Történet szerelemről és családról - 80. fejezet

Családi pillanatok




(Esme szemszöge)



Mikor szerelmem és én másnap hazamentünk két kicsattanóan boldog vámpírral találtuk szembe magunkat. Rosalie és Emmett arcáról is tükröződött a boldogság, az elragadottság, és az egymás iránt érzett szerelem. A vak is láthatta volna rajtuk, hogy mennyire örülnek mindketten, hogy beteljesedett a szerelmük. Aminek én is csak örülni tudtam. Ezek szerint a fogadott lányom túljutott életének egy kínkeserves szakaszán, és elérkeztek számára a boldog békeidők. Emmettet eddig sem féltettem, de Rose-t annál inkább.

- Boldogok – suttogta a fülembe Carlisle mosolyogva.

- Igen, én is így látom. Ráadásul Edwardnak is jó híreim vannak. A kis barátját, Emmát tegnap örökbe fogadta Mr. és Mrs. Carlston – mondtam lelkesen.

- Oh, ez csodálatos. Szegény Mrs. Carlston már régóta járt hozzám, hátha tudok valami kezelést, ami után teherbe tud esni, de sajnos nem termékeny. Akármit is próbáltunk nem sikerült várandóssá válnia. Két napja nagyon elkeseredetten távozott a kórházból, mert akkor közöltem vele, hogy soha nem lehet saját gyermeke.

- Ez nagyon szomorú, tudom, mit érez – sóhajtottam fel.

- Tudom, kicsim, és nagyon sajnálom – ölelt magához kedvesem.

- Ugyan, azt hiszem, hogy már túlléptem a dolgon, legalábbis beletörődtem, és már három gyerekünk is van. Ki tudja, lehet, hogy lesz még több is – mosolyodtam el. Senki sem tudja, hogy mennyi vámpír él még a földön, aki vega életmódra vágyik.

- Nem zárom ki a lehetőséget én sem – bólintott rá Carlisle. - Milyen kislány ez az Emma? Különleges lehet, hogyha Edward és te is így áradoztok róla – kíváncsiskodott Carlisle.

- Nos, azt hiszem, hogy Emmával nagyon is boldogok lesznek. Egy igazi kis tündér az a lányka. Szorgalmas, egy-két napja végre mosolygós, és nagyon kedves – húzódott mosolyra a szám. Az olyan párok szeretik a legjobban az örökbefogadott gyermeküket, akiknek nem lehet sajátjuk, Emma jó helyre került.

- Ebben biztos vagyok – mondta szerelmem is boldogan. – A kis Emma is boldog lehet velük, mert Mrs. Carlston természete nagyon is hasonlít a tiédre. Mr. Carlston pedig egy jómódú, és jószívű ember. Ezért is nem tiltakozott gondolom, amikor a felesége közölte vele, hogy ha már sajátjuk nem lehet, akkor legalább hadd fogadjanak örökbe egy gyermeket.

- Tényleg örökbe fogadták Emmát? – lépett be Edward mosolyogva az ajtón.

- Neked is, szia – néztem rá kissé rosszallóan.

- Bocsánat, sziasztok – kért elnézést azonnal Edward. – Szóval, tényleg örökbe fogadták Emmát? – kérdezte izgatottan.

- Igen, tényleg – mosolyogtam rá.

- Ez csodálatos – villantotta ki mind a harminckét fogát. Tudtam, hogy megkedvelte a kislányt, de a világért sem mondta volna ki hangosan. Nem baj, a lényeg, hogy én beláthattam az álarca mögé. Megengedte nekem, hogy meglássam a gyönyörű, tiszta lelkét, ami önzetlenül segített egy elkeseredett kislánynak újra meglelni a boldogságot. Edward csodálatos lélek, csak magának sem akarja beismerni a tényt, hogy az. – Tudtam, hogy jó helyre fog kerülni. Azzal a családdal biztosan boldog lesz. Kicsit belenéztem a gondolataikba nemrégen. Egyikük lelke szebb, mint a másik. Megérdemlik a boldogságot.

- Igen, egyetértek – bólintottam rá. – Hazajöttél? – néztem a nagy csomagra a hátán.

- Igen, hazajöttem, kiolvastam a könyveimet, kipihentem a sok agyi hatást, és újra itt vagyok – tette le a csomagját, majd leült a kanapéra. Én pedig felkaptam, és a mosókonyha felé indultam vele. – Anya, mindjárt megcsinálom, nem kell, hogy kimoss helyettem – tiltakozott azonnal első fogadott fiam.

