Történet szerelemről és családról - 79. fejezet

Párosan szép az élet

(Esme szemszöge)

Edward már lassan egy hete nincs itthon, de a kétnaponta eljött velem az árvaházba Emmához, úgyhogy mindig tudtam, hogy éppen merre sátorozik, és mit olvas. A lényeg mindenesetre csakis az volt, hogy minden rendben van vele, és egyáltalán nem próbált meg kibújni a felelősség és szeretet alól, amit Emma iránt táplált. A kislány is lassan teljesen visszatért az élet, amióta Edward foglalkozott vele. Tegnap már odáig is eljutottunk, hogy játszott a többi gyerekkel, és nem egész nap Edward ölében ücsörgött. Ha nem lenne veszélyes, akkor olyan szívesen magunkhoz venném, de nem tehetem. Egyrészt a Volturi miatt sem, másrészt pedig, mert ez a kislány egy normális, boldog életet érdemel, amit nem bonyolít meg a vámpírok, és hozzánk hasonló lények. Pedig ki tudja, talán jól kijönnének Edwarddal. Bár most inkább Emma érdekeit kell figyelembe vennünk.

-         Szia, Esme – sompolygott mellém Rosalie.

-         Szia, Rose – mosolyogtam rá. - Segíthetek valamiben? – kérdeztem kíváncsian. Olyan furcsa tekintettel állt elém. A szeme félig szégyenlősen le volt sütve, de közben próbált rám nézni is. Nem láttam még ilyenek.

-         Öhm… nem is tudom, hogy hogyan is kezdjek hozzá – gondolkozott el.

-         Csak nyugodtan – mondtam lágyan. Majd leültem a kanapéra, és magammal húztam Rosalie-t is. – Mély levegő, és halljuk a problémát – bíztattam.

-         Szeretnék egy kicsit kettesben maradni Emmettel – mondta idegesen. – Mármint a házon belül, vagy valahol – harapott az ajkába.

-         Oh – döbbentem meg. Már itt tartanak Emmettel? Mármint, nekem kicsit több időre volt szükségem miután átváltoztam, hogy tökéletesen a bizalmamba fogadjam Carlisle-t. De hát mindig attól függ, hogy ki milyen gyorsan tudja feldolgozni a rossz emlékeit.

-         Korai még, igaz? – kérdezte Rose halkan.

-         Nem, mármint nekem kicsit az lenne, de te másmilyen vagy, mint én, úgyhogy ezt neked kell tudnod – magyarázkodtam.

-         Szeretem őt – mosolyodott el Rose.

-         Ezt valahonnan sejtettük – kuncogtam fel. A vak is láthatja, hogy mennyire odavannak egymásért, aminek csak örülni tudok. Hiszen ha a gyermekeim boldogok, akkor én is az leszek, mindig. – Viszont a szerelem és a testiség nem feltétlenül egyszerre érkezik meg egy kapcsolatba – magyaráztam kissé zavarban. Még sosem érintettem ilyen témát senkivel sem. Főleg nem a fogadott lányommal.

-         Hogy érted ezt? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.

-         Drágám, attól, hogy már tudod, hogy szerelmes vagy, még nem kell azonnal ágyba bújni vele. Mármint, ha ezt szeretnéd, igazán és őszintén, akkor természetesen kialakul a testi része is a dolognak, de ha még nem vagy magabiztos benne, akkor szerintem Emmett bőven tud még várni – magyaráztam neki kedvesen. Nem akarom, hogy úgy ugorjon bele a dologba, hogy még nem biztos benne, hogy mit szeretne. Főleg mivel nem igazán van pozitív tapasztalata a szex terén, sőt egyáltalán nincs, hiszen ártatlan volt, amikor a vőlegénye és a barátai megtámadták.

-         Az én ötletem volt, nem Emmett találta ki – hajtotta le a fejét.

-         Oh – lepődtem meg újra. – Értem, akkor egészen más a helyzet. Ma este szeretnétek kettesben maradni? – kérdeztem mosolyogva.

-         Igen, ha megoldható – biccentett egy aprót. – Igazából Emmettel még nem is beszéltem erről, ez egy olyan saját gondolat.

-         Értem, természetesen megoldható. Carlisle ma éjszakai műszakban van a változatosság kedvéért, és engem szerintem befogad Edward egy éjszakára a sátrába, hogy kettesben maradhassatok – bólintottam rá.

