Történet szerelemről és családról - 78. fejezet

A városban




(Esme szemszöge)



Határozottan imádtam a szerepjátékot, pedig nem is gondoltam volna magamról, hogy én valaha is ilyesmit fogok tenni a férjemmel. Egyszerűen fantasztikus volt. Még soha nem volt ilyen mámorító, játékos, vad, szenvedélyes, és mégis gyengéd, szerelmes éjszakánk. Még hogy megunják a házaspárok egy idő után egymást. Mekkora butaság. Csupán fel kell néha egy kicsit pezsdíteni a szexuális életet. Például Jersey úgy láttam, hogy határozottan tetszett eddig szerelmemnek. Viszont a következő kuckólátogatásra egészen mást tervezek. Jersey már volt sokszor. Most Michelle leszek, és azt hiszem, hogy előveszek néhány igencsak szédítő darabot a párizsi tartalékaimból. Vettem ott egy-két merőben félelmetes fehérneműt, amit még meg sem mutattam a férjemnek, mivel különleges alkalmakra tartogattam.

- Min jár a fejed, szépségem? – simított végig Carlisle a hátamon.

- Nem mondom meg – kuncogtam el.

- Oh, akkor már most tetszik az ötlet – nevetett fel szerelmem is.

- Tetszeni fog, az már biztos – bólintottam rá.

Magamban pedig már terveztem is a kunyhónk belsejének az tökéletes átalakítását, hogy harmonizáljon a gondolataimmal. Vörös árnyalatokra lesz szükség. Elhozom Carlisle számára a Moulin Rouge-t kicsiben. Ebben a mini változatban pedig én leszek a sztár, aki remélhetőleg kellőképpen elbűvöli az egyszemélyes közönségét.

- Efelől kétségem sem volt egy pillanatig sem – biccentett szerelmem. – Most viszont sajnos mennem kell – sóhajtott fel kissé szomorkásan. – Csodálatos volt a hétvége, édesem, de vár a munka. Sajnos ma egész nap bent leszek, ráadásul még éjszaka is ügyelnem kell a fiatal orvosokat, ami sok kávéval jár. Szegény szobanövényem már haldoklik a koffeinmérgezéstől – húzta el a száját egy pillanatra.

- Nézd a jó oldalát, inkább ő, mint te. Gondolj csak bele, sokkal rosszabbul éreznéd magad, ha neked kéne meginnod azt a rengeteg kávét. Ha már a nővérkék ilyen nagyon jól gondoskodnak a férjemről – morgolódtam egy kicsit. Nem tetszett nekem, amikor Carlisle-ra néztek. Komolyan mondom, levetkőztették a szemükkel. Nem is akarom tudni, hogy miket gondolhatnak, vagy milyen fantáziáik lehetnek a férjemről. Felháborító.

- Mintha némi féltékenységet hallanék a hangodban, kicsim – fordította maga felé az arcomat szerelmem.

- Ami azt illeti, hogy talán egy icipici kis féltékenység valóban van bennem, de az vesse rám az első követ, aki ezen őszintén meglepődik. Egy ilyen férjet nem lehet csak úgy elengedni a sok fürkésző, vágyakozó szempár közé – mondtam határozottan. – Nehéz egy ilyen férfi feleségének lenni, tudod? Mit meg nem kell tennem azért, hogy ne találj kivetnivalót a feleségedben?

- Ezt hogy érted? – döbbent meg Carlisle. – Te vagy a világ legszebb és legkifogástalanabb asszonya, akit csak a hátán hordott valaha a föld. Gyönyörű, okos, tehetséges, szexi, és csak az enyém – búgta a fülembe.

- Mondanám, hogy folytasd még, de akkor nem mennél dolgozni – nyeltem egy nagyot. Hm… milyen jó lenne leteperni most azonnal, de nem szabad. Nem foszthatom meg a kötelezettségeitől. Hiszen ő így boldog, és engem is boldoggá tesz a tudat, hogy olyasmivel foglalkozik, amit élvez és szeret.

- Sajnos tényleg mennem kell – puszilta meg a meztelen vállamat, majd kicsusszant alólam. Minek köszönhetően megcsodálhattam tökéletes testét, és még inkább rám tört a vágy, úgyhogy inkább gyorsan a fejemre húztam a takarót

- Mit csinálsz? – nevetett fel Carlisle, gondolom visszafordult felém.

- Felöltöztél már? – haraptam az ajkamba.

- Igen – vágta rá azonnal.

