Történet szerelemről és családról - 69. fejezet

Egy nap kettesben 1.



SZIASZTOK! SIKEREKBEN ÉS ÖRÖMÖKBEN GAZDAG, BOLDOG ÚJ ÉVET SZERETNÉK KÍVÁNNI MINDENKINEK! NA ÉS REMÉLHETŐLEG A SAJÁT TÖRTÉNETEMMEL IS SZERETNÉLEK MEGLEPNI TITEKET AZ ÚJ ÉVBEN. EZ AZ ÚJÉVI FOGADALMAM. :D JÖVŐRE REMÉLEM, HOGY ISMÉT TALÁLKOZUNK A BLOGJAIMON. VÁRLAK TITEKET SZERETETTEL :D PUSZI, DRUSILLA


(Emmett szemszöge)



Hm… már egy ideje vámpír vagyok, és lassan a szemem színe is aranyra vált. Tök buli ez az átmenet. Most olyan, mintha aranyszemeim lennének vörös átmenettel. Bár Rose szerint ez borostyán. Mondjuk én sosem szoktam ilyen szinten belemenni az árnyalatokba. Például a szobám fala, szerintem fehér, de Rosalie szerint tojáshéj színű. Ja, fehér tojáshéj színű. Mi a fenét kell variálni az árnyalatokon? Jól néz ki. Akkor meg nem mindegy, hogy ki, hogy nevezi? Na, de ez mindegy is. Végső soron, most azon van a hangsúly, hogy összejöjjön a kis meglepetés kiruccanás. Végül is itt az ideje egy igazi, ütős kis randinak. Amolyan Emmettes randizásnak. Bár az nem biztos, hogy Rose-nak is annyira fog tetszeni, mint nekem, de ez már részletkérdés, majd csak kiengesztelem valahogy, ha netalántán megint meg találna sértődni. Elég könnyű kihozni a sodrából, de hát én már csak ilyen vagyok. Csak nem fogom feladni az elveimet.

- Na, készülődsz már? – lépett be a szobámba Esme. – Hová mentek?

- Fel a hegyre, imádok ott lenni, és ez egyfajta búcsú is lehetne a költözés előtt – mosolyogtam fogadott anyámra. – Ott biztosan nem fog meglátni minket senki, mivel rengeteg a vad arrafelé, és az emberek nem merészkednek ilyen magasra. Nekünk viszont nagyszerű vadászhely lehet, és csodálatos a táj is, úgyhogy biztosan élvezni fogja, legalábbis nagyon remélem.

- Rose szereti a szép tájakat, és a hegyeket, úgyhogy egészen nyugodtan állíthatom, hogy tetszeni fog neki – mondta Esme határozottan. – Hiányozni fog neked ez a hely, igaz? – kérdezte együtt érzően.

- Azt hiszem, hogy furcsa a gondolat, hogy elmegyek innen, hiszen egész életemben itt éltem, és nem ismerek mást, de a kaland jó dolog. Mindig is terveztem, hogy utazgatni fogok, és most megtehetem – magyaráztam.

Nem mondom, hogy nem lesz rossz itt hagyni az otthonomat, de biztosan tele lesz a világ új, számomra ismeretlen élményekkel, amikért érdemes elutazni. Na és persze ott lesz az új családom is, akikkel szeretek lenni. Az édesanyám mondjuk nagyon is hiányzik, és sajnálom, hogy nem tudhatja meg, hogy élek és minden rendben van. Természetesen az apámat is nagyon szeretem, de ő világ életében a munkájának élt, és alig volt otthon. Nem tudta elfogadni a tényt, hogy én nem feltétlenül vagyok olyan, mint ő.

- Ugyan, drágám. Mindketten tudjuk, hogy nem olyan könnyű ez az egész helyzet, mint amilyennek te mutatod – simított végig a hátamon. – Vámpírnak lenni nehéz, különösen az első időkben. A szomjad uralkodik rajtad, és az erődet alig tudod kordában tartani, főleg te, aki a világon a legerősebb vagy.