-         Köszönjük – mosolygott rám Rose kissé idegesen. – Azért egy picit izgulok – kezdte el rágcsálni az ajkát.

-         Ez csak természetes. Az lenne furcsa, hogyha nem izgulnál – simítottam végig a karján. – Tudod, hogy Emmett vigyázni fog rád – fűztem még hozzá.

-         Igen, ebben biztos vagyok – biccentett halványan elmosolyodva.

-         Akkor minden rendben lesz – szorítottam meg a kezét. – Akkor én össze is készülődök, és magatokra hagylak benneteket.

-         Nem kell ennyire sietned, még csak délután van. Nem szeretnélek kidobni a házból, vagy ilyesmi – mondta gyorsan Rose.

-         Nem dobsz ki, én szeretnék nektek elég időt hagyni – nyomtam gyors puszit az arcára.

Majd felszaladtam az emeletre, és egy táskába betettem a vadonatúj építészeti könyvemet, majd felkaptam a kabátomat, és egy gyors „sziasztok” után elindultam először a kórház felé. Inkább szólok Carlisle-nak, hogy a sátorhoz jöjjön haza reggel, és majd egy közös vadászat után hazamegyünk. Hadd legyenek kettesben a gyerekek egy kis ideig. Nem szeretném elrontani a pillanatot, vagy rájuk törni, az nem lenne jó egyikünknek sem. Főleg nem Rosalie-nak. Szükségük van az időre és a nyugalomra, ezt Carlisle is biztosan meg fogja érteni. Az út nem tartott szinte két percig sem, amíg elértem az erdő szélét. A városban viszont természetesen, már csak emberi tempóban sétáltam. Élveztem a látványt, ahogy boldog anyukák tologatták a babakocsikat, vagy igazi dívák sétáltatták a kutyájukat. Régebben még szomorúan néztem a babakocsik után, és arra vágytam, hogy bár nekem is lett volna lehetőségem, hogy sajátom legyen, de már kezdek beletörődni, hogy ez sosem fog megtörténni, viszont kaptam helyette egy csodálatos szerető férjet, és három fogadott gyermeket. Már ez is több, mint amit az első házasságom után valaha is remélni mertem volna. Ahogy beértem a kórházba, azonnal Carlisle irodája felé vettem az irányt. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a férfi dolgozók alaposan megbámulnak, és ez egy kicsit zavarba hozott, mivel nem sűrűn mászkáltam a városban, és a kórházban sem Carlisle nélkül. Mikor végre elértem az ajtaját halkan bekopogtattam rajta, majd azonnal be is léptem. Szerelmem azonnal felpillantott és szélesen elmosolyodott.

-         Szia – termett előttem. Majd azonnal megcsókolt. – Minek köszönhetem a kellemes meglepetést? – kérdezte miután elváltunk.

-         Rose és Emmett kettesben szeretne lenni egy kicsit, ezért úgy gondoltam, hogy mivel te éjszakai műszakon vagy, Edward pedig sátorozik, megpróbálok betársulni a sátorozásba. Hoztam egy könyvet, hogy el tudjam ütni majd az időt Edwardnál. Nem akarom őt zavarni, csak gondoltam, hogy elég tágas kettőnknek ott a hely – magyaráztam.

-         Értem, bár szívesen látlak éjszakára az irodai kanapémon is, hogyha esetleg úgy gondolod – szorított magához.

-         Na de, doktor úr, hogyan fog a munkájára koncentrálni, amikor itt ülök a kanapéján, vagy esetleg fekszem – mondtam kihívóan.

-         Sosem vonnád el szándékosan a figyelmem munka közben – csóválta meg a fejét nevetve. – Tényleg örülnék, ha maradnál. Szerencsére elég unalmas estém van, csak egy kisebb megfázásos beteg, és egy csuklóficam volt a mai nap termése. Remélhetőleg az emberek éjszakára már otthon maradnak.

-         Dr. Cullen – rohant be egy fiatal ápolónő. – Néhány tinédzser a folyóparton játszott, és ketten beleestek a jéghideg vízbe. Az egyikük már nincs eszméleténél, a másik valószínűleg még csak elkezdett kihűlni. Jöjjön gyorsan, kérem – vált hisztérikussá a lány hangja.