- Akkor jó – fújtam ki a levegőt, majd lehúztam a fejemről a takarónkat.

- Mi van veled, drágám? – ült le az ágy szélére kíváncsian.

- Nem tudom – ráztam meg a fejem.

- Ha ember lennél azt hinném, hogy hormonjaid játszanak veled – simított végig a hajamon. – Mivel azonban ez eléggé lehetetlen valami más lehet a háttérben.

- Emmett, Rose, hagyjátok már abba – morgott Edward újfent. – Miért kell egész nap nyalni-falni egymást? Ez azért már túlzás.

- Ne irigykedj, öcsi, inkább szerezz magadnak asszonykát – jött rögtön Emmett válasza.

Oh, talán ezért vagyok én is ilyen túlfűtött? Egész nap azt hallgatom, ahogy Emmett és Rose a szobában csókolózik, és kényezteti egymást. Még nem teljesedett be a szerelmük, de olyan szenvedéllyel élvezik a másik közelségét, amitől azt hiszem, hogy bármelyik vámpír könnyen kedvet kapna.

- Gyerekek – szóltam azért rájuk, miután végiggondoltam a helyzetet. A következő pillanatban pedig Edward kopogott be az ajtón, majd be is viharzott azonnal.

- Bocsi, anya, de ez már elviselhetetlen – fintorodott el Edward. – Nagy baj lenne, ha elutaznék egy kicsit? Csak egy hétre, hogy nyugalmam legyen. Szeretlek titeket, még Rose-t és Emmettet is, de kéne egy kis magány – magyarázkodott Edward.

- Menj csak, fiam. Mennyi pénzre lenne szükséged, hova szeretnél menni? – kérdezte Carlisle.

- Nincs szükségem pénzre, csak sátoroznék egyet a hegyekben. Semmi extra. Vadászat, olvasgatás. Ma még természetesen bemegyek Emmettel és Rosalie-val a városba, hogy biztosan ne legyen gond. Mikor érsz vissza a kórházból?

- Csak reggel jövök, éjszakás leszek – válaszolta szerelmem azonnal.

- Akkor holnap reggel indulok majd, megvárom, hogy hazaérj – biccentett Edward.

- Rendben van, fiam, menj csak, pihenj egy kicsit – egyezett bele szerelmem. Én viszont aggódni kezdtem. Mi lesz, ha megint eltűnik, mint akkor is? Nem akarom, hogy megint ne tudjak róla három évig, vagy ki tudja meddig semmit.

- Ígérem, hogy nem tűnök el, anya – mosolygott rám Edward. – Még egyszer nem kezdek nomád életmódba, efelől biztosíthatlak.

- Nem a nomád életmód miatt aggódom – sóhajtottam fel. – Hanem amiatt, hogy látom, hogy mostanában nem érzed jól magad itthon.

- Minden rendben, tényleg, csak egy kis csendre vágyok. Kiolvasnám a könyveimet, szereznék egy kis zenét, vadásznék egy jót. Ilyesmi. Egy hét múlva pedig itthon leszek, esküszöm. Nem kell miattam aggódnod – mondta határozottan.

- Én mindig aggódom, az anyáknak ez a dolga – motyogtam az orrom alá.

- Tudom, pedig nincs miért – mosolygott rám Edward.

- Megbeszéljünk még reggel, vagy be is jöhetsz hozzám a kórházba estefelé, ha gondolod – mondta szerelmem határozottan. – Most viszont tényleg mennem kell. Ne haragudjatok, de itt az ideje, hogy dolgozni menjek – ölelt még magához Carlisle. Majd gyengéd csókot nyomott a számra. Edwardnak pedig megpaskolta a vállát. – Sziasztok – mondta még kicsit hangosabban, hogy Emmett és Rose is észrevegyék, hogy éppen távozik.

- Szia – jött az egybehangzó válasz.

- Öhm… Emmett városi sétája után van kedved velem eljönni az árvaházba? – fordultam vissza Edward felé. – Van ott egy kislány, aki nagyon elzárkózott a többiektől. Nemrég került az árvaházba, de nem beszél, és nem is eszik. Aggódom miatta, és te talán tudsz segíteni, hogy mi történt vele – néztem fiamra kérlelőn.

