Történet szerelemről és családról - 68. fejezet

Nehéz esetek találkozása


SZIASZTOK! MÉG EGYSZER BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK! PUSZI, DRUSILLA

(Carlisle szemszöge)



Még csak néhány napja van nálunk Emmett, de már egészen megváltoztatta kis családunk képét. Esmét állandóan lökött poénokkal traktálja és megnevetteti, vagy éppen felbosszantja valamivel. Rose-zal folyamatosan incselkedik, de a világért sem kezdene komoly udvarlásba, inkább csak bosszantja az egyébként sem egyszerű lelki világú lányunkat. Edwardot pedig állandóan a volt hölgyismerőseinek válogatott emlékképeivel bombázza. Saját bevallása szerint, hogy legalább lásson nőt a maga gyönyörű valójában, ha már Edwardnak nem jutott ki a jóból. Amióta tisztában van Edward képességével, egyfolytában ezzel zaklatja. Ráadásul mindig belekeveri őt Emmett valami olyan játékba, amitől a ruhájuk csupa mocsok, vagy víz lesz, mint most is, amikor csurom vizesen, sáros cipőkkel cuppogva lépnek be az ajtón.

- Megállni, de azonnal – pattant fel mellőlem Esme a kanapéról. – Cipőket le, hozok törölközőt – sietett el a fürdő felé. – Úgy néztek ki, mint két malac – jött vissza szemeit forgatva, de a szája szegletében mosoly bujkált.

- Ő vágott bele engem a folyóba – morogta Edward.

- Úgy látom, hogy te sem sajnáltad Emmettet – mutatott végig legújabb gyerekünkön.

- Te csak ezt hiszed, Esme – emelte fel a kezét Emmett. – Ő, még ha akarna se tudna engem berántani a tóba – mondta teljes meggyőződéssel. – Magamtól ugrottam utána, hogy tovább püfölhessem – nevette el magát.

- Ha megtudhatom, már megint min vesztetek össze? – kérdeztem kíváncsian.

- A bunyóhoz nem kell indok – szólalt meg már megint Emmett.

- Már a látványodtól is viszketni kezd a tenyerem – morgott rá Edward.

- Hé, házon belül nincs verekedés – intette őket Esme. – Mindketten szépen felmentek a szobátokba, azután pedig lezuhanyoztok, és mára már nyugton lesztek – mondta szigorúan.

Ekkor ért haza Rose a vásárlásból. Emmettnek hozott még ruhákat, mert igazából egyikünk sem tudott neki kölcsönadni semmit, annyira eltérőek voltak a méreteink.

- Hát veletek meg mi a fene történt? – állt meg a két fiú mögött kikerekedett szemekkel.

- Én nyertem – húzta ki magát Emmett. Majd magához rántotta Rose-t, aki meglepetésében szó szerint a karjaiba omlott. – Na ezt már szeretem, cicus. Mindig is tudtam, hogy bomlanak utánam a nők, vagy jelen esetben előttem – húzkodta a szemöldökét.

- Először is, a nevem, Rose – vágta kupán Emmettet. – Másodszor pedig, hogyha még egyszer összekoszolod bármelyik ruhámat, vagy véletlenül tönkreteszed egy vérfolttal, akkor olyat kapsz, hogy a fal adja a másikat – morgott rá. – Harmadszor, álmodik a nyomor, hogyha azt hiszed, hogy én bomlok utánad, vagy előtted. Csupán elvesztettem miattad az egyensúlyom. Idióta.

- Hm… tudtam, hogy tüzes kis pipi vagy, baby. Ez a stílus nagyon is kedvemre való – vigyorodott el Emmett.

Majd le is fagyott a vigyor az arcáról, mert igen érzékeny testtájon illette lányunk a térdével. Edwarddal szinte egyszerre szisszentünk fel. Míg Emmett összegörnyedt. Rose pedig az orrát felhúzva vonult fel az emeletre.

- Úgy látom, hogy Rosalie viszont nem csípi a te temperamentumodat – nevette el magát Edward, és Esme is felkuncogott mellettem.

