oké, akkor menjünk mind – sóhajtott fel Edward. – Szülők – forgatta meg a szemeit.

- Szobafogság lesz – intette Esme fiunkat.

- Jó leszek – vigyorodott el Edward.

- Helyes – bólintott kedvesem mosolyogva.

Értékeltem a gesztust, hogy Edward megpróbált kettesben hagyni minket, de Esmének igaza van. Nem lehetek felelőtlen, akármennyire is szeretnék a feleségemmel lenni, most Rose-ra kell gondoltunk. Meg kell tanítanunk, hogy hogyan tudja kontrollálni magát. Csak néha olyan nehéz ellenállnom a kísértésnek, amikor a szeretett nő ott áll előttem, és annyira kívánatossá teszi minden egyes mozdulat, hogy alig tudok megálljt parancsolni az ösztöneimnek. Egyedül Esme képes ilyen hatást gyakorolni rám. Csak mellette nem tudom megőrizni a hidegvérem, mert már a látványától is teljesen el vagyok kápráztatva. Az én angyalom.

- Apa, biztosan nem akartok itthon maradni? – forgatta meg a szemeit Edward.

- Nem, Rose-nak nagyobb szüksége van most ránk. Az egész családra – mondtam határozottan. – Induljunk, fiam. Jó lesz a vadászat, én már úgyis viszonylag régen voltam.

- Igen, már elég feketék a szemeid – bólintott rá Edward. – Bár az is lehet, hogy mástól – fűzte még hozzá kicsit pimaszul.

- Viselkedj, fiam – néztem rá szigorúan.

Bár a szám sarkában mosoly bujkált. Nagyon ritkán szoktam lebukni Edward előtt a képzelgéseimmel, de amikor igen, akkor megzabolázom a néha feltörő pimaszságát. Szándékosan kötekedik velem. Ezt mégsem tűrhetem el, ezzel nagyon zavarba tudja hozni szegény Esmét is.

- Jól van, jól van, akkor menjünk – indult el az ajtó felé Edward. Majd szélesre tárta. – Hölgyeim – mutatott a tárt ajtó felé.

- Köszönjük – táncolt ki szerelmem, Rose pedig némán követte. Azután én, majd Edward zárta a sort.

- Akkor, menjünk a hegyekbe? – kérdeztem miután már az erdőben álltunk.

- Igen, én szeretnék – mondta Edward lelkesen.

- Nekem mindegy – rántotta meg a vállát Rose.

- Rég jártam már hegyekben – mosolyodott el Esme.

- Rendben, akkor irány a hegy – mondtam határozottan.

Kettő mellette, egy tartózkodik. A többség döntött. Én is szívesen elcsíptem volna kivételesen valamit, ami nem szarvas. Állítólag a környéken sok a medve. Gyorsan felértünk a hegyi tisztásokhoz, és máris a szemünk elé tárult egy nagyobb medvepopuláció. Esme, Rose, és én azonnal a medvék felé vettük az irányt, de Edward továbbment. Hátha sikerül elkapnia néhány oroszlánt. Miután levadásztunk két-két medvét egy kicsit leültünk a tisztáson, és türelmesen vártuk Edwardot. Aki egy fél órával később meg is jelent elégedett vigyorral az arcán.

- Ezek szerint találtál – mosolyodott el Esme.

- Igen, találtam egy szép nagy példányt – mondta boldogan. – Már olyan régen nem vadásztam oroszlánra.

- Én meg még sosem próbáltam a medvét, de nem volt rossz – mondta Esme elégedetten.

- Szerintem egyre megy, ez is állat, az is állat, a lényeg, hogy ölünk kell az életért – mondta Rose fintorogva.

- Nem olyan rossz a helyzet, kedvesem – ölelte át Esme. – Hozzá lehet szokni ehhez az életmódhoz, csak időt kell adnod magadnak.

- Persze – forgatta meg a szemeit Rosalie. Előbb vagy utóbb csak megbékél az életünkkel. Ha nem, akkor nem tudom, hogy mit csinálok. Nem akartam neki rosszat, csak nem akartam, hogy meghaljon. Edward csak egy szúrós pillantást vetett Rose-ra, míg kedvesem hozzám bújt, és ölébe vette a kezem, majd nyugtatóan simogatni kezdte.

- Tudod, hogy túl sok minden történt vele hirtelen, meg fog békélni a helyzettel, ahogy mind, akik átváltoztunk – mormolta a fülembe. Én pedig azonnal megnyugodtam. Esme mindig tudja, hogy mit kell mondania, vagy tennie ahhoz, hogy megnyugtasson bárkit.

- Ha nem haragszotok meg, akkor lassan mennünk kéne, mert korán reggel be kell majd mennem a kórházba – mondtam egy idő után. Már elég régóta ültünk ott csendbe burkolózva.

- Rendben, nekem és Rosalie-nak még úgyis sok dolgunk van az új otthonunk körül. Szükségünk lesz némi takarítószerre, és új ágyneműkre, na meg persze nem ártana egy alapos ablakmosás, és szellőztetés sem. Mire hazaérsz a ház csillogni fog – lelkesedett be Esme. Ahogy ismerem át is fogja rendezni a házat, hogy a lehető legmodernebb, és legszebb legyen.

- Ez nagyszerűen hangzik, drágám – nyomtam egy gyors csókot az ajkaira.

- Én szívesen bevásárolok nektek – ajánlotta Edward.

- Az nagyszerű lesz – mondta Esme hálásan. – Rose, segítenél nekem? – fordult Rosalie felé.

- Persze, végül is itt fogunk élni – kelt fel nem túl lelkesen. Remélem, hogy Esmének igaza van, és túllép egyszer a depresszión.

