Történet szerelemről és családról - 81. fejezet

Rohanó idő




(Carlisle szemszöge)



Észre sem vettem, és már költöznünk is kellett tovább. Az idő egyszerűen rohan, amióta családom lett. Az a több száz évszázad, amit egyedül töltöttem, több ezer évnek tűnt. Most viszont, amikor van munkám, és van hová hazatérnem egy igazi otthonba, nem is érzem az idő múlását. Az évek csak úgy elrepülnek a fejünk felett, főleg, hogy mindig van valami esemény a házban. Emmett és Rose gondoskodik a családon belüli kiabálásokról, és duzzogásokról. Még emlékszem az első vitájukra. Amikor Emmett megunta a fal színét, amit Rosalie választott, és míg Rose elment vásárolni, Emmett átfestette a szobájukat világoskékről, smaragdzöldre, mert az a szín tetszett neki jobban. Rose szó szerint kipenderítette a szobájukból, ráadásul az ablakkal együtt. Még soha nem láttam a lányunkat olyan ingerültnek, mint akkor. Emmett is csak döbbenten feküdt perceken keresztül a földön, és nézte az ablakban dühöngő kedvesét. Még ma is előttem van az egész jelenet, ahogy történt. Aznap szabadnapos voltam. Így Esmével a kanapén ücsörögtünk a nappaliban, és beszélgettünk. Edward éppen zeneszerzéssel ütötte el az időt. Míg Rose nem volt otthon, Emmett pedig a falat festette át. Nem volt benne semmi rossz szándék, csak ő is ki akarta élni a kreativitását, na meg volt egy titkos célja is, amit már csak incidens után tudtam meg. Az egész mintha csak tegnap történt volna.



„Esme és én éppen a kanapén tárgyaltuk ki, hogy hová költözhetnénk majd esetleg legközelebb, amikor Rose mosolyogva toppant be az ajtón.

- Sziasztok – intett nekünk oda a szatyrokkal a kezében, majd azonnal tovább is suhant Emmetthez a szobájukba.

- Szia, baby. Na, hogy tetszik? – lelkesedett Emmett azonnal, ahogy Rosalie odaért hozzá.

- Mi a fészkes fenét műveltél a szobánkkal? – csattant azonnal Rose dühös hangja.

- Csak vittem bele egy kis vagányságot – vágta rá Emmett rögtön.

- Vagányságot? A hálószobánknak nem vagányságot, hanem meghittséget kellene tükröznie – dühöngött Rosalie.

- Ugyan már, baby, ne legyél már ilyen. A zöld elvileg nyugtató hatású, erre belőled meg kihozza a kisördögöt. Lehet, hogy vöröset kellett volna festenem, akkor jogosan lehetnél dúvad. Visszakérem a pénzt az eladótól, azt mondta, hogy a hölgyek kedvelik ezt az árnyalatot – morgolódott Emmett.

- Talán legközelebb beszéld meg velem is, hogyha drasztikus változtatást akarsz eszközölni a szobánkon – mondta Rose határozottan.

- Igenis, anyuci, majd megkérem, hogy fogd a kezecskémet, amikor elmegyek festéket vásárolni. Egy kicsit sem fognak az emberek papucsnak nézni – mondta Emmett. Én pedig szinte láttam, ahogy a szemeit forgatja a mondanivalóhoz.

- Menj és hozz festéket, hogy visszafesthesd a szobát kékre – csattant fel Rose.

- Eszem ágában sincs – vetette ellen Emmett. Majd egy hatalmas üvegcsörömpölés, és egy nagy puffanás. Amire Esmével mindketten kirohantunk a házból, ahogy Edward is.

- Amíg nem hozol kék festéket, és nem javítod ezt itt ki, addig ne is kerülj a szemem elé – morgott Rose az ablakban.

- Én ugyan nem leszek papucs – tápászkodott el Emmett. – Vadászni mentem, ha bárki is keresne. Majd jövök, egyszer, valamikor. Ha az asszony bevette a dilibogyóját – rohant el mérgesen.

- Oké, az enyém, Rose – sóhajtott fel Esme.

- Hozok új üveget a városból – indult el Edward.

- Akkor nekem maradt Emmett – bólintottam rá.

Majd már indultam is megkeresni feldúlt fiamat. Nem is volt nehéz rátalálni. Csak követnem kellett a hatalmas csattanásokat, amivel Emmett irtotta az erdőt. Lassan közelítettem felé, nem akartam még jobban felbosszantani, de azért nem hagyhattuk szó nélkül a dolgot.

- Mit szeretnél, Carlisle – hagyta abba a rombolást. Gondolom megérezhette az illatomat.

- Csak látni akartam, hogy minden rendben van-e – válaszoltam azonnal.

- Nem igazán. A leendő asszonykám éppen az imént hajított ki a szobánkból. Nem mondanám, hogy jól esett. Az új szobaszínt nászajándékba szántam – húzott elő egy apró dobozt a zsebéből.

- Oh, már értem, hogy miért kérted, hogy hagyjunk titeket ma este kettesben – döbbentem meg. Jól titkolta. – Hogy rejtetted el Edward elől a dolgot? – kérdeztem kíváncsian.

- Sehogy, ő tud róla, csak megígérte nekem, hogy nem szól senkinek a dologról – vágta rá azonnal. – Az öcsi elég megbízható, hogyha megkéred valamire.

- Ez mondjuk vitathatatlan – bólintottam rá. Edward soha, senki titkát nem lenne képes kifecsegni. Nem az ő stílusa.

- Azt hiszem, hogy lefújom az esti programot, nyugodtan maradjatok csak otthon – fintorodott el.

- Te is tudod, hogy Rose csak hirtelen feldühödött, biztosan nem gondolta komolyan, amit tett. A szobátok változásaira mindig is egészen érzékenyen reagált, kivéve, hogyha az ágy lecseréléséről volt szó – mondtam határozottan.

- Tudom, de az a szoba az enyém is. A mai estéhez pedig zöldnek kellett volna lennie – morgott fel fiam.

- Megkérdezhetem, hogy miért akartad, hogy zöld legyen a szobátok, amikor megkéred Rose kezét? – lettem kíváncsi.

- Mert a gyűrű, amit választottam neki, rubintköves, gyönyörű bordó, és egy erőteljesebb zöld árnyalat közelségében még szikrázóbb lett volna a kinézete. Egyébként van otthon egy adag kék festék. Visszafestettem volna a szobát már holnap, de most már csak azért sem fogom. Nem vagyok egy rongybaba, amit úgy rángathat, ahogy csak akar. A társa vagyok, nem pedig a szolgája – mondta fiam határozottan.

- Szerintem csak nagyon váratlanul érte az akciód – állapítottam meg.

- Az mindegy, ettől még nem kellett volna kivágni az ablakon – rázta meg a fejét fiam.

- Neked sem kellett volna kötözködnöd vele – mosolyodtam el.

- Te csak ne beszélj, Carlisle. Esme egy főnyeremény. Szerintem ti nem is tudjátok, hogy mi az a veszekedés. Azon kívül, hogy hallottátok már a szót – mondta fiúnk komolyan.

- Hát, igaz, ami igaz, Esmével meglehetősen nehéz összeveszni – kuncogtam fel. Nem is tudom, hogy szerelmemet ki tudta-e már hozni valaki létezése során a sodrából. Olyan türelmes és megértő, mint senki más a világon.

- Nehéz? Szerintem lehetetlen. Kitörtem a kedvenc fáját a játék hevében. Ráestem a virágágyására. Elrepesztettem a szent dohányzóasztalt, és mindig csak annyit mondott, hogy sebaj, pótolható – akadt ki Emmett. – Én meg már azt vártam, hogy mikor csomagolja el a cuccaimat, hogy ég velem.

- Esme nem olyan, aki bárkinek is kiadná az útját – mosolyodtam el. – Örül, hogy végre gyermekei vannak. Csak annak nem örül annyira, hogy néha magas szinten marakodtok – mondtam teljes komolysággal.

- Én legfeljebb csak kötözködöm, hogy legyen valami izgi a napban, marakodni Rose baby, és Edward szokott.

- Nem gondolod, hogy el kéne magyaráznod Rosalie-nak, hogy miért is festetted át a szobát? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem, mert a jelen állás szerint úgy gondolom, hogy inkább elhalasztom ezt a lánykérést – morgolódott tovább. – Nem biztos, hogy el akarok venni egy ilyen perszónát – fűzte még hozzá dacosan. Bár a szája széle azért felfelé rándult, pontosan kimutatva vele, hogy nem is gondolta komolyan, amit mondott. Nagyon is meg akarja kérni a szerelme kezét.

- Majd megnevelitek egymást, és néhány évtized múlva úgy fogtok simulni a másikhoz, hogy észre sem veszitek ezeket a kis galibákat, amik adódnak az élet során – legyintettem.

- Nektek talán, mert ti mindketten simulékony természetűek vagytok, de Rose baby sok mindennek mondható, de simulékonynak nem igazán – morgott tovább Emmett.

- Nos, a nők már csak ilyenek. Mindig okoznak váratlan meglepetéseket a férfiak számára – nevettem el magam. – Esme is meg szokott néha lepni engem egy-egy tettével, vagy gondolatával. A női nem kifürkészhetetlen, fiam.

- Aha, és téged vágott már ki Esme az ablakon? – nézett rám szúrós szemekkel.

- Nem, de ami azt illeti, te szerintem jobban élvezed ezt a kis csetepatét, mint ahogy kínlódsz – állapította meg.

- Hát, ami azt illeti, túl idilli volt már a helyzet kettőnk között, és nem szeretném, hogyha esetleg megunnánk egymást, de azért nem így képzeltem el a leánykérés napját. Azt végképp nem terveztem, hogy a leendő ara kihajít az ablakon.

- Nos, ebben van igazság, az biztos, de azt viszont te sem gondolod komolyan, hogy emiatt mégsem akarod elvenni – nézett rám komolyan.

- Dehogynem akarom elvenni, de nem ma kérem meg, mert még a végén nyeregben érezné magát a csajszi. Azt hinné, hogy bármit megtehet, amit csak kedve tart, és ez koránt sincs így – makacsolta meg magát Emmett

- Komolyan néha olyanok vagytok, mintha két óvódás kisgyerekünk lenne. „Meghúzta a hajamat, úgyhogy kilöktem az ablakon. Kilökött az ablakon, csak azt tudnám, hogy mi értelme volt.” Ha ilyenkor hallanátok saját magatokat külső szemlélőként – kuncogtam fel. – Ne értsd félre, robbant szórakoztató, csak utoljára ilyet a kisgyerek pácienseim műveltek a folyosón, amíg várakoztak, hogy mikor kerülnek be hozzám.

- Szóval gyerekesek vagyunk – mosolyodott el.

- Mi tagadás, megesik – bólintottam rá. – A házassághoz viszont mindkettőtökben megvan, ami kell. A szerelem. Ha a szerelem lángol, amit van szerencsénk folyamatosan tapasztalni, akkor a többi majd kialakul. Össze fogtok érni, csak idő kell hozzá, eléggé más a stílusotok.

- Nem is mondtam, hogy nem veszem el, csak azt, hogy kap néhány nap büntit, addig nézheti a smaragdzöld falat – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

- Jól van, te tudod, de morcos nő félelmetesebb, mint egy egész csapat feldühödött nomád – figyelmeztettem.

- Az lesz benne a buli. Utána jöhet a békülős szex, és akkor a falnak úgyis mindegy, hogy milyen színű, mert az egész szobára tatarozás vár majd – mondta nevetve.

- Te nem változol, fiam – csóváltam meg a fejem.

- Ez van, megszoksz, vagy megszöksz – tárta szét a karjait.

- Jogos – bólintottam rá. – Na, hazamegyünk?

- Naná, megnézem az én kis hárpiámat, hogy még mindig füstöl-e a füle – kezdett el futni Emmett. – Érj utol, ha tudsz – kiáltott még hátra.

- Ez nem túl szabályos verseny – iramodtam utána.

- Nem baj, én így is élvezem – kiáltott hátra Emmett.

- Azt mindjárt gondoltam – nevettem fel, majd teljes erőmből megpróbáltam utolérni, és a ház előtt egy kicsivel sikerült is.

Amikor odaértünk Rose állt az ajtóban morcos tekintettel, de már lehiggadva. Emmett hirtelen megállt előtte, de nem érintette meg, csak nézte Rose-t.

- Öhm… visszafestenéd a falat, kérlek? Így nem megy a kanapéhoz az árnyalat – kérte Rosalie ezúttal kedvesebben.

- Holnap visszafestem, ma még szeretném, ha így maradna – válaszolta Emmett. Hm… talán mégis meglesz ez a lánykérés.

- Miért tetszik így neked jobban? Azt hittem, hogy szereted a kéket – értetlenkedett Rosalie.

- Nem azért festettem át, mert nem tetszett a színe, hiszen együtt választottuk, ez meglepetés akart lenni, valamihez – szusszantott Emmett.

- Új falszín? Ugyan mihez? Új bútort rendeltél? – kérdezte Rose kicsit izgatottan. Persze a vásárlás mindig felvillanyozza.

- Nem éppen. Még egyszer mondom, hogy ez meglepetés. Bírd ki még egy kicsit, és megtudod – tárta szét a karját Emmett próbaképpen. Rosalie viszont meg sem mozdult. – Ne butáskodj már asszony – rántotta magához Emmett a kedvesét.

- Sajnálom, hogy kihajítottalak a csukott ablakon. Nem is tudom, hogy mi ütött belém – motyogta Rose bűntudatosan. – Az egy dolog, hogy nem vagyok egyszerű természet, de ez már túlzás volt.

- Sebaj, baby. Elég masszív vagyok hozzá, hogy ne essen semmi bajom egy ilyen kis incidens folyamán. Bár, amin azt illeti elvárom, hogy éjszaka kiengesztelj – fűzte még hozzá vigyorogva.