- Nem értem ezt a nőt – morogta fiúnk. – Egyszer még tetszik neki a laza stílusom, azután meg szónoklatot, és szerenádot vár. Most akkor mi kell neki, hogy jobban összebarátkozzunk? – tárta szét a karját tanácstalanul.

- Talán a két eltérő udvarlási módszered között kéne megtalálni az arany középutat – vetette fel Esme. – Én sem tudom néha követni, hogy mikor gondolod komolyan az udvarlást, és mikor szórakozol egy kicsit vele. Eléggé összezavartad szegényt.

- Pár napja ismerem, nem fogok neki örökkévalóságig tartó hűséget ígérni három másodperc után – fintorodott el Emmett.

- Azt nem is, de talán játszadoznod sem kéne vele ilyen szinten – vetette fel Edward.

- Én nem játszadozom – rázta meg a fejét Emmett.

- Akkor mit csinálsz? – kérdeztem ezúttal én.

- Próbálgatom a türelme határait. Ezek a későbbi időkre vonatkozóan fontos információk lesznek – mondta teljes meggyőződéssel.

- Komolyan mondom, hogy rengeteget változott a világ 1918 óta – szusszantotta Edward.

- Nálunk szerintem már abban az időben sem volt jellemző a gardedámos teázgatás, nagypapi – veregette vállon Emmett. – Tennessee egy olyan hely, ahol a férfiak megszerzik azt, amit, vagy akit akarnak. Csak figyelj és tanulj – mondta komolyan. – Hátha neked is összeszedünk valami helyes hajadont a környéken. Szerintem rád férne egy kis ágytorna. Elég merev jelenség vagy, és ezt most nem a szó pozitív értelmében mondtam.

- Na idefigyelj, te…

- Állj, mindketten a szobátokba, most – lépett közéjük Esme. – A házon belül nincs rombolás. Felmentek, lezuhanyoztok, és normálisan megbeszélitek a helyzetet, én pedig Rose-hoz megyek fel – vette elő feleségem a határozott énjét. Az utóbbi napokban már másodszor. Emmett nem semmi. Nekünk évek alatt sem sikerült Esméből ilyen viszonylag szigorú szavakat kicsikarnunk.

- Jól van – morogta Edward és Emmett az orra alatt. Majd valóban ki-ki elvonult a szobája felé.

- Volt dolga ezzel a fiúval az édesanyjának, az már biztos – suttogta a fülembe kedvesem, hogy az említett ne hallhassa, majd halkan felnevetett.

- Ezt én is így gondolom – bólintottam rá azonnal.

- Talán mégis el kéne mondanunk neki Rosalie történetét – motyogta halkan. – Nem tetszik nekem, ahogy néha magához rántja. Tudom, hogy nem akarja bántani, de talán Rose-nak rosszul esik. Mindig támadó stílust vesz fel, hogyha Emmett ilyesmit tesz, mint az előbb.

- Édesem, Rose kérte, hogy hadd döntse el ő, hogy mikor avatja be, hogyha egyáltalán beavatja. Nincs jogunk hozzá, hogy elmondjuk az akarata ellenére – mondtam határozottan.

- Tudom, de ez így olyan, nem is tudom. Nem jó ez így, és kész – jelentette ki.

- Én egyetértek veled, de hagyjunk még egy kis időt nekik, hogy a maguk tempójában kovácsolódjanak össze – ajánlottam. – Ha évek múltán sem sikerül, akkor közbelépünk – fűztem még hozzá.

- Rendben, tudom, hogy igazad van – bólintott rá szerelmem is. – Felmegyek egy kicsit Rose-hoz, utána majd felmosom ezt itt – mutatott a tócsa felé. Majd ahogy megfordult látta az egész nappalin és lépcsőn keresztülvonuló sáros talpnyomokat, mire elfintorodott egy pillanatra. – Felmosom ezt itt, és utána megyek fel hozzá.

- Vagy, felmosatod a fiúkkal – vetettem fel az ötletet.

- Isten ments, még a végén tönkreteszik a házat, amikor kardozni kezdenek a felmosókkal – rázta meg a fejét Esme ijedten. – Két perc, és készen leszek. Te ülj le oda a kanapéra, és ne mozdulj – irányított a nappali közepe felé.