Miután ezt megbeszéltük azonnal haza is futottunk, én pedig átöltöztem, majd megkerestem az orvosi táskámat, hogy bemehessek dolgozni. Néhány perc alatt elkészültem, elköszöntem Rose-tól, és megcsókoltam szerelmemet. Majd Edwarddal együtt elindultam a város felé. Ő bevásárol a lányoknak, én pedig összeismerkedem a kollégákkal, és megbeszélem a beosztásomat is. Régen szerettem Tennessee-t, mert az emberek barátságosak, és segítőkészek voltak másokkal, így engem is a közösség részeként kezeltek, még akkor is, hogyha érezték, hogy más vagyok. Remélem, hogy azóta nem változtak meg nagyon az itteniek. Jó lenne megint úgy élni itt, mintha normális lennék. Legalább egy kicsit. Akármennyire is elfogadtam a mostani létemet jó néha úgy érezni magam az emberek között, mintha még én is az lennék.

Történet szerelemről és családról - 53. fejezet

Utolsó napok Rochesterben 2.




(Rosalie szemszöge)



Egész nap csak gondolkodtam azon, amit Edward és Esme is mondott nekem. Azt mondták, hogy a gyilkosságok szörnyű bűntudattal párosulnak, de bennem egy szemernyi megbánás sem volt. Nem tudtam sajnálni azokat a férfiakat, akik tönkretették az életemet és megöltek. Miért bánnám meg, hogy véget vetettem néhány mocskos vadállat életének? Már csak egyetlen egy gyilkosság van hátra, de ez nem fog olyan könnyen menni, mint a többi. Sokkal, de sokkal tovább fogom kínozni Royce testét és idegeit egyaránt. Nem mondom, hogy a lelkét, mert neki nincs olyan. Könyörögni fog a halálért, de én éppúgy nem leszek kegyes, mint ahogy ő sem volt az. Már csak néhány nap választott el minket az esküvőtől. Istenem, milyen életem lett volna mellette? Lehet, hogy bántott volna, amikor részegen jön haza? Vagy akkor is megölt volna egy mámoros éjszakáján? Nem, hiszen akkor a jó hírneve is kockán forgott volna. Nem merte volna megtenni. Milyen vak voltam. Egy buta kis csitri, aki egy gazdag úriember minden egyes szavát gondolkodás nélkül elhitte, ahelyett, hogy hagytam volna a kevésbé gazdag, ámde értékkel rendelkező fiatalembereket udvarolni. Hiszen nagyon szép nő voltam, így mindenki engem ostromolt, hogy fogadjam kegyeimbe, de engem csak az érdekelt, hogy a családomnak jó legyen, és hogy Royce amellett, hogy vagyonos, még jóképű is. Azt nem is sejtettem, hogy a sátán bujkál az angyalarc mögött. Bár akkor lettem volna ilyen okos. Akkor talán most szegényebb lennék, mint Vera, de talán boldog, és még ember. Soha nem fog hevesen dobogni a szívem, hogyha valaki kacéran rám néz, vagy nem fogok elpirulni, amikor megcsókolnak. Egyáltalán ki csókolna meg? Kinek kellenék? Hiszen a vega vámpírok száma ennyi, Edwardnak pedig nem kellek. Bár őszintén szólva, akármennyire is jóképű Edward, én sem érzem úgy, hogy hozzá tartoznék. Testvérként tudok rá gondolni, de páromként valahogy nem. Bár a legkevésbé sem imponál, hogy még csak kísértésbe sem hoztam. Azt hiszem, hogy ő az első férfi, akinek nem tetszem. Talán az okos, könyvmolyok tetszenek neki? Valószínűleg ez lehet a helyzet. Miért nem voltam én is egy icipicit okosabb? Most mi lesz a családommal? Én voltam az egyetlen esélyünk a tartós jólétre. Remélem, hogy édesanyám eladja majd az ékszereimet, amik nem voltak rajtam a halálomkor. Elég sokat érnek. Főleg azok a darabok, amiket Royce ajándékozott nekem. Úgysem lennék képes felvenni őket többé

- Rosalie – kopogtatott be a szobába Edward.

- Igen? Gyere csak – pillantottam az ajtó felé. Amin Edward egy szempillantás alatt belépett.

- Biztos vagy benne, hogy meg akarod tenni ma éjjel? Van értelme? Elég kuszák a gondolataid, mintha nem lennél benne biztos, hogy ezt akarod – ült le mellém.

- Biztos vagyok a döntésemben, és nem tudsz megakadályozni benne. Én csak félek tőle, hogy mi lesz, hogyha újra a közelében kell lennem. Legszívesebben apró cafatokra szaggatnám, és boldogan nézném végig, ahogy belefullad közben a saját vérébe, kínok közt üvöltözve. Azt akarom, hogy érezze azt, amit én éreztem. Hogy tudja, hogy mit követett el. Azt akarom, hogy szenvedjen úgy, ahogy senki más a földön – mondtam ingerülten.

- Megértem az indulataidat, de te is tudod, hogy ez most az újszülött benned, akit minden egyes gyilkossággal a felszínre hozol, és simogatod, hogy jöjjön, és tegye meg, amit te sosem tennél. Te nem vagy gyilkos. Hagyd futni azt az embert. Már soha többé nem nyeri vissza az ép eszét, hála neked. Ha most elejtünk néhány nyomot a halálodról még be is vallaná, hogy ő a felelős. Élete végéig kényszerzubbonyban lenne – fogta meg Edward a kezem.

- Nem akarom, hogy egy perccel is tovább létezzen a világon. Az apja bárhonnan ki tudja hozni. Nem engedem, hogy bárki mással is ezt tegye. Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom azt, amit velem tett – mondtam ellentmondást nem tűrve. - Ma még elintézem az utolsó feladatomat itt, holnap pedig elmegyek veletek, és a lehetőségeimhez mérten megpróbálok élni, bár ez már szinte képtelenség. Elfogadtátok a döntésem, még ha nincs is ínyetekre, így arra kérnélek, hogy most hagyj magamra. Tíz perc múlva indulok, és bevégzem, amit elkezdtem – mondtam határozottan.

- Azért gondold még át, tíz perc hosszú idő – állt fel az ágyról. Majd egy szempillantás alatt elhagyta a szobát.

- Tíz perc tényleg hosszú idő. Mit nem adnék érte, hogyha csak ennyi időre megint ember lehetnék. Inkább lennék még egy pár percig halandó, és utána halott, mint mindörökké élő vámpír – motyogtam a szobámnak.