- Emmett ez egy komoly dolog. Haragudnod kéne rám – sóhajtott fel Rose.

- Komoly lett volna, ha emberek lennénk, de egy vámpír pár veszekedésébe belefér – kuncogott fel Emmett. – Na de térjünk rá inkább az engesztelésre – döntötte le a lábáról Rosalie-t. Majd szenvedélyesen megcsókolta.

- Khm… - köszörültem meg a torkom, amikor már túlságosan is belelendültek. – Nem akarok beleszólni, de jelenleg még az udvaron vagytok – mondtam kissé dorgálón. Nem szerettem, amikor már-már szinte közönségesek voltak. Az én gyermekeim legyenek jól neveltek. Esme pedig szerencsére osztja ezt a véleményemet.

- Bocsi – szakadtak el egymástól egy pillanatra. Majd amikor Edward kiugrott az ablakból mindannyian rászegeztük a tekintetünket.

- Készen van a szobátok, de lehetőleg most ne zúzzátok le az ablakot. Még friss – mondta Edward a kimondatlan kérdésre.

- Köszi, öcskös – vágta hátba Emmett. Majd a karjaiba kapta Rose-t és felrohant vele együtt a szobájukba. ”



- Drágám, itt vagy? – szakított ki szerelmem hangja a gondolataimból.

- Persze, ne haragudj, csak elragadtak az emlékek – mosolyogtam szerelmemre.

- Hm, sok szép emlék fűz minket ide, nem igaz? – bújt hozzám kedvesem.

- Igen, az biztos – bólintottam rá.

- Indulhatunk? – kérdezte kedvesem körbenézve a családon.

- Igen – válaszoltuk kicsit szomorúan. Majd elindultunk a legújabb lakóhelyünk felé…



(Rosalie szemszöge)



Hát elindultunk egy újabb hely felé. Mindig nehéz a költözés. Nem szeretem az állandóság hiányát. Bár egy dolog nagyon is tetszik, ami állandó lesz egy örökkévalóságon át. Ott csillog az ujjamon a gyönyörű eljegyzési gyűrűm, amit Emmettől kaptam.



„ Életem legszebb pillanata volt, amikor a felvitt a veszekedés után a szobánkba, lefektetett az ágyra, majd szenvedélyesen megcsókolt, majd villámgyorsan letépkedte a ruháimat, ahogy én is az övéit, és egy eddig még sosem tapasztalt elképesztő szerelmeskedésben részesített. Ma már tudom, hogy a veszekedés utána békülés hevülete volt az az elképesztő élmény, amiben részem volt. Azóta szeretek veszekedni Emmettel. Néhány nap mosolyszünet után olyan elképesztő élmények várnak mindkettőnkre, amilyet még sosem éreztem korábban. Egyébként is csodálatos dolog együtt lenni Emmettel, na de, ha ilyen körülmények között tesszük az annyira vad és túlfűtött, mint soha semmi az életemben. Órákig tartó vadság után pihegtem a mellkasán, amikor hirtelen megint maga alá gördített, és lágyan megcsókolt. Amikor pedig elváltunk egymás ajkaitól mélyen a szemeimbe nézett, kisimította a csapzott hajamat az arcomból és rám mosolygott.

- Szeretlek, ugye tudod? – kérdezte kíváncsian.

- Igen, tudom. Én is szeretlek – mosolyogtam rá.

- Éppen ezért is szeretnék feltenni neked egy kérdést - folytatta aztán.

- Mi lenne az? – kérdeztem azonnal. Nem igazán értettem a helyzetet még akkor. Így utólag visszagondolva elég naív voltam, amikor nem jöttem rá azonnal a szándékára.

- Ami azt illeti nagyon remélem, hogy már így kellőképpen magamhoz láncoltalak az ágyban nyújtott teljesítményemmel, és lehengerlő stílusommal, de az az igazság, hogy én is szeretnék hozzád tartozni minden lehetséges értelemben, ezért teszem fel ezt a kérdést – mondta mosolyogva. – Rosalie Hale Cullen, hozzám jössz feleségül? – kérdezte. Én pedig lefagytam. Olyan váratlanul ért ez az egész. Hát ez az a nagy meglepetés, amiről beszélt. Bár még mindig nem értettem, hogy miért festette át a szobát, de biztos volt rá oka. Őszintén szólva nem így képzeltem el a lánykérésemet. Igazából elképzelt lánykérésem Royce anno teljesítette, de semmi jó nem sült ki belőle. Viszont Emmett biztosan szeret, és igazán Emmettesen kérte meg a kezemet. Nem is ő lett volna, hogyha nem hozza fel maga mellett az erényeit. – Rose baby, még a végén megtépázod a magamról kialakított önképemet, ha nem válaszolsz – szakított ki szerelmem a gondolataimból.

- Igen, szeretnék a feleséged lenni – mosolyodtam el végül. Igen, szeretnék Mrs. McCarhty Cullen lenni. Mindennél jobban.

- Szeretlek, kis hárpiám – húzta elő a dobozt a párna alól. Majd felpattintotta a fedelét. Én pedig boldogan csúsztattam bele az ujjamat a gyönyörű eljegyzési gyűrűbe.

- Én is szeretlek – nyomtam puszit a szájára.

Majd közelebbről is megcsodáltam a gyűrűmet. Lentről pedig hangos taps, és üdvrivalgás volt a válasz az „igenemre”. Az egész család velünk örült, még Edward is. Pedig ő aztán nem volt az a bulizós fajta.

- Illene lemennünk, és fogadni a gratulációkat? – nézett rám Emmett kérdőn.

- Nos, azt hiszem, hogy illene – bólintottam rá.

- Akkor menjünk – biccentett Emmett. Majd még egy apró csók után öltözni kezdett, ahogy én is.

A nap hátralevő része akkor rögtönzött eljegyzési partival telt, amikor mind együtt voltunk a nappaliban és élveztük a boldogságot magunk körül. Edward még zongorázott is órákon át, hogy táncolni tudjunk. Hiányozni fog ez a hely, de Emmett mellett nem félek az új helyektől sem. A lényeg, hogy együtt leszünk, bárhol, bármikor. Most már van miért léteznem, és csak ez számít…”

Történet szerelemről és családról - 80. fejezet

Családi pillanatok




(Esme szemszöge)



Mikor szerelmem és én másnap hazamentünk két kicsattanóan boldog vámpírral találtuk szembe magunkat. Rosalie és Emmett arcáról is tükröződött a boldogság, az elragadottság, és az egymás iránt érzett szerelem. A vak is láthatta volna rajtuk, hogy mennyire örülnek mindketten, hogy beteljesedett a szerelmük. Aminek én is csak örülni tudtam. Ezek szerint a fogadott lányom túljutott életének egy kínkeserves szakaszán, és elérkeztek számára a boldog békeidők. Emmettet eddig sem féltettem, de Rose-t annál inkább.

- Boldogok – suttogta a fülembe Carlisle mosolyogva.

- Igen, én is így látom. Ráadásul Edwardnak is jó híreim vannak. A kis barátját, Emmát tegnap örökbe fogadta Mr. és Mrs. Carlston – mondtam lelkesen.

- Oh, ez csodálatos. Szegény Mrs. Carlston már régóta járt hozzám, hátha tudok valami kezelést, ami után teherbe tud esni, de sajnos nem termékeny. Akármit is próbáltunk nem sikerült várandóssá válnia. Két napja nagyon elkeseredetten távozott a kórházból, mert akkor közöltem vele, hogy soha nem lehet saját gyermeke.

- Ez nagyon szomorú, tudom, mit érez – sóhajtottam fel.

- Tudom, kicsim, és nagyon sajnálom – ölelt magához kedvesem.

- Ugyan, azt hiszem, hogy már túlléptem a dolgon, legalábbis beletörődtem, és már három gyerekünk is van. Ki tudja, lehet, hogy lesz még több is – mosolyodtam el. Senki sem tudja, hogy mennyi vámpír él még a földön, aki vega életmódra vágyik.

- Nem zárom ki a lehetőséget én sem – bólintott rá Carlisle. - Milyen kislány ez az Emma? Különleges lehet, hogyha Edward és te is így áradoztok róla – kíváncsiskodott Carlisle.

- Nos, azt hiszem, hogy Emmával nagyon is boldogok lesznek. Egy igazi kis tündér az a lányka. Szorgalmas, egy-két napja végre mosolygós, és nagyon kedves – húzódott mosolyra a szám. Az olyan párok szeretik a legjobban az örökbefogadott gyermeküket, akiknek nem lehet sajátjuk, Emma jó helyre került.

- Ebben biztos vagyok – mondta szerelmem is boldogan. – A kis Emma is boldog lehet velük, mert Mrs. Carlston természete nagyon is hasonlít a tiédre. Mr. Carlston pedig egy jómódú, és jószívű ember. Ezért is nem tiltakozott gondolom, amikor a felesége közölte vele, hogy ha már sajátjuk nem lehet, akkor legalább hadd fogadjanak örökbe egy gyermeket.

- Tényleg örökbe fogadták Emmát? – lépett be Edward mosolyogva az ajtón.

- Neked is, szia – néztem rá kissé rosszallóan.

- Bocsánat, sziasztok – kért elnézést azonnal Edward. – Szóval, tényleg örökbe fogadták Emmát? – kérdezte izgatottan.

- Igen, tényleg – mosolyogtam rá.

- Ez csodálatos – villantotta ki mind a harminckét fogát. Tudtam, hogy megkedvelte a kislányt, de a világért sem mondta volna ki hangosan. Nem baj, a lényeg, hogy én beláthattam az álarca mögé. Megengedte nekem, hogy meglássam a gyönyörű, tiszta lelkét, ami önzetlenül segített egy elkeseredett kislánynak újra meglelni a boldogságot. Edward csodálatos lélek, csak magának sem akarja beismerni a tényt, hogy az. – Tudtam, hogy jó helyre fog kerülni. Azzal a családdal biztosan boldog lesz. Kicsit belenéztem a gondolataikba nemrégen. Egyikük lelke szebb, mint a másik. Megérdemlik a boldogságot.

- Igen, egyetértek – bólintottam rá. – Hazajöttél? – néztem a nagy csomagra a hátán.

- Igen, hazajöttem, kiolvastam a könyveimet, kipihentem a sok agyi hatást, és újra itt vagyok – tette le a csomagját, majd leült a kanapéra. Én pedig felkaptam, és a mosókonyha felé indultam vele. – Anya, mindjárt megcsinálom, nem kell, hogy kimoss helyettem – tiltakozott azonnal első fogadott fiam.

- Ugyan, szívesen megcsinálom, drágám. Te csak menj fel, és fürödj meg. Lazíts – fordultam vissza mosolyogva.

- Hm… lazítani – vigyorodott el Emmett. – Jól hangzik, mit gondolsz, baby? – kacsintott rá Rose-ra.

- Már megint kezdődik – forgatta meg a szemeit Edward. – Uh, nem, ez csak sokkal rosszabb lett – fintorodott el Edward. – Ha keresnétek, akkor a víz alatt leszek a kádban – menekült fel az emeletre. Én pedig aggódó pillantás vetettem Carlisle-ra.

- Nem lesz semmi baja, hozzászokik majd mindenhez, és megtanulja irányítani a képességét – mondta határozottan.

- Rendben, akkor jó – bólintottam rá.

- Öcsisajt még mindig túl merev, kéne neki egy jó kis csajszi – mondta Emmett határozottan.

- Emmett, ne kötözködj vele állandóan – szóltam rá fejcsóválva. Imádtam, hogy Rose és ő boldogok, de nem szerettem, amikor Edward kárára poénkodik.

- Bocsi, anya, majd lefoglalom magam máshogy – rántotta meg a vállát. Majd egy hanyag mozdulattal a vállára kapta Rose-t, aki halkan felsikkantott, de aztán már nevetett.

- Emmett, tegyél le, el kell mennünk új ágyért – tiltakozott kuncogva.

- Előbb még kicsit tovább rombolhatjuk az előzőt – cipelte fel a szobájukba Rose-t. Én pedig tovább indultam volna a mosatlannal, amikor Carlisle hirtelen előttem termett, és csillogó szemekkel nézett rám.

- Emlékszel még a repedt bútorokra Párizsban? – búgta a fülembe.

- Drágám, most nem lehet, te is tudod – nyeltem egy nagyot.

- Nem most azonnal, de van nekünk az a kis faházunk, és a hétvégén szabadnapom is lesz – karolta át a derekamat. – Esetleg van esélyem rá, hogy elcsábítsalak?

- Ami azt illeti, nem fogok tiltakozni, hogyha ez a terved – nyomtam gyors csókot a szájára.

- Még nem is láttam a mosókonyhádat – kapta el a derekamat játékosan.

- Majd megmutatom, amikor nem lesz közönségünk – csaptam egy kicsit az elkalandozó kezére.

- Te kis kegyetlen feleség, határozott, és pimasz – harapott a fülembe. – Szombaton megbüntetlek ezért – nyomott még egy gyors csókot a számra.

Majd eltűnt az emelet irányába. Biztos a dolgozószobájába ment, mint ilyenkor mindig. Én pedig továbbmentem a mosókonyhámba, hogy elintézzem a mosatlant, amit Edward hazahozott. Emmett és Rose pedig a változatosság kedvéért újrakezdte a legújabb kedvenc időtöltését, amin Edward először csak morgolódott, de aztán kezdte valahogy mégis kizárni a pajzán gondolatokat a fejéből. Legalábbis a morgás csökkenéséből erre következtettem. Bár az is lehet, hogy kivetette magát az ablakon és elmenekült egy időre. Nem tudom hibáztatni akkor sem, hogyha ez történt. Nem lehet neki könnyű most Rose és Emmett mellett élni. Miután végeztem a mosással és kiteregettem azonnal felsurrantam kedvesemhez a dolgozószobájába, hogy kárpótoljam némiképp az előző visszautasításáért. Nem szívesen mondok neki nemet, de mégis csak kímélnie kell valakinek Edwardot, ha már a testvérei nem teszik. Bár örültem neki, hogy Rose ilyen felszabadult lett. Annak pedig még inkább, hogy Emmett mellett megtalálta az igaz szerelmet, és talán végre megnyugszik.