- Ugyan, szívesen megcsinálom, drágám. Te csak menj fel, és fürödj meg. Lazíts – fordultam vissza mosolyogva.

- Hm… lazítani – vigyorodott el Emmett. – Jól hangzik, mit gondolsz, baby? – kacsintott rá Rose-ra.

- Már megint kezdődik – forgatta meg a szemeit Edward. – Uh, nem, ez csak sokkal rosszabb lett – fintorodott el Edward. – Ha keresnétek, akkor a víz alatt leszek a kádban – menekült fel az emeletre. Én pedig aggódó pillantás vetettem Carlisle-ra.

- Nem lesz semmi baja, hozzászokik majd mindenhez, és megtanulja irányítani a képességét – mondta határozottan.

- Rendben, akkor jó – bólintottam rá.

- Öcsisajt még mindig túl merev, kéne neki egy jó kis csajszi – mondta Emmett határozottan.

- Emmett, ne kötözködj vele állandóan – szóltam rá fejcsóválva. Imádtam, hogy Rose és ő boldogok, de nem szerettem, amikor Edward kárára poénkodik.

- Bocsi, anya, majd lefoglalom magam máshogy – rántotta meg a vállát. Majd egy hanyag mozdulattal a vállára kapta Rose-t, aki halkan felsikkantott, de aztán már nevetett.

- Emmett, tegyél le, el kell mennünk új ágyért – tiltakozott kuncogva.

- Előbb még kicsit tovább rombolhatjuk az előzőt – cipelte fel a szobájukba Rose-t. Én pedig tovább indultam volna a mosatlannal, amikor Carlisle hirtelen előttem termett, és csillogó szemekkel nézett rám.

- Emlékszel még a repedt bútorokra Párizsban? – búgta a fülembe.

- Drágám, most nem lehet, te is tudod – nyeltem egy nagyot.

- Nem most azonnal, de van nekünk az a kis faházunk, és a hétvégén szabadnapom is lesz – karolta át a derekamat. – Esetleg van esélyem rá, hogy elcsábítsalak?

- Ami azt illeti, nem fogok tiltakozni, hogyha ez a terved – nyomtam gyors csókot a szájára.

- Még nem is láttam a mosókonyhádat – kapta el a derekamat játékosan.

- Majd megmutatom, amikor nem lesz közönségünk – csaptam egy kicsit az elkalandozó kezére.

- Te kis kegyetlen feleség, határozott, és pimasz – harapott a fülembe. – Szombaton megbüntetlek ezért – nyomott még egy gyors csókot a számra.

Majd eltűnt az emelet irányába. Biztos a dolgozószobájába ment, mint ilyenkor mindig. Én pedig továbbmentem a mosókonyhámba, hogy elintézzem a mosatlant, amit Edward hazahozott. Emmett és Rose pedig a változatosság kedvéért újrakezdte a legújabb kedvenc időtöltését, amin Edward először csak morgolódott, de aztán kezdte valahogy mégis kizárni a pajzán gondolatokat a fejéből. Legalábbis a morgás csökkenéséből erre következtettem. Bár az is lehet, hogy kivetette magát az ablakon és elmenekült egy időre. Nem tudom hibáztatni akkor sem, hogyha ez történt. Nem lehet neki könnyű most Rose és Emmett mellett élni. Miután végeztem a mosással és kiteregettem azonnal felsurrantam kedvesemhez a dolgozószobájába, hogy kárpótoljam némiképp az előző visszautasításáért. Nem szívesen mondok neki nemet, de mégis csak kímélnie kell valakinek Edwardot, ha már a testvérei nem teszik. Bár örültem neki, hogy Rose ilyen felszabadult lett. Annak pedig még inkább, hogy Emmett mellett megtalálta az igaz szerelmet, és talán végre megnyugszik.

- Szia – dugtam be a fejem Carlisle ajtaján. Mire szerelmem rögtön felnézett a könyvéből és rám mosolygott. Majd kilökte magát székestől az asztala mögül, és megpaskolta a combját. Én pedig azonnal az ölébe is kucorodtam.

- Szia – nyomott csókot a számra. – Mi járatban errefelé?

- Gondoltam meglátogatlak. Edward elbújt a szobájában. Rose és Emmett, hát mit is mondhatnék, jól érzik magukat kettesben. Én pedig reménykedtem benne, hogy van kedved egy kis társasághoz, de ha valami kutatásban vagy, akkor nem is zavarlak, hanem megyek, és keresek magamnak tennivalót – magyaráztam a helyzetet.