Hogyan lesz ezután? Az egy dolog, hogy Carlisle, Esme, és Edward befogad a családjába, de van értelme velük mennem? Maradhatnék itt is, egyedül. Valaki előbb vagy utóbb csak megtalálja a megoldást arra, hogy megöljön.

- Rosalie, ezt verd ki a fejedből, világos? – kiabált fel Edward.

- Ha nem akarsz ilyen gondolatokat hallani, akkor szállj ki a fejemből – fújtattam mérgesen. Idegesítő ficsúr.

- Én is szeretlek – sóhajtott fel színpadiasan.

- Gyerekek – hallottam meg Esme békítő hangját.

Őt nagyon tudnám szeretni. Annyira kedves, és gyengéd. Olyan, mint az igazi anyukám. Ő szeretné, igazán szeretné, hogy velük menjek. Miatta teszem meg. Carlisle is kedvel, de azért érzem a viselkedésén, hogy a legkevésbé sem ért egyet azzal, amit teszek, bár Esme sem. Túlságosan simulékonyak és jólelkűek ahhoz, hogy gyűlöljenek bárkit is. Ritka tulajdonság ez.

- Kedvesem – kopogtatott be ezúttal Esme.

- Igen, gyere csak be – mondtam halkan. Most megint meg akarnak majd győzni arról, hogy ne tegyem.

- Csak hoztam egy bőröndöt, hogy be tudd csomagolni azokat a holmikat, amiket szeretnél magaddal hozni. Tudom, hogy most nincs sok mindened, de ha beköltöztünk az új házba, akkor majd alaposan bevásárolunk neked mindenből – mosolygott rám kedvesen.

- Köszönöm szépen – fogadtam el a táskát, majd az ágyra tettem.

Ezután Esme szó nélkül kiment, én pedig letettem a bőröndöt az ágyra, és belenéztem a szekrényembe. Nagyjából két ruhám, és egy pár cipőm van jelenleg. Na meg persze az ellopott menyasszonyi ruha, amit a boltból hoztam el. Pontosan ugyanolyan, mint ami a szobámban várta, hogy felvegyem, és kimondjam benne a boldogító igent. A legmodernebb, és legfinomabb anyag, ami manapság csak kapható. Hófehér, és selymes. Csodálatos, de most már nem fogom felvenni. Nincs miért. Pedig milyen gyönyörű lett volna hófehérben végigvonulni a templomban, apám karjába kapaszkodva, és örök hűséget fogadni a leendő férjemnek. Kislány korom óta csakis arra a pillanatra vártam, ami most már soha nem fog elérkezni. A menyasszonyi ruha valaminek a kezdete. Hm… valami kezdete, kezdet és vég. Gondolataimban megfogalmazódott, hogy mit fogok tenni. Felveszem ezt a ruhát, csak ezúttal nem a boldog jövőt fogja jelképezni, hanem a véget. Gyorsan magamra vettem a csodálatos darabot, majd a hajamat kontyba fogtam, ahogy azt terveztem, és feltettem egy halovány sminket. Nem mintha szükségem lett volna rá, de ki akartam emelni még egy kicsit jobban a karmazsin vörös szemeimet. Hadd fokozzam még egy kicsit a rettegését. Azt akarom, hogy visítva könyörögjön kegyelemért, és rimánkodjon hozzám, hogy kegyelmezzek meg neki. Miután előkészültem a tükör elé álltam, és egy pillanatra elmosolyodtam. Milyen csodálatos ruhaköltemény. Eddig is szép ruháim voltak, de ez mindent felülmúl. Soha nem láttam még ehhez hasonlót. Érdemes most felvennem, legalább most az egyszer. Ennyi jár nekem. Hiszen menyasszony vagyok, igaz, hogy egy halott menyasszony, de akkor is kijár nekem ez a pompa néhány órára. Utolsó simításként felvettem a fejdíszemet és a fátylamat, majd elindultam, hogy véghez vigyem létezésem utolsó gyilkosságát. Véget vetek Royce King átkozott életének. Már csak néhány óra, és a lelkét magába fogadhatja a pokol, amibe engem is taszított.

Gyorsan futottam, egészen addig, amíg el nem értem az erdő szélét. Most különösen figyelnem kell minden részletre, hogy nehogy meglásson valaki, hiszen egy menyasszony az éjszaka közepén elég feltűnő jelenség. A legjobb az lesz, hogy a háztetőkön suhanok keresztül. Arrafelé biztosan nem nézelődik senki. A város nagy része már úgyis alszik. Aludni, eddig nem értékeltem ezt a tevékenységet, de most jólesne a boldog tudatlanság. Nem telt sok időbe, amíg elértem a célomat. Azonnal belestem az ablakon, és elégedetten figyeltem, ahogy Royce remegve emeli egyre többször a szájához az üveget. Talán azt hitte, hogy az alkohol majd feledteti vele, hogy mi vár rá, de a gyáva remegéséből tisztán látható, hogy nem képes másra gondolni, csak a közelgő bosszúra. Nem kell már várnia, mert itt vagyok, és most bevégzem, amit elkezdtem. Amilyen gyorsan csak tudtam a lépcsőházhoz siettem, és felszaladtam az emeletre, ahol a szobája volt. Az ajtó előtt két fegyveres őr állt, akik amint megláttak kikerekedett a szemük a félelemtől, és a döbbenettől.

- Álljon meg – mondta idegesen az egyik. Majd rám emelte a fegyvert, mire én csak elmosolyodtam.

- Azzal nem fog tudni megakadályozni benne, hogy bemenjek. Ha jót akarnak maguknak, akkor félreállnak az utamból, és elfutnak, ameddig lehet – ajánlottam a lehetőséget.

- Ezt nem tehetjük, hölgyem. Adja fel, és akkor nem esik bántódása. Hagyjuk, hogy távozzon, de most tegye meg.

- Maguk akarták – sóhajtottam lemondóan.