- Rendben van, mehetünk – bólintott rá Edward. – Öltözz át, és lent megbeszéljük a dolgot – mondta még, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

Jogos, hiszen egy szál hálóinget viseltem éppen. Bár abszolút megfelelt a jó ízlés minden kritériumának. Az alja térd alá ért, és a dekoltázsa sem volt túlságosan nagy. Éppen olyan, ami illett egy szenvedélyes feleséghez, és egy családanyához is. Az arany középút, az, amit minden nap próbálok a családomban is népszerűsíteni, több-kevesebb sikerrel. Ugyanis Emmett kötözködik, és Edwardnál előbb, vagy utóbb elszakad a cérna. Mégis boldog vagyok még akkor is, ha sokat vitatkoznak, mert láthatóan Edward egyre inkább kezd felengedni, ami már annyira hiányzott. Így könnyebb lesz magának párt találnia. Amíg begubózik, addig esélye sincs a boldogságra. Mindenesetre ez a kérdés sem ma fog megoldódni, de végül is, időnk van bőven. Inkább felöltözök, és gyorsan a nappaliba megyek, mert már Emmett és Rose is készülődik a nagy eseményre. Csak minden jól sikerüljön. Tudom, hogy Carlisle és Edward szerint már minden tökéletesen rendben van, és Emmett önuralma nagyon is jó, de azért izgulok. Mi lesz, ha a város közepén egyszer csak elveszti a fejét? Hárman vissza tudjuk fogni, az biztos, de akkor megint költöznünk kell, és hogyha a hír eljut a furcsaságainkról máshova is, akkor nagyon nagy bajban leszünk. Nem, ez butaság, Emmett tökéletesen helyt fog állni. Azután pedig elkezdhetik a viszonylag normális életüket Rosalie-val. Békében, és boldogan. Már alig várom, hogy ténylegesen is egy pár legyenek. Annyira különbözőek, és mégis úgy összeillenek. Gyorsan magamra vettem egy egyszerű hétköznapi darabot, és lesiettem a gyerekekhez, akik már odalent vártak. Emmet szokásához híven mosolygott, Edward a szemeit forgatta, nyilván fivére gondolataira egyfajta válaszként. Míg Rose a kanapén ült, és láthatóan nagyon is feszengett, ez tökéletesen látszott a görcsös tartásából is.

- Mi a baj, kedvesem? – ültem le mellé.

- Azt hiszem, hogy ideges vagyok. Nem korai ez még? Mármint, tudom, hogy már sokat gyakoroltak, és Emmett már nagyon is jól uralja magát, de azért egészen más, ha szinte testközelből érik az illatok – motyogta az orra elé.

- Nem tudja oldani, ne félj. Te leszel a legnagyobb visszatartó erő a számára. Ha fogod a kezét, akkor önmaga lesz végig. Ahogy Carlisle és Edward volt az én fonalam, ami vezetett, úgy te leszel Emmett számára a kapaszkodó. Nincs mitől tartanod, ő csak téged lát majd a városban is – simítottam végig az arcán.

- Tényleg így gondolod? – kérdezte felcsillanó szemekkel.

- Igen, teljesen biztos vagyok benne – mosolyogtam rá. – Akkor indulhatunk?

- Igen, készen állok – bólintott Rose, és Emmett mellett termett, hogy belekaroljon. Míg Edward nekem ajánlotta fel a karját, amit boldogan el is fogadtam.

Csendesen sétáltunk a város felé, és ahogy egyre közelebb értünk, mindenki egyre idegesebb lett, ez szemmel látható volt. Amikor megéreztük az illatokat mindannyian azonnal Emmettre pillantottunk, aki legnagyobb örömömre még mindig nyugodtan lélegzett, ami azt jelentette, hogy minden rendben van.

- Lazítsatok már egy kicsit, olyan, mintha temetésre mennénk, pedig most kezdődik az új életem. Örüljetek, hogy megint önmagam leszek emberek között is. Nyugi, nem tervezem, hogy csalódást okozok nektek – csóválta meg Emmett a fejét. – Hát így bíztok bennem? – morgolódott játékosan.

- Én bízom benned – simított végig Rose a karján.

- Ahogy én is – bólintottam rá, majd el is mosolyodtam. Azt hittem, hogy ő lesz idegesen, erre mi rettegünk.

- Lökött vagy, de annyira nem, hogy kiirts egy fél várost – paskolta meg a vállát Edward.

- Na, ez már jobban tetszik – vigyorodott el Emmett. – Tényleg jól vagyok, de izguljatok. Egy kicsit kapar a torkom, de tudom kezelni a helyzetet – mondta határozottan.

- Olyan büszke vagyok rád – nyomott egy puszit Rose az arcára.