- Oh, hozzá lehet szokni, nagyon is – villantak meg a szemeim. – Ki gondolta volna, hogy egyszer macikkal bunyózok majd puszta kézzel? Nem öregszem meg, nem leszek gyenge és kiszolgáltatott soha életemben. Minden csak felfogás kérdése, én nagyon is élvezem ezt a helyzetet. Bár kicsit hiányzik, hogy nem mehetek társaságba, de idővel majd az is menni fog nekem is. Úgyhogy nem kell azt hinnetek, hogy csak elfojtom magamban az érzelmeimet, és egyszer csak ki fogok törni.

- Honnan veszel ilyeneket, drágám? – kérdezte Esme döbbenten.

- Tudod a hallásom is olyan jó, mint a tiétek. Nem kell rólam éjszakánként pszichológiai elméleteket gyártani, mivel te és Carlisle házasok vagytok, szerintem sokkal, de sokkal jobban is el lehet ütni az éjszakát, az én elemzésem helyett – kacsintottam rá. Mire csak zavartan lesütötte a szemeit.

- Emmett, ezt nem illik – csóválta meg a fejét.

- Másokat kibeszélni sem illik a hátuk mögött, ha jól emlékszem – emeltem fel az állát.

- Oké, most megfogtál – sóhajtott fel fogadott anyukám. Azután pedig szélesen elmosolyodott. – Gyere, előkészítettem nektek valamit – fogtam meg a kezét, majd magam után húztam Carlisle dolgozószobájába.

- Na, de Esme, mire készülsz? – húztam fel a szemöldököm.

- Jaj, ne gyere most a lökött poénjaiddal. Ez fontos. Halkan, nehogy Rose meghallja, ez neki lesz meglepetés – suttogta halkan.

- Oh, értem. Segítesz nekem a csábításban, te kis kerítőnő – kacsintottam rá.

- Emmett, ne csinálj viccet ebből a kirándulásból – intett szigorúan. – Te is tudod, hogy Rosalie elég érzékeny természet, úgyhogy ne játssz vele.

- Nem játszok vele, eszem ágában sincs bántani, viszont most már nagyon is érdekelne, hogy miért olyan érzékeny természet – néztem komolyan fogadott anyámra. – Mikor akarjátok elmondani az igaz történetét az átváltozásának? Hiszen még számomra is egyértelmű, hogy nem mondtátok el az igazat. Carlisle sebesülten talált rá egy sikátorban. Hogyan sebesült meg? Ki okozta a sérüléseit? Milyen sebeket ejtettek rajta, ami miatt nem volt más megoldás? Miért hiszi azt mindenkiről, hogy megbízhatatlan? Ez a tévhite kapcsolódik ahhoz is, ami vele történt?

- Emmett, én ezt nem mondhatom el – préselte össze az ajkait. - Te is tudod, hogy ezt Rose-tól fogod megtudni, aki pontosan akkor fog neked mindent elmondani, amikor szeretne. Ne erőltesd őt, kérlek. Tudod, hogy mennyire érzékeny rá, hogyha rólad van szó.

- Igen, ez hízelgő is a számomra. Imádom azt is, amikor dühös rám, és azt is, amikor hozzám bújik, nem semmi kis nő – vigyorodtam el.

- Ezt inkább Edwarddal kéne megtárgyalnod – kuncogott fel Esme. – Ez nem afféle fiús téma?

- Nem mondhatnám, hogy Edward partnerem lenne az ilyen kérdésekben. Ne mondd el neki, de azt hiszem, hogy az öcsikém kicsit be van rozsdásodva – suttogtam a fülébe.

- Egyszerűen csak más, mint te. Edward mindig is a komolyságáról volt híres – simított végig a karomon. – Őt ilyennek kell elfogadni, mint ahogy téged is így fogadunk el. Egy bohókás, nagy mackónak.

- Jól van, tudom, de ettől még fel lehetne pörgetni egy kicsit – vetettem fel az ötletet.

- Mi lenne, hogyha nem elemezne mindenki a hátam mögött mostanában? – morgolódott Edward.

- Akkor uncsi lenne az életed, öcskös – nevettem fel.

- Fiúk, elég. Ma ne, ma te kirándulni mész Rosalie-val, és elviszed magatokkal ezt is – emelte fel a leplet egy lejátszóról. – Tudod, ő imád táncolni – suttogta a fülembe.

- Az nagyon helyes, mert én sem vetem meg a táncot – mosolyodtam el.