Két ember nem fog megakadályozni a tervemben, ha már eddig véghez vittem. Nem szívesen ölöm meg őket, de ők nem hallgattak a jó szóra. Egy szempillantás alatt előttük termettem a vámpír sebességemnek köszönhetően, és mire lőttek egyet, már mindkettőjük nyakát kitörtem. Gyors, és fájdalommentes halál. Nem akartam, hogy ők is szenvedjenek, hiszen nem tehetnek semmiről. Miután végeztem velük, egy határozott mozdulattal betörtem az ajtót, és hang nélkül a földön remegő, és kiabáló vőlegényemre mosolyogtam, megvillantva pengeéles fogaimat, és vörösen izzó szemeimet.

- Uramisten, te halott vagy, nem lehetsz itt – húzódott hátra egészen a falig.

- Halottnak kéne lennem, ez igaz, de a jelek szerint te semmit nem tudsz alaposan csinálni – léptem hozzá közelebb.

- Ne közelíts – fogott rám egy kisebb pisztolyt. Mire felnevettem.

- Szerinted ér az valamit ellenem, ha a kinti fegyverek hasztalanok voltak? – kérdeztem még mindig mosolyogva. – Na mit szólsz? Most milyen gyönyörű a menyasszonyod? Még mindig lenne kedved játszani velem, ahogy a barátaidnak? Azok a bátor férfiak visítva könyörögtek a halálért, amikor elmentem értük, de én lassan csináltam – duruzsoltam a fülébe. – Viszont ne aggódj, természetesen te vagy a legkülönlegesebb, te voltál az első, így neked jár ki a legnagyobb figyelem is – mondtam tovább, és a szemébe néztem. A következő pillanatban elgördült a pisztolyából lövés, de rólam természetesen visszapattant a golyó, és a szemközti falba csapódott. – Ezt nem kellett volna. Most néz rám, tönkretetted a tökéletes menyasszonyi ruhámat – mutattam a szakadás helyére.

- Mi vagy te? – kérdezte remegő hangon.

- A nő, akit megvertél, megaláztál, meggyaláztál, és a jéghideg kövön hagytál, miközben te és a cimboráid tovább ittatok, és elégedetten hagytátok el a tett helyszínét – morogtam a képébe.

- Részegek voltunk, józanon soha… - kezdett bele a mentegetőzésbe.

- Józanon soha nem erőszakoltatok volna meg? Tényleg? Nahát, hogy ez milyen megnyugtató – mondtam ironikusan.

- Rose, én… - próbálkozott újra.

- Igen, tudom, te biztosan nagyon sajnálod, mint ahogy a többiek is mondták, amikor eltörtem a csontjaikat. Apró darabokra törtem őket, azután hagytam, hogy átjárja őket is a halál fájdalma, ahogy engem is átjárt akkor éjjel, azután pedig lassan, nagyon lassan fojtottam meg őket. Még az utolsó légvételükkel is a bocsánatomért könyörögtek. Milyen érzés könyörögni Royce? Érezd csak át, hogy nekem milyen volt könyörögni, hogy ne tedd meg. Amikor a fájdalom átjárja minden porcikádat a hirtelen jött kegyetlenségtől, és durvaságtól – törtem el az egyik lábát, mire felüvöltött. – Ez még csak egy halvány szikrája annak, amit én éreztem – folytattam a mondanivalómat. – Tudd meg milyen érzés, amikor a belsődig hatolóan érzed, hogy vérzel, hogy a bőröd belülről szakad szét egy férfi miatt, és meghal a legfontosabb részed, a lelked egy nagy része, és a tested fontos darabja, méghozzá itt – téptem le az ingét. Majd erős karmaimmal végigszántottam a hasán. Tudtam, hogy neki nincs méhe, de jelképesen mégis meg akartam mutatni mindent, ami fájt. – Megölted a testem, a méhem, a lelkem – ragadtam meg a torkát, majd addig fojtogattam, amíg kis híján ki nem múlt az élete. – Azt hitted, hogy ilyen könnyen megúszod? – vigyorodtam el, amikor levegő után kezdett kapkodni. – Nem drágám, ez a nászéjszakánk, ma sokáig fent leszünk – mosolyogtam rá negédesen, ahogy ő szokott. Majd a másik lábát is eltörtem. A karjai még épek voltak, és megpróbált azokkal a lábait húzva elmenekülni előlem, de természetesen semmi esélye nem volt. – Érezni fogod, hogy milyen, amikor az agyad még éber, de a tested már felmondta a szolgálatot, amikor te magad még nem akarsz meghalni, de gyakorlatilag már úgyis halott vagy – folytattam tovább, majd mindkét karját eltörtem, így már nem tudod megmozdulni. Ezután egy szempillantás alatt a hátára fordítottam. – Ilyen volt nekem ott feküdni a hideg földön, várva a halált, ami végül mégsem jött el értem, mert valaki más megmentett, és ezért most van lehetőségem, hogy megmutassam neked, hogy mit tettél. Sosem volt még következménye semmilyen tettednek, igaz? Mármint persze engem leszámítva. Már éppen itt az ideje, hogy valaki bosszút álljon rajtad a sok gaztettedért. Üvölts csak, ez az, szinte zene füleimnek – mondtam elégedetten, miközben rángatózott fájdalmában.

- Rose – nézett rám könnyes szemekkel.

- Még drágám? Tudtam, hogy te is élvezni fogod a nászunkat – kezdtem el eltörni a bordáit is. – Jaj, talán túl erős voltam? Azt olvastam, hogy egy ilyen törésnél belső vérzés is előfordulhat. Lassan, és fájdalmasan fogja a véred elönteni a tüdődet, és a saját tested miatt fulladsz meg kínok között – mondtam, miután vért köhögött fel.

- Ro… - hörögte. A teljes nevemet azonban már nem tudta kimondani, mert heves köhögésbe és fulladásba kezdett.

- Oh, igen, jut eszembe, még nem is végeztünk, nem hagyhatlak még egy fontos dolog nélkül meghalni – mondtam dühösen. Majd megragadtam legérzékenyebb testrészét, és elintéztem, hogy előbb halott legyen ott lent, mint teljes egészében. A szemei fennakadtak a fájdalomtól, és a fulladástól, majd néhány másodperc múlva abbahagyta a hörgést, és nyitott szemekkel távozott a pokolra. Még utolsó biztosítékként hozzávágtam az élettelen testét a szemközti falhoz, és hallottam, hogy a nyaka nagyot reccsenve adja meg magát az ütésnek. – Bevégeztetett – motyogtam magam elé.