-         Nyugodjon meg, Nancy – tette Carlisle a nő vállára egy pillanatra a kezét. Majd biccentett nekem, hogy nyugodtan foglaljam el a kanapét, és már el is tűnt. Az ajtót azonban szerencsére gondosan bezárta. Még mindig csábított a vér, ha túl nagy koncentrációban kellett beszívnom az illatát, de így egyáltalán nem volt vészes a helyzet. Mindenesetre lettem a táskám az egyik székre, kivettem a könyvemet, majd kényelmesen felkucorodtam a kanapéra, és kényelmesen elhelyezkedtem. Azután pedig lapozgatni és olvasni kezdtem. Már legalább fél órája tanulmányoztam a legújabb szerzeményemet, de aztán hirtelen kinyílt az ajtó, és kedvesem lépett be rajta gyengéd kifejezéssel az arcán. – Ne haragudj, kicsim, de ez tényleg sürgős eset volt – mormolta lágyan.

-         Ugyan, nincs semmi baj – legyintettem. Majd letettem a könyvet a földre, és megpaskoltam magam mellett a kanapét. – Nem telepszel egy kicsit ide hozzám? Megmasszírozom a hátadat, hogy ne legyél ilyen feszült – ajánlottam boldogan. Szerettem Carlisle-t kényeztetni, mert annyira élvezte, mint talán soha semmit a világon. Az elégedett sóhajok, az elfúló légvételek, minden, ami egy kellemes estéhez kell, ráadásul szigorúan a kórtermek közelében. Így még azt sem foghatják rá, hogy elhanyagolja a munkáját, hiszen ez a legkevésbé sem igaz. Hiszen az irodájában bárki megtalálhatja, aki csak szeretné.

-         Állandósítanunk kellene a látogatásaidat az irodámban – dőlt hasra a kanapén, én pedig a csípőjére ültem, hogy kényelmesen masszírozhassam tovább.

-         Te kis kéjenc – nevettem fel. – Ha többet lennél otthon, akkor többször részesülhetnél ilyesfajta kényeztetésben – vágtam rá.

-         Hm… csábító gondolat, de a főorvosi munka elég sok bent töltött idővel jár – sóhajtott fel. – Na nem, mintha nem élvezném, hogy taníthatom a most végzett orvosokat, és segíthetek a már tapasztalt orvosoknak új dolgokat felfedezni, csak valamivel időigényesebb, mint szimpla sebésznek lenni – magyarázta áhítattal.

-         Nem is te lennél, hogyha nem lenne benned ennyi szenvedély a munkád iránt – nyomtam gyors puszit a lapockájára.

-         A munkámnál csak az irányodba táplálok több szenvedélyt – simított végig az egyik combomon.

-         Na, de doktor úr, még mindig szolgálatban van – csaptam egy kicsit a kezére.

-         Ez az egyetlen oka, hogy még te vagy felül – kuncogott fel.

-         Na, de Carlisle, abszolút nyilvános helyen vagyunk – sütöttem le a szemeimet. Ilyen helyeken nem illik még csak beszélni sem így, hát még ilyen szinten fantáziálgatni.

-         Pontosan ettől olyan őrjítően csábító az egész helyzet. Nem érzed a lebukásban rejlő izgalmat? – tekeredett ki, hogy rám nézzen.

-         Inkább a lebukásban rejlő feszültséget – nyeltem egy nagyot. Már attól teljesen kikészülök, ha visszagondolok rá, hogy Edward egyszer véletlenül ránk nyitott. Mit szólnának Carlisle főnökei és munkatársai, ha illetlen helyzetben találnának ránk?

-         Kicsim, most nehogy feszültté válj, csak elgondolkodtam – termett felettem hirtelen. – Nem terveztem, hogy leteperlek a kórház színe előtt, az nem az én stílusom.

-         Öhm… én azt hiszem, hogy éppen le vagyok teperve – állapítottam meg.

-         Valóban, de egy zárt ajtó mögött – kacsintott rám.

-         Mikor zártad be az ajtót?

-         Amikor bejöttem – rántotta meg a vállát. – Nem tűnt fel?

-         Nem igazán – ráztam meg a fejem.

-         Nocsak, akkor mire koncentráltál éppen? – vigyorodott el.

-         Tudod, olvastam a könyvemet – rántottam meg ezúttal én a vállamat.

-         Igen, de amikor becsuktam az ajtót a könyved már a földön feküdt – húzta fel a szemöldökét szerelmem.

-         Hát, lehet, hogy fantáziálgattam egy egészen kicsikét – haraptam az ajkamba.

-         Na látod, akkor ne fogd rám, hogy csak nekem mozgatja meg a helyzet a fantáziámat – koppintott az orromra.