- Szia – dugtam be a fejem Carlisle ajtaján. Mire szerelmem rögtön felnézett a könyvéből és rám mosolygott. Majd kilökte magát székestől az asztala mögül, és megpaskolta a combját. Én pedig azonnal az ölébe is kucorodtam.

- Szia – nyomott csókot a számra. – Mi járatban errefelé?

- Gondoltam meglátogatlak. Edward elbújt a szobájában. Rose és Emmett, hát mit is mondhatnék, jól érzik magukat kettesben. Én pedig reménykedtem benne, hogy van kedved egy kis társasághoz, de ha valami kutatásban vagy, akkor nem is zavarlak, hanem megyek, és keresek magamnak tennivalót – magyaráztam a helyzetet.

- Nem vagyok kutatásban, és örömmel vennék egy kis társaságot. Tudod, hogy mit csináltam már ezer éve?

- Azért olyan régen nem lehet – kuncogtam fel.

- Na jó, párszáz éve, de ettől még tehetnénk egy próbát – villantotta rám a szemeit.

- Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian. Mire Carlisle kihúzta az íróasztala fiókját, és én megláttam a két pakli francia kártyát.

- Canasta? – kérdezte nevetve.

- Oh, nem is tudod, hogy milyen jól játszom én ezt a játékot – villantak meg a szemeim.

- Hát még, hogy én milyen jól játszom – húzta ki magát büszkén. – Esélyed sincs ellenem – villantak meg a szemei. – Több száz évvel korábbi trükkjeim vannak.

- Nekem pedig frissek a tapasztalataim – vágtam vissza. Majd kényelmesen letelepedtem a szőnyegre, és keverni kezdtem a paklikat.

- Meglátjuk, hogy ki a jobb – ült le velem szemben szerelmem.

Én pedig azonnal osztani kezdtem. Már órák óta játszottunk, és az állás is egyenlő volt, viszont a döntő partit sehogy sem tudta egyikünk sem megnyerni. Egyszerűen nem jöttek a lapok, vagy figyelmetlenek voltunk. Esetleg mindketten azt szerettük volna tudat alatt, hogy másik nyerjen. A lényeg, hogy nem jutottunk egyről a kettőre.

- Legyen döntetlen? – kérdeztem egy órás kemény küzdelem után.

- Azt hiszem, hogy kiegyezhetünk benne – bólintott rá azonnal. – Keményebb ellenfélnek bizonyultál, mint gondoltam volna.

- Hát mit ne mondjak, te is. Pedig én voltam a kisasszonyok réme ebben a játékban, erre most majdnem kikaptam – mosolyodtam el.

- Ebből is látszik, hogy hasonló volt az érdeklődési körünk – kuncogott fel.

- Igen, azt hiszem, hogy ezt nem is tagadhatnánk – nevettem el magam én is. Milyen jól esett ez a kis játék. Már nem is tudom, hogy mikor volt az utolsó alkalom, amikor ilyet játszottam, de határozottan kellemes élmény volt. – Esetleg néha játszhatnánk – ajánlottam a lehetőséget.

- Igen, szerintem is nagyon jó lenne – egyezett bele azonnal. – Lassan mennem kell, kicsim – nézett rám bocsánatkérően.

- Szeretnél társaságot a városig? – kérdeztem mosolyogva.

- Nagyon örülnék neki – vidult fel az arca. – Van valami dolgod a városban?

- Meglepem a gerlicéinket egy új ággyal – suttogtam a fülébe.

- Ez igazán kedves tőled, drágám – nyomott csókot a számra. – Ez esetben nagyon is szeretnék társaságot, akár a kórházig is, ha van kedved sétálni.

- Már hogyne lenne? – karoltam bele szerelmembe.

Aki felkapta az orvosi táskáját, és azonnal indultunk is. Egy gyors „sziasztok” után kiléptünk az ajtón, és az erdő sűrűjébe vetettük magunkat, hogy futva tegyük meg az utat az erdő széléig. Azután pedig kellemes sétatempóban vonultunk végig a városon. Imádtam Carlisle oldalán sétálni. Olyan kellemes és tökéletes volt az egész. Férj és feleségként csellengeni a városban. Mikor a kórházhoz értünk még váltottunk egy futó csókot, majd kedvesem bement, én pedig egyedül indultam vissza a városban. Út közben benéztem a bútorboltba, ahol szegény eladó döbbenten tapasztalta, hogy máris szükségünk van még ágyra, hiszen nem régen vásároltuk. Leginkább azért izgult, mert azt hitte, hogy ilyen gyorsan tönkrement a termék, ami náluk vásároltunk, de megnyugtattam, hogy egyáltalán nincs ilyesmiről szó, csupán az egyik gyermekem meggondolta magát, és nagy ágyat szeretne. Azt hiszem, hogy keresnünk kell egy másik bútorboltot is a környező városokban, ha ilyen szinten rombol Emmett és Rose, mert gyanússá válhatunk a túl sok rendeléssel. Miután kiválasztottam egy igencsak terjedelmes, és stabilnak kinéző modellt, megköszöntem a segítséget, és már távoztam is a boltból, hogy tovább induljak hazafelé. Kényelmesen sétálgattam végig a városon, majd az erdőben sem gyorsítottam a tempómon, mert jól esett a friss levegő, a kellemes illatok. Az idő egy picit fülledt volt ugyan, ami az eső ígéretét tartogatta magában. Mindig is szerettem az esőt. Emlékszem, hogy tizenéves koromban sokszor lopóztam ki, ha esett az eső. A szüleim szerint egy kisasszonynak nem illik mezítláb és csurom vizesen táncolnia a kertben, de én imádtam. Élveztem az esőt, és még ma is nagyon szeretem az illatokat és a frissességet egy igazi tavaszi zápor után. Az egész erdő felbolydul, mintha új életre kelne minden, ami csak él és mozog. Szándékosan csigalassúsággal mentem hazafelé, és közben reménykedtem, hogy elered az eső. A reményeim két perc múlva valóra is váltak, mert hirtelen leszakadt az ég, és pedig mosolyogva, kitárt karokkal kezdtem el pörögni a vízcseppek alatt. Családanyához méltatlanul kibújtam a cipőimből is, és nem törődve azzal, hogy a lábam sáros lesz, boldogan gázoltam a vízben, miközben Edward nekem írt dalát dúdolgattam önfeledten. Boldog voltam, igazán és őszintén. Annyira belemerültem, hogy csak arra lettem figyelmes, hogy két kar húz magához, tökéletes tánckiinduló helyzetbe. Meglepetten nyitottam ki a szemeimet, és egy mosolygó Edwarddal találtam szembe magam.

- Szabad? – kérdezte nevetve. Majd ő is ledobta a cipőit.

- Örömmel – mosolyogtam rá. Majd hagytam, hogy úgy vezessen a lágy dallamra, amit énekeltem, ahogy szeretne. Egyszerűen fantasztikus volt. Mire abbahagytuk a táncot az eső is kezdett csitulni. Nem tartott sokáig, de ahhoz éppen elég volt, hogy alaposan elázzunk, na és persze, hogy az erdő levegője tökéletesen felfrissüljön. – Mi járatban erre? – kérdeztem kíváncsian.

- Igazság szerint már kezdtem azon gondolkozni, hogy letépem Emmettet Rose-ról, és mindkettejüket kidobom az ablakon, azután pedig utánuk hajítom a sátrat, és berácsozom az ablakokat, hogy addig vissza se jöjjenek, amíg nem higgadnak le végre. Aztán úgy döntöttem, hogy ilyet mégsem tehetek, úgyhogy a keresésedre indultam, és itt találtam rád. Aranyos voltál – mosolyodott el. – Még nem láttalak ilyennek.

- Emberkoromban gyakran tettem ilyesmit, de amióta átváltoztam ez volt az első alkalom – meséltem halkan.

- Jól állnak neked az ilyen pillanatok – mondta határozottan.

- Köszönöm – mondtam boldogan. – Én is nagyon szeretem, amikor ilyen csodálatos minden. Van kedved velem tartani egy sétára, még mielőtt hazamennénk? – kérdeztem lelkesen.

- Szívesen. Otthon amúgy is túl hangos minden – fintorodott el.

- Majd lenyugszanak, most még az újdonság ereje hajtja őket – legyintettem elnézően.

- Az újdonság ereje? Nos, Emmettnek nem annyira új a helyzet, és Rose, hát Rosalie-hoz nem fűzök semmit, mégis csak egy hölgy. Bár a mai teljesítménye után kétségeim támadtak.

- Na, de Edward – szóltam rá szigorúan.

- Oké, tudod, hogy előtte úgysem mondanám, de egy kicsit túlságosan is laza lett, amióta beteljesedett a szerelmük. Bár legalább most már boldog, a körülményekhez képest. Úgyhogy azt hiszem, hogy még mindig jobb, mint az önmarcangoló, és önhibáztató lány, aki eleinte volt. Talán most már rendbe jön – mondta komolyan.

- Nagyon remélem, hogy így lesz – válaszoltam határozottan.

Tudom, hogy mit érzett Rose, amikor az történt vele, és nem kívánnám senkinek sem. Ráadásul nem csak a vőlegénye, hanem még azok a nyavalyás barátai is. Bármennyire is békés a természetem, tökéletesen megértettem Rose-t, amikor elment, hogy megbosszulja azt, ami vele történt. Elvették az életét, a boldogságra való lehetőségét. A vágyait. Mindent, amire csak egy fiatal lány vágyhat.

- Biztosan így lesz, Emmett már most nagyszerű hatással van rá. Hidd el, hamar rendbe fog jönni, nincs miért aggódni most már.

- Akkor jó, ha te mondod, akkor én elhiszem – mosolyogtam rá. – Na és te hogy vagy?

- Megvagyok – legyintett egyszerűen.

- Kicsit bővebben? – néztem rá kérdőn.

- Hiányozni fog egy kicsit Emma. Megkedveltem azt a kislányt – mosolyodott el halványan.

- Nem hiszem, hogy Mr. és Mrs. Carlston megtiltaná, hogy meglátogasd még – mondtam vidáman. Nagyon kedves emberek, akik nem tagadnának meg semmit a lányuktól.

- Tudom, de én nem akarom, hogy túlságosan is jóban legyünk egymással. Ő egy ember, és az is marad. Változni fog. Felnőni. Egy nap szerelmes lesz, és családot alapít, amiben én már nem állhatok mellette barátként, mivel el kell költöznünk, hogy ne keltsünk gyanút. Mindenkinek jobb, hogyha ez a kapcsolat most megszakad. Boldog lesz velük. Majd éjszaka belelesek a gondolataiba, de egészen biztos, hogy minden rendben lesz vele.

- Lehetnél a barátja, amíg itt élünk, és amikor elköltözünk, majd búcsút vesztek egymástól – ajánlottam a lehetőséget.

- Te is tudod, hogy jobb, hogyha most csalódik egy kicsit, mint hogyha néhány év múlva töröm össze a szívét azzal, hogy hirtelen elköltözök. Most még leköti a figyelmét a sok újdonság. Hamar elfeledkezik majd rólam, hiszen még csak egy kislány – legyintett Edward.

- Egy kislány, akit te hoztál ki a depresszióból, és az öngyilkossági terveiből – fűztem hozzá komolyan.

- Ha boldogtalan lesz nélkülem, akkor majd meglátogatom, de amíg jól van, inkább csak megfigyelem őt. Jobb ez így – mondta ellentmondást nem tűrve.

- Rendben, legyen, ahogy akarod – sóhajtottam fel. Csak azt tudnám, hogy mitől fél. Fűztem hozzá gondolatban.

- Nem akarok közel engedni valakit magamhoz, akit hamarosan el fogok veszíteni – sóhajtott fel. – Felesleges fájdalom mindkettőnk számára – nézett a szemembe.

- Talán igazad van – bólintottam rá. Hiszen örökké nem maradhat velünk Emma. Joga van a boldog, halandó élethez.

- Ne aggódj miattam állandóan, anya. Van családom, a szerelem pedig majd elérkezik, hogyha itt lesz az ideje – mondta határozottan. – Én nem aggódom emiatt. Egyébként is, nagyon jól elvagyok magamban, legalábbis szerintem. Emmettnek bőségesen meglesz még a baja Rosalie-val. Elég makacs egy nőszemély, úgyhogy már alig várom a jó kis Emmett-Rose szócsatákat. Két ilyen önfejű vámpír, akik ráadásul tűz és víz. Több, mint érdekes párosítás – vigyorodott el konokul. – Bár talán pontosan ezért illenek ennyire össze.

- Az ellentétek vonzzák egymást, ez tény – bólintottam mosolyogva.

- Vagy a hasonló pórusok. Te és Carlisle sok mindennek vagytok mondhatóak, csak tűz és víznek nem. Két ilyen türelmes, szeretettel teli, és kedves lény nehezen talál egymásra – mondta Edward komolyan. Én pedig lesütöttem a szemem.

- Nem is tudom, hogy erre mit mondhatnék. Talán csak annyit, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb asszonya – mondtam boldogan.

- Nos, ezzel a nézeteddel nem tudok vitatkozni. Annyit azért elárulok, hogy Carlisle pedig a világ legszerencsésebb férjének tartja magát – mondta komolyan.

- Ezt jó hallani – terült el széles mosoly az arcomon.