Mindig is én voltam az a bálokon, aki megállás nélkül táncolt, és felkért minden lányt, akit a többi férfi nem értékelt kellőképpen. Pedig a külső nem minden. Persze előny, hogyha egy nő csábos, és csinos, de lehet, hogy az átlagos hölgynek sokkal, de sokkal nagyobb a szíve és az intelligenciája.

- Te jó ég, megértem, hogy Emmett értelmes gondolatokat hagyott maga után – rontott be az ajtón Edward. – Mit csináltál vele, anya? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Nézd már, az öcsi poént mondott, hát idáig is eljutottunk – mondtam döbbenten.

- Mi lenne, hogyha nem kötekednétek egymással állandóan? – forgatta meg a szemeit Esme.

- Nem tehetek róla, hogy minden apró kis gondolatra ugrik – rántottam meg a vállam.

- Emmett, te meg szándékosan frusztrálod őt – intett szigorúan fogadott anyukám.

- Lehet, de csak azért, hogy felrázzam – legyintettem. – Viszont ez egyszerűen fantasztikus, biztos, hogy kölcsönvehetem? – kérdeztem izgatottan.

- Örömmel kölcsönadom, tudom, hogy vigyázni fogsz rá – nyújtotta át nekem a szerkezetet.

- Köszi – nyomtam puszit az arcára. – Akkor ezt most elrejtjük ide – csúsztattam a zsákomba. – Majd a tisztáson lepem csak meg vele – mondtam elégedetten.

- Szerintem gyorsan öltözz át, hogyha tervezted, mert Rose mindjárt készen lesz – állapította meg Edward.

- Egy pillanat alatt összeszedem magam, ahogy a lányok szokták mondani, csak nálam nem kerül ez a pillanat egy egész órába – mondtam kuncogva.

- Na jó, menj mielőtt még megkapod a magadét – nevetett fel Esme, majd kitessékelt a szobából. – Ne várasd meg Rose-t.

- Jól van, megyek már – öleltem magamhoz egy pillanatra.

Azután pedig Edwardot véletlenül kicsit meglökve kisüvítettem az ajtón. Még vigyorogva konstatáltam, hogy valamit morgolódott az orra alatt, de már nem hallottam, hogy miért teszi, mivel becsuktam magam mögött a szobám ajtaját. Nem telt bele egy percbe, és már át is öltöztem, azután pedig lesüvítettem a nappaliba, hogy ott várjam Rose-t. Már nagyon vártam a mi kis „randinkat”, ami igazából főleg arra szolgál, hogy kettesben legyünk egy kicsit, és igazán jól megismerhessük egymást. Nem is kellett sokáig várnom. Rosalie hamarosan megjelent a lépcső tetején, és nekem még a lélegzetem is elakadt. Csodálatosan állt rajta az a bordó ruha, amit viselt, a kicsit rakoncátlan loknikkal együtt, ami a vállára omlott. Nagyszerűen állt neki minden, de ilyen csodálatos frizurával még soha nem láttam. Mindig is imádtam, hogyha egy nő nem volt rest kiengedni a tincseit. Nem kell állandóan a konty, az túlságosan is komoly hajviselet.

- Gyönyörű vagy – mondtam elkápráztatva. – Mint egy igazi, angyal – fűztem még hozzá.

- Köszönöm – sütötte le a szemeit szégyenlősen. Imádtam, amikor ezt csinálta. Pontosan úgy nézett ki, mint aki szörnyen zavarban van, és mindjárt elpirul.

- Indulhatunk? – nyújtottam neki a karomat. Ő pedig kecsesen lesietett a lépcsőn, és elfogadta a felajánlott karomat.

- Igen, mehetünk – mondta boldogan. – Akkor csak holnap jövünk haza, ahogy megbeszéltük. Rendben? – kérdezte Rose izgatottan.

- Persze, kincsem. Jó mulatást – mosolygott ránk Esme lágyan.

- Viszlát, holnap – intett egyet Edward is.