-         Na jó, bevallom, el tudom képzelni, de egy másik alkalommal, amikor az éjszaka közepén, amikor már mindenki félig alszik, akkor esetleg rá tudsz beszélni, még egyszer mondom, egy másik alkalommal, amikor nem lesz itt ennyi ügyeletes, akikre csakis neked kell vigyázni – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Hm… szavadon foglak – nézett rám komolyan.

-         Helyes, ez a legkevesebb, amit elvárok – fordítottam meg a helyzetünket, majd lágyan megcsókoltam, és hozzá bújtam…

(Rosalie szemszöge)

Idegesen mászkáltam a nappaliban Esme távozása után. Tudtam, hogy mit akarok, csak azt nem tudtam, hogy hogyan is kezdjek hozzá. Hiszen, ha úgy vesszük, én még sosem próbáltam meg elcsábítani egy férfit sem. Amikor Emmettel játszottunk, és csókolóztunk, akkor ő kezdeményezett. Én viszont mégsem vethetem rá magam, az nem lenne egy hölgyhöz illő viselkedés. Hiszen, hogy néz ne ki, amikor berontok a szobába, mint egy dúvad, és rávetem magam, azután letépem a ruháit, és megkérem, hogy tegyen magáévá. Nem lenne csoda, ha azt hinné, hogy egy utolsó kis lotyó vagyok, aki csak hitegette azzal, hogy mi is történt vele valójában.

-         Helló, baby – karolta át hirtelen Emmett a derekamat. – Hová lett mindenki? – fűzte még hozzá.

-         Carlisle ügyeletes egész éjjel, Esme pedig elment egy kicsit Edwardhoz, azt mondta, hogy csak holnap jön vissza – válaszoltam azonnal. Közben pedig fejben hozzátettem, hogy „és mindezt azért tették, mert megkértem őket, hogy a miénk lehessen a ház egy éjszakára”.

-         Hm… szóval csak a miénk a ház, egész éjszaka? – puszilt bele a nyakamba.

-         Igen – mosolyodtam el. Talán nem is kell célozgatnom? Végül is férfi, ha kettesben marad valakivel, akkor a vágyai megoldják a dolgot. Hátha nem kell elmagyaráznom a helyzetet.

-         Szuper, és mit szeretnél csinálni? – csillantak fel a szemei. – Elmenjünk vadászni? Nem, azt inkább majd holnap, amikor itthon vannak. Inkább fejezzük be a tegnap este elkezdett sakkjátszmát?

-         Remek tervek – fintorodtam el. Ennyit a férfiakról szőtt elméletemről.

-         Igazán? Pedig én viccnek szántam – kuncogott fel. – Ami azt illeti, hogy bár szigorúan nem szándékosan, de volt alkalmam, hogy is mondjam, kihallgatni titeket Esmével – magyarázta halkan.

-         Uh – temettem a kezeimbe az arcomat. – Remek, pedig azt hittem, hogy eléggé halkak voltunk. 

-         Ne szégyelld, édesem. Ha tudnád, hogy mennyire megtisztelő volt a számomra azt hallani, hogy ennyire bízol bennem – fordított maga felé. – Én úgysem kezdeményeztem volna még egy jó ideig, hiszen nem történt még olyan régen ez az egész veled. Viszont, ha te szeretnéd megpróbálni, akkor nem fogok tiltakozni. Azt viszont tudnod kell, hogy csak egy szavadba kerül, és azonnal leállok, bármikor, ha mégsem akarod. Vagy, ha meggondoltad magad, akkor kitalálunk valami programot – mormolta lágyan.

-         Köszönöm, de azt hiszem, hogy szeretném megpróbálni – motyogtam halkan. Ha eddig nem lettem volna biztos benne, akkor most igazán meggyőzött róla, hogy ő a tökéletes férfi a számomra. A folyton bohókás és viccelődő, vad, nagy maci, aki hogyha kell, akkor komoly, és végtelenül gyengéd is tud lenni velem.

-         Rendben – mosolyodott el. – Ez esetben… – kapott a karjaiba. Én pedig azt hittem, hogy azonnal az ágyba vetjük magunkat, de a fürdőben találtam magam. – Készíts egy forró fürdőt, és szellőztesd ki a fejed, addig én előkészítem a szobánkat.