Sokáig sétáltunk így kettesben, mindenféléről elbeszélgetve, egészen addig, amíg valahogy ki nem lyukadtunk a házunknál. Edward udvariasan kinyitotta előttem az ajtót. Én pedig a sáros szoknyámat, és cipőmet megemelve tipegtem be lábujjhegyen, hogy minél kevesebb koszt vigyek be a házba. Edward pedig követte a példámat, és követett engem a mosókonyhába, ahol le tudtuk pakolni a koszos ruhákat, míg néhány szennyesben megtöröltük a lábunkat. Azután pedig ki-ki ment a saját szobájába, hogy megfürödhessen. Már rég éreztem azt, hogy minden igazán tökéletes, de most egyértelműen így gondoltam…

Történet szerelemről és családról - 79. fejezet

Párosan szép az élet

(Esme szemszöge)

Edward már lassan egy hete nincs itthon, de a kétnaponta eljött velem az árvaházba Emmához, úgyhogy mindig tudtam, hogy éppen merre sátorozik, és mit olvas. A lényeg mindenesetre csakis az volt, hogy minden rendben van vele, és egyáltalán nem próbált meg kibújni a felelősség és szeretet alól, amit Emma iránt táplált. A kislány is lassan teljesen visszatért az élet, amióta Edward foglalkozott vele. Tegnap már odáig is eljutottunk, hogy játszott a többi gyerekkel, és nem egész nap Edward ölében ücsörgött. Ha nem lenne veszélyes, akkor olyan szívesen magunkhoz venném, de nem tehetem. Egyrészt a Volturi miatt sem, másrészt pedig, mert ez a kislány egy normális, boldog életet érdemel, amit nem bonyolít meg a vámpírok, és hozzánk hasonló lények. Pedig ki tudja, talán jól kijönnének Edwarddal. Bár most inkább Emma érdekeit kell figyelembe vennünk.

-         Szia, Esme – sompolygott mellém Rosalie.

-         Szia, Rose – mosolyogtam rá. - Segíthetek valamiben? – kérdeztem kíváncsian. Olyan furcsa tekintettel állt elém. A szeme félig szégyenlősen le volt sütve, de közben próbált rám nézni is. Nem láttam még ilyenek.

-         Öhm… nem is tudom, hogy hogyan is kezdjek hozzá – gondolkozott el.

-         Csak nyugodtan – mondtam lágyan. Majd leültem a kanapéra, és magammal húztam Rosalie-t is. – Mély levegő, és halljuk a problémát – bíztattam.

-         Szeretnék egy kicsit kettesben maradni Emmettel – mondta idegesen. – Mármint a házon belül, vagy valahol – harapott az ajkába.

-         Oh – döbbentem meg. Már itt tartanak Emmettel? Mármint, nekem kicsit több időre volt szükségem miután átváltoztam, hogy tökéletesen a bizalmamba fogadjam Carlisle-t. De hát mindig attól függ, hogy ki milyen gyorsan tudja feldolgozni a rossz emlékeit.

-         Korai még, igaz? – kérdezte Rose halkan.

-         Nem, mármint nekem kicsit az lenne, de te másmilyen vagy, mint én, úgyhogy ezt neked kell tudnod – magyarázkodtam.

-         Szeretem őt – mosolyodott el Rose.

-         Ezt valahonnan sejtettük – kuncogtam fel. A vak is láthatja, hogy mennyire odavannak egymásért, aminek csak örülni tudok. Hiszen ha a gyermekeim boldogok, akkor én is az leszek, mindig. – Viszont a szerelem és a testiség nem feltétlenül egyszerre érkezik meg egy kapcsolatba – magyaráztam kissé zavarban. Még sosem érintettem ilyen témát senkivel sem. Főleg nem a fogadott lányommal.

-         Hogy érted ezt? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

-         Drágám, attól, hogy már tudod, hogy szerelmes vagy, még nem kell azonnal ágyba bújni vele. Mármint, ha ezt szeretnéd, igazán és őszintén, akkor természetesen kialakul a testi része is a dolognak, de ha még nem vagy magabiztos benne, akkor szerintem Emmett bőven tud még várni – magyaráztam neki kedvesen. Nem akarom, hogy úgy ugorjon bele a dologba, hogy még nem biztos benne, hogy mit szeretne. Főleg mivel nem igazán van pozitív tapasztalata a szex terén, sőt egyáltalán nincs, hiszen ártatlan volt, amikor a vőlegénye és a barátai megtámadták.

-         Az én ötletem volt, nem Emmett találta ki – hajtotta le a fejét.

-         Oh – lepődtem meg újra. – Értem, akkor egészen más a helyzet. Ma este szeretnétek kettesben maradni? – kérdeztem mosolyogva.

-         Igen, ha megoldható – biccentett egy aprót. – Igazából Emmettel még nem is beszéltem erről, ez egy olyan saját gondolat.

-         Értem, természetesen megoldható. Carlisle ma éjszakai műszakban van a változatosság kedvéért, és engem szerintem befogad Edward egy éjszakára a sátrába, hogy kettesben maradhassatok – bólintottam rá.

-         Köszönjük – mosolygott rám Rose kissé idegesen. – Azért egy picit izgulok – kezdte el rágcsálni az ajkát.

-         Ez csak természetes. Az lenne furcsa, hogyha nem izgulnál – simítottam végig a karján. – Tudod, hogy Emmett vigyázni fog rád – fűztem még hozzá.

-         Igen, ebben biztos vagyok – biccentett halványan elmosolyodva.

-         Akkor minden rendben lesz – szorítottam meg a kezét. – Akkor én össze is készülődök, és magatokra hagylak benneteket.

-         Nem kell ennyire sietned, még csak délután van. Nem szeretnélek kidobni a házból, vagy ilyesmi – mondta gyorsan Rose.

-         Nem dobsz ki, én szeretnék nektek elég időt hagyni – nyomtam gyors puszit az arcára.

Majd felszaladtam az emeletre, és egy táskába betettem a vadonatúj építészeti könyvemet, majd felkaptam a kabátomat, és egy gyors „sziasztok” után elindultam először a kórház felé. Inkább szólok Carlisle-nak, hogy a sátorhoz jöjjön haza reggel, és majd egy közös vadászat után hazamegyünk. Hadd legyenek kettesben a gyerekek egy kis ideig. Nem szeretném elrontani a pillanatot, vagy rájuk törni, az nem lenne jó egyikünknek sem. Főleg nem Rosalie-nak. Szükségük van az időre és a nyugalomra, ezt Carlisle is biztosan meg fogja érteni. Az út nem tartott szinte két percig sem, amíg elértem az erdő szélét. A városban viszont természetesen, már csak emberi tempóban sétáltam. Élveztem a látványt, ahogy boldog anyukák tologatták a babakocsikat, vagy igazi dívák sétáltatták a kutyájukat. Régebben még szomorúan néztem a babakocsik után, és arra vágytam, hogy bár nekem is lett volna lehetőségem, hogy sajátom legyen, de már kezdek beletörődni, hogy ez sosem fog megtörténni, viszont kaptam helyette egy csodálatos szerető férjet, és három fogadott gyermeket. Már ez is több, mint amit az első házasságom után valaha is remélni mertem volna. Ahogy beértem a kórházba, azonnal Carlisle irodája felé vettem az irányt. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a férfi dolgozók alaposan megbámulnak, és ez egy kicsit zavarba hozott, mivel nem sűrűn mászkáltam a városban, és a kórházban sem Carlisle nélkül. Mikor végre elértem az ajtaját halkan bekopogtattam rajta, majd azonnal be is léptem. Szerelmem azonnal felpillantott és szélesen elmosolyodott.

-         Szia – termett előttem. Majd azonnal megcsókolt. – Minek köszönhetem a kellemes meglepetést? – kérdezte miután elváltunk.

-         Rose és Emmett kettesben szeretne lenni egy kicsit, ezért úgy gondoltam, hogy mivel te éjszakai műszakon vagy, Edward pedig sátorozik, megpróbálok betársulni a sátorozásba. Hoztam egy könyvet, hogy el tudjam ütni majd az időt Edwardnál. Nem akarom őt zavarni, csak gondoltam, hogy elég tágas kettőnknek ott a hely – magyaráztam.

-         Értem, bár szívesen látlak éjszakára az irodai kanapémon is, hogyha esetleg úgy gondolod – szorított magához.

-         Na de, doktor úr, hogyan fog a munkájára koncentrálni, amikor itt ülök a kanapéján, vagy esetleg fekszem – mondtam kihívóan.

-         Sosem vonnád el szándékosan a figyelmem munka közben – csóválta meg a fejét nevetve. – Tényleg örülnék, ha maradnál. Szerencsére elég unalmas estém van, csak egy kisebb megfázásos beteg, és egy csuklóficam volt a mai nap termése. Remélhetőleg az emberek éjszakára már otthon maradnak.

-         Dr. Cullen – rohant be egy fiatal ápolónő. – Néhány tinédzser a folyóparton játszott, és ketten beleestek a jéghideg vízbe. Az egyikük már nincs eszméleténél, a másik valószínűleg még csak elkezdett kihűlni. Jöjjön gyorsan, kérem – vált hisztérikussá a lány hangja.

-         Nyugodjon meg, Nancy – tette Carlisle a nő vállára egy pillanatra a kezét. Majd biccentett nekem, hogy nyugodtan foglaljam el a kanapét, és már el is tűnt. Az ajtót azonban szerencsére gondosan bezárta. Még mindig csábított a vér, ha túl nagy koncentrációban kellett beszívnom az illatát, de így egyáltalán nem volt vészes a helyzet. Mindenesetre lettem a táskám az egyik székre, kivettem a könyvemet, majd kényelmesen felkucorodtam a kanapéra, és kényelmesen elhelyezkedtem. Azután pedig lapozgatni és olvasni kezdtem. Már legalább fél órája tanulmányoztam a legújabb szerzeményemet, de aztán hirtelen kinyílt az ajtó, és kedvesem lépett be rajta gyengéd kifejezéssel az arcán. – Ne haragudj, kicsim, de ez tényleg sürgős eset volt – mormolta lágyan.

-         Ugyan, nincs semmi baj – legyintettem. Majd letettem a könyvet a földre, és megpaskoltam magam mellett a kanapét. – Nem telepszel egy kicsit ide hozzám? Megmasszírozom a hátadat, hogy ne legyél ilyen feszült – ajánlottam boldogan. Szerettem Carlisle-t kényeztetni, mert annyira élvezte, mint talán soha semmit a világon. Az elégedett sóhajok, az elfúló légvételek, minden, ami egy kellemes estéhez kell, ráadásul szigorúan a kórtermek közelében. Így még azt sem foghatják rá, hogy elhanyagolja a munkáját, hiszen ez a legkevésbé sem igaz. Hiszen az irodájában bárki megtalálhatja, aki csak szeretné.

-         Állandósítanunk kellene a látogatásaidat az irodámban – dőlt hasra a kanapén, én pedig a csípőjére ültem, hogy kényelmesen masszírozhassam tovább.

-         Te kis kéjenc – nevettem fel. – Ha többet lennél otthon, akkor többször részesülhetnél ilyesfajta kényeztetésben – vágtam rá.

-         Hm… csábító gondolat, de a főorvosi munka elég sok bent töltött idővel jár – sóhajtott fel. – Na nem, mintha nem élvezném, hogy taníthatom a most végzett orvosokat, és segíthetek a már tapasztalt orvosoknak új dolgokat felfedezni, csak valamivel időigényesebb, mint szimpla sebésznek lenni – magyarázta áhítattal.

-         Nem is te lennél, hogyha nem lenne benned ennyi szenvedély a munkád iránt – nyomtam gyors puszit a lapockájára.

-         A munkámnál csak az irányodba táplálok több szenvedélyt – simított végig az egyik combomon.

-         Na, de doktor úr, még mindig szolgálatban van – csaptam egy kicsit a kezére.

-         Ez az egyetlen oka, hogy még te vagy felül – kuncogott fel.

-         Na, de Carlisle, abszolút nyilvános helyen vagyunk – sütöttem le a szemeimet. Ilyen helyeken nem illik még csak beszélni sem így, hát még ilyen szinten fantáziálgatni.

-         Pontosan ettől olyan őrjítően csábító az egész helyzet. Nem érzed a lebukásban rejlő izgalmat? – tekeredett ki, hogy rám nézzen.

-         Inkább a lebukásban rejlő feszültséget – nyeltem egy nagyot. Már attól teljesen kikészülök, ha visszagondolok rá, hogy Edward egyszer véletlenül ránk nyitott. Mit szólnának Carlisle főnökei és munkatársai, ha illetlen helyzetben találnának ránk?

-         Kicsim, most nehogy feszültté válj, csak elgondolkodtam – termett felettem hirtelen. – Nem terveztem, hogy leteperlek a kórház színe előtt, az nem az én stílusom.

-         Öhm… én azt hiszem, hogy éppen le vagyok teperve – állapítottam meg.

-         Valóban, de egy zárt ajtó mögött – kacsintott rám.

-         Mikor zártad be az ajtót?

-         Amikor bejöttem – rántotta meg a vállát. – Nem tűnt fel?

-         Nem igazán – ráztam meg a fejem.

-         Nocsak, akkor mire koncentráltál éppen? – vigyorodott el.

-         Tudod, olvastam a könyvemet – rántottam meg ezúttal én a vállamat.

-         Igen, de amikor becsuktam az ajtót a könyved már a földön feküdt – húzta fel a szemöldökét szerelmem.

-         Hát, lehet, hogy fantáziálgattam egy egészen kicsikét – haraptam az ajkamba.

-         Na látod, akkor ne fogd rám, hogy csak nekem mozgatja meg a helyzet a fantáziámat – koppintott az orromra.

-         Na jó, bevallom, el tudom képzelni, de egy másik alkalommal, amikor az éjszaka közepén, amikor már mindenki félig alszik, akkor esetleg rá tudsz beszélni, még egyszer mondom, egy másik alkalommal, amikor nem lesz itt ennyi ügyeletes, akikre csakis neked kell vigyázni – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Hm… szavadon foglak – nézett rám komolyan.