- Rendben – huppantam le engedelmesen.

Majd mosolyogva figyeltem, ahogy szerelmem emberi szem számára láthatatlan gyorsasággal behozza a felmosót, és néhány pillanat alatt feltakarítja szinte az egész házat. Amikor pedig végzett, odaszaladt hozzám, majd lágy csókot nyomott a számra.

- Jó munkát, drágám – szorított magához néhány pillanatig. Majd amikor elváltunk, én is megcsókoltam, azután pedig útjára engedtem Rosalie-hoz, én pedig elindultam dolgozni.



(Rosalie szemszöge)



Egyszerűen megőrülök ettől az idiótától. Annyira szimpatikus volt nekem, amikor láttam néhányszor a bálokon, és ahogy minden lányt felkért, olyan volt, mint egy igazi lovag. Most meg kiderül, hogy mindenkit lefektetett, de legalábbis a fél várost. Én ugyan nem leszek neki egy strigula az ágya végében. Egyszerűen elképesztő, hogy én mindig ennyire félreismerem a férfiakat. Először Royce, most meg Emmett. Na jó kettejüket, azért erős lenne egy lap alatt emlegetni. Mindenesetre úgy látszik, hogy nekem lehetetlen vállalkozás normális férfit találni. Még a végén tényleg ráfanyalodok Edwardra. Ő legalább intelligens, és még jóképű is.

- Megtisztelő gondolatok, de inkább ne tegyél ilyet – hallottam meg Edward kissé sértődött hangját. Hupsz, talán a „ráfanyalodok” kifejezés egy kicsit erős volt.

- Részemről nagyon is erős volt – válaszolt megint a gondolatomra.

- Bocsi – haraptam az ajkamba.

- Na jó – sóhajtott fel. – Viszont nem szeretnék még egyszer ilyen jellemzést hallani – tette még hozzá.

- Rendben, megígérem – mondta esküre emelt kézzel.

Hiába voltunk két külön szobában, úgy is tudtam, hogy a gondolataim alapján a mozdulataimat is be tudja azonosítani. A következő pillanatban pedig halk kopogás zavarta meg a beállt csendet.

- Gyere be, Esme – mosolyodtam el. Nagyon megszerettem őt.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok az? – kérdezte kíváncsian.

- Onnan, hogy szinte nem is lehetett hallani a lépteidet. Csak te mozogsz ilyen légiesen a családban. A fiúknak nem erős oldala – mondtam egyértelműen.

- Ez igaz – gondolkodott el egy pillanatra fogadott anyukám. – Szeretnék beszélgetni veled egy kicsit – kezdett bele halkan. Na, már most sejtem, hogy mit is szeretne.

- Igen, tudom, hogy el kell majd mondanom neki, de olyan egy… pukkancs – morogtam fel.

Hogyha képes lennék, akkor már rákvörös lennék az indulattól. Még csak néhány napja van velünk, de azóta, amióta felébredt egyfolytában bosszant. Nem csak a viselkedésével, és a kis játékaival, amikkel próbál elcsábítani, hanem azzal is, hogy annyira élvezi a vámpírságot, mintha ez a legjobb dolog lenne a világon, ami csak történhetett vele. Teljességgel nem normális.

- Csak még nem találta meg veled a közös hangot – legyintett Esme. – Igazság szerint két eléggé eltérő körből származtok. Te az etikett világából jöttél ide, Emmett pedig inkább szabadelvű, ha fogalmazhatok így. Nyilvánvalóan az udvarlási szokások is eltérőek, mint Rochesterben voltak.

- Udvarlási szokások? Ha azt mondanád neki, hogy üssön le egy bunkóval, és a hajamnál fogva cibáljon a szobájába, hogy az asszonya legyek, még azt is megtenné – csattantam fel.

- Az ősidőkben ez teljesen normális volt, baby – hallottam meg Emmett hangját. – Csak az ezzel a gond, hogy én sosem ütnék meg egy nőt – folytatta a megkezdett gondolatmenetet.