Majd egy utolsó gyűlölködő pillantás után körbenéztem odalent, és miután sehol nem volt senki, kiugrottam az ablakon, és hazafelé vettem az irányt. Nem tellett sok időbe, amíg a házhoz értem, és azonnal felugrottam a szobámba. Nem akartam, hogy így lássanak a többiek. A menyasszonyi ruhám tele volt foltokkal, rászáradt vérrel, és egy-két szakadás is éktelenkedett rajta. Érdekes módon egyáltalán nem kívántam Royce vérét, a halála és a fájdalma sokkal jobban érdekelt, mint az, hogy megízleljem a mocskos vért, amit a szervezete keringetett.

- Istenem – rogytam le az ágyamra.

Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek ilyen kegyetlenségre, de egyszerűen elborult az agyam, ahogy megláttam. Ennyire nem akartam brutális lenni, nem mintha nem érdemelte volna meg, de nem hittem, hogy meg tudom majd tenni, ettől az éjtől féltem a legjobban. A barátai fele annyira sem érdekeltek, mint Royce King. Most kellene szétáradnia bennem a bűntudatnak, hiszen gyilkos vagyok, de nem történik semmi. Talán tényleg nincs már lelkem? Royce még a szánalmat is kiölte belőlem.

- Rose – ugrott be az ablakomon Edward.

- Miért nem kopogsz, mielőtt betörsz ide? – kérdeztem rá sem nézve.

- Kopogtam, de nem hallottál, belemerültél az önutálatba, de nincs igazad – ült le mellém.

- Eldönthetnéd, hogy mit akarsz. Eddig még azt mondtad, hogy elvesztem a lelkem, ha megteszem, most meg már azt, hogy jól tettem? Kicsit bizonytalan vagy.

- Azért nem akartuk, hogy meg tedd, mert pontosan tudtuk, hogy ez lesz a vége – tette a vállamra a kezét. – Azért érzed magad így, mert bűntudatod van.

- Nekem nincs bűntudatom – jelentettem ki.

- Ha nem lenne, akkor nem emésztenéd magad. Rose, te nem vagy rossz ember, illetve vámpír, de a bosszúvágy erős érzés, nem csodálkozunk, hogy megtetted, csak meg akartunk óvni.

- Ez így igaz, drágám – lépett be Esme is az ajtón. Carlisle pedig követte.

- Még mindig úgy gondoljátok, hogy veletek mehetek? – kérdeztem és a családfőre néztem.

- Igen, természetesen. Az elmúlt néhány éjjelről pedig nem beszélünk többet, ahogy erről sem, úgy foguk élni, mintha meg sem történt volna. Rendben? – kérdezte megértően.

- Köszönöm – bólintottam rá.

- Kedvesem, ha nem lenne nagy kérés, akkor megsemmisíthetnénk ezt a ruhát – lépett hátrébb egyet Esme. Oh, persze, vér. Meggondolatlan voltam, szegényeknek vérszagot hoztam a házba, még akkor is, hogyha ilyen értéktelen emberét.

- Természetesen, ha kimentek egy pillanatra, mindjárt leveszem – mondtam gyorsan.

- Előkészítek neki egy máglyát – ugrott ki Edward az ablakon.

Amint új családom elhagyta a szobámat levettem magamról a tönkretett ruhát, majd gyorsan megmosakodtam és felvettem egy tiszta öltözéket. Majd lesiettem a ruhával együtt Edwardhoz, aki már meggyújtotta a máglyát.

- Akarod, hogy én? – kérdezte, amikor megtorpantam.

- Nem, nekem kell megtennem – mondtam határozottan.

Majd néhány lépéssel a máglya elé sétáltam, és beledobtam a ruhámat. Néztem, ahogy az anyag lángra kap, és a nemrégen még hófehér ruhámat lassan feketévé változtatják a lángok, és hamuvá ég. Az itteni létem véget ért ezzel a cselekedettel, de most kezdődik valami új, ami talán jó lesz, még akkor is, hogyha én nem akartam, hogy legyen még folytatása a létezésemnek.

Történet szerelemről és családról - 52. fejezet

Utolsó napok Rochesterben 1.


Sziasztok! Bocsi a hosszadalmas késésért, de mentségemre szóljon, hogy születésnapom van holnap, és egész héten jöttek a rokonok hozzám, így kevés időm volt írni, de igyekszem visszaállni az eredeti kerékvágásba :) Puszi, Drusilla

(Edward szemszöge)



Amint mindent megbeszéltem fogadott apámmal, és a lányok is visszaértek a vadászatról, Esme és Carlisle azonnal elhagyták a házat, és elég messzire mentek ahhoz is, hogy csak a saját és Rosalie gondolatait halljam. Hálás voltam nekik, amiért ilyen diszkréten elég távol mentek ehhez a beszélgetéshez, és ha Rosalie is megtudja majd, hogy miért ment el hirtelen mindenki, akkor ő is hálás lesz ezért a figyelmességért. Vagy elképesztően dühös, amiért kettesben hagytak vele. Rose-nál nehéz megjósolni, hogy mire fog hisztérikusan reagálni és mire nem. Emberi tempóban sétáltam a kanapéhoz, és vártam, hogy fogadott testvérem letusoljon, majd visszajöjjön a nappaliba. Rose vadászat után mindig áztatta magát egy ideig, hogy lemossa magáról a koszt, amit összeszedett. Még elég kezdetleges volt a technikája, de kétségkívül napról-napra ügyesebben ment neki a vadászat. Carlisle szerint is egyre jobb, és hamarosan csökkenthetjük a vadászatok számát is, hogy megtanulja kontrollálni magát.

- Miről akarsz beszélni? – suhant le mellém Rosalie.

- Honnan veszed, hogy bármiről is akarok? – kérdeztem vissza flegmán.