-         Helyes, ez a legkevesebb, amit elvárok – fordítottam meg a helyzetünket, majd lágyan megcsókoltam, és hozzá bújtam…

(Rosalie szemszöge)

Idegesen mászkáltam a nappaliban Esme távozása után. Tudtam, hogy mit akarok, csak azt nem tudtam, hogy hogyan is kezdjek hozzá. Hiszen, ha úgy vesszük, én még sosem próbáltam meg elcsábítani egy férfit sem. Amikor Emmettel játszottunk, és csókolóztunk, akkor ő kezdeményezett. Én viszont mégsem vethetem rá magam, az nem lenne egy hölgyhöz illő viselkedés. Hiszen, hogy néz ne ki, amikor berontok a szobába, mint egy dúvad, és rávetem magam, azután letépem a ruháit, és megkérem, hogy tegyen magáévá. Nem lenne csoda, ha azt hinné, hogy egy utolsó kis lotyó vagyok, aki csak hitegette azzal, hogy mi is történt vele valójában.

-         Helló, baby – karolta át hirtelen Emmett a derekamat. – Hová lett mindenki? – fűzte még hozzá.

-         Carlisle ügyeletes egész éjjel, Esme pedig elment egy kicsit Edwardhoz, azt mondta, hogy csak holnap jön vissza – válaszoltam azonnal. Közben pedig fejben hozzátettem, hogy „és mindezt azért tették, mert megkértem őket, hogy a miénk lehessen a ház egy éjszakára”.

-         Hm… szóval csak a miénk a ház, egész éjszaka? – puszilt bele a nyakamba.

-         Igen – mosolyodtam el. Talán nem is kell célozgatnom? Végül is férfi, ha kettesben marad valakivel, akkor a vágyai megoldják a dolgot. Hátha nem kell elmagyaráznom a helyzetet.

-         Szuper, és mit szeretnél csinálni? – csillantak fel a szemei. – Elmenjünk vadászni? Nem, azt inkább majd holnap, amikor itthon vannak. Inkább fejezzük be a tegnap este elkezdett sakkjátszmát?

-         Remek tervek – fintorodtam el. Ennyit a férfiakról szőtt elméletemről.

-         Igazán? Pedig én viccnek szántam – kuncogott fel. – Ami azt illeti, hogy bár szigorúan nem szándékosan, de volt alkalmam, hogy is mondjam, kihallgatni titeket Esmével – magyarázta halkan.

-         Uh – temettem a kezeimbe az arcomat. – Remek, pedig azt hittem, hogy eléggé halkak voltunk. 

-         Ne szégyelld, édesem. Ha tudnád, hogy mennyire megtisztelő volt a számomra azt hallani, hogy ennyire bízol bennem – fordított maga felé. – Én úgysem kezdeményeztem volna még egy jó ideig, hiszen nem történt még olyan régen ez az egész veled. Viszont, ha te szeretnéd megpróbálni, akkor nem fogok tiltakozni. Azt viszont tudnod kell, hogy csak egy szavadba kerül, és azonnal leállok, bármikor, ha mégsem akarod. Vagy, ha meggondoltad magad, akkor kitalálunk valami programot – mormolta lágyan.

-         Köszönöm, de azt hiszem, hogy szeretném megpróbálni – motyogtam halkan. Ha eddig nem lettem volna biztos benne, akkor most igazán meggyőzött róla, hogy ő a tökéletes férfi a számomra. A folyton bohókás és viccelődő, vad, nagy maci, aki hogyha kell, akkor komoly, és végtelenül gyengéd is tud lenni velem.

-         Rendben – mosolyodott el. – Ez esetben… – kapott a karjaiba. Én pedig azt hittem, hogy azonnal az ágyba vetjük magunkat, de a fürdőben találtam magam. – Készíts egy forró fürdőt, és szellőztesd ki a fejed, addig én előkészítem a szobánkat.

-         De hát…

-         Nincs, de hát, csak bízz bennem – fogta be a számat azonnal. Én pedig beleegyezően bólintottam. Mire Emmett eltűnt, én pedig tényleg készítettem egy nagy kád fürdőt, és elmerültem a rózsás habokban. Nem tudom, hogy mióta feküdhettem már bent, amikor egy gyengéd cirógatás futott végig az arcomon, nekem pedig felpattantak a szemeim. – Úgy látom, hogy sikerült elengedned magad – mosolygott rám Emmett.

-         Ami azt illeti nagyon is – viszonoztam a mosolyát.

-         Helyes, ez volt a cél – tartott elém egy hatalmas fürdőlepedőt, amibe azonnal bele is bújtam, majd hagytam, hogy szerelmem finoman megtörölgessen, és az ölébe kapva kivigyen a szobánkba, amit vörös gyertyák, és virágok borítottak be. Kérdőn néztem Emmettre, hiszen nem ez volt a stílusa, vagyis nem nagyon néztem ki belőle a romantikát. – Az első legyen különleges – válaszolta a kérdő tekintetemre.

-         Nekem ez nem az első lesz, te is tudod – hajtottam le a fejem. Bár tény, hogy az elsőnek ilyennek kellett volna lennie.

-         Dehogynem, ez lesz az első – fektettet le gyengéden.

Majd ő is mellém feküdt, és egy szempillantás alatt az ajkaimra tapadt. Először még csak lassan és gyengéden, majd amikor bebocsátást kért a nyelvével is, már vadabbul és hevesebben adta át magát az élvezeteknek, de én még a vadabb mozdulataitól sem ijedtem meg egy pillanatra sem. Az sem volt még csak hasonlítható sem azokhoz, akik eddig hozzám értek. A karjaimat a nyaka köré fontam, míg ő az ujjaival lassan végigfutott az oldalamon a combomtól egészen a törölköző tetejéig, amin ügyes mozdulattal oldotta ki a csomót, majd elszakadt tőlem, hogy végignézett a fedetlen testemen. Szégyenlősen kaptam az érzékenyebb testtájaim felé a kezeimet, de azonnal lefejtette őket a testemről, majd karjaimat összefogva a fejem fölött rám mosolygott.

-         Gyönyörű vagy, nincs rajtad semmi szégyellnivaló – simította egyik kezét a mellemre.

Mire halk sóhajom volt a válasz. Újra megcsókolt, majd az ajkaival szép lassan kezdett egyre lejjebb haladni, hogy célba vehesse a nyakamat, majd az egyik keblemet tűntette ki a figyelmével, amíg a kezével a másikat masszírozta. Még soha nem éreztem ehhez hasonló kéjt. Még a kislábujjam is görcsbe rándult az érintésektől, és a csókoktól, pedig még csak a melleimnél tartott. Miután már szorosan összeszorítottam a lábaimat, és felhőtlenül nyögdécseltem, lassan tovább indult a köldököm felé, ami körül kis csiklandós köröket írt le, majd legnagyobb megdöbbenésemre megpuszilta a szemérmem felső hajlatát, mire a szemeim automatikusan kipattantak, és zihálva szegeztem rá a tekintetemet. Mesélt nekem anno Vera a szexről, de ilyesmit sosem említett a dologgal kapcsolatban. 

-         Csak engedd el magad – kacsintott rám Emmett.

Majd megpróbálta kicsit szétnyitni az összezárt combjaimat, de én csak megráztam a fejem. Mire elmosolyodott, majd ajkait lassan végighúzta a szemérmemen lentről felfelé, amennyire a testhelyzetem engedte, mire rajtam kellemes borzongás futott végig. Fáradhatatlanul ismételgette ezt a mozdulatot, egészen addig, ameddig a lábaim már nem bírták tovább a görcsös szorításomat, és elernyedtek. Minek következtében Emmett már el tudott helyezkedni a combjaim között. Majd olyasmit tett a nyelvével, amitől muszáj volt felsikoltanom, de jó értelemben, egyáltalán nem olyanban, mint ahogy azt a tapasztalataimból tudtam. A testem egyre jobban bizsergett, azután pedig egy hatalmas robbanásszerű pillanat után egy egész sorozat finom borzongás futott át a testemen.

-         Te jó ég – ziháltam csukott szemmel. – Ez valami hihetetlen.

Ha valójában ilyen a testi kapcsolat, akkor ehhez fogható dolog nincs is a földön. Zihálva nyitottam ki a szemeimet, és azonnal szembetaláltam magam Emmett kaján vigyorával, majd éreztem a csípőmhöz nyomódni valamit. Kissé idegesen kukkantottam le, és pontosan azt láttam meg odalent, amire számítottam. Kedvesem már igencsak nagy vágyát. Azt hittem, hogy undorodni, vagy félni fogok tőle, de egyáltalán nem ez történt. Valószínűleg azért, mert Emmettől sem undorodtam, egy pillanatra sem. Kissé bizonytalanul mozdítottam meg a kezem a csípője felé, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét.

-         Az első együttlétünk szóljon főleg rólad, majd azután megmutatok neked mindent, amit csak érdemes tudni – nyomott puszit a számra. – Még mindig szeretnéd? – kérdezte aztán bizonytalanul. Én pedig bólintottam. – Egy bólintás kevés lesz, választ szeretnék hallani tőled – rázta meg a fejét.

-         Én, igen, szeretném – nyögtem ki nagy nehezen. Mire fölém helyezkedett, majd a lábaimat a dereka köré kulcsolta, én pedig megéreztem a férfiasságát az ölemnél, mire azonnal összerándultam, és megszorítottam a vállait.

-         Ne félj, én nem foglak bántani – nézett mélyen a szemeimbe.

-         Nagyon fog fájni? – kérdeztem nagyot nyelve.

-         Ha elengeded magad, akkor legfeljebb egy kicsit, vagy egyáltalán nem, csak tőled függ – válaszolta kedvesen. – Hunyd be a szemed – adta ki az utasítást. Aminek azonnal eleget tettem. – Figyelj a hangomra, csak én vagyok itt veled – suttogta a fülembe. Majd kellemes simogatást éreztem a legérzékenyebb pontomon, ami lassú ritmusban, fokozatosan gyorsult, míg Emmett folyamatosan nyugtató szavakat mormolt a fülembe, nekem pedig muszáj volt elégedetten felsóhajtanom az élvezettől. Egy pillanattal később pedig megéreztem őt magamban. Döbbenten pattantak fel a szemeim, és lepillantottam oda, ahol a testünk összekapcsolódott. – Fájt? – kérdezte aggódva.

-         Nem, egyáltalán – mosolyogtam rá.

Nem hogy nem fájt, hanem hihetetlenül jó érzés volt, amikor óvatosan megmozdult. Majd folyamatos mozgásba kezdett. A lábaimat egy kicsit még szorosabban maga köré tekerte, mire a csípőm automatikusan felvette vele a ritmust, és hihetetlen pillanatokat okozott mindkettőnknek. Azután hirtelen hangos reccsenés ütötte meg a fülemet, majd egy másik, de egyáltalán nem tudott érdekelni, csak az érdekelt, hogy mennyire csodálatos érzés, ahogy Emmett és én egyszerre mozdulunk. Nem is tudnám megmondani, hogy meddig tartott ez a csodálatos évődés, míg végül hangos sikoly, és mélyről feltörő morgás vetett végett a mozgásunknak. Szorosan egymáshoz simulva lovagoltuk meg a gyönyör hullámait, és eszem ágában sem volt elengedni szerelmemet egy pillanatra sem, amikor hirtelen az ágyunk hangos reccsenéssel adta meg magát a szenvedély végével, és mi a földön kötöttünk ki az összetépkedett matracunkkal együtt. Emmett hangos nevetésbe kezdett, én pedig először idegesen haraptam az ajkamba, majd csatlakoztam kedvesem nevetéséhez.

-         Szeretlek – csókoltam meg a romokon fekve.

-         Én is téged, te kis vadmacska – vigyorgott rám.

-         Miért lettem vadmacska? – kérdeztem döbbenten. Az ijedős kiscica jobban illett volna ehhez az első kísérlethez, azt hiszem. Bár ez egy tökéletes próbálkozás volt. Sőt.

-         Széttörted az ágyunkat – vágta rá egyértelműen.

-         Azért, azt hiszem, hogy te a kezed is benne volt a dologban – csóváltam meg a fejem nevetve.

-         Ami azt illeti, előfordulhat – nevetett fel ő is. – Ha belegondolunk, ennek az ágynak már úgyis mindegy – fűzte még hozzá, majd újra mozgásba kezdett. Ezúttal már nem volt annyira óvatos, mint az előbb, de én egyáltalán nem bántam, sőt határozottan élveztem minden egyes szenvedélyes mozdulatot…  

Történet szerelemről és családról - 78. fejezet

A városban




(Esme szemszöge)



Határozottan imádtam a szerepjátékot, pedig nem is gondoltam volna magamról, hogy én valaha is ilyesmit fogok tenni a férjemmel. Egyszerűen fantasztikus volt. Még soha nem volt ilyen mámorító, játékos, vad, szenvedélyes, és mégis gyengéd, szerelmes éjszakánk. Még hogy megunják a házaspárok egy idő után egymást. Mekkora butaság. Csupán fel kell néha egy kicsit pezsdíteni a szexuális életet. Például Jersey úgy láttam, hogy határozottan tetszett eddig szerelmemnek. Viszont a következő kuckólátogatásra egészen mást tervezek. Jersey már volt sokszor. Most Michelle leszek, és azt hiszem, hogy előveszek néhány igencsak szédítő darabot a párizsi tartalékaimból. Vettem ott egy-két merőben félelmetes fehérneműt, amit még meg sem mutattam a férjemnek, mivel különleges alkalmakra tartogattam.

- Min jár a fejed, szépségem? – simított végig Carlisle a hátamon.

- Nem mondom meg – kuncogtam el.

- Oh, akkor már most tetszik az ötlet – nevetett fel szerelmem is.

- Tetszeni fog, az már biztos – bólintottam rá.