Azután pedig kisétáltunk az ajtón, miközben én a hátamra kaptam a poggyászunkat. Lassan sétáltunk, kényelmes emberi tempóban, és csendesen. Bár nekem fura volt ez a nagy csend, de úgy tűnt, hogy partnerem nagyon is élvezi, ezért nem erőltettem a beszélgetést. Mikor odaértünk a réthez, amit kiválasztottam a kempinghez, azonnal kipakoltam, és igyekeztem minél kényelmesebbé tenni ideiglenes szállásunkat.

- Ez egyszerűen káprázatos – mondta Rosalie ámulva. – Imádom, minden egyes apró részletét. Vajon, hogyhogy nem jártam még soha errefelé? Azt hittem, hogy már kiismertem Tennessee minden apró négyzetmilliméterét.

- Ezt a helyet, csupán néhány bennfentes személy ismeri – mondtam mosolyogva. – Elég eldugott, és nehezen megközelíthető ez a tisztás. A Szerelmesek Rétjének nevezik a városban.

- A Szerelmesek Rétje? Ez csodálatos – dőlt el a fűben kényelmesen.

- Tudod, van itt egy játék, amit a férfiak nagyon is élveznek – helyezkedtem el lassan Rose felett.

Majd magamhoz ölelve egy kicsit megbillentettem magunkat, hogy legurulhassunk a domboldalon. Nevetve gurítottam magunkat egyre lejjebb és lejjebb, és legnagyobb meglepetésemre még Rose is elnevette magát. Pedig azt hittem, hogy megint morcos lesz azért, mert összekoszolom a tökéletesen tiszta, és makulátlan megjelenését.

- Te teljesen lökött vagy – kacagott, mikor megálltunk a domb alján. – Most mehetünk vissza – bökött mellkason játékosan.

- Hogyha megengedi a hölgy, akkor örömmel visszasegítem a dombtetőre – ajánlottam a lehetőséget. A követező pillanatban pedig már fel is kaptam őt, és felszáguldottam vele a táborhelyünkhöz.

- Ön igazán figyelmes, uram – pukedlizett egyet miután lábra állítottam.

Olyan elegáns volt és kecses, hogy kedvem lett volna újra magamhoz rántani, de tudtam, hogy nem rajong a hirtelen váltásokért, úgyhogy lassan előhúztam a lejátszót és elindítottam rajta az Esme által előkészített dalt. Ma kivételesen makulátlan úriember leszek az ismerkedésünk érdekében.

- Megtisztelne az első tánccal, kisasszony? – kérdeztem meghajolva.

- Örömmel – mosolyodott el csillogó szemekkel.

Majd halkan felsikkantott örömében, amikor meghallotta a kellemesen pihentető ritmusú zenét. Esme biztosan tudta, hogy melyik dal a kedvence. Hiszen a következő pillanatban pedig már a karjaimban is volt, és lassú, lágy tempóban kezdtünk el mozogni a zene ütemére. Mindig is imádtam a táncot, de Rose-hoz fogható mozgású hajadon még soha életemben nem volt a karjaim között. Apró, kecses kis testével tökéletes látványt nyújtott, és bizsergető érzés volt a számomra, ahogy szorosan hozzám bújt. Csak remélni mertem, hogy neki is annyira felemelő érzés velem lenni, mint nekem vele.

- Köszönöm a táncot – motyogtam boldogan a szám végén. Majd csókot nyomtam a homlokára hálám jeléül.

- Nincs tele a táncrendem, hogyha gondolod, akkor örömmel táncolnék még veled – pislogott fel rám, nagy, kérlelő szemekkel.

- Ezt igazán örömmel hallom – húztam vissza magamhoz, és ismét mozogni kezdtünk a zene andalító ritmusára.

Egész éjjel képes lettem volna így maradni vele. Egyszerűen tökéletes volt ez a lány. Illetve, természetesen nem csak volt, hanem most is az. Egyszer úgyis sikerül meghódítanom, és elérnem, hogy végre feltétel nélkül megbízzon bennem, de addig türelmes leszek, és még annyi időt töltök el vele, amennyit csak enged. Mert nekem ez a nő kell. Erre már akkor rájöttem, amikor életemben először megláttam a balesetem után. Van benne valami különös tűz, ami az eddigi hölgy ismerőseimből hiányzott.