Miért álltunk be erre az óvodás viselkedésre? Ha te meghúzod a hajam, akkor én egy egész tincset kitépek a tiédből. Ha ő flegma, akkor én reflexből még kegyetlenebb vagyok, de nem szándékosan. Ez csak úgy a védekező ösztönömből fakad. Elég furcsa az egész. Talán a vámpírsággal jár együtt, de majd megtanulom kontrollálni.

- Azért, mert mindenki feltűnés nélkül eltűnt, és te pedig itt vársz rám, holott mindig a szobádban szoktál lenni, hogy mindenki hagyjon békén – rántotta meg a vállát.

- Hm… egész jó megfigyelő vagy, ezt nem tudom vitatni – gondolkodtam el.

- Ez már csak így van – vigyorodott el elégedetten. – Szóval, miért is vagyunk itt? Ne kímélj. Bár van egy elég erős tippem, hogy mitől is fontos, hogy beszélj a fejemmel.

- Na és mi volna a tipped? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Meg akarsz győzni engem róla, hogy helytelenek a tervek, amiket a volt vőlegényem és gerinctelen falkája számára tartogatok – mondta egyértelműen.

Majd úgy tett, mint aki elnyomott egy ásítást, és hátradőlt a kanapén. Egyértelműen jelezte, hogy egyrészt semmi közöm a dologhoz. Másrészt pedig akármit mondok, az hidegen hagyja. Valahol megértettem az álláspontját, de már csak azért is meg fogom osztani vele a saját elméletemet. Abba még nem fog belehalni, hogy meghallgat. Bár, ha belegondolunk már másba sem nagyon fog belehalni.

- Nos, valahogy úgy van, ahogy mondod – bólintottam rá a megállapítására.

- Aha, mert majd pont rád hallgatok, aki a legkevésbé sem örül neki, hogy egyáltalán itt vagyok. Bár elárulok egy titkot, ebben közösek a gondolataink. Én sem akartam vámpír lenni, de most ez van, úgyhogy jobb híján próbáljuk meg kedvelni egymás társaságát.

- Nem mondtam, hogy bajom van azzal, hogy itt vagy. Az pedig, hogy eltérőek a véleményeink, az megint csak más tészta. Mindketten jól megférünk a másik mellett, de ettől még a terveid alapján gyilkossá válsz. Nem azt mondom, hogy ebben a családban, amibe becsöppentél gyilkosok élnek. Hiszen Esme csak egyszer botlott meg, de még nagyon fiatal volt vámpírként. Carlisle pedig makulátlan, ahogy valószínűleg senki vámpír fia, vagy lánya nem az a világon. Egyedül engem lehet itt pokolra kívánni a tetteimért, mert az én előéletem korántsem makulátlan. Azt akarom elérni, hogy ne kövesd el az én hibáimat – mondtam higgadtan. Talán, ha a beszélgetés nyugodtabb keretek között zajlik, akkor mindenkinek könnyebb lesz.

- A te hibáidat? Téged is megvertek, megerőszakoltak, megaláztak, és aztán nem akarták hagyni, hogy megbosszuld, amikor alkalmad nyílt rá? – kérdezte a szemeit forgatva.

- Nem, én csupán a saját mérhetetlen kíváncsiságomnak, és ostobaságomnak köszönhetem azt a temérdek bűntudatot, amivel együtt kell léteznem – válaszoltam még mindig nyugodtan. Hogy csinálja ezt Carlisle? Már legszívesebben kitekerném azt a vékony, hófehér kis nyakát, hogy hallgasson el. Elképesztően idegesítő tud lenni ez a nő.

- Most meg miről beszélsz? Téged is Carlisle változtatott át, és velük élsz. Nem hiszem, hogy hagyták volna neked, hogy tombolj – mondta komolyan.

- Valóban nem is hagyták volna, ha nem hagytam volna el őket, hogy egyedül próbáljak szerencsét. Tudni akartam, hogy miért tartják természetellenesnek a mi életmódunkat a nomádok, és erre a kérdésre úgy volt a legegyszerűbb választ találnom, ha megtapasztalom, hogy mi a különbség az állati és az emberi vér között. Évekre elhagytam a családomat, hogy megtudjam milyen a nomád élet, de hidd el nekem, hogy nem a legjobb, ami történhet veled. Egy ideig ég élveztem az emberi vér zamatát, és elbódított az édessége, a kellemes illata. Annak ellenére, hogy csakis bűnözőket gyilkoltam, mégis egy szörnyeteg nézett rám vissza egy idő után. Hiába tartottam meg önmagamat, és védtem meg rengeteg ártatlan ember életét, mégis elveszett egy részem. Minden gyilkossággal megsimogattam egy kicsit a bennem tomboló vámpírt, aki egyre erősebb lett bennem, és egyre nehezebb volt visszafognom, hogy ne essen neki ártatlan embereknek is. Hidd el nekem, hogy nem akarod ezt tenni. Akármennyire is dühös vagy most, vagy bármennyire is hajtana a bosszúvágy, te nem vagy gyilkos. Egy jogosan bosszúra szomjazó nő vagy, de nem gyilkos. Lennének más módszerek is arra, hogy megbűnhődjenek azok, akik ezt tették veled – mondtam határozottan.

- Igen, és mi volna az? – kérdezte kíváncsian.

- Hagyhatnánk nyomokat, hogy mi történt veled. A rendőrség kinyomozná az eltűnésed körülményeit, és az elhagyott bizonyítékok alapján elítélhetnék Royce Kinget és a többit, aki ezt tette veled. Nem kellene megölnöd őket, de mégis megbűnhődnének. Hidd el, hogy ez lenne a lehető legjobb megoldás erre az ügyre – magyaráztam hevesen. Hátha van egy cseppnyi esélyem még rá, hogy meggondolja magát.