Magamban pedig már terveztem is a kunyhónk belsejének az tökéletes átalakítását, hogy harmonizáljon a gondolataimmal. Vörös árnyalatokra lesz szükség. Elhozom Carlisle számára a Moulin Rouge-t kicsiben. Ebben a mini változatban pedig én leszek a sztár, aki remélhetőleg kellőképpen elbűvöli az egyszemélyes közönségét.

- Efelől kétségem sem volt egy pillanatig sem – biccentett szerelmem. – Most viszont sajnos mennem kell – sóhajtott fel kissé szomorkásan. – Csodálatos volt a hétvége, édesem, de vár a munka. Sajnos ma egész nap bent leszek, ráadásul még éjszaka is ügyelnem kell a fiatal orvosokat, ami sok kávéval jár. Szegény szobanövényem már haldoklik a koffeinmérgezéstől – húzta el a száját egy pillanatra.

- Nézd a jó oldalát, inkább ő, mint te. Gondolj csak bele, sokkal rosszabbul éreznéd magad, ha neked kéne meginnod azt a rengeteg kávét. Ha már a nővérkék ilyen nagyon jól gondoskodnak a férjemről – morgolódtam egy kicsit. Nem tetszett nekem, amikor Carlisle-ra néztek. Komolyan mondom, levetkőztették a szemükkel. Nem is akarom tudni, hogy miket gondolhatnak, vagy milyen fantáziáik lehetnek a férjemről. Felháborító.

- Mintha némi féltékenységet hallanék a hangodban, kicsim – fordította maga felé az arcomat szerelmem.

- Ami azt illeti, hogy talán egy icipici kis féltékenység valóban van bennem, de az vesse rám az első követ, aki ezen őszintén meglepődik. Egy ilyen férjet nem lehet csak úgy elengedni a sok fürkésző, vágyakozó szempár közé – mondtam határozottan. – Nehéz egy ilyen férfi feleségének lenni, tudod? Mit meg nem kell tennem azért, hogy ne találj kivetnivalót a feleségedben?

- Ezt hogy érted? – döbbent meg Carlisle. – Te vagy a világ legszebb és legkifogástalanabb asszonya, akit csak a hátán hordott valaha a föld. Gyönyörű, okos, tehetséges, szexi, és csak az enyém – búgta a fülembe.

- Mondanám, hogy folytasd még, de akkor nem mennél dolgozni – nyeltem egy nagyot. Hm… milyen jó lenne leteperni most azonnal, de nem szabad. Nem foszthatom meg a kötelezettségeitől. Hiszen ő így boldog, és engem is boldoggá tesz a tudat, hogy olyasmivel foglalkozik, amit élvez és szeret.

- Sajnos tényleg mennem kell – puszilta meg a meztelen vállamat, majd kicsusszant alólam. Minek köszönhetően megcsodálhattam tökéletes testét, és még inkább rám tört a vágy, úgyhogy inkább gyorsan a fejemre húztam a takarót

- Mit csinálsz? – nevetett fel Carlisle, gondolom visszafordult felém.

- Felöltöztél már? – haraptam az ajkamba.

- Igen – vágta rá azonnal.

- Akkor jó – fújtam ki a levegőt, majd lehúztam a fejemről a takarónkat.

- Mi van veled, drágám? – ült le az ágy szélére kíváncsian.

- Nem tudom – ráztam meg a fejem.

- Ha ember lennél azt hinném, hogy hormonjaid játszanak veled – simított végig a hajamon. – Mivel azonban ez eléggé lehetetlen valami más lehet a háttérben.

- Emmett, Rose, hagyjátok már abba – morgott Edward újfent. – Miért kell egész nap nyalni-falni egymást? Ez azért már túlzás.

- Ne irigykedj, öcsi, inkább szerezz magadnak asszonykát – jött rögtön Emmett válasza.

Oh, talán ezért vagyok én is ilyen túlfűtött? Egész nap azt hallgatom, ahogy Emmett és Rose a szobában csókolózik, és kényezteti egymást. Még nem teljesedett be a szerelmük, de olyan szenvedéllyel élvezik a másik közelségét, amitől azt hiszem, hogy bármelyik vámpír könnyen kedvet kapna.

- Gyerekek – szóltam azért rájuk, miután végiggondoltam a helyzetet. A következő pillanatban pedig Edward kopogott be az ajtón, majd be is viharzott azonnal.

- Bocsi, anya, de ez már elviselhetetlen – fintorodott el Edward. – Nagy baj lenne, ha elutaznék egy kicsit? Csak egy hétre, hogy nyugalmam legyen. Szeretlek titeket, még Rose-t és Emmettet is, de kéne egy kis magány – magyarázkodott Edward.

- Menj csak, fiam. Mennyi pénzre lenne szükséged, hova szeretnél menni? – kérdezte Carlisle.

- Nincs szükségem pénzre, csak sátoroznék egyet a hegyekben. Semmi extra. Vadászat, olvasgatás. Ma még természetesen bemegyek Emmettel és Rosalie-val a városba, hogy biztosan ne legyen gond. Mikor érsz vissza a kórházból?

- Csak reggel jövök, éjszakás leszek – válaszolta szerelmem azonnal.

- Akkor holnap reggel indulok majd, megvárom, hogy hazaérj – biccentett Edward.

- Rendben van, fiam, menj csak, pihenj egy kicsit – egyezett bele szerelmem. Én viszont aggódni kezdtem. Mi lesz, ha megint eltűnik, mint akkor is? Nem akarom, hogy megint ne tudjak róla három évig, vagy ki tudja meddig semmit.

- Ígérem, hogy nem tűnök el, anya – mosolygott rám Edward. – Még egyszer nem kezdek nomád életmódba, efelől biztosíthatlak.

- Nem a nomád életmód miatt aggódom – sóhajtottam fel. – Hanem amiatt, hogy látom, hogy mostanában nem érzed jól magad itthon.

- Minden rendben, tényleg, csak egy kis csendre vágyok. Kiolvasnám a könyveimet, szereznék egy kis zenét, vadásznék egy jót. Ilyesmi. Egy hét múlva pedig itthon leszek, esküszöm. Nem kell miattam aggódnod – mondta határozottan.

- Én mindig aggódom, az anyáknak ez a dolga – motyogtam az orrom alá.

- Tudom, pedig nincs miért – mosolygott rám Edward.

- Megbeszéljünk még reggel, vagy be is jöhetsz hozzám a kórházba estefelé, ha gondolod – mondta szerelmem határozottan. – Most viszont tényleg mennem kell. Ne haragudjatok, de itt az ideje, hogy dolgozni menjek – ölelt még magához Carlisle. Majd gyengéd csókot nyomott a számra. Edwardnak pedig megpaskolta a vállát. – Sziasztok – mondta még kicsit hangosabban, hogy Emmett és Rose is észrevegyék, hogy éppen távozik.

- Szia – jött az egybehangzó válasz.

- Öhm… Emmett városi sétája után van kedved velem eljönni az árvaházba? – fordultam vissza Edward felé. – Van ott egy kislány, aki nagyon elzárkózott a többiektől. Nemrég került az árvaházba, de nem beszél, és nem is eszik. Aggódom miatta, és te talán tudsz segíteni, hogy mi történt vele – néztem fiamra kérlelőn.

- Rendben van, mehetünk – bólintott rá Edward. – Öltözz át, és lent megbeszéljük a dolgot – mondta még, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

Jogos, hiszen egy szál hálóinget viseltem éppen. Bár abszolút megfelelt a jó ízlés minden kritériumának. Az alja térd alá ért, és a dekoltázsa sem volt túlságosan nagy. Éppen olyan, ami illett egy szenvedélyes feleséghez, és egy családanyához is. Az arany középút, az, amit minden nap próbálok a családomban is népszerűsíteni, több-kevesebb sikerrel. Ugyanis Emmett kötözködik, és Edwardnál előbb, vagy utóbb elszakad a cérna. Mégis boldog vagyok még akkor is, ha sokat vitatkoznak, mert láthatóan Edward egyre inkább kezd felengedni, ami már annyira hiányzott. Így könnyebb lesz magának párt találnia. Amíg begubózik, addig esélye sincs a boldogságra. Mindenesetre ez a kérdés sem ma fog megoldódni, de végül is, időnk van bőven. Inkább felöltözök, és gyorsan a nappaliba megyek, mert már Emmett és Rose is készülődik a nagy eseményre. Csak minden jól sikerüljön. Tudom, hogy Carlisle és Edward szerint már minden tökéletesen rendben van, és Emmett önuralma nagyon is jó, de azért izgulok. Mi lesz, ha a város közepén egyszer csak elveszti a fejét? Hárman vissza tudjuk fogni, az biztos, de akkor megint költöznünk kell, és hogyha a hír eljut a furcsaságainkról máshova is, akkor nagyon nagy bajban leszünk. Nem, ez butaság, Emmett tökéletesen helyt fog állni. Azután pedig elkezdhetik a viszonylag normális életüket Rosalie-val. Békében, és boldogan. Már alig várom, hogy ténylegesen is egy pár legyenek. Annyira különbözőek, és mégis úgy összeillenek. Gyorsan magamra vettem egy egyszerű hétköznapi darabot, és lesiettem a gyerekekhez, akik már odalent vártak. Emmet szokásához híven mosolygott, Edward a szemeit forgatta, nyilván fivére gondolataira egyfajta válaszként. Míg Rose a kanapén ült, és láthatóan nagyon is feszengett, ez tökéletesen látszott a görcsös tartásából is.

- Mi a baj, kedvesem? – ültem le mellé.

- Azt hiszem, hogy ideges vagyok. Nem korai ez még? Mármint, tudom, hogy már sokat gyakoroltak, és Emmett már nagyon is jól uralja magát, de azért egészen más, ha szinte testközelből érik az illatok – motyogta az orra elé.

- Nem tudja oldani, ne félj. Te leszel a legnagyobb visszatartó erő a számára. Ha fogod a kezét, akkor önmaga lesz végig. Ahogy Carlisle és Edward volt az én fonalam, ami vezetett, úgy te leszel Emmett számára a kapaszkodó. Nincs mitől tartanod, ő csak téged lát majd a városban is – simítottam végig az arcán.

- Tényleg így gondolod? – kérdezte felcsillanó szemekkel.

- Igen, teljesen biztos vagyok benne – mosolyogtam rá. – Akkor indulhatunk?

- Igen, készen állok – bólintott Rose, és Emmett mellett termett, hogy belekaroljon. Míg Edward nekem ajánlotta fel a karját, amit boldogan el is fogadtam.

Csendesen sétáltunk a város felé, és ahogy egyre közelebb értünk, mindenki egyre idegesebb lett, ez szemmel látható volt. Amikor megéreztük az illatokat mindannyian azonnal Emmettre pillantottunk, aki legnagyobb örömömre még mindig nyugodtan lélegzett, ami azt jelentette, hogy minden rendben van.

- Lazítsatok már egy kicsit, olyan, mintha temetésre mennénk, pedig most kezdődik az új életem. Örüljetek, hogy megint önmagam leszek emberek között is. Nyugi, nem tervezem, hogy csalódást okozok nektek – csóválta meg Emmett a fejét. – Hát így bíztok bennem? – morgolódott játékosan.

- Én bízom benned – simított végig Rose a karján.

- Ahogy én is – bólintottam rá, majd el is mosolyodtam. Azt hittem, hogy ő lesz idegesen, erre mi rettegünk.

- Lökött vagy, de annyira nem, hogy kiirts egy fél várost – paskolta meg a vállát Edward.

- Na, ez már jobban tetszik – vigyorodott el Emmett. – Tényleg jól vagyok, de izguljatok. Egy kicsit kapar a torkom, de tudom kezelni a helyzetet – mondta határozottan.

- Olyan büszke vagyok rád – nyomott egy puszit Rose az arcára.

- Ne izgulj, baby, majd behajtom a büntetésed, ha kettesben leszünk. Még hogy nem bízol meg bennem vakon – csapott Emmett a fenekére.

- Gyerekek, viselkedjetek – szóltam rájuk mosolyogva. Úgy tűnik, hogy minden aggodalom alaptalan volt.

- Emmett, koncentrálj, ahogy gyakoroltuk – mondta Edward határozottan.

- Rendben, semmi poénkodás, komoly vagyok – mondta, majd mély levegőket kezdett venni, ahogy beértünk a városka határához. Először még csak egy-két ember jött szembe velünk, azután pedig egyre több és több, de Emmett nagyszerűen állta a sarat. Meg sem rezdült, és egy pillanatig sem tűnt úgy, mintha el akarna csábulni. Már több, mint egy órája sétálgattunk a városban, amikor visszafogta a lélegzetét.

- Azt üzeni, hogy mára elég lesz – tolmácsolta Edward azonnal.

- Ez fantasztikus teljesítmény volt – mondtam elismerően, amikor már hazafelé sétáltunk.

- Köszönöm, nagyon igyekeztem – húzta ki magát Emmett.

- Annyira büszke vagyok rád – bújt hozzá Rosalie boldogan.

- Mondtam, hogy az leszel, cica, úgyhogy egy igazi, őszinte nagy mosolyt kérek – kapta fel Rose-t nevetve, amin muszáj volt elmosolyodnom.

- Boldogok – mosolyodott el Edward.

- Igen, én is úgy látom – mondtam boldogan. – Azt hiszem, hogy jó is lesz, ha kettesben hagyjuk őket, amíg meglátogatjuk az árvákat. Útközben vehetnénk némi csokoládét, és gyümölcsöt. Mindig viszek nekik valamit.

- Rendben, amit csak szeretnél – egyezett bele Edward azonnal.

- Emmett, Rose – szóltam még utánuk, mielőtt felértek volna a szobájukba.

- Igen? – fordultak vissza felém.

- Edwarddal itt hagyunk titeket egy időre, rendben? – kérdeztem mosolyogva. Nem igazán hittem, hogy hiányolnának majd minket.