-         De hát…

-         Nincs, de hát, csak bízz bennem – fogta be a számat azonnal. Én pedig beleegyezően bólintottam. Mire Emmett eltűnt, én pedig tényleg készítettem egy nagy kád fürdőt, és elmerültem a rózsás habokban. Nem tudom, hogy mióta feküdhettem már bent, amikor egy gyengéd cirógatás futott végig az arcomon, nekem pedig felpattantak a szemeim. – Úgy látom, hogy sikerült elengedned magad – mosolygott rám Emmett.

-         Ami azt illeti nagyon is – viszonoztam a mosolyát.

-         Helyes, ez volt a cél – tartott elém egy hatalmas fürdőlepedőt, amibe azonnal bele is bújtam, majd hagytam, hogy szerelmem finoman megtörölgessen, és az ölébe kapva kivigyen a szobánkba, amit vörös gyertyák, és virágok borítottak be. Kérdőn néztem Emmettre, hiszen nem ez volt a stílusa, vagyis nem nagyon néztem ki belőle a romantikát. – Az első legyen különleges – válaszolta a kérdő tekintetemre.

-         Nekem ez nem az első lesz, te is tudod – hajtottam le a fejem. Bár tény, hogy az elsőnek ilyennek kellett volna lennie.

-         Dehogynem, ez lesz az első – fektettet le gyengéden.

Majd ő is mellém feküdt, és egy szempillantás alatt az ajkaimra tapadt. Először még csak lassan és gyengéden, majd amikor bebocsátást kért a nyelvével is, már vadabbul és hevesebben adta át magát az élvezeteknek, de én még a vadabb mozdulataitól sem ijedtem meg egy pillanatra sem. Az sem volt még csak hasonlítható sem azokhoz, akik eddig hozzám értek. A karjaimat a nyaka köré fontam, míg ő az ujjaival lassan végigfutott az oldalamon a combomtól egészen a törölköző tetejéig, amin ügyes mozdulattal oldotta ki a csomót, majd elszakadt tőlem, hogy végignézett a fedetlen testemen. Szégyenlősen kaptam az érzékenyebb testtájaim felé a kezeimet, de azonnal lefejtette őket a testemről, majd karjaimat összefogva a fejem fölött rám mosolygott.

-         Gyönyörű vagy, nincs rajtad semmi szégyellnivaló – simította egyik kezét a mellemre.

Mire halk sóhajom volt a válasz. Újra megcsókolt, majd az ajkaival szép lassan kezdett egyre lejjebb haladni, hogy célba vehesse a nyakamat, majd az egyik keblemet tűntette ki a figyelmével, amíg a kezével a másikat masszírozta. Még soha nem éreztem ehhez hasonló kéjt. Még a kislábujjam is görcsbe rándult az érintésektől, és a csókoktól, pedig még csak a melleimnél tartott. Miután már szorosan összeszorítottam a lábaimat, és felhőtlenül nyögdécseltem, lassan tovább indult a köldököm felé, ami körül kis csiklandós köröket írt le, majd legnagyobb megdöbbenésemre megpuszilta a szemérmem felső hajlatát, mire a szemeim automatikusan kipattantak, és zihálva szegeztem rá a tekintetemet. Mesélt nekem anno Vera a szexről, de ilyesmit sosem említett a dologgal kapcsolatban. 

-         Csak engedd el magad – kacsintott rám Emmett.

Majd megpróbálta kicsit szétnyitni az összezárt combjaimat, de én csak megráztam a fejem. Mire elmosolyodott, majd ajkait lassan végighúzta a szemérmemen lentről felfelé, amennyire a testhelyzetem engedte, mire rajtam kellemes borzongás futott végig. Fáradhatatlanul ismételgette ezt a mozdulatot, egészen addig, ameddig a lábaim már nem bírták tovább a görcsös szorításomat, és elernyedtek. Minek következtében Emmett már el tudott helyezkedni a combjaim között. Majd olyasmit tett a nyelvével, amitől muszáj volt felsikoltanom, de jó értelemben, egyáltalán nem olyanban, mint ahogy azt a tapasztalataimból tudtam. A testem egyre jobban bizsergett, azután pedig egy hatalmas robbanásszerű pillanat után egy egész sorozat finom borzongás futott át a testemen.

-         Te jó ég – ziháltam csukott szemmel. – Ez valami hihetetlen.