- Nem vagyok kutatásban, és örömmel vennék egy kis társaságot. Tudod, hogy mit csináltam már ezer éve?

- Azért olyan régen nem lehet – kuncogtam fel.

- Na jó, párszáz éve, de ettől még tehetnénk egy próbát – villantotta rám a szemeit.

- Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian. Mire Carlisle kihúzta az íróasztala fiókját, és én megláttam a két pakli francia kártyát.

- Canasta? – kérdezte nevetve.

- Oh, nem is tudod, hogy milyen jól játszom én ezt a játékot – villantak meg a szemeim.

- Hát még, hogy én milyen jól játszom – húzta ki magát büszkén. – Esélyed sincs ellenem – villantak meg a szemei. – Több száz évvel korábbi trükkjeim vannak.

- Nekem pedig frissek a tapasztalataim – vágtam vissza. Majd kényelmesen letelepedtem a szőnyegre, és keverni kezdtem a paklikat.

- Meglátjuk, hogy ki a jobb – ült le velem szemben szerelmem.

Én pedig azonnal osztani kezdtem. Már órák óta játszottunk, és az állás is egyenlő volt, viszont a döntő partit sehogy sem tudta egyikünk sem megnyerni. Egyszerűen nem jöttek a lapok, vagy figyelmetlenek voltunk. Esetleg mindketten azt szerettük volna tudat alatt, hogy másik nyerjen. A lényeg, hogy nem jutottunk egyről a kettőre.

- Legyen döntetlen? – kérdeztem egy órás kemény küzdelem után.

- Azt hiszem, hogy kiegyezhetünk benne – bólintott rá azonnal. – Keményebb ellenfélnek bizonyultál, mint gondoltam volna.

- Hát mit ne mondjak, te is. Pedig én voltam a kisasszonyok réme ebben a játékban, erre most majdnem kikaptam – mosolyodtam el.

- Ebből is látszik, hogy hasonló volt az érdeklődési körünk – kuncogott fel.

- Igen, azt hiszem, hogy ezt nem is tagadhatnánk – nevettem el magam én is. Milyen jól esett ez a kis játék. Már nem is tudom, hogy mikor volt az utolsó alkalom, amikor ilyet játszottam, de határozottan kellemes élmény volt. – Esetleg néha játszhatnánk – ajánlottam a lehetőséget.

- Igen, szerintem is nagyon jó lenne – egyezett bele azonnal. – Lassan mennem kell, kicsim – nézett rám bocsánatkérően.

- Szeretnél társaságot a városig? – kérdeztem mosolyogva.

- Nagyon örülnék neki – vidult fel az arca. – Van valami dolgod a városban?

- Meglepem a gerlicéinket egy új ággyal – suttogtam a fülébe.

- Ez igazán kedves tőled, drágám – nyomott csókot a számra. – Ez esetben nagyon is szeretnék társaságot, akár a kórházig is, ha van kedved sétálni.

- Már hogyne lenne? – karoltam bele szerelmembe.

Aki felkapta az orvosi táskáját, és azonnal indultunk is. Egy gyors „sziasztok” után kiléptünk az ajtón, és az erdő sűrűjébe vetettük magunkat, hogy futva tegyük meg az utat az erdő széléig. Azután pedig kellemes sétatempóban vonultunk végig a városon. Imádtam Carlisle oldalán sétálni. Olyan kellemes és tökéletes volt az egész. Férj és feleségként csellengeni a városban. Mikor a kórházhoz értünk még váltottunk egy futó csókot, majd kedvesem bement, én pedig egyedül indultam vissza a városban. Út közben benéztem a bútorboltba, ahol szegény eladó döbbenten tapasztalta, hogy máris szükségünk van még ágyra, hiszen nem régen vásároltuk. Leginkább azért izgult, mert azt hitte, hogy ilyen gyorsan tönkrement a termék, ami náluk vásároltunk, de megnyugtattam, hogy egyáltalán nincs ilyesmiről szó, csupán az egyik gyermekem meggondolta magát, és nagy ágyat szeretne. Azt hiszem, hogy keresnünk kell egy másik bútorboltot is a környező városokban, ha ilyen szinten rombol Emmett és Rose, mert gyanússá válhatunk a túl sok rendeléssel. Miután kiválasztottam egy igencsak terjedelmes, és stabilnak kinéző modellt, megköszöntem a segítséget, és már távoztam is a boltból, hogy tovább induljak hazafelé. Kényelmesen sétálgattam végig a városon, majd az erdőben sem gyorsítottam a tempómon, mert jól esett a friss levegő, a kellemes illatok. Az idő egy picit fülledt volt ugyan, ami az eső ígéretét tartogatta magában. Mindig is szerettem az esőt. Emlékszem, hogy tizenéves koromban sokszor lopóztam ki, ha esett az eső. A szüleim szerint egy kisasszonynak nem illik mezítláb és csurom vizesen táncolnia a kertben, de én imádtam. Élveztem az esőt, és még ma is nagyon szeretem az illatokat és a frissességet egy igazi tavaszi zápor után. Az egész erdő felbolydul, mintha új életre kelne minden, ami csak él és mozog. Szándékosan csigalassúsággal mentem hazafelé, és közben reménykedtem, hogy elered az eső. A reményeim két perc múlva valóra is váltak, mert hirtelen leszakadt az ég, és pedig mosolyogva, kitárt karokkal kezdtem el pörögni a vízcseppek alatt. Családanyához méltatlanul kibújtam a cipőimből is, és nem törődve azzal, hogy a lábam sáros lesz, boldogan gázoltam a vízben, miközben Edward nekem írt dalát dúdolgattam önfeledten. Boldog voltam, igazán és őszintén. Annyira belemerültem, hogy csak arra lettem figyelmes, hogy két kar húz magához, tökéletes tánckiinduló helyzetbe. Meglepetten nyitottam ki a szemeimet, és egy mosolygó Edwarddal találtam szembe magam.