- Ezek szerint mégis továbbfejlődtél már az akkori időktől. Ezt nem feltétlenül gondoltam volna rólad a mai alakításod után – vágtam vissza. – Egyébként pedig nem veled társalgok éppen, úgyhogy szállj ki a beszélgetésből – fűztem még hozzá bosszúsan. – Gyere, menjünk a fürdőbe – fogtam meg Esme kezét, és magam után húztam. – Ezt a beszélgetést jobban szeretném négy fül közt.

- Jól van, ez csak természetes – bólintott rá fogadott anyukám. – Bár, hogyha akarod, akkor akár sétálhatunk is egyet közben – ajánlotta kedvesen.

- Jobb itt. Az erdőbe egészen biztosan követne, itt viszont esélye sincs kihallgatni – terítettem le egy fürdőlepedőt. Azután pedig mindketten elhelyezkedtünk rajta.

- Szóval, mesélj, mi történt köztetek? – vágott Esme a közepébe.

- Miből gondolod, hogy bármi is történt? – hárítottam.

- Abból, hogy első nap alig vártad, hogy visszaérjenek a vadászatból, most meg a hátad közepére sem kívánod őt. Szóval, hallgatlak – döntötte a hátát a kádnak.

- Szerintem, nem lehet őt komolyan venni – morogtam. – Mármint, hol kedvesen udvarol, hol csak játszadozik velem. Egyszer még végigsimít a hátamon, utána meg már rám vetné magát. Hogy igazodjak ki rajta? Nincs szükségem még egy férfira, akinek tetszem, megszerez, azután pedig csak játszadozik velem. Nem kell még egy csapodár férfi az életembe.

- Emmett valóban elég kelekótya természet, de szerintem nem rossz szándékú – simogatta meg Esme a hajamat. – Tudod, vannak férfiak, akik zavarukban tesznek furcsa dolgokat. Például Carlisle eleinte, amikor zavarban volt elkezdett a legújabb eseteiről beszélni, ráadásul latinul. Elég kínos volt. Igazából észre sem vette a váltást a két nyelv között. Mindig is imádtam, amikor ezt csinálta, mert akkor tudtam, hogy ő is olyan zavarban van, mint én – mesélte Esme távolba révedve.

- Tényleg azt gondolod, hogy csak zavarban van, és azért csinálja ezt? – kérdeztem mélyen a szemeibe nézve.

- Igen, én őszintén így gondolom. Bár mivel kis mókamester, nem hiszen, hogy teljesen megkomolyodik valaha is, de szerintem veled nem játszik abban az értelemben, ahogy te gondolod – mondta Esme komolyan. – Adj neki egy esélyt. Nem kell elsietned semmit sem. Hiszen a miénk az örökkévalóság.

- Van más megoldás is – csillantak fel a szemeim. – Ott van Edward, aki mindent tud – mondtam mosolyogva.

- Kicsim, biztos, hogy kémkedésre szeretnéd buzdítani a bátyádat? – kérdezte fogadott anyukám csendesen.

- Csak egy-két részletet szeretnék megtudni tőle – rántottam meg a vállam. – Nem fogom folyamatos kémkedésre kérni, csak néhány információt szeretnék elcsenni.

- Ahogy gondolod, de ne nagyon rohand le Edwardot. Csak finoman puhatolózz – szorította meg a kezemet fogadott anyukám.

- Finom leszek, de most megyek is – pattantam fel, és Esme is így tett.

- Még mindig türelmetlen vagy, Rose – rázta meg a fejét bosszankodva.

- Jól van, talán egy kicsit túlzásba viszem, de ez nekem fontos. Hogy éljek együtt valakivel, ha nem tudom biztosan, hogy bízhatok benne? – kérdeztem komolyan.

- Ez jogos – bólintott rá Esme. – Rendben, kérdezd meg Edwardot, hogyha ezt szeretnéd, vagy használd ki a női csáberődet, és derítsd ki magad – ajánlotta halkan.

- Mire gondolsz? – lettem kíváncsi.

- Női praktikára. Menj át Emmetthez csábosan, és hogyha őszintén érdeklődik irántad, akkor semmi esély rá, hogy rád veti magát, amikor négyszemközt vagytok – mondta határozottan. – Ha pedig rád vetné magát, akkor a nappaliban úgy láttam, hogy a védekezési technikád tökéletes – kuncogott fel.