- Ne izgulj, baby, majd behajtom a büntetésed, ha kettesben leszünk. Még hogy nem bízol meg bennem vakon – csapott Emmett a fenekére.

- Gyerekek, viselkedjetek – szóltam rájuk mosolyogva. Úgy tűnik, hogy minden aggodalom alaptalan volt.

- Emmett, koncentrálj, ahogy gyakoroltuk – mondta Edward határozottan.

- Rendben, semmi poénkodás, komoly vagyok – mondta, majd mély levegőket kezdett venni, ahogy beértünk a városka határához. Először még csak egy-két ember jött szembe velünk, azután pedig egyre több és több, de Emmett nagyszerűen állta a sarat. Meg sem rezdült, és egy pillanatig sem tűnt úgy, mintha el akarna csábulni. Már több, mint egy órája sétálgattunk a városban, amikor visszafogta a lélegzetét.

- Azt üzeni, hogy mára elég lesz – tolmácsolta Edward azonnal.

- Ez fantasztikus teljesítmény volt – mondtam elismerően, amikor már hazafelé sétáltunk.

- Köszönöm, nagyon igyekeztem – húzta ki magát Emmett.

- Annyira büszke vagyok rád – bújt hozzá Rosalie boldogan.

- Mondtam, hogy az leszel, cica, úgyhogy egy igazi, őszinte nagy mosolyt kérek – kapta fel Rose-t nevetve, amin muszáj volt elmosolyodnom.

- Boldogok – mosolyodott el Edward.

- Igen, én is úgy látom – mondtam boldogan. – Azt hiszem, hogy jó is lesz, ha kettesben hagyjuk őket, amíg meglátogatjuk az árvákat. Útközben vehetnénk némi csokoládét, és gyümölcsöt. Mindig viszek nekik valamit.

- Rendben, amit csak szeretnél – egyezett bele Edward azonnal.

- Emmett, Rose – szóltam még utánuk, mielőtt felértek volna a szobájukba.

- Igen? – fordultak vissza felém.

- Edwarddal itt hagyunk titeket egy időre, rendben? – kérdeztem mosolyogva. Nem igazán hittem, hogy hiányolnának majd minket.

- Persze, menjetek csak – kapta fel Rose-t Emmett, majd eltűntek a szobájukban.

- Mint a tinédzserek – kuncogtam fel. Majd el is csendesedben, mert láttam, hogy Edward milyen vágyakozó pillantást vetett utánuk. Ugyan csak egy pillanatra ingott meg az álarca, én mégis észrevettem, hogy egyértelműen vágyakozik egy társra, akivel boldog lehet.

- Jól vagyok, anya, ne aggódj – simított végig a karomon. – Induljunk az árvaházba, a kicsik már biztosan epekedve várják a legjobb barátjukat.

- Rendben, menjünk – mosolyodtam el.

Nem akartam feszegetni a témát, ha ő nem akarja, és tényleg már egy kicsit késésben voltam a szokásos indulási időmhöz képest. Öt perc múlva már újra a városban voltunk, és egy édességboltban pakoltuk tele a szatyrokat. Edward csak fintorogva nézte, hogy mit művelek, mert fogalma sem volt róla, hogy honnan tudom, hogy melyik édesség a finom. Pedig a válasz egyszerű volt, hiszen a gyerekek arcán és reakcióikon tökéletesen látszott az árvaházban, hogy melyik finomság ízlett nekik a legjobban. Úgyhogy egy nagy szatyor mogyorós édességet vettem, mindenféle szárított gyümölcsöt, és egy nagy adag savanyú cukorkát. Az eladónő, mint mindig hálásan mosolygott, mikor fizettem, és egy egész kiló cukorkát adott ajándékba. Hálásan megköszöntük, majd átmentünk a gyümölcsárushoz, ahol hasonló pusztítást végeztem az egész bodegában. Szegény Edward úgy nézett ki, mint egy málhás szamár, de elnézően mosolygott rám. Tudta, hogy ezzel a néhány szatyorral mennyi boldogságot okozhatok a gyerekeknek, akik minden héten alig várnak rám. Edward még nem tudja, de ma igazi sztár lesz a kicsik körében, ugyanis mindig nagyon kíváncsiak az új arcokra. Nem sokkal később már az árvaház előtt álltunk, és én mosolyogva néztem a fiamra.

- Felkészültél? – kérdeztem mosolyogva.

- Azt hiszem, hogy elbírok velük – csóválta meg a fejét nevetve.