- Szabad? – kérdezte nevetve. Majd ő is ledobta a cipőit.

- Örömmel – mosolyogtam rá. Majd hagytam, hogy úgy vezessen a lágy dallamra, amit énekeltem, ahogy szeretne. Egyszerűen fantasztikus volt. Mire abbahagytuk a táncot az eső is kezdett csitulni. Nem tartott sokáig, de ahhoz éppen elég volt, hogy alaposan elázzunk, na és persze, hogy az erdő levegője tökéletesen felfrissüljön. – Mi járatban erre? – kérdeztem kíváncsian.

- Igazság szerint már kezdtem azon gondolkozni, hogy letépem Emmettet Rose-ról, és mindkettejüket kidobom az ablakon, azután pedig utánuk hajítom a sátrat, és berácsozom az ablakokat, hogy addig vissza se jöjjenek, amíg nem higgadnak le végre. Aztán úgy döntöttem, hogy ilyet mégsem tehetek, úgyhogy a keresésedre indultam, és itt találtam rád. Aranyos voltál – mosolyodott el. – Még nem láttalak ilyennek.

- Emberkoromban gyakran tettem ilyesmit, de amióta átváltoztam ez volt az első alkalom – meséltem halkan.

- Jól állnak neked az ilyen pillanatok – mondta határozottan.

- Köszönöm – mondtam boldogan. – Én is nagyon szeretem, amikor ilyen csodálatos minden. Van kedved velem tartani egy sétára, még mielőtt hazamennénk? – kérdeztem lelkesen.

- Szívesen. Otthon amúgy is túl hangos minden – fintorodott el.

- Majd lenyugszanak, most még az újdonság ereje hajtja őket – legyintettem elnézően.

- Az újdonság ereje? Nos, Emmettnek nem annyira új a helyzet, és Rose, hát Rosalie-hoz nem fűzök semmit, mégis csak egy hölgy. Bár a mai teljesítménye után kétségeim támadtak.

- Na, de Edward – szóltam rá szigorúan.

- Oké, tudod, hogy előtte úgysem mondanám, de egy kicsit túlságosan is laza lett, amióta beteljesedett a szerelmük. Bár legalább most már boldog, a körülményekhez képest. Úgyhogy azt hiszem, hogy még mindig jobb, mint az önmarcangoló, és önhibáztató lány, aki eleinte volt. Talán most már rendbe jön – mondta komolyan.

- Nagyon remélem, hogy így lesz – válaszoltam határozottan.

Tudom, hogy mit érzett Rose, amikor az történt vele, és nem kívánnám senkinek sem. Ráadásul nem csak a vőlegénye, hanem még azok a nyavalyás barátai is. Bármennyire is békés a természetem, tökéletesen megértettem Rose-t, amikor elment, hogy megbosszulja azt, ami vele történt. Elvették az életét, a boldogságra való lehetőségét. A vágyait. Mindent, amire csak egy fiatal lány vágyhat.

- Biztosan így lesz, Emmett már most nagyszerű hatással van rá. Hidd el, hamar rendbe fog jönni, nincs miért aggódni most már.