- Gondolod, hogy ez beválik? – kérdeztem bizonytalanul.

- Egy próbát megér, és abban teljesen biztos vagyok, hogy sosem bántana téged – mondta biztatóan.

- Nem is tudom – ráztam meg a fejem.

- Ahogy gondolod – sétált ki a szobából Esme. – Egyébként Edwarddal éppen vadászni megyünk. Esetleg figyelnél addig Emmetre? Ha bármi baj van, akkor tudod, hogy hol találsz meg – fordult vissza egy pillanatra.

- Ezt most nem gondoljátok komolyan – siettem fogadott anyukám után. – Miért akartok itt hagyni vele egyedül?

- Azért, hogy kénytelenek legyetek beszélgetni – mondta Esme kuncogva. – Addig nem fog menni semmi sem köztetek, amíg be nem mutatja neked a kicsit más hangfekvését. Mindketten olyan makacsok vagytok, hogy az nem igaz. Úgyhogy légy olyan elszánt, amilyen lenni szoktál, én pedig drukkolok nektek – szorított magához egy pillanatra.

- Ezen nincs mit drukkolni. Majd csak elviseljük egymást valahogy – forgattam meg a szemeimet. – Ha már idehoztam a családba, akkor biztosan jól megleszünk. Csak most megint felbosszantott, ennyi.

- Rendben, kincsem. Azért használd ki az ajándékba kapott órákat – fűzte még hozzá, majd puszit nyomott az arcomra és eltűnt. Néhány pillanattal később pedig Emmett már meg is jelent az ajtómban, és szélesen vigyorogva nézett rám.

- Mit akarsz, Emmett? – kérdeztem kimérten.

- Az igazat – vágta rá azonnal.

- Miről akarod hallani az igazat? – lettem kíváncsi.

- Arról szeretnék mindent megtudni, hogy miért mentettél meg? – kérdezte kíváncsian.

- Sebesült voltál, és nem akartam, hogy meghalj – válaszoltam egyszerűen. – Egy medve általi szétmarcangolás nem a legszebb halálnem.

- Tehát egyszerűen megsajnáltál – szögezte le.

- Én nem ezt mondtam – ráztam meg a fejem.

- Akkor mit? – lépett beljebb a szobába.

- Volt valami a szemedben. Élni akarás, mindenre elszánt életkedv, és ez lenyűgözött – magyaráztam. Na meg persze az, hogy valamiért igéző volt az egész lénye. Nem tehetek róla, de vonzódom hozzá, csak nem tudok bízni benne egyelőre.

- Nos, az élni akarásommal most sincs gond. Sokkal inkább a tiéddel történt valami, amit még nem akarsz elárulni nekem. Türelmes jellem vagyok a látszat ellenére, úgyhogy nem foglak sürgetni. Mindketten tudjuk, hogy valamit nem mondtál el az átváltozásoddal kapcsolatban, de majd ha már bízol bennem, akkor örömmel meghallgatom.

- Hm… nem is gondoltam volna, hogy ilyen komoly is tudsz lenni – mosolyodtam el egy pillanatra.

- A látszat nem minden, baby – vigyorodott el.

- Miért baby? Nem vagyok a barátnőd – ráztam meg a fejem bosszúsan.

- Még nem, de még lehetsz – kacsintott rám. – Egyébként, te vagy az első, akinek beceneveket adok, és szerintem ez mindenképpen jó jel – simított végig a kezemen. – Ezért is bátorkodnálak meghívni egy randevúra – fordította maga felé a fejemet.

- Mire gondolsz? – lettem kíváncsi.

- Mondjuk egy hegyi túrára, mivel még nem vihetlek be a városba – ajánlotta a lehetőséget.

- Mondjuk holnap? – kérdeztem mosolyogva.

- Rendben, legyen holnap – mosolyodott el ő is. – Szent a béke? – kérdezte karjait kitárva.

- Igen, mindenképpen – bújtam a mellkasához. Nagyon jó érzés volt hozzábújni. Egyáltalán nem taszított a közelsége. Sőt, kifejezetten élveztem. Esmének már megint igaza volt. Lehet, hogy csak meg kell szoknom a stílusát.