- Mert szerinted bárki is lenne olyan bátor, hogy Rochester leggazdagabb családjának fiát börtönbe vesse, és elítélje. Az apja révén egy órát sem töltene börtönben. Szerinted nem gondoltam át minden lehetőséget? Mit érek el vele, ha megpróbálom megoldani igazságszolgáltatás révén? Utána tönkreteszik a családomat. Ha viszont tisztázatlan körülmények között meghalnak ezek az állatok, akkor senki sem fog a családomra támadni, hiszen egyértelműen nem lesz közük az eltűnésemmel kapcsolatos problémához. Gondold át az én szemszögemből. Én már ilyen vagyok, és nem tehetek semmit ez ellen, de a bosszú az enyém lehet még egy kis elégtételként úgy, hogy a családomat nem keverem bele. Nem akarom, hogy jobban szenvedjenek, mint amennyire muszáj. Royce megérdemli a halált, és a barátai is. Ebből nem engedek, de egy dolgot megígérek. Egyikükből sem fogok inni egy kortyot sem. Eszemben sincs bemocskolni a testem a mocskos vérükkel. Még arra sem méltók, hogy egyáltalán arra gondoljak, hogy megkóstolom őket – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Hogyha a tetteim után ki akartok tenni, mert nem akartok a családban egy ilyen vámpírt látni, azt természetesen megértem, és azonnal elmegyek. Viszont nem engedem magam eltéríteni a terveimtől. Mostantól naponta meghal egy Royce barátai közül, szörnyű kínok között, utána pedig maga Royce is utánuk megy. Hogyha ellenvetésed van, akkor elmondhatod, de nem fogsz vele semmin sem változtatni. Te kíváncsiságból hagytad el a családodat, én pedig bosszúból fogok ölni. Nem ugyanaz a kettőnk helyzete, és nem hinném, hogy annyira rossz lesz, amikor elintézem azokat, akik tönkretettek. Nem veszem már őket emberszámba – mondta, majd az emelet felé vette az irányt.

- Rose, kérlek, gondold még át – mentem utána.

- Nincs mit átgondolnom többé, de köszönöm, hogy próbáltál törődni velem – mosolygott rám halványan. – Ma este elmegyek itthonról, és nem tudtok megakadályozni ebben – mondta határozottan. Én pedig bólintottam. Feladtam a próbálkozást, mert láttam rajta, és hallottam a gondolatain, hogy semmi esélyem jobb belátásra bírni őt. Már eldöntötte, hogy megöli őket, én pedig megígértem Carlisle-nak, hogy hagyom elkövetni a saját hibáit.



(Rosalie szemszöge)



Már sötétedett odakint, amikor Carlisle és Esme hazaért. Hallottam, amint Edward beszámolt nekik róla, hogy semmi esélyük rá, hogy visszatartsanak a tervemtől. Esme halkan zokogott odalent, nem akarta, hogy elveszítsem önmagam, de tudta, hogy neki sincs esélye meggyőzni, Carlisle pedig megadta magát az akaratomnak, bár mereven ellenezte a gyilkolást, de elfogadta a tényt, hogy az én életemet tették tönkre azok az emberek, akiket meg akarok ölni. Már mindenki a szobájában volt, és elfoglalta magát, amikor elindultam. Nem akartam az ajtón kimenni, véletlenül sem akartam egyikükkel sem találkozni. Nem voltam kíváncsi a rosszalló, vagy szánakozó tekintetükre, ezért kitártam az ablakomat, és egy határozott ugrással levetettem magam az emeletről egyenesen a fák közé. Még egy pillanatra visszanéztem a házra, majd futni kezdtem a város felé. Megfogadtam, hogy senki másnak nem fog bántódása esni, csakis a kiszemelt áldozataimnak. Így amikor valaki más lesz a közelemben, akkor vissza fogom tartani a levegőmet, nehogy rátámadjak. Mielőtt elkezdem a bosszúmat, azonban még van valami, amit meg kell tudnom. Nagyon remélem, hogy Vera nem csak eltette a pénzemet, hanem valami jót is tett vele, egy kicsit kényeztette is magukat a spórolt pénzemből. Úgyhogy bármennyire is kockázatos volt, barátnőm felé vettem az irányt. Még utoljára látni akartam őket. Csak belesek az ablakon, és eljövök. Nem akartam semmi mást. Amikor odaértem az ablakukhoz, éppen mind az ebédlőben voltak, és vacsorázni készültek. Vera hála az égnek jóra használja az összeg egy részét. A vacsoraasztalon bőséges adag étel volt, többféle hús, és rengeteg gyümölcs és zöldség. Még sosem volt részük ilyen lakomában, és boldog voltam, hogy legalább ennyit tehettem értük. Ez eszembe juthatott volna korábban is. Remélem, hogy mostantól sűrűbben lesz lehetőségük, hogy ennyi finomságot tálaljanak az asztalra. A keresztfiamnak bőséges anyatejre van szüksége, és ehhez jobb lenne, ha Vera változatosan tudna étkezni. Én már amúgy sem használnék túl sok pénzt, az állatoknak nem kell fizetnem, hogy kiszívhassam a vérüket. Miután kigyönyörködtem magam egyetlen igaz barátomban, és családjában, úgy döntöttem, hogy ideje tovább indulnom, és véghezvinnem a tervet, amit akartam. Egy pillanatra átjárt a boldogság, mivel néhány percre még alkalmam volt a keresztfiamat is látni, hacsak messziről is. Most láttam őket utoljára, úgyhogy nem akartam elsietni a búcsút. Gyorsan megtaláltam Royce egyik barátját, mivel jó helyen kerestem. Természetesen a város sötétebb negyedében volt, ahol a kurtizánokat is könnyű volt megtalálni. Nem vettem levegőt, amíg ott voltam, egyszerűen csak követtem miután hazaindult, és amikor bement a házába kifigyeltem, hogy melyik ablak az övé, és onnan néztem tovább. Kivártam, amíg lezuhanyozott, majd immáron nem túl sok ruhában befeküdt az ágyába. Ekkor jött el a pillanat. Halkan az ablakához lopóztam, amit nyitva hagyott, hogy a levegő átjárja a szobát, majd beugrottam, és lassan az ágyához sétáltam. Még nem aludt, ez érezhető volt a légvételeiből is. Eddig lassan lépkedtem, de most, amikor már elég közel jártam hozzá szándékosan csaptam egy kis zajt, hogy felém fordítsa a fejét. Először csak hunyorgott a sötétben, majd amikor felismert, rémülten felugrott az ágyból, és hátrálni kezdett.