- Persze, menjetek csak – kapta fel Rose-t Emmett, majd eltűntek a szobájukban.

- Mint a tinédzserek – kuncogtam fel. Majd el is csendesedben, mert láttam, hogy Edward milyen vágyakozó pillantást vetett utánuk. Ugyan csak egy pillanatra ingott meg az álarca, én mégis észrevettem, hogy egyértelműen vágyakozik egy társra, akivel boldog lehet.

- Jól vagyok, anya, ne aggódj – simított végig a karomon. – Induljunk az árvaházba, a kicsik már biztosan epekedve várják a legjobb barátjukat.

- Rendben, menjünk – mosolyodtam el.

Nem akartam feszegetni a témát, ha ő nem akarja, és tényleg már egy kicsit késésben voltam a szokásos indulási időmhöz képest. Öt perc múlva már újra a városban voltunk, és egy édességboltban pakoltuk tele a szatyrokat. Edward csak fintorogva nézte, hogy mit művelek, mert fogalma sem volt róla, hogy honnan tudom, hogy melyik édesség a finom. Pedig a válasz egyszerű volt, hiszen a gyerekek arcán és reakcióikon tökéletesen látszott az árvaházban, hogy melyik finomság ízlett nekik a legjobban. Úgyhogy egy nagy szatyor mogyorós édességet vettem, mindenféle szárított gyümölcsöt, és egy nagy adag savanyú cukorkát. Az eladónő, mint mindig hálásan mosolygott, mikor fizettem, és egy egész kiló cukorkát adott ajándékba. Hálásan megköszöntük, majd átmentünk a gyümölcsárushoz, ahol hasonló pusztítást végeztem az egész bodegában. Szegény Edward úgy nézett ki, mint egy málhás szamár, de elnézően mosolygott rám. Tudta, hogy ezzel a néhány szatyorral mennyi boldogságot okozhatok a gyerekeknek, akik minden héten alig várnak rám. Edward még nem tudja, de ma igazi sztár lesz a kicsik körében, ugyanis mindig nagyon kíváncsiak az új arcokra. Nem sokkal később már az árvaház előtt álltunk, és én mosolyogva néztem a fiamra.

- Felkészültél? – kérdeztem mosolyogva.

- Azt hiszem, hogy elbírok velük – csóválta meg a fejét nevetve.

- Akkor nyitom az ajtót – tártam szélesre a játszószoba duplaajtaját.

Mire a kicsik mind a hang irányába kapták a fejüket, majd sikongatni, és örvendezni kezdtek, amikor megláttak, és azonnal felénk kezdtek szaladni.

- Esme – ölelgettek meg, mind. Akik pedig nem fértek hozzám kíváncsian álldogáltak Edward előtt.

- Te ki vagy? – kérdezte az egyik cserfes kislány.

- Esme fia vagyok, már biztos hallottatok rólam.

- Ezek szejint, te vagy Edwajd – bólintott rá egy másik kicsi.

- Úgy van – bólintott rá fiam azonnal. Majd leguggolt a gyerekekhez, és osztogatni kezdte az édességet, és gyümölcsöt velem együtt. – Ő lesz a kis barátod, ugye? – kérdezte Edward kíváncsian. Majd a sarokban ücsörgő kislányra mutatott. – Nem jött ide se édességért, se gyümölcsért, és meg sem mozdul, csak mered maga elé.

- Igen, ő az – bólintottam rá. – Hallasz valamit a gondolataiban, amiből kiderülhet, hogy mi a baj vele? – kérdeztem reménykedve.

- Egyelőre semmit, de egy kicsit közelebb megyek hozzá, és talán ha kérdezgetem, akkor gondol olyan dologra, amiből kiderül, hogy mi a baj – ajánlotta a lehetőséget.

- Jó ötlet – bólintottam rá. Mire fiam egy alma, egy körte és egy mogyorós csoki kíséretében elsétált a kislány felé.

- Szia – ült le mellé Edward. – Értem, akkor csendben leszünk, és csak ücsörgünk itt. Itt maradhatok veled? Csak bólints, hogyha benne vagy – mosolygott rá kedvesen. Mire a kislány félszegen biccentett egyet. – Köszönöm. Mondd csak, szereted az almát, a körtét, vagy a mogyorós csokit? Vagy esetleg mindegyiket? Vedd el, amit szeretsz, és egyél egy kicsit – nyújtotta felé az ennivalót kedvesen. A kislány viszont csak megrázta a fejét, és elfordult. – Nem vagy éhes? – kérdezte fiam. Mire a kicsinek egy könnycsepp hullott le a szeméből. Már hogyne lett volna éhes, amikor már napok óta nem evett semmit. – Miért nem akarsz enni? – kérdezte a kicsitől, aki erre már végérvényesen sírva fakadt. – Oh, sajnálom, Emma – húzta az ölébe a kislányt. – Tudod, nekem is meghaltak az igazi szüleim, de kaptam helyettük egy másik szerető családot. Nézz csak Esmére, ő lett az anyukám. Neked is lehet még egy másik anyukád, akit szerethetsz, és aki szeretni fog téged. Nem lesz ugyanolyan, de mégis jó lesz, de ehhez nem szabad magad halálra éheztetned. Tudod, hogy mit érezne az anyukád, hogyha így, kislányként mennél utána? Tudod, hogy mennyire fájna neki, hogy nem éltél, nem voltál boldog, nem alapítottál családod, akiknek mesélhetnél róla, hogy milyen csodálatos anyukád volt? Nagyon szomorú lenne, igaz? – simogatta meg a kislány, mint kiderült Emma haját.

- Tudom, de olyan rossz nélkülük – pityergett tovább a kicsi.

- Igen, ezt megértem, de tudom, hogy egyszer könnyebb lesz, bízz bennem – fordította a kislány arcát maga felé.

- Megígéred? – kérdezte Emma kétségbeesetten.

- Igen, megígérem – mosolyodott el Edward. – Szóval, alma vagy körte? A csokit majd egy rendes ebéd után kapod meg.

- A körte a kedvencem – nyúlt a kislány a gyümölcs után.

Majd amikor megkapta megtörölgette a ruhájában, majd hatalmasat harapott bele, én pedig elmosolyodtam, majd kiszaladtam a konyhába, hogy kérjek egy adag főtt ételt Emma számára. Szegénykém egész délután csak tömte magába az ételt, és mindezt Edward ölében volt csak hajlandó megtenni, miközben fiam arról mesélt neki, hogy hogyan lesz egyre könnyebb az idő múlásával. Este pedig már félig alva hagytuk ott a gyerekeket, akik között végre Emma is megtalálta a helyét. Boldogan és büszkén lépdeltem a fiamba karolva, aki ma önzetlenül segített egy kislányon…

Történet szerelemről és családról - 77. fejezet

Éjszakai kiruccanás



SZIASZTOK! AZT HISZEM, HOGY ERRE A FEJIRE MÁR SOKAN VÁRTATOK. NOS, AZT HISZEM, HOGY MEGÉRTE A SOK MUNKÁT, MERT SIKERÜLT IGENCSAK SZENVEDÉLYES FEJIT ÍRNOM NEKTEK. SZÓVAL ERŐTELJESEN 18+, CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE. PUSZI, DRUSILLA


(Carlisle szemszöge)



Nevetve futottam Esme után, mint valami hormontúltengett tinédzser, akivel éppen incselkedik a szerelme. Mennyit láttam ilyesmit, amikor még egyedül voltam. A párok üldözték egymást az erdőben, és boldogan kacarásztak közben. Mennyit vágytam rá évszázadokon át, hogy egyszer majd én is játszhassak a kedvesemmel, és szerethessem. Sosem voltam irigy természet, de azokat igenis mindig irigyeltem, akik boldogan, és rajongással ölelhették magukhoz a szeretett nőt. Pontosan olyan nőre vágytam mindig is, mint Esme. Mi sem bizonyítaná jobban, hogy nem veszett el a lelkem, mint az a tény, hogy nekem ajándékozták őt. Ha ekkora jutalmat érdemeltem ki, akkor annyira nem lehetek rossz lélek.

- Úgysem fogsz meg – kuncogott szerelmem a hátam mögül, és hirtelen egy teljesen másik irányba fordult, és arra szaladt tovább.

Hogyan került mögém? Hiszen az illata egész végig más irányba terelt. Oh, a kis hamis. Összevissza hagyott nyomokat az erdőben, amíg én a kádat szereltem, azért van mindenhol az ő édes aromája az orromban. Hát, ha tényleg nagyon szeretne játszani, akkor én készséggel megadom neki a lehetőséget. A végén úgyis hagyja magát elkapni, hiszen pontosan úgy vágyik rám, mint én őrá.

- Rossz kislány – mordultam fel szelíden, amikor megint incselkedve kifordult a karjaim elől.

- Ma éjjel meg kell dolgoznod értem – szaladt el megint egy másik irányba.

- Ha elkaplak, akkor lesz, ne mulass – álltam meg nevetve.

Majd behunytam a szemeimet, és erősen koncentrálni kezdtem, mintha vadásznék. Csak ezúttal a szerelmem volt a célpont, akit el kellett csípni.

- Ha elkapsz, akkor azt teszel velem, amit csak akarsz – csilingelte szerelmem.

- Vigyázz, hogy mit ígérsz – csóváltam meg a fejem. Sosem tennék olyasmit, amivel kapcsolatban nem lennék benne biztos, hogy ő is akarja. Bármennyire is vágynék rá.

- Ez egy teljesen komoly ajánlat volt – jelent meg tőlem nagyjából tíz méterre abban a gyönyörű régimódi fűzőben, amit nemrégen pedzegetett, hogy szeretne benne szerepjátékot játszani.

- Hűha – villantak meg a szemeim. – Egyszerűen gyönyörű vagy, édesem – ámultam el. A fűző tökéletesen kiemelte Esme karcsú, formás alakját, és csodálatos telt kebleit. A szoknyája az egyik oldalon egészen a földig lógott, míg a másik oldalán fel volt kötözve egészen combközépig, hogy az egyik formás lába kivillanjon minden egyes mozdulatnál, ezzel sejtelmességet kölcsönözve kecses mozgásának. Gyönyörű, gesztenyeszínű haja pedig lágyan omlott le a vállán.

- Köszönöm, te sem panaszkodhatsz – kacsintott rám. Esme rám kacsintott? Most pajkos kislányt játszik?

- Mit csinálsz? – húztam fel a szemöldököm.

- Na de, uram, azt hittem, hogy minden vágya az, hogy játsszon velem egy kicsit – kuncogott fel.

- Nem tagadom, hogy így vagy, asszonyom – szálltam be a játékba.

- Kisasszony – vágta rá azonnal.

- Oh, elnézést kérek, kisasszony – javítottam ki magam azonnal. – Szabad megtudnom a becses nevét? – kérdeztem, mire kedvesem arcáról lefagyott a mosoly, és heves gondolkozásba kezdett.

- Talán még a nevét is elfelejtette hirtelen? – mosolyodtam el gonoszan.

- Nem, a nevem mindig attól függ, hogy éppen hogyan szeretnének szólítani – rántotta meg a vállát hetykén. Szép hárítás, igazán szép. Pedig azt hittem, hogy most megfogtam, de a jelek szerint mégsem.

- Na és, ha én az igazi nevén szeretném szólítani a kisasszonyt? – kérdeztem kíváncsian.

- Akkor azt is megteheti – termett előttem, és kihívóan végigsimított a mellkasomon. – Vagy szólíthat kedvesemnek, szerelmemnek, vagy akár Esmének is. A második nevem pedig Anne, ha az tetszene jobban az úrnak.

- Mind a négy lehetőség igen csábító – fontam a dereka köré a karjaimat.

- Csábító, hogyha tud követni a meglepetés helyszínéig – csusszant ki megint a karjaim közül, és ismét futásnak eredt.

- Mit csináltál, kicsim? – kiáltottam utána.

- Meglátod, hogyha tudsz odáig követni – kacagott fel. Hm… még sosem volt ilyen kis pajzán, de ez határozottan tetszik.

- Gonosz volt téves nyomokat hagyni szét az erdőben – mondtam határozottan. Így sokkal nehezebb lekövetni, mint egyébként lenne.

- A szép dolgokért meg kell dolgozni, uram – jött azonnal a válasz.

- Ezzel a ténnyel nem tudok vitatkozni – sóhajtottam fel.

Bár Esméért bármit hajlandó lennék megtenni, az, hogy éppen üldöznöm kell őt kifejezette üdítő tevékenység. Egyébként is nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit forgat abban a csinos kis fejében, mert, hogy készült valamivel az elképesztően vadító ruhán kívül is, az egészen biztos. Csak azt nem tudom, hogy mi lehet a meglepetés, de végül is, hamarosan meg fogom tudni, hogy mi az a titok, amiért az erdőnek egészen a mélyére jövünk, vagy nem is biztos, hogy az erdőben van, mert lassan már félúton járunk a vége felé.

- Mindjárt ott vagyunk, és ha nem kap el, akkor erről a szép éjszakáról bizony lemarad, uram – nevetett Esme.

- Majd adok én önnek, kisasszony – kapcsoltam gyorsabb tempóra.

Nem sokkal később pedig elkaptam kacagva menekülő szerelmemet. A látványtól pedig, ami elém tárult, egyszerűen megszólalni sem tudtam. Egy takaros kis ház állt az erdő szélén. Apró volt, de nagyon szép, pontosan olyan, ahová el lehet vonulni egy kis időre egyedül, vagy kettesben, hogyha szeretne valaki.

- A miénk – nézett rám Esme csillogó szemekkel.

- Honnan tudtad meg, hogy ez a kis házikó itt áll? – kérdeztem kíváncsian.

- A nagyház tulajdonosáé volt, amint megvettünk. Amikor megbeszéltem vele a részleteket, akkor kérdezte, hogy nem szeretném-e megvenni ezt a kis házikót is hozzá. Én pedig úgy döntöttem, hogy jó lesz nekünk.