Ha valójában ilyen a testi kapcsolat, akkor ehhez fogható dolog nincs is a földön. Zihálva nyitottam ki a szemeimet, és azonnal szembetaláltam magam Emmett kaján vigyorával, majd éreztem a csípőmhöz nyomódni valamit. Kissé idegesen kukkantottam le, és pontosan azt láttam meg odalent, amire számítottam. Kedvesem már igencsak nagy vágyát. Azt hittem, hogy undorodni, vagy félni fogok tőle, de egyáltalán nem ez történt. Valószínűleg azért, mert Emmettől sem undorodtam, egy pillanatra sem. Kissé bizonytalanul mozdítottam meg a kezem a csípője felé, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét.

-         Az első együttlétünk szóljon főleg rólad, majd azután megmutatok neked mindent, amit csak érdemes tudni – nyomott puszit a számra. – Még mindig szeretnéd? – kérdezte aztán bizonytalanul. Én pedig bólintottam. – Egy bólintás kevés lesz, választ szeretnék hallani tőled – rázta meg a fejét.

-         Én, igen, szeretném – nyögtem ki nagy nehezen. Mire fölém helyezkedett, majd a lábaimat a dereka köré kulcsolta, én pedig megéreztem a férfiasságát az ölemnél, mire azonnal összerándultam, és megszorítottam a vállait.

-         Ne félj, én nem foglak bántani – nézett mélyen a szemeimbe.

-         Nagyon fog fájni? – kérdeztem nagyot nyelve.

-         Ha elengeded magad, akkor legfeljebb egy kicsit, vagy egyáltalán nem, csak tőled függ – válaszolta kedvesen. – Hunyd be a szemed – adta ki az utasítást. Aminek azonnal eleget tettem. – Figyelj a hangomra, csak én vagyok itt veled – suttogta a fülembe. Majd kellemes simogatást éreztem a legérzékenyebb pontomon, ami lassú ritmusban, fokozatosan gyorsult, míg Emmett folyamatosan nyugtató szavakat mormolt a fülembe, nekem pedig muszáj volt elégedetten felsóhajtanom az élvezettől. Egy pillanattal később pedig megéreztem őt magamban. Döbbenten pattantak fel a szemeim, és lepillantottam oda, ahol a testünk összekapcsolódott. – Fájt? – kérdezte aggódva.

-         Nem, egyáltalán – mosolyogtam rá.

Nem hogy nem fájt, hanem hihetetlenül jó érzés volt, amikor óvatosan megmozdult. Majd folyamatos mozgásba kezdett. A lábaimat egy kicsit még szorosabban maga köré tekerte, mire a csípőm automatikusan felvette vele a ritmust, és hihetetlen pillanatokat okozott mindkettőnknek. Azután hirtelen hangos reccsenés ütötte meg a fülemet, majd egy másik, de egyáltalán nem tudott érdekelni, csak az érdekelt, hogy mennyire csodálatos érzés, ahogy Emmett és én egyszerre mozdulunk. Nem is tudnám megmondani, hogy meddig tartott ez a csodálatos évődés, míg végül hangos sikoly, és mélyről feltörő morgás vetett végett a mozgásunknak. Szorosan egymáshoz simulva lovagoltuk meg a gyönyör hullámait, és eszem ágában sem volt elengedni szerelmemet egy pillanatra sem, amikor hirtelen az ágyunk hangos reccsenéssel adta meg magát a szenvedély végével, és mi a földön kötöttünk ki az összetépkedett matracunkkal együtt. Emmett hangos nevetésbe kezdett, én pedig először idegesen haraptam az ajkamba, majd csatlakoztam kedvesem nevetéséhez.

-         Szeretlek – csókoltam meg a romokon fekve.

-         Én is téged, te kis vadmacska – vigyorgott rám.

-         Miért lettem vadmacska? – kérdeztem döbbenten. Az ijedős kiscica jobban illett volna ehhez az első kísérlethez, azt hiszem. Bár ez egy tökéletes próbálkozás volt. Sőt.

-         Széttörted az ágyunkat – vágta rá egyértelműen.

-         Azért, azt hiszem, hogy te a kezed is benne volt a dologban – csóváltam meg a fejem nevetve.

-         Ami azt illeti, előfordulhat – nevetett fel ő is. – Ha belegondolunk, ennek az ágynak már úgyis mindegy – fűzte még hozzá, majd újra mozgásba kezdett. Ezúttal már nem volt annyira óvatos, mint az előbb, de én egyáltalán nem bántam, sőt határozottan élveztem minden egyes szenvedélyes mozdulatot…