- Akkor nyitom az ajtót – tártam szélesre a játszószoba duplaajtaját.

Mire a kicsik mind a hang irányába kapták a fejüket, majd sikongatni, és örvendezni kezdtek, amikor megláttak, és azonnal felénk kezdtek szaladni.

- Esme – ölelgettek meg, mind. Akik pedig nem fértek hozzám kíváncsian álldogáltak Edward előtt.

- Te ki vagy? – kérdezte az egyik cserfes kislány.

- Esme fia vagyok, már biztos hallottatok rólam.

- Ezek szejint, te vagy Edwajd – bólintott rá egy másik kicsi.

- Úgy van – bólintott rá fiam azonnal. Majd leguggolt a gyerekekhez, és osztogatni kezdte az édességet, és gyümölcsöt velem együtt. – Ő lesz a kis barátod, ugye? – kérdezte Edward kíváncsian. Majd a sarokban ücsörgő kislányra mutatott. – Nem jött ide se édességért, se gyümölcsért, és meg sem mozdul, csak mered maga elé.

- Igen, ő az – bólintottam rá. – Hallasz valamit a gondolataiban, amiből kiderülhet, hogy mi a baj vele? – kérdeztem reménykedve.

- Egyelőre semmit, de egy kicsit közelebb megyek hozzá, és talán ha kérdezgetem, akkor gondol olyan dologra, amiből kiderül, hogy mi a baj – ajánlotta a lehetőséget.

- Jó ötlet – bólintottam rá. Mire fiam egy alma, egy körte és egy mogyorós csoki kíséretében elsétált a kislány felé.

- Szia – ült le mellé Edward. – Értem, akkor csendben leszünk, és csak ücsörgünk itt. Itt maradhatok veled? Csak bólints, hogyha benne vagy – mosolygott rá kedvesen. Mire a kislány félszegen biccentett egyet. – Köszönöm. Mondd csak, szereted az almát, a körtét, vagy a mogyorós csokit? Vagy esetleg mindegyiket? Vedd el, amit szeretsz, és egyél egy kicsit – nyújtotta felé az ennivalót kedvesen. A kislány viszont csak megrázta a fejét, és elfordult. – Nem vagy éhes? – kérdezte fiam. Mire a kicsinek egy könnycsepp hullott le a szeméből. Már hogyne lett volna éhes, amikor már napok óta nem evett semmit. – Miért nem akarsz enni? – kérdezte a kicsitől, aki erre már végérvényesen sírva fakadt. – Oh, sajnálom, Emma – húzta az ölébe a kislányt. – Tudod, nekem is meghaltak az igazi szüleim, de kaptam helyettük egy másik szerető családot. Nézz csak Esmére, ő lett az anyukám. Neked is lehet még egy másik anyukád, akit szerethetsz, és aki szeretni fog téged. Nem lesz ugyanolyan, de mégis jó lesz, de ehhez nem szabad magad halálra éheztetned. Tudod, hogy mit érezne az anyukád, hogyha így, kislányként mennél utána? Tudod, hogy mennyire fájna neki, hogy nem éltél, nem voltál boldog, nem alapítottál családod, akiknek mesélhetnél róla, hogy milyen csodálatos anyukád volt? Nagyon szomorú lenne, igaz? – simogatta meg a kislány, mint kiderült Emma haját.

- Tudom, de olyan rossz nélkülük – pityergett tovább a kicsi.

- Igen, ezt megértem, de tudom, hogy egyszer könnyebb lesz, bízz bennem – fordította a kislány arcát maga felé.

- Megígéred? – kérdezte Emma kétségbeesetten.

- Igen, megígérem – mosolyodott el Edward. – Szóval, alma vagy körte? A csokit majd egy rendes ebéd után kapod meg.

- A körte a kedvencem – nyúlt a kislány a gyümölcs után.

Majd amikor megkapta megtörölgette a ruhájában, majd hatalmasat harapott bele, én pedig elmosolyodtam, majd kiszaladtam a konyhába, hogy kérjek egy adag főtt ételt Emma számára. Szegénykém egész délután csak tömte magába az ételt, és mindezt Edward ölében volt csak hajlandó megtenni, miközben fiam arról mesélt neki, hogy hogyan lesz egyre könnyebb az idő múlásával. Este pedig már félig alva hagytuk ott a gyerekeket, akik között végre Emma is megtalálta a helyét. Boldogan és büszkén lépdeltem a fiamba karolva, aki ma önzetlenül segített egy kislányon…