Egészen sötétedésig táncoltunk, hol gyorsabb, hol pedig lassabb ütemű zenére. A kezem néha-néha, ha csak kicsit is, de elkalandozott kedvesem hátán, formás hátsóján, csak kecsesen ívelt tarkóján. Legnagyobb örömömre nem tiltakozott a simogatások és érintések ellen. Bár Rosalie-t sem kellett félteni, mert mozdulataimat tökéletesen lekövetve, ő is ugyanolyan intenzitással simogatott engem, mint én őt.

A tánc után, ami nem mellékesen megteremtette a tökéletes hangulatot. Felállítottam a sátrunkat a rét azon részére, ahonnan reggel nagyszerűen látszódik a vadállomány. Csak ezúttal nem vadászni fogunk rájuk, hanem élvezni fogjuk a látványukat. Végül is nem lett annyira bohókás és Emmettes a napunk, mint ahogy eredetileg terveztem, mert ma mindenképpen azt szerettem volna, hogy Rose, igazán és őszintén élvezze a velem töltött időt, de ami késik, nem múlik. Egyszer a bizalmába fog fogadni, én pedig addig türelmesen várok. Ráadásul még nem is tudja, hogy holnapra mekkora meglepetést tervezek a számára. Csak remélni merem, hogy tetszeni fog neki.



(Rosalie szemszöge)



Már alig vártam ezt a kirándulást Emmettel. Bár egy kicsit féltem is tőle, hogy Emmett idióta énje újból előbukkan, de a jelek szerint ígéretéhez híven megtartotta a szavát, és nem tréfált meg szinte semmilyen formában, úgyhogy ez még csak tetézi a problémámat. Azt hiszem, hogy itt lenne az ideje, hogy beavassam végre a történetem részleteibe, de valamiért félek róla bárkivel is beszélni, mármint Esmén kívül. Ha az ember kimondja, akkor tényleg valóságossá tud válni, egy szörnyű kép, vagy emlékfoszlány is a fejében. Nekem pedig még így is, több, mint egy évvel később is, túlságosan is élénk az emléke annak az éjszakának.

- Min gondolkozol ennyire, kedves? – kérdezte halkan a hátam mögött.

- Semmi különösön – mondtam kicsit zavarban.

Tudom, hogy el kell neki mondanom mindent, és el is fogom mondani csak még nem vagyok rá képes. Mi van, hogyha nem lesz képes már rám úgy nézni, mint most, miután megtudja, hogy mi történt velem? Sok férfi elfordul egy nőtől, hogyha ilyesmit hall. Valamiért az emberek kerülik a hozzám hasonló lányokat. Tisztátalannak titulálják, holott most már tudom, hogy semmiről sem tehetnek, ahogy én sem tehettem semmiről, amikor az történt velem.

- Egyszer úgyis elérem, hogy nyíltan megbeszélj velem mindent – sóhajtott fel kissé csalódottan. Tudtam, hogy fájdalmat okozok neki a titkolózásommal, de a teljes megnyíláshoz nekem időre van még szükségem.

- Te leszel az első, akinek megnyílok – simítottam meg a karját.

- Hm… ez igazán ígéretesen hangzik – mosolyodott el boldogan. – De addig is, amíg ez megtörténik. Mit szólnál, hogyha a napfelkeltét a sátorból néznénk? – kérdezte mosolyogva.

- Ez határozottan csábítóan hangzik – bólintottam rá.

Majd bekúsztam a sátorba, ahogy Emmett is. Amint lefeküdt mellém, azonnal magához húzott, és én boldogan simultam az ölelésébe. Megnyugtató, és mámorító volt a közelsége. Mintha első látásra beleszerettem volna ott azon a sziklán, amin éppen az életéért harcolt. Emmett valamiért különleges, nagyon is, csak arra nem jöttem még rá, hogy mi fogott meg benne ennyire, de ki fogom deríteni. Addig is csak az számít, hogy amióta ő velem van, én is egyre jobban érzem magam. Újra felhőtlenül tudok kacagni, és mosolyogni. Értelmet adott a létezésemnek, és ezért örökké hálás leszek neki. Valamit megváltoztatott bennem, amire én egyedül sosem lettem volna képes, de azért nem akarom elsietni ezt a lehetséges kapcsolatot. Ráérünk szép lassan haladni mindennel, hiszen miénk az örökkévalóság.