- Azt hiszem, hogy ez egy nagyon jó döntés volt, kisasszony – tértem vissza a játékunkhoz. Majd egy határozott mozdulattal a karjaimba emeltem szerelmemet.

- Itt tölthetjük az éjszakát, uram, ha van kedve – mondta kihívóan.

- Ami azt illeti éppen kérni akartam – csókoltam meg szenvedélyesen.

Majd nagy nehezen megtalálva a kilincset berontottam édes terhemmel a faházba. Körülnézni sem volt időm, és az ingem már repült is a legközelebbi bútor felé, a nadrágom pedig egy szempillantás alatt a bokámnál landolt, az alsómmal együtt. Kedvesem pedig hevesen hozzám igazította magát, és azonnal magába fogadott. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen jött hevességet, de nem is tettem szóvá, mert éppen mással voltam elfoglalva. Úgyhogy szerelmemet csak egy határozott mozdulattal a falhoz nyomtam, majd lábait a derekam köré tekerve meg is tartottam, hogy ne kelljen lábujjhegyen ágaskodnia, és felvettem a heves ritmust, amit diktált. Néhány mozdulattal később pedig egyszerre kiáltottunk fel a gyönyör mámorában. Talán még sosem voltunk ennyire gyorsak, és hevesek, de ennek az élménynek is megvoltak az előnyei. A teljes bizalom egyértelmű jele volt Esme heves, és gyors támadása. Azt jelenti, hogy többé akkor sem fog egy kicsit sem megijedni, ha esetleg valamivel hevesebben kívánom meg, mint általában. Bár ennél jobban már nem lehet vágyni egy nőre, legalábbis ez a meggyőződésem. Miután egy kicsit visszanyertem a józan eszem, Esmével a karomban indultam el az ágy felé, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta, míg szerelmem azonnal a mellkasomhoz simulva karolta át a derekamat, viszont makacsul nem nézett rám, amit nem tudtam mire vélni.

- Elég ügyetlen próbálkozás volt, igaz? – motyogta nem sokkal később.

- Mire gondolsz? – kerekedtek ki a szemeim. Én inkább a vad, heves, szenvedélyes, elképesztő jelzőket használtam volna. Ráadásul szerintem elképesztő volt ez az egész kis játék.

- Erre a szerepjátékos kísérletre – pislogott fel rám zavarban. Volt egy olyan érzésem, hogy el is pirulna, ha még képes volna rá. – Nem voltam túl felkészült, és ügyes. Semmi pillanat alatt zavarba hoztál, amikor megkérdezted a nevem. Nem készültem álnévvel, és hirtelen nem jutott eszembe semmi, csak a saját nevem, ami elég gyenge kísérlet az én olvasatomban.

- Azt hiszem, hogy ez az egész, egy fantasztikus első kísérlet volt, ha engem kérdez a kisasszony – simítottam végig a vállán. – Talán csak annyi volt a baj, hogy túl kevés ruha került le kegyedről. Sőt, egy árva ruhadarab sem lett a padló, vagy a szék vendége.

- Önön is rajta maradt a nadrágja – kuncogott fel.

- Igen, de csak a cipőm miatt, ami nem hagyta, hogy kilépjek belőle – vágtam rá azonnal.

- Szóval, tetszett a játék? – villant rám a tekintete.

- El se tudod képzelni, hogy mennyire – nyomtam gyors puszit az ajkaira. – Főleg a vége, és az üldözés része, tehát tulajdonképpen az egészet imádtam – cirógattam meg megint a vállát.

- Nekem is tetszett, főleg, hogy életemben először jártam túl az eszeden a hamis illatnyomokkal – húzta ki magát büszkén.

- Valóban nagyon ügyes gondolat volt, de azért elkaptalak – mondtam elégedetten.

- Csak azért, mert hagytam magam elkapni – nézett rám komolyan. Édes volt, ahogy felhúzta a kis pisze orrát.

- Ez is bizonyítja, hogy milyen ellenállhatatlan és jó férj vagyok – incselkedtem vele.

- Ha ilyen elbizakodott vagy, akkor legközelebb talán nehezebb préda leszek – mondta tetetett morcossággal.

- Hm… préda? – mosolyodtam el. – Tudod, egyes lények nagyon lassan cserkészik be az áldozatot, viszont, hogyha megvan, akkor is csak finoman és komótosan teszik az áldozatukká – fordítottam a hátára.

Majd fölé gördültem, és a hajába túrva finoman hátrahúztam a fejét, hogy a célba vehessem az érzékeny nyakát. Mindig is imádta, amikor a nyakát kényeztettem, főleg a kis gödröcskét a nyaka és a kulcscsontja közti találkozásnál.

- Akkor most te vagy a vad, én pedig az áldozat, aki észre sem veszi, hogy igába hajtják? – kérdezte miközben élvezettel túrt bele a hajamba.

- Ez a tervem – motyogtam a füle mögötti puha bőrnek. – Mit gondolsz, van esélyem?

- Csak akkor tudhatjuk meg, ha próbálkozol, hátha sikerül – hajtotta hátra még jobban a fejét, hogy teljesen hozzáférhessek.

- Majd nagyon igyekszem – mondtam komolyan.

Majd nyelvemmel elindultam a két keble közötti völgyecske felé, miközben türelmesen bontogattam rajta a feszes fűzőt, amit legszívesebben eltéptem volna jelen pillanatban, de mi nem vagyunk azok a rombolós fajták, ha ruháról van szó. Habár volt már rá példa, de akkor miben jönne haza kedvesem? Egyébként is, ezt a darabot, még sokszor szeretném rajta látni. Ráadásul azt kell, hogy mondjam, hogy mostantól komolyan áldani fogom az elől is befűzhető darabokat, így sokkal egyszerűbb kibontogatni, mint amikor szerelmem hátán van a zsinórja.

- Jó úton haladsz – sóhajtott fel, amikor a fűzőt és a felsőt is egyszerre csúsztattam le róla.

Majd a kis gombocskát a keble közepén finoman a fogaim közé csippentettem, és ingerelni kezdtem. Esme szinte azonnal megvonaglott az érintéstől, és kezeivel a vállamba markolva próbálta egy helyben tartani magát. Imádtam azt a halk nyöszörgő hangot, ami ilyenkor feltört kedvesem torkából, és halk elfojtott sikolyait, amellyel tetszését fejezte ki a kényeztetés iránt, de eszemben sem volt nem megízlelni őt mindenhol, ezért ajkaimmal lassan a másik keble felé vettem az irányt, hogy azt a gyönyörű halmot is kitűntethessem a megérdemelt figyelemmel. Már a köldökénél jártam az ajkaimmal, és nedves köröket hagytam körülötte, amikor elkezdtem meglazítani a szoknyáját, hogy attól is megszabadíthassam. Az anyag gyorsan és engedelmesen adta meg magát, szerelmem pedig kissé megemelte a csípőjét, hogy megkönnyítse a dolgomat. A szoknyának menni kellett, viszont a bugyit eszem ágában sem volt levenni róla. Az imént is hatalmas izgalommal töltött el, ahogy csak félrehúzta, de nem vette le. Volt valami elsőalkalmas bája az egész helyzetnek. Nem tudom pontosan, hogy miért, de felizgatott a tudat, hogy rajta marad a fehérnemű, és csak félre fogom húzni az útból az apró anyagot. Szerettem volna, ha a mai éjszakánk különleges, és újdonságokkal teli lenne, ezért miután félrecsúsztattam a fekete csipkét szerelmem legérzékenyebb pontjáról először finoman megsimogattam, és apró köröket írtam le rajta, amik nagyon jól szoktak esni kedvesemnek. Majd egyik ujjamat lassan elmerítettem kívánatos testében, míg ajkaimmal rátaláltam az apró pontocskára, ami fokozta a gyönyört csodálatos feleségem testében. Kínzóan lassan mozgattam ujjamat, és nyelvemet, hogy minél jobban elnyújtsam számára a percet. Azt akartam, hogy minél lassabban érje el a gyönyör kapuit, mert akkor annál nagyobb lesz az élvezet, ami ott vár rá.

- Carlisle, kérlek – markolt Esme az ágykeretbe, hogy megkapaszkodhasson valamiben.

- Nem-nem – motyogtam felpillantva rá egy pillanatra. – Nem fogok kegyelmezni – mondtam határozottan. Majd visszatértem az előző tevékenységemhez, hogy el ne vesszen a pillanat, amire szerelmem már oly nagyon vágyott.

- Ezt még kamatostul fogod visszakapni – nyöszörögte, majd a teste vonaglani kezdett. Néhány pillanattal később pedig kéjesen sikoltozni kezdett, miközben elérte a beteljesedést. Boldog mosollyal az arcomon figyeltem pihegő kedvesemet, aki behunyt szemmel lovagolt a gyönyör hullámain. Mellé feküdtem, és finoman cirógattam, amíg ki nem nyitotta a szemét.

- Jó volt? – simogattam meg az arcát.

- Az nem kifejezés – mosolygott rám kissé még zihálva. – Most viszont te jössz – simított végig a mellkasomon, egészen addig, amíg el nem kaptam a kezét.

- Bizony, hogy én jövök – gördültem fölé. – Persze, csak ha nem fárasztottalak ki túlzottan.

- Azt hiszem, hogy még nem vagyok annyira fáradt, hogy visszautasítanám az ajánlatot – markolt a fenekembe, ami eléggé váratlan mozdulat volt, de határozottan tetszett a helyzet.

- Ez esetben, messze még a reggel – mosolyodtam el.

Majd egy lágyan magamévá tettem kedvesemet. Aki egy hirtelen mozdulattal fölém gördült, hogy lassú ringatózásba kezdjen. Az utóbbi időben a jelek szerint nagyon is kedvére való ez a póz az én legnagyobb örömömre is, mivel imádom nézni a tökéletes idomait szeretkezés közben. Egyszerűen ellenállhatatlan, ahogy dús keblei a mozgásával megfelelő ütemben hullámzanak, ahogy a csípője az enyémnek feszül, és ahogy kezeivel a mellkasomon támaszkodik.

- Annyira szép vagy – simítottam végig a nyakán át, egészen a derekáig. Majd kezeimet melleire simítva finoman masszírozni kezdtem, hogy fokozhassam az élvezetét. Mire egy kicsit gyorsabb tempóra váltott. Majd, mintha csak észbekapott volna megint lelassította a tempót. – Most te vagy kegyetlen – ragadtam meg a csípőjét, hátha gyorsíthatok egy kicsit a mozgásán.

- Mondtam, hogy még vissza fogod kapni, most én nem kegyelmezek – mosolyodott el egy pillanatra.

Majd megragadta a kezeimet, és felhúzott magához. Azonnal kezeim közé fogtam az arcát, és lágyan csókolni kezdtem, azután pedig egyre hevesebben, egészen addig, amíg bebocsátást nem engedett az ajkai között. Amint a nyelvem elérte az övét mindketten elégedetten sóhajtottunk fel. Hogy feleségem eszét vesztve kezdje el ringatni magát gyorsabb ritmusban a legnagyobb örömömre. A kezeimet az arcáról kiindulva lecsúsztattam a derekára, majd finoman feneke alá nyúlva segítettem neki a mozgásban. Esme megint lassítani próbált néhány mozdulat után, de ezúttal nem hagytam neki. Szorosan magamhoz öleltem, majd hátradőltem, és egy gyors mozdulattal fölé gördültem.

- Hé – szakadt el az ajkaimtól panaszosan. – Csak akkor vagy türelmes, ha engem kínzol?

- Sajnálom, legközelebb alávetem magam minden egyes kínzó módszerednek. Esküszöm – hallgatattam el egy csókkal. Majd még hevesebb mozgásba kezdtem, és néhány órának tűnő perc után ismét elért minket a beteljesülés. Vámpír létemre szinte fáradtan hanyatlottam kedvesemre, miközben ott simogattam, ahol csak elértem, ahogy ő is engem. – Szeretem az ilyen éjszakákat – csókoltam bele a nyakába.

- Akárcsak én – túrt bele a hajamba, hogy gyengéden maga felé fordítsa az arcomat. – Iktassunk be néha egy kis kiruccanást ide – harapott az ajkába.

- Igen, szerintem is – egyeztem bele azonnal. Majd legördültem kedvesemről, és a mellkasomra húztam.

- Mennyire normális az, hogy szinte már fáradtnak érzem magam? – emelte fel a fejét hirtelen, hogy a szemembe nézzen. – Mi a diagnózisod a helyzetemre?

- Az, hogy kellőképpen kifárasztottam a kedvesemet – villantak meg a szemeim.

- Azt hiszi, uram? – kérdezte pajkosan. Ajaj, visszatért az este eleji kis fény a szemeibe. Ez jelen helyzetben csak jót jelenthet.

- Talán nem így van, kisasszony? – rántottam magamra.

- Az csakis öntől függ – rántotta meg a vállát nemtörődöm módon.

- Mitől is? – kérdeztem döbbenten.

- Hogy annyira fáradt-e, hogy ma már ebből nem lesz semmi, vagy… - hagyta félbe a mondatot.

- Vagy – tepertem le az ágyra, és a karjait a feje fölé szorítva ismét a combjai közé helyezkedtem. – Nagyon pimasz lettél a kis játékunk ürügyén – mosolyogtam rá.

- Nem értem, hogy miről beszél, uram – sóhajtott fel értetlenül.

- Maga egy hihetetlen nő, kisasszony – csóváltam meg a fejem.

- A nevem, Jersey – kacsintott rám. – Azt hiszem, hogy egy ilyen éjszaka után legalább a nevem megtudhatja – harapott az ajkába.

- Elképesztő vagy – simítottam végig a gesztenyebarna tincsein.

- Igyekszem – kuncogott fel. Majd elhallgatatott egy csókkal…