- Te halott vagy – mutatott rám rémülten. – Meghaltál, nem lehetsz itt.

- Hát nem rajtatok múlott, hogy életben maradjak – morogtam rá.

Undorító féreg. A nőket csak tárgynak tekinti, még most sem látok rajta egy pillanatnyi megbánást sem, csak meglepettséget, hogy hogyhogy nem vagyok halott.

- Hogyan? Mármint, Royce azt mondta, hogy eltűnt a tested, de biztosan nem maradtál életben, és hogy soha senki nem fogja megtudni, hogy mi történt.

- Nos, találkoztam valakivel, aki bár nem volt ember, de több emberség, és jóság volt benne, mint az egész városban. Viszont nem azért jöttem, hogy bájcsevegjek veled. Üzenetem van Royce számára.

- Miért pont engem választottál az üzenet átadására? – kérdezte rémülten.

- Ó, nem csak téged, mind az üzenet részén fogjátok képezni – léptem hozzá még közelebb. Csak ekkor vehette észre sötétvörös íriszemet.

- Mi vagy te? – hátrált el egészen a falig.

- Az, aki véget vet az ámokfutásotoknak – termettem előtte.

Majd torkon ragadtam, és egy határozott hajítással egészen a másik falig repítettem. Éreztem, hogy fél tőlem. Megváltozott az illata. Egészen addig dobáltam keresztül a szobát, amíg nem hallottam, hogy a csontjai már recsegnek, és annyi sérülés van rajta, hogyha most így itt hagynám, akkor soha többé nem állna a lábára. Már csak a rémületet lehetett látni az arcát, és nekem pontosan ez volt a célom, elégedett voltam magammal, hiszen elértem azt, amit akartam, és még csak kísértésbe sem jöttem. A vére egyáltalán nem csábított, sokkal jobban esett, hogy kínozhatom, csak arra koncentráltam, hogy szenvedjen. Lassan, és kegyetlenül végeztem vele, olyannyira alapos voltam, hogy a végén már maga könyörgött a haláláért. Órákkal később adtam csak meg neki a kegyelemdöfést és törtem el a nyakát. Szinte már hálás volt értem, hogy megtettem. A testet visszadobtam az ágyra, majd valaki megtalálja, remélem, hogy Royce vagy az egyik mocskos cimborája lesz az. Minél előbb rájönnek, hogy rájuk is ez vár, annál jobb lesz a végén a bosszúm. A hatás nem maradhat el. Pokollá fogom tenni az életük utolsó pillanatait, ahogy azt ők is tették velem.

Kissé félve mentem haza, miután végeztem első áldozatommal. Igazság szerint arra számítottam, hogy már az ajtó előtt lesz a bőröndöm, és soha többé nem tehetem be a lában a házba, de nem így történt. Amikor a ház közelébe értem, Edward lépett ki a teraszra. Majd szélesre tárta előttem az ajtót, hogy bemehessek. Döbbenten pillantottam rá, de csak megrázta a fejét, és behúzott a házba. A nappaliban ott volt Esme és Carlisle is. Egyikük sem vetett rám csalódott vagy gyűlölködő pillantást. Esme csak szomorúan nézett rám, Carlisle pedig inkább tárgyilagosan. Edward pedig szomorú szemekkel vizslatott. Azt hiszem, hogy mindenki arra várt, hogy kiboruljak, de nekem eszem ágában sem volt ilyesmi.

- Öt nap múlva elköltözünk, már szóltam a kórházban is – mondta Carlisle. – Ha velünk akarsz maradni, akkor pénteken útra készen állsz itt éjszaka a nappaliban, ha nem akkor nélküled fogunk távozni – nézett rám komolyan.

- Értettem – bólintottam.

- A ma és az elkövetkezendő napokban történtekről pedig egy szót sem akarok hallani. Ami Rochesterben történik, az itt is marad, ha elmentünk senki sem fog beszélni róla soha többé. Egyébként nyugodtan használhatod az ajtót is, mert úgyis mindenki tisztában van vele, hogy mikor hagyod el a házat – magyarázta. – Másnak nem esett bántódása? A kiszemelt áldozataidon kívül?

- Nem, én senki mást nem akarok bántani, csak őket – hajtottam le a fejem, mint egy rossz kislány.

- Ez maradjon is így – bólintott Carlisle. Majd magához ölelte a szinte zokogó feleségét, és felsétáltak az emeletre.

- Azt hittem, hogy ki fogtok tenni engem – motyogtam halkan. Tudtam, hogy Edward még a szobában van.

- Nem fogunk, de Carlisle komolyan mondta, hogy öt nap múlva elmegyünk, úgyhogy ehhez tartsd magad – mondta majd felállt, és felment a saját szobájába.

Majd én is úgy tettem. Az éj hátralévő részét a saját szobámban töltöttem. Majd a következő három napot vadászattal töltöttem, míg a napokhoz tartozó éjszakákon egyesével végeztem ki életem megrontóit. Mindegyikükkel hasonló kegyetlenséggel bántam el, mint az első áldozatommal, és természetesen a vőlegényemet hagytam utoljára. Elégedetten figyeltem, ahogy minden egyes barátja halálával egyre jobban magába zuhan, és a rettegése, a paranoiája, és a pánikrohamai az egekbe szöknek. Nem mert egy métert sem tenni a felbérelt testőrei nélkül, és velük sem hagyta el a ház környékét néhány száz méternél messzebb. Túlnyomórészt bezárkózott a szobájába, és rettegett. Megérdemelte a sorsát. Egyáltalán nem érdemelt kegyelmet. Én könyörögtem, hogy ne bántson, de nem érdekelte. Én sem leszek hozzá kegyesebb, miért tenném. Holnap éjjelre már csak ő maradt, azután pedig elköltözünk innen, és megpróbálok a lehetőségeimhez mérten teljes életet élni, hogyha ez így egyáltalán lehetséges.