- Akkor jó, ha te mondod, akkor én elhiszem – mosolyogtam rá. – Na és te hogy vagy?

- Megvagyok – legyintett egyszerűen.

- Kicsit bővebben? – néztem rá kérdőn.

- Hiányozni fog egy kicsit Emma. Megkedveltem azt a kislányt – mosolyodott el halványan.

- Nem hiszem, hogy Mr. és Mrs. Carlston megtiltaná, hogy meglátogasd még – mondtam vidáman. Nagyon kedves emberek, akik nem tagadnának meg semmit a lányuktól.

- Tudom, de én nem akarom, hogy túlságosan is jóban legyünk egymással. Ő egy ember, és az is marad. Változni fog. Felnőni. Egy nap szerelmes lesz, és családot alapít, amiben én már nem állhatok mellette barátként, mivel el kell költöznünk, hogy ne keltsünk gyanút. Mindenkinek jobb, hogyha ez a kapcsolat most megszakad. Boldog lesz velük. Majd éjszaka belelesek a gondolataiba, de egészen biztos, hogy minden rendben lesz vele.

- Lehetnél a barátja, amíg itt élünk, és amikor elköltözünk, majd búcsút vesztek egymástól – ajánlottam a lehetőséget.

- Te is tudod, hogy jobb, hogyha most csalódik egy kicsit, mint hogyha néhány év múlva töröm össze a szívét azzal, hogy hirtelen elköltözök. Most még leköti a figyelmét a sok újdonság. Hamar elfeledkezik majd rólam, hiszen még csak egy kislány – legyintett Edward.

- Egy kislány, akit te hoztál ki a depresszióból, és az öngyilkossági terveiből – fűztem hozzá komolyan.

- Ha boldogtalan lesz nélkülem, akkor majd meglátogatom, de amíg jól van, inkább csak megfigyelem őt. Jobb ez így – mondta ellentmondást nem tűrve.

- Rendben, legyen, ahogy akarod – sóhajtottam fel. Csak azt tudnám, hogy mitől fél. Fűztem hozzá gondolatban.

- Nem akarok közel engedni valakit magamhoz, akit hamarosan el fogok veszíteni – sóhajtott fel. – Felesleges fájdalom mindkettőnk számára – nézett a szemembe.

- Talán igazad van – bólintottam rá. Hiszen örökké nem maradhat velünk Emma. Joga van a boldog, halandó élethez.

- Ne aggódj miattam állandóan, anya. Van családom, a szerelem pedig majd elérkezik, hogyha itt lesz az ideje – mondta határozottan. – Én nem aggódom emiatt. Egyébként is, nagyon jól elvagyok magamban, legalábbis szerintem. Emmettnek bőségesen meglesz még a baja Rosalie-val. Elég makacs egy nőszemély, úgyhogy már alig várom a jó kis Emmett-Rose szócsatákat. Két ilyen önfejű vámpír, akik ráadásul tűz és víz. Több, mint érdekes párosítás – vigyorodott el konokul. – Bár talán pontosan ezért illenek ennyire össze.

- Az ellentétek vonzzák egymást, ez tény – bólintottam mosolyogva.

- Vagy a hasonló pórusok. Te és Carlisle sok mindennek vagytok mondhatóak, csak tűz és víznek nem. Két ilyen türelmes, szeretettel teli, és kedves lény nehezen talál egymásra – mondta Edward komolyan. Én pedig lesütöttem a szemem.

- Nem is tudom, hogy erre mit mondhatnék. Talán csak annyit, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb asszonya – mondtam boldogan.

- Nos, ezzel a nézeteddel nem tudok vitatkozni. Annyit azért elárulok, hogy Carlisle pedig a világ legszerencsésebb férjének tartja magát – mondta komolyan.

- Ezt jó hallani – terült el széles mosoly az arcomon.

Sokáig sétáltunk így kettesben, mindenféléről elbeszélgetve, egészen addig, amíg valahogy ki nem lyukadtunk a házunknál. Edward udvariasan kinyitotta előttem az ajtót. Én pedig a sáros szoknyámat, és cipőmet megemelve tipegtem be lábujjhegyen, hogy minél kevesebb koszt vigyek be a házba. Edward pedig követte a példámat, és követett engem a mosókonyhába, ahol le tudtuk pakolni a koszos ruhákat, míg néhány szennyesben megtöröltük a lábunkat. Azután pedig ki-ki ment a saját szobájába, hogy megfürödhessen. Már rég éreztem azt, hogy minden igazán tökéletes, de most egyértelműen így